KÖNYV

(1.) Vitellius megölése inkább a háború végét, semmint a béke kezdetét jelentette. A fegyveres győztesek városszerte engesztelhetetlen gyűlölettel üldözték a legyőzötteket: úton-útfélen öldököltek, vér borította a tereket s a templomokat; mindenfelé lemészárolták, akit a véletlen eléjük vetett. Majd ahogy a féktelenség növekedett, felkutatták és előrángatták a rejtőz-ködőket: ha bárhol egy nyúlánk termetű ifjú embert megpillantottak, leszúrták, nem tettek különbséget katonák vagy polgárok között. Ez a kegyetlenkedés, amíg friss volt a gyűlölet, a vérontásban talált kielégülést, majd kapzsiságba csapott át. Azzal az ürüggyel, hogy mindenütt vitellianusok bujkálhatnak, sehol semmit sem hagytak titokban vagy elzárva. Ez volt a kezdete a házak feltörésének, vagy ha ellenállásra akadtak, oka az öldöklésnek; és nem hiányoztak a legínségesebbek a népből és a leghitványabb rabszolgák, akik önként árulták el gazdag urukat;

másokat barátaik mutattak meg. Mindenütt sírás, jajveszékelés, vagyis egy elfoglalt város sorsa, annyira, hogy visszakívánták Otho s Vitellius katonáinak azelőtt gyűlöletes követe-lőzését. A polgárháború lángra lobbantásában oly lelkes pártvezérek képtelenek voltak a győzelem mérséklésére, mivel zavar és viszálykodás közepette a leghitványabbnak van a legtöbb ereje, a békének és nyugalomnak pedig becsületes eszközökre van szüksége.

(2.) A caesari nevet s lakóhelyet Domitianus már akkor megkapta, mikor az uralkodói gondokra ügyet sem vetett, hanem bujálkodással és házasságtöréssel játszotta az uralkodó fiának szerepét. A testőrparancsnokság Arrius Varus, a legfőbb hatalom Primus Antonius kezében volt. A pénzt és szolgaszemélyzetet úgy rabolta el az uralkodói házból, mintha cremonai zsákmány volna, a többiek szerénységből vagy hírnév híján, miként a háborúban nem tűntek ki, úgy most jutalmak nélkül maradtak. A rettegő és szolgaságra kész város a Tarracinából cohorsaival visszatérő Lucius Vitellius megelőzését s a háború maradék tűzfészkének kioltását követelte: előreküldték Ariciába a lovasokat, a legiók zöme Bovillaen innen állapodott meg. Vitellius is habozás nélkül a győztes kényére-kedvére bízta magát és csapatait, katonái is nem kevesebb haraggal, mint félelemmel hajigálták el sikertelen fegyvereiket. Akik megadták magukat, hosszú sorban, fegyveresektől körülvéve vonultak a városon keresztül, egyikük sem könyörgő arccal, hanem komoran, dacosan és érzéketlenül a féktelen tömeg tapsaival és csúfolkodásával szemben. Azt a néhányat, aki kitörni merészelt, a köréjük sereglők elnyomták; a többieket fogságra vetették. Senki sem szólt egy méltatlankodó szót sem, és balsorsukban is csorbítatlanul megőrizték derekasságuk hírét. Ezután Lucius Vitelliust kivégezték: bűnösségben fivérének volt társa, de annak uralkodása alatt jobban vigyázott, s nem annyira szerencséjének lett részese, mint balsorsának áldozata.

(3.) Ugyanezekben a napokban Lucilius Bassust könnyűfegyverzetű lovassággal Campania lecsendesítésére küldik, ahol viszálykodtak a municipiumok, de inkább egymás között, semmint makacsságból, az uralkodóval szemben. A katonaság megjelenésére békesség lett, és a kisebb coloniák büntetlen maradtak: a harmadik legio téli szállásra Capuába vonult, és az előkelő házak súlyosan bűnhődtek, viszont Tarracina lakosai semmi támogatásban nem részesültek. Ennyivel hajlamosabb az ember a sérelem, mint a jótétemény viszonzására, mivel a hála terhes, míg a bosszút nyereségnek tekintik. Vigasztalásukra volt, hogy Vergilius Capito rabszolgáját, kit a tarracinaiak árulójának mondottunk, keresztre feszítették: azok a gyűrűk voltak rajta, melyeket Vitellius ajándékaként viselt.

Rómában pedig a senatus örvendezve és reményében biztosan mindazt megszavazza Vespa-sianusnak, amit princepseknek szokás, hiszen úgy látszott, hogy a Galliában s Hispaniában kezdett polgárháború, amelybe Germania, majd Illyricum is belesodródott, miután Egyipto-mot, Iudaeát, Syriát és valamennyi tartományt s hadsereget végigjárta, mintegy megtisztítván

bűnétől a földkerekséget, végre befejeződik. Még inkább fokozta a lelkendezést Vespasianus levele, amely még úgy volt megírva, mintha tartana a háború. Ez volt az első látszat;

valójában pedig uralkodóként szólt: polgárhoz illően magáról, a közről figyelemre méltóan.

Nem is maradt el a senatus hódolása: neki Titus fiával együtt consulságot, Domitianusnak praetorságot és consuli hatalmat szavaztak meg.

(4.) Mucianus is küldött levelet a senatusnak, ami szóbeszédre adott okot: ha magánszemély, miért hivatalosan szól? Ugyanazt néhány nappal később felszólalásában is elmondhatta volna.

Vitellius elleni kirohanása is elkésett és nem vallott szabadságra; az a gyakori kijelentése pedig, hogy az ő kezében volt a hatalom, s úgy ajándékozta Vespasianusnak, az állammal szemben dölyfös, az uralkodóra nézve sértő. Egyébként a gyűlölködés homályban maradt, a hízelgés nyíltan megmutatkozott: Mucianusnak megtisztelő szavak kíséretében diadalmi jelvényeket adományoznak a polgárháborúért, de ürügyül a szarmaták elleni vállalkozás szolgált. Emellé Primus Antoniusnak consuli, Cornelius Fuscusnak és Arrius Varusnak praetori címet adnak. Majd az istenekre fordították figyelmüket: elhatározták a Capitolium helyreállítását. Mindezt Valerius Asiaticus kijelölt consul terjesztette elő, a többiek arcuk kifejezésével s mozdulataikkal, néhányan, akik szembetűnő méltósággal vagy hízelgésben edzett tehetséggel bírtak, jól szerkesztett felszólalásokban helyeseltek. Midőn Helvidius Priscus kijelölt praetorra került a sor, úgy adta elő véleményét, hogy az megtisztelő is volt az új uralkodóra, meg nem is volt benne hamisság, ezért a senatus lelkesen magasztalta.

Elsősorban ez a nap volt számára a nagy sérelem és a nagy dicsőség kezdete.

(5.) Azt hiszem, a tárgy is megkívánja, - mivel újra és újra beleütközünk e gyakrabban említendő férfiú nevébe, - hogy életét s törekvéseit, valamint szerencséje alakulását pár szóval ismertessem. Helvidius Priscus Italiának carecinusok lakta vidékéről, Cluviae városából, primipilus rendű apától származott; fényes tehetségét egész fiatalon a magasabb tanulmányoknak szentelte, nem azért, hogy mint legtöbben, tetszetős névvel tétlen nyugalmat leplezzen, hanem hogy a sors szeszélyeivel szemben megacélozódva lássa el közéleti feladatait. Azokat a bölcs tanítókat követte, kik egyedüli jónak a tisztest, rossznak csak a becstelent tartják, a hatalmat, a nemességet s minden egyebet pedig, ami nem függ össze a lélekkel, sem a jók, sem a rosszak közé nem sorolják. Amikor még csak quaestor volt, Paetus Thrasea vejéül fogadta: apósának jelleméből semmit úgy nem szívott magába, mint a szabadságot; mint polgár, senator, férj, vő, barát, az élet minden kötelességében következetes volt, a gazdagságot megvetette, az igazságtól el nem tántorodott, a megfélemlítések ellenében állhatatos maradt.

(6.) Némelyek szerint a kelleténél jobban törekedett hírnévre, mivel a bölcsek is a dicsőség vágyát vetik le utolsónak. Apósának bukása után száműzetésbe kényszerült, majd amint Galba uralkodása alatt visszatért, első dolga volt, hogy bevádolja Marcellus Epriust, Thrasea fel-jelentőjét. Ez a bosszú, amelyről nehéz volna megmondani, hogy nagyobb volt-e, vagy inkább jogosabb, pártokra szakította a senatust: mert ha Marcellus bukik, a vétkesek egész hada kerül terítékre. Eleinte ádáz küzdelem dúlt, és ezt mindkét fél részéről ékes szónoklatok bizonyították, majd mikor Galba szándéka kétségesnek mutatkozott, Priscus, sok senator kérlelésére, felhagyott vele, ami az emberek gondolkozásmódja szerint különböző szóbeszédre adott alkalmat: hol mérsékletét dicsérték, hol állhatatosságát hiányolták.

Egyébként aznap, mikor a senatusban Vespasianus uralkodói jogköréről szavaztak, úgy döntöttek, hogy követeket küldenek a princepshez. Ebből heves vita támadt Helvidius és Eprius közt: Priscus név szerinti választást követelt esküdt tisztviselők közreműködésével, Marcellus sorsolást; ez volt a kijelölt consul véleménye is.

(7.) De Marcellus buzgóságát tulajdon szégyenkezése fűtötte, nehogy mások megválasztása esetén mellőzöttnek gondolják. A szóváltás hovatovább véget nem érő ellenséges szónok-latokká fajult, és Helvidius azt kérdezgette, miért fél annyira Marcellus a tisztségviselők döntésétől; van pénze és ékesszólása, mellyel sokakat megelőzne, ha nem szorongatná bűneinek emléke. A sorshúzás és az urna nem tesz különbséget jellemek közt: a senatusi szavazást és vizsgálatot azért találták ki, hogy belepillanthassanak kinek-kinek életébe s hírébe. Nem közömbös sem a közérdek, sem Vespasianus megbecsülése szempontjából, hogy olyanok menjenek elébe, kiket a senatus feddhetetlennek tart, akik tisztességes beszéddel töltik be az uralkodó fülét. Vespasianus baráti viszonyban volt Thraseával, Soranusszal, Sentiusszal, kiknek vádlóit, ha megbüntetni nem szükséges is, mutogatni sem kell. A senatusnak ez az ítélete mintegy figyelmezteti az uralkodót, kiket tartson jóknak, kiktől óvakodjék. Nincs különb segítség a jó uralomhoz, mint a jó barátok. Elégedjék meg Marcellus azzal, hogy Nerót annyi ártatlan ember elvesztésére ösztönözte; élvezze a jutalmakat és a büntetlenséget, Vespasianust hagyja a jobbaknak.

(8.) Marcellus hangoztatta: nem az ő véleményét vitatják, mert a kijelölt consul foglalt így állást, régi példák szerint, amelyek követküldéskor sorshúzást írtak elő, hogy ne legyen alkalom a megkörnyékezésre vagy ellenségeskedésre. Semmi olyan sem történt, amiért az ősi szokásnak érvényét kellene vesztenie, vagy az uralkodó előtt kifejezett hódolat bárkinek is gyalázatára válhatna. Alkalmasak mindnyájan a készség megmutatására. Inkább azt kell elkerülni, hogy némelyek csökönyössége fel ne ingerelje az új helyzetben egyelőre határo-zatlan uralkodót, aki most mindenkinek az arcát és szavait is fürkészi. Ő emlékszik még arra, hogy az idő tájt, amikor született, milyen kormányformát rendeztek be apáik és nagyapáik; a múltakat csodálja, a jelenhez alkalmazkodik; esdve óhajt jó uralkodót, bármilyent eltűr.

Thraseát nem annyira az ő felszólalása, mint inkább a senatus állásfoglalása döntötte meg; a kegyetlen Nero lelte ilyen színpadias jelenetekben örömét, s neki magának nem volt kevésbé aggasztó Nero barátsága, mint másoknak a száműzetés. Egyszóval állhatatosságban, bátorságban tartsák csak Helvidiust a Catók és Brutusok párjának: ő maga egyik tagja volt csak annak a senatusnak, amely vele együtt szolgasorsra volt kárhoztatva. Azt is tanácsolja Priscusnak, hogy ne tolja magát az uralkodó fölé, ne akarja a diadalmenet jelvényeivel kitün-tetett idős Vespasianust, felnőtt fiak apját, oktatásaival kormányozni. Miként a legrosszabb uralkodóknak a korlátlan uraskodásban, úgy még a kiválóaknak is a szabadság mérséklésében telik kedvük.

Ezeket a mindkét részről szenvedélyesen elmondott beszédeket vegyes érzelmekkel hallgatták. Az a párt győzött, mely inkább sorshúzással jelölte volna ki a küldötteket, még a közbül ingadozó atyák is azon voltak, hogy tartsák meg a hagyományt; és a legjobb nevűek is erre hajlottak, mert féltek az irigységtől, ha őket találnák választani.

(9.) Következett egy másik vita. A kincstári praetorok - mert akkoriban praetorok viselték a kincstár gondját, - az állam szegénysége miatt panaszkodván, a kiadások korlátozását kívánták. Ezt az ügyet a kijelölt consul a feladat súlyos volta és az orvoslás nehézsége miatt az uralkodónak akarta fenntartani: Helvidius úgy vélekedett, hogy a senatus döntése szerint kell eljárni. Mikor a consulok kinek-kinek a véleményét kérték, Vulcacius Tertullinus néptribunus tiltakozott az ellen, hogy ilyen fontos ügyben az uralkodó távollétében határozzanak.

Helvidius azt javasolta, hogy a Capitoliumot Vespasianus segítségével közköltségen állítsák helyre. Ezt a javaslatot a legmérsékeltebbek hallgatással fogadták, azután feledésbe merült:

voltak olyanok is, akik emlékeztek rá.

(10.) Ezután Musonius Rufus támadta meg Publius Celert: azzal vádolta, hogy Barea Soranust hamis tanúbizonysággal ejtette tőrbe. A vizsgálat során úgy látszott, mintha felújulnának a vádaskodások gyűlölségei. De a hitvány és ártalmas vádlottat nem lehetett védeni, mivel Soranusnak szent volt az emléke; Celer filozófiát tanított, majd tanúskodott Barea ellen, így elárulta s beszennyezte azt a barátságot, melynek - így kérkedett vele - mestere volt. A következő napot jelölik ki az ügy tárgyalására, és nem annyira Musoniust vagy Publiust, mint inkább Priscust és Marcellust s a többit várták bosszúra felajzott hangulatban.

(11.) Ilyen körülmények között - mikor viszály dúlt a senatorok közt, harag a legyőzöttekben, semmi tekintélye a győzteseknek, a városban sem törvény, sem uralkodó, - Mucianus római bevonulása egyszerre magára vonta mindenki figyelmét. Megtört Primus Antonius és Varus Arrius hatalma, Mucianus sem nagyon leplezte ellenük érzett haragját, bár arcán nem lehetett észrevenni. De a sérelmet oly kiváló szimattal fürkésző polgárság hirtelen fordulattal Mucianus oldalára állott; csak őt vették körül, őt ünnepelték. S ő is megtett mindent: fegy-veres kísérettel, egyik házból és kertből a másikba költözve, udvartartásával, felvonulásaival, őrségeivel uralkodói hatalmat sajátított ki magának, épp csak a névre nem tartott igényt. A legnagyobb rettegést Calpurnius Galerianus meggyilkolása keltette. Gaius Pisónak ez a fia semmit el nem követett, de híres nevét és dicséretes ifjúságát folyvást emlegette a szóbeszéd, s a még mindig zavargó és minden újdonságnak örvendő városban egyesek a princepsi méltóság alaptalan hírével övezték. Mucianus parancsára katonák fogták körül, s hogy bent a városban túl nagy feltűnést ne keltsen halála, a Via Appián, a negyvenedik mérföldkőnél felnyitották ereit, és hagyták elvérezni. Iulius Priscus, Vitellius alatt a praetori cohorsok parancsnoka, önkezével vetett véget életének, szégyenében inkább, semmint szükségből. Alfenus Varus túlélte gyávaságát és hírhedtségét. Asiaticus, mint szabadon bocsátott rabszolga, ebül szerzett hatalmáért szolgai halállal lakolt.

(12.) Ugyanezekben a napokban a főváros egyáltalán nem gondterhelten fogadta a germaniai vereségről mind sűrűbben szállongó híreket: a seregek leöldösését, a legiók téli szállásainak elfoglalását, Gallia elszakadását nem is úgy emlegették, mint csapást. Hogy ez a háború miféle okokból eredt, a külső és szövetséges népeknek mekkora megmozdulásától lobbant lángra, alaposabban fogom ismertetni.

A batavusok a chattusok részeként a Rhenuson túl tanyáztak, majd belviszálytól elűzetvén, a galliai part legszélső, lakatlan tájékát és a mellette elterülő szigetet szállták meg, melyet elöl az Oceanus-tenger, hátul és oldalt a Rhenus folyó vize mos. Anyagi erőiket - ami ritka dolog hatalmasabbakkal kötött szövetségben, - ki nem merítvén, csak harcosokat s fegyvereket bocsátanak a birodalom rendelkezésére; a germaniai háborúkban huzamos gyakorlatra tettek szert, majd még gyarapodott hírnevük Britanniában, mikor oda küldték át csapataikat, melyeket régi szokás szerint legelőkelőbb honfitársaik vezettek. Volt otthon is válogatott lovasságuk, amely különösképpen az úszást tanulta meg, hogy fegyvereiket s lovukat megtartva rendezett kötelékben tudjanak átkelni a Rhenuson.

(13.) Iulius Civilis és Claudius Paulus királyi származásukkal jóval kimagaslottak a többi közül. Paulust a zendülés hamis vádjával Fonteius Capito kivégeztette. Civilist bilincsbe verve küldték Neróhoz, Galba felmentette, Vitellius alatt ismét veszélybe került, mert a had-sereg követelte, hogy végezzék ki: ez volt az oka haragjának, s ezért reménykedett a mi bajainkban. Civilis azonban - különb tehetség, mint a barbárok közt szokásos, aki Sertoriusnak vagy HannibalSertoriusnak tüntette fel magát arcáSertoriusnak amazokéhoz hasonló éktelensége miatt, -nehogy, ha a római néptől nyíltan elpártol, ellenségként szálljanak vele szembe, színre Vespasianus barátjának és párthívének mutatkozott, hiszen Primus Antonius valóban küldött is neki egy levelet, amelyben az az utasítás volt, hogy tántorítsa el a Vitellius mozgósította

segédcsapatokat és germaniai zendülés látszatával tartóztassa fel a legiókat. Ugyanezt a parancsot adta élőszóban Hordeonius Flaccus, mert hajlott Vespasianus felé és aggódott a birodalomért, amelynek végnapja virradt volna fel, ha kiújul a háború, és annyi ezer fegyveres tör be Italiába.

(14.) Civilis tehát eltökélte, hogy elpártol, de tervét egyelőre eltitkolván, hogy minden egyebet majd a sikertől tehessen függővé, a zendülést a következőképpen kezdte el. Vitellius parancsára a bataviai fiatalságot sorozásra hívták; ezt az eleve terhes intézkedést még terhesebbé tették a kapzsi és buja végrehajtók, mert öregeket és rokkantakat fogdostattak össze, és csak fizetség ellenében bocsátották el őket, viszont serdületleneket és tetszetős külsejű ifjakat - mert többnyire már gyermekkorukban nyúlánk termetűek, - fajtalankodásra hurcoltak el. Ez felháborodást keltett, és a megbeszélt felkelés szerzői rávettek mindenkit, hogy ne jelenjenek meg a sorozáson. Civilis a nép előkelőit és a tömegből a legelszántabbakat lakoma ürügyén egy szent berekbe hívatta, s mikor látta, hogy az éjszakától és a vigasságtól felhevültek, népének dicséretén s dicsőségén kezdve felsorolja sérelmeiket, a rablásokat és a szolgaság egyéb átkait: mert nem szövetségesnek tekintik őket, mint hajdan, hanem szinte rabszolgáknak. Mikor jön már, bár terhes és dölyfös kíséretével, de kellő felhatalmazással a helytartó? Ki vannak szolgáltatva a praefectusoknak s a centurióknak; ha ezeket zsákmánnyal és vérükkel jóllakatták, kicserélik őket, új zsebeket és másféle jogcímeket keresnek prédálásra. Fejük fölött lebeg a sorozás, melyen fiaik szüleiktől, testvérek testvéreiktől szinte végérvényesen elszakadnak. Súlyosabb csapások még soha nem érték a rómaiakat, s nincs más a téli táborokban, csak zsákmány és öregek: emeljék csak magasba tekintetüket és ne reszkessenek a legiók puszta nevétől. Bezzeg van nekik erős gyalogságuk s lovasságuk;

vérrokonaik a germánok, Gallia ugyanazt óhajtja. Még a rómaiaknak sincs ellenükre ez a háború; kétes szerencséjét majd Vespasianusnak róhatják fel; a győzelemről pedig nem tartoznak számadással.

(15.) Miután nagy helyesléssel meghallgatták, barbár szertartás szerint és ott szokásos átkok közepette valamennyiüket felesketi. Követeket küldtek a canninefasokhoz, hogy csatlakoz-zanak terveikhez. Ez a törzs a sziget egyik részét lakja, származásban, nyelvben, vitézségben párja a batavusoknak; számát tekintve alattuk marad. Majd titkos követekkel megnyerte a britanniai segédcsapatokat és a - mint fentebb elmondtuk, - Germaniába küldött s akkor Mogontiacumban időző batavus cohorsokat. A canninefasok közt volt a hírneves származású, ostobán vakmerő Brinno; apja sokszor ki merészelte mutatni ellenséges érzületét, és Gaius színimutatványnak beillő hadi vállalkozásaiból is büntetlenül űzött csúfot. Tehát már a dacoló család neve is tetszett; ezért a nép szokása szerint pajzsra emelik, a hordozók vállukon lóbálják, s így vezérré választják. Azonnal odahívja a frízeket, ezt a Rhenuson túli törzset, s két cohorsnak közvetlenül az óceán közelében elhelyezett téli táborára tör. A katonák nem is sejtették az ellenséges támadást, de ha sejtették volna, akkor sem lett volna elég erejük elhárításához: így aztán elfoglalták és kifosztották a tábort. Ezután a kószáló és békésen az országot járó markotányosokon és a római kereskedőkön ütnek rajta. Ezzel egy időben lerombolással fenyegették az erődöket is, melyeket aztán a cohorsok parancsnokai gyújtottak fel, mivel megvédésük lehetetlen volt. A hadijelvényeket, zászlókat és az ott levő katonaságot Aquilius primipilus vezetése alatt a sziget felső részére zsúfolták össze, seregnek inkább csak nevét, semmint erejét, mivel Vitellius, a cohorsok javát elvezényelvén, a nerviusok s a germánok szomszédos vidékeiről lomha tömeget fegyverzett fel.

(16.) Civilis úgy vélte, hogy cselhez kell folyamodnia, ezért még vádolta is a praefectusokat, hogy az erődöket elhagyták: majd ő, a vezetésére bízott cohorsszal, elfojtja a canninefas törzs lázadását, ők pedig térjenek vissza téli szállásaikra. De hogy álnokság lappang a tanácsban, és a szétszórt cohorsokat könnyebben le lehet gyűrni, és hogy nem Brinno a vezére ennek a

hadnak, hanem Civilis, nyilvánvaló lett, amint lassan jelek mutatkoztak, amelyeket a germánok - ez az örömest háborúzó nép - nem sokáig tartottak titokban. Mikor a cselvetés kevéssé sikerült, erőszakra térvén át, a canninefasokat, frízeket, batavusokat saját harc-alakzatukban állítja fel: nem messze a Rhenus folyótól, szemben is felsorakozott a hadrend, és az ellenséggel szembefordultak a hajók, melyeket az erődök felgyújtása után oda irányítottak.

Rövid harc után a tunger cohors Civilishez vitte át jelvényeit, s a váratlan árulástól megdöbbent katonák most már egyszerre hullottak a szövetségesek s az ellenség csapásai alatt. Ugyanez a hitszegés a hajókon is: az evezősök közül a batavusok, mintha járatlanságból tennék, akadályozták a matrózok s a tengerészkatonák dolgát, majd nyíltan szembeszegültek és a hajók farát az ellenséges partnak irányították, végül a kormányosokat s a centuriókat, ha nem egyeztek velük, leöldösték, míg csak a huszonnégy egységből álló teljes hajóhad át nem állt, vagy fogságba nem jutott.

(17.) Ez a győzelem akkor híressé tette őket, de a jövőre is hasznos volt: fegyverekhez s hajókhoz jutottak, amiben szűkölködtek, és a Germania- s Gallia-szerte támadó lelkes szó-beszéd a szabadság megszerzőinek hirdette őket. A germánok tüstént elküldték segítségkínáló követeiket; Gallia szövetségét Civilis ügyeskedéssel s ajándékokkal igyekezett biztosítani úgy, hogy a foglyul ejtett cohorsparancsnokokat visszaküldte szülőföldjükre, a cohorsoknak pedig választást engedett, hogy távoznak-e, vagy inkább maradnak; a maradóknak tisztes katonáskodást, a távozóknak zsákmányolt római fegyvereket ajánlott fel. Ugyanakkor bizalmas beszélgetésekben figyelmeztette őket azokra a bajokra, melyeket annyi éven át tűrtek, és a nyomorult szolgaságot hamis névvel békének mondják. A batavusok, bár az adók alól mentesek, fegyvert ragadtak közös uraik ellen; az első csatában megszalasztották s legyőzték a rómaiakat. Mi lenne, ha Gallia levetné jármát? Mennyi ereje maradt még Italiának? Tartományok vérével győzik le a tartományokat. Ne Vindex seregére gondoljanak:

bataviai lovasság tiporta el az aeduusokat s az arvernusokat; voltak Verginius segédcsapatai közt is belgák, s ha igazában meggondolják, Gallia tulajdon erejétől bukott el. Most mindannyian egy párthoz tartoznak, amihez hozzájárul a katonai fegyelem is, ha olyan a rómaiak táborában még élt; velük vannak azok a régi cohorsok, amelyek előtt a minap Otho legiói térdre kényszerültek. Maradjon csak szolga Syria, Asia és a királyokhoz szokott Kelet:

sokan élnek még Galliában, kik az adókötelezettség előtt születtek. Bizonnyal nem régi dolog az sem, hogy Quintilius Varust megölték és így kiűzték Germaniából a szolgaságot, és nem Vitellius princepset, hanem Caesar Augustust kényszerítették háborúba. Szabadságot a természet a néma állatnak is adott, a férfierény az ember sajátos java; az istenek a derekabbak mellett vannak: éppen ezért üssenek rajtuk, akadály nélkül azokon, akik le vannak kötve, friss erőben a kimerülteken. Míg némelyek Vespasianushoz, mások Vitelliushoz csatlakoznak, szabad tér nyílik mindkettejük ellen. Így figyelmét Galliára s Germaniára irányozván, ha tervei sikerülnek, a legerősebb s leggazdagabb népek feletti uralmat kaparintotta volna meg.

(18.) Közben Flaccus Hordeonius színlelt tudatlansággal támogatta Civilis első próbál-kozásait. Mikor a reszkető követek a tábor elfoglalását, egész cohorsok megsemmisülését, a rómaiaknak a batavusok szigetéről való kiűzését jelentették, az ellenség ellen indítja Munius Lupercus legatust, két legio téli táborának parancsnokát. Lupercus az ott állomásozó legionariusokkal, a szomszédságból való ubiusokkal, és a nem messze tartózkodó trevir lovasokkal gyorsan átkelt, maga mellé vett egy bataviai lovasalakulatot is, amely, bár jó ideje megvesztegették, mégis hűnek tettette magát, hogy majd az ütközetben árulja el a rómaiakat, és így nagyobb ára legyen elpártolásának. Civilis az elfogott cohorsok jelvényeivel vette magát körül, hogy katonáinak szeme előtt legyen friss dicsőségük, az ellenség pedig a vereség emlékétől riadozzon, majd anyját s nővéreit, velük együtt valamennyiük feleségét s kisgyermekeit a hátuk mögé állítja, hogy buzdítsák a győzteseket, s szégyenítsék meg a

megfutamodókat. Mikor a férfiak énekével, asszonyok üvöltésével felzendült a csatasor, a legiók s a cohorsok oldaláról korántsem olyan erős kiáltás válaszolt. Csupaszon hagyta a bal-szárnyat a batavus lovasság, amely átállott s tüstént ellenük fordult. De a legiók katonasága, bármennyire aggasztó volt is a helyzet, megtartotta fegyvereit s hadrendjét. Az ubiusok s treverek segédcsapatai szégyenletes futásban szétszóródván, a síkságon összevissza kószáltak:

ezekre támadtak rá a germánok, miközben a legiók a Vetera nevű táborba menekülhettek.

Claudius Labeót, a batavusok lovasalakulatának parancsnokát, kisvárosi versengésben Civilis vetélytársát - nehogy ha elesik, gyűlölséget támasszon honfitársai közt, vagy ha megmarad, viszálykodásra adjon alkalmat, - a frízekhez viszik.

(19.) Ugyanezekben a napokban a batavusoknak és a canninefasoknak Vitellius parancsára Róma felé tartó cohorsait Civilisnek hozzájuk küldött követe utoléri. Erre, elvakult gőgjükben, mindjárt megmakacsolták magukat, és útjuk jutalmául ajándékpénzt, kétszeres zsoldot, a lovasság számának növelését követelték, amit Vitellius csakugyan ígért - nem azért, mintha megkapnák, hanem ürügyül a zendülésre. És Flaccus sok engedmény árán is csak azt érte el, hogy még hevesebben sürgették azt, amit - jól tudták, - úgyis meg fog tagadni. Mit sem törődvén Flaccusszal, Alsó-Germania felé indultak, hogy Civilishez csatlakozzanak.

Hordeonius a tribunusok s a centuriók bevonásával megtanácskozta, hogy ne zabolázza-e meg az engedetleneket; majd vele született gyávaságában és habozó alárendeltjeinek hatására, kiket aggasztott a segédcsapatok bizonytalan hangulata és a legiók hirtelen sorozással történt kiegészítése, úgy döntött, hogy a táboron belül együtt tartja a katonákat. Később, mikor megbánta, és tanácsadói is szemrehányásokat tettek neki, mintha ő is oda akarna menni, írt Herennius Gallusnak, az első legio parancsnokának, aki Bonnát tartotta megszállva, hogy akadályozza meg átkelésükben a batavusokat; ő majd seregével szorosan a nyomukban halad.

És meg is semmisíthették volna a batavusokat, ha innen Hordeonius, onnan Gallus, mindkét-felől megindítván csapatainkat, közrefogták volna őket. De Flaccus felhagyott tervével s egy másik levélben utasította Gallust, ne zaklassa az elvonulókat: ezért merülhet fel a gyanú, hogy a legatusok tudtával lobbant fel a háború, s mindaz, ami történt, vagy amitől tartani lehetett, nem a katonák tehetetlenségéből, nem is az ellenség ereje miatt, hanem a vezérek álnokságából esett meg.

(20.) A batavusok, mikor a bonnai táborhoz közeledtek, követeket küldtek előre, hogy tolmácsolják Herennius Gallusnak a cohorsok üzenetét: nincs háborús szándékuk a rómaiak ellen, akikért már annyiszor háborúztak; csak belefáradtak a hosszú és hiábavaló katonás-kodásba, otthonra és nyugalomra vágynak. Ha senki nem akadályozza őket, ártalmatlanul vonulnak át; ha fegyveresen állnak velük szembe, vassal fognak utat találni. A habozó legatust katonái rávették, hogy kísértse meg a hadiszerencsét. Háromezer legiokatona és sebtében összeszedett belga cohorsok, egyszersmind falusiaknak s markotányosoknak gyáva, de a veszedelem előtt nagyhangú csapata ront ki valamennyi kapun, hogy körülfogják a számbelileg gyengébb batavusokat. Azok, mint harcedzett katonák, körös-körül sűrű ékekbe tömörülnek; elöl, hátul, oldalt biztosítva; így a mi vékony hátsorunkat áttörik. Amikor a belgák meghátráltak, kimozdul helyéből a legio, és megrettenve már a sánc és a kapuk felé tartottak. Itt a legsúlyosabb a veszteség: megtelnek hullákkal az árkok, és nemcsak az öldökléstől és a sebektől, hanem rohanás közben saját fegyvereiktől is sokan pusztultak. A győztesek elkerülték Colonia Agrippinensiumot és az út további szakaszán már semmi ellenségeskedésre nem merészkedtek: a bonnai ütközetet azzal mentették, hogy békekérelmük megtagadása után segíteniük kellett magukon.

(21.) Civilis a veterán cohorsok megérkezése után már rendes hadsereg vezére volt, de határozatlanságában és a rómaiak erejét is figyelembe véve, valamennyi ott levő katonát Vespasianusra eskette fel, s követeket küldött a két legióhoz, mely az előbbi csata veresége