A kell jelentése nem egységes. A kellnek különböző tartalmai vannak és ezek a tartalmak egymással gyakran üt

köznek. Ezek voltak a legutóbb nyert eredményeink. Velük kapcsolatban önként felmerül a relativizmus vádja: úgy lát­

szik, mintha legutóbb nyert tételeink szerint a kell tartalmát csak relatív jelentőség illetné meg. Márpedig a kell valódi tar­

talma relatív nem lehet, mert a kell jelentéséhez a feltétlen érvény mozzanata nyilvánvaló módon hozzátartozik. Legutóbb nyert álláspontunkat tisztázni kell a relativizmus gyanúja alól; az — a szó valódi értelmében — nem is relativizmus.

A kéntartalmak viszonylagossága tulajdonképpen akkor állna fenn, hogyha igaz volna, hogy egyszer ez, másszor az a tartalma a kellnek. Az erkölcs akkor volna relatív, hogyha a kell változandó lenne és ugyanaz, ami egyszer pozitív értékelő­

jelet visel, máskor joggal részesülhetne negatív értékelésben.

1 A kanti formalizmussal szemben igazat kell adnunk Scheler alapos és alapvető bírálatának. (V. ö. „Der Formalismus in der Ethik und die materiale Wertethik“ c. művét). Scheler Kanttal együtt vallja az erkölcs apriori jellegét.

De viszont visszautasítja Kantnak azt az állítását, hogy minden tartalmi elem aposteriori jellegű és ezért az erkölcsi elmélkedés területéről száműzendő. A tar- talmiság még nem egyértelmű az aposteriori jelleggel. A kell evidens fenomeno­

lógiai élményéből következetesen kibontakozó tartalmi mozzanatok tekintetbe­

vétele semmit sem változtat az erkölcsfilozófia apriori jellegén.

Relativizmusnak az az erkölcsfilozófiái álláspont nevezhető, amely ilyesmit állít. A fentiekben azonban nem ezt állítottuk és álláspontunk azért ilyen értelemben nem is relativizmus.

Mindössze azt állítottuk, hogy a kell tartalmai sokszerűségre differenciálódnak és hogy az egyes tartalmak közt hiányzik az összhang. Ez azonban nem érinti azt a tényt, hogy az egy­

mással ellentétes tartalmak — ellentétük ellenére — egyként és általánosan, feltétel nélkül és időtlenül „kellenek“. Mindig kell az, ami kell. Az erkölcs változatos ugyan, de nem válto­

zandó. Mindössze ezt állítottuk, és álláspontunk ilyen értelem­

ben nem is relativizmus.

A relativizmushoz ez a felfogás csak azért válik ha­

sonlóvá, mert azt tartja, hogy a kell apriori tartalmai sokfélék és sokféleségükben egymással ellenkezhetnek. Valóban állítja azt, hogy a kell tartalmai nem illeszkednek végleges hierarchi­

kus rendszerbe, vagy organikus egységbe. Ez azonban nyilván nem egyértelmű azzal az állítással, hogy a kell tartalmai vi­

szonylagosak. Mindössze azt jelenti ez, hogy a kell tartalmai­

nak az összeségén nem húzódik végig egységes logikai jelleg.

Korántsem az állandóságuk, az egyetemességük, a feltétlensé­

gük: az érvényük kerül itt tagadásba, hanem legfeljebb csak a logikai jellegük.

De tulajdonképpen még ez sem áll. A fenti felfogás nem­

csak nem relativizmus, de nem is irracionalizmus, a szó igazi értelmében. Tagadja ugyan a kéntartalmak összeségének, mint egységnek a logikai meghatározottságát, de nem tagadja, hogy az egyes tartalmak: logikus struktúrájúak. Hiszen a kell egyes tartalmait szerinte a kell alapvető és an tinóm ikus je­

lentéséből az erkölcsi tudat éppen a dialektika vonalain fejti ki. A kell egyes tartalmai tehát korántsem nélkülözik a logi- kumot. A kell evidenciájától a kell tartalmáig vezető út a ráció területén halad keresztül. A kell tartalmaiért a tudat dialektikus pályát fut meg. Ez alkalmat adhat ugyan az elté­

velyedésre, de másfelől biztosítja a logicitás lehetőségét is.

Egymagukban tehát nemcsak állandóak, hanem logikusak is a kell tartalmai. A benső feszültség, az ellenmondás, a logikát­

lanság, csak a kell tartalmainak az összeségére vonatkozik.

A relativizmusnak a szóbanforgó állásponttal szemben

felmerült vádja tehát, meglehetősen szűk keretek közé szőrük Kiderül, hogy az erkölcsi tartalmaknak nem az állandó érvé­

nye, nem is a logikai alkata vagy a helyessége vált itt kérdé­

sessé, hanem csak a kell tartalmainak a rendszervolta került tagadásba. Bizonyára szokatlan és idegenszerű az az állítás, hogy a kellő tartalmak csoportjának egyként érvényes tagjai:

egymással ellenkeznek. Lehet-e — kérdezheti valaki Paulerrel

— hogy a „normák, melyek egyaránt abszolút érvényűek, mert abszolút értékekben gyökereznek, a gyakorlati életben összeüt­

köznek? Nem tesz-e ez fel bizonyos radikális ellentmondást a gyakorlati észben?“ ¹ Ez valóban bizonyos ellentmondást, erős dialektikát tesz fel a „gyakorlati észben“, ami kétségkívül meg­

gondolásra késztet. Másfelől azonban a „gyakorlati ész“ terT mimisa nyilván éppen valami sajátos dolgot jelöl. Korántsem bizonyos, hogy az erkölcs területén a közönséges, száraz logi­

kának abszolút felségjoga van. Vájjon mi is kezeskedhetnék arról, hogy a kell tartalmainak az összeségén egységes logikai meghatározottság fut végesvégig? A logikának, a rációnak az érvénye itt ilyen értelemben egyáltalában nem magától ér­

tetődő dolog. Sőt eleve feltehető, hogy a gyakorlati, erkölcsi élettérnek az elméletivel szemben valami sajátságos dialekti­

kája van. Az alábbiakban éppen arra kívánunk rámutatni, hogy az erkölccsel kapcsolatos egynémely tényállás valóban a kell tartalmának sokszerűségéről, az egymás mellé felsorakozó tartalmak változatosságáról, sőt felszültségéről tanúskodik.

A kell tartalmainak sokszerűsége mellett a legfontosabb érvet maga a kell jelentése szolgáltatja. A kell jelentéséhez ugyanis eredeti módon hozzátartozik a felelősségé, amely vi­

szont felteszi a szabadságot. A szabadság meg lényegében az, hogy különböző kéntartalmak érvényesítése, megvalósítása között választhatunk. A kell ténye, azaz a felelősség ténye lehát egyenesen a kéntartalmak különbözőségére, ezek sok- szerűségére utal. A szabadság, a választás lehetősége azon ala­

pulhat, hogy több, egymástól különböző dolog tart igényt a megvalósíttatásra; azaz éppen, hogy a kell tartalmai többes­

1 Pauler: i. m. 166. 1.

10

számban vannak. A szabadság ténye a kell tényével együtt közvetlenül belátható. A szabadság evidens tényének legegy­

szerűbb és legtermészetesebb magyarázata pedig: a kell tar­

talmi különbözőségé.

A kérdés azonban nem ilyen egyszerű. A szabadság je­

lenségét a szóbanforgó vonatkozásban kénytelenek leszünk job­

ban szemügyre venni. A „szabadságnak“, a választásnak ugyanis másik magyarázata is lehetséges. Sőt e másik értel­

mezés az, amely általánosabb. Közönséges, naív elképzelés szerint a választás nem: kell és kell között, hanem: kell és nem-kell között történik. E naív erkölcsfilozófiái felfogás szerint az erkölcs egyértelmű, zárt rendszer. A szabadság abban áll csupán, hogy ezt a rendszert, úgy ahogy van, a maga egészében elfogadhatjuk, vagy elvethetjük.

Ilymódon a szabadság értelmezésére két elképzelés, két elmélet áll rendelkezésre. Kérdés, melyik a helyesebb, melyik a megfelelőbb? Melyik magyarázat illik jobban a szabadság fenomenológiai jelenségére? Az utóbb említett „naív“ szabad­

ságértelmezésnek egy alapvető gyengéjére rámutatni nem nehéz. E szerint az értelmezés szerint jó és rossz között vá­

laszthatunk. Már pedig az a tétel, hogy rosszat választhatunk, lélektani lehetetlenséget tartalmaz^{. 1}

Rosszat választani egyszerűen nem lehet. Minden maga­

tartást és cselekvést szubjektíve szükségképpen értékvonások indokolnak meg. Hogyha a választás lehetősége csak kell és nem-kell között állna fenn, akkor egyszerűen nem volna sza­

badság. A választásra kínálkozó eshetőségek közül az egyik mindig a kell ajánlásával jelentkeznék az erkölcsi tudat szí­

nén. A másik, vagy a többi pedig nélkülözne minden ajánlást.

A kellnek megfelelő eshetőség ilymódon versenytárs nélkül

1 Hartmann N. sokszor említett Ethik c. műve 247. oldalán írja: „...Wille oder Begehren (kann) nicht auf ein Wertwidriges als solches und um seiner selbst willen hingelenkt (werden) . . . Ein satanisches Wesen mag das Bö6e um dfs Bösen willen wollen können. Per Mensch aber is t kein satanisches Wesen; sein Begehren bleibt eindeutig an die positive Seite der Wertreihen, an das im weiten Sinne Gute gebunden“. És alább: „Behält man diese allgemeine Sachlage im Auge, so kann man kaum zweifeln, dass hinter dem sittlichen K o n flik t... in irgendeiner Form der Gegensatz von Wert und Wert steht, nicht der von Wert und Unwert“.

állana. A mérleg egyik serpenyőjét a kell ellenállás nélkül nyomná le. Mindenki szinte kauzális törvényszerűséggel azt az utat választaná, amelyet számára a kell eleve kijelölt. Meg­

szűnnék a választás lehetősége. Szabadság egyáltalán nem is volna, hanem a kell szükségszerűséggel határozná meg a maga­

tartást. A szabadság eme naív értelmezése nem tudja magya­

rázatát adni a „nem kellő“ választásának, a „rossz“ szándéko­

lásának: és ezen elbukik.

Egész más a helyzet, hogyha a szabadság nem: kell és nem kell közötti választás lehetőségére vonatkozik, hanem:

kell és kell közötti választás lehetőségére, vagyis több külön­

böző kell közötti választás lehetőségére. Ebben az esetben áll­

hat az a kétségtelen tény, hogy a nem-kell választása nem for­

dul elő, — hogy a cselekvés indítéka mindig olyasvalami, ami értékminőséget hordoz. És választásunk még sincs determi­

nálva, szabadságunk mégis fennáll. Mert nem egy a jelentése a kellnek, hanem sok.

Sőt az egyes kéntartalmak még ellenkezhetnek is egy­

mással. Ennek következtében válik azután lehetségessé még az is, hogy nem-kellt szándékoljunk. Annak ellenére ugyanis, hogy szándékunk kellnek megfelel, szándékunk ugyanakkor kellnek meg nem is felel. Megfelel az egyiknek és ellenkezik a másikkal. Magatartásunk ekképpen — annak ellenére, hogy indoka kelltartalom —> mégis nem-kellő lehet. A cselekvő az egyik kéntartalommal való pozitív kapcsolatra ügyel, és szem elől téveszti a másik kéntartalommal való negatív kapcsolatát, így számára a dolog kellőnek tűnik s cselekvése így valóban kell által indokolt. De ha egy másik, ellentétes kéntartalmat veszünk figyelembe és az elsőt hanyagoljuk el, akkor a dolgot, a cselekvő ráirányuló szándékát, joggal mondjuk nem kellőnek.

Ilyen módon állhat két, látszólag össze nem férő, de a szabad­

ság evidenciája által egyként megkövetelt tétel. Az egyik, hogy magatartást csak valódi kelltartalom indokolhat s a má­

sik, hogy ennek ellenére a cselekvés kellel ellenkezhetik. A nem- kellőt sosem nem-kellőként választjuk, hanem csak annak kö­

vetkeztében, hogy más kell szempontjából megfelel. Ezt a tény­

állást találóan fejezi ki Hegel: „ . . . wa s in der Welt seit Adam Böses geschehen ist, ist durch gute Gründe gerechtfertigt“ —

10*

és meggyőző tömörséggel az ismert szólam: „A pokol útja csupa jószándékkal van kikövezve“.

A szabadság jelensége nyomán először az a kérdés merül fel: hogyan lehetséges a „választás“ ténye? Ez nyilván csak úgy lehetséges, ha több lehetőség van. De lehetőségnek csak az tekinthető, ami értékszínezetet visel. Szabadság tehát csak akkor lehetséges, hogyha több lehetőség visel értékszínezetet.

A szabadsághoz továbbá hozzátartozik a rosszat tevés lehető­

sége. S mivel rosszat a rosszért választani nem lehet, azért a rosszat választás lehetősége csak akként állhat fenn, ha ugyanaz a lehetőség rossz is, jó is; vagy más szóval, ha ugyanaz a lehetőség egy szempont szerint „kellő“, más szempont szerint

„nem-kellő“. Hosszat választás lehetősége csak azzal magya­

rázható, hogy a kell mértéke nem egységes: a kell tartalmai közt dialektikus ellentét feszül.

Ezekből most már jól látható, hogy a kell, a „felelősség“, a „szabadság“ fenomenológiai tényállásának nem a naív er­

kölcsfilozófiái felfogás felel meg, amely a „választást“ úgy képzeli, hogy az: kell és nem-kell között dönthet. Kell és nem- kell közt szabad választás nem lehet, ott a kérdés eleve eldőlt, a kell javára. Szabad, felelős választás — azaz képesség kellre és nem-kellre — csak úgy lehetséges, ha arról van szó, hogy kell és kell között határozzunk. A szabadság jelensége azt a felfogást igazolja tehát, amelyik szerint a kellel nem nem-kell, hanem más kell áll szemközt. Pozitívum pozitívummal, nem negatívummal áll itt szemben. A szabadság jelensége — s tu­

lajdonképpen magának a kellnek a jelensége — a kéntartal­

mak sokszerűségét, a közöttük való ütközés tényét igazolja.

A szabadság evidens tényállása egyenesen megköveteli azt, hogy a kell tartalmai között ellentétet tegyünk fel.

Vannak ugyan, akik úgy gondolják, hogy a szabadság­

nak, a felelősségnek, a rosszat tevés lehetőségének elegendő magyarázatát adjuk már azzal is, hogy az értékeket széttagol­

taknak ugyan, de közös hierarchikus rendbe tartozóknak kép­

zeljük el. Hartmann N. például (említett művében) a nem­

kellőt választás lehetőségét azzal magyarázza, hogy az értékek között vannak magasabb- és alacsonyabbrangúak. Aki az ala­

csonyabbat választja, értéket választ ugyan, magatartása

ab-szolút értelemben mégis értékellenes, mivel magasabb érték elismerését alacsonyabb érték kedvéért elhanyagolja. Az érté­

kek pluralitásának gondolata mellett tehát az értékek hierar­

chiájának a gondolata látszólag megmenti az értékrendszer egységét. Ezek szerint elismerhetnők a szabadságot és még sem kellene egyúttal a kell tartalmainak az ütközését is feltennünk.

Itt azonban meggondolandó, hogy az alacsonyabb érték a ma­

gasabb értékben vagy bennfoglaltatik, vagy pedig egész kü­

lönböző irányban helyezkedik el, különböző vonalon van.

Hogyha a magasabb érték az alacsonyabbat tartalmazza, akkor nem áll az a megálapítás, mely szerint az értékek, vagy más szóval a kell tartalmai sokszerűek. Ez az elképzelés tehát nem adja elégséges alapját a választás, a szabadság, a felelős­

ség tényének. Ebben az esetben kell ellenére cselekedni még sem lehetne, hanem cselekvések, illetve választások, elhatáro­

zások között a kell szempontjából csak fokozati különbség le­

hetne. A szabadság tényének elegendő alapját csak úgy kapjuk, hogyha feltesszük, hogy az értékek pluralitása nemcsak azt jelenti, hogy az értékek egyetlen értéklétrának különböző fo­

kozatai; hanem hogy valóban azt jelenti, hogy a különböző ér­

tékek egymástól gyökeresen, lényegesen különböznek. S ha ez így van, akkor nem beszélhetünk a kell tartalmainak objektív rangsoráról, értékhierarchiáról; egyáltalán nem beszélhetünk a kéntartalmak közös rendjéről. Akkor az egyik tartalomnak való megfelelés a másik tartalom szempontjából teljességgel közömbös. Az egyik tartalomnak való megfelelés nem mente­

sít a másik tartalomnak való megfelelés kötelezettségétől. Sőt minden kéntartalomnak való megfelelés minden más kéntar­

talom érdekei ellenére való. Hiszen mindegyik totalitásra, szándékunk egészére tart igényt.

A kell egyes tartalmai — a szabadság tényének, magá­

nak a kell tényének a tanúsága szerint — nemcsak olyan érte­

lemben különböznek egymástól, hogy közös, organikus rend­

szernek különböző tagjai. A kell egyes tartalmai között nem­

csak különbözés van, hanem több annál: dialektikus feszültség, örök ellentét. Ezt a végső tanulságot vonhatjuk le a felelősség, a szabadság, tulajdonképpen a „kell“ fenomenológiai látvá­

nyából.

A kell tartalmi sokszerűségét, belső dialektikáját bizo­

nyítják a szabadság jelenségén felül még más adatok is. így például az erkölcs változandósága, történetisége. Tény az, hogy egyszer ez, másszor az látszik erkölcsösnek. Könnyű volna azt mondani, hogy a történeti erkölcsfelfogások közül helyes csak az egyik, s a többi téves. De az erkölcstörténet végeredmény­

ben mégis erkölcsök, nem erkölcstelenségek története. Az er­

kölcstörténet még sem tekinthető tévedések láncolatának. Az egymástól különböző történeti erkölcsök mindegyike valóban valódi kéntartalmat intendál. Mindegyik a kéntartalmak egyi­

kéhez, vagy a kéntartalmak egy sajátosan kialakított rendjé­

hez tartja magát. S a magatartások különbözősége ekként a tartalmak különbözőségének a függvénye. Az erkölcs történeti­

sége a kéntartalmak sokszerűségét bizonyítja.

De nemcsak az erkölcs gyakorlata, hanem az erkölcs el­

mélete is a kéntartalmak sokszerűsége mellett tanúskodik.

A nagy történeti etikák nagyon sokfélét állítottak és egymás­

sal sokszorosan ellenkezésbe kerültek. Ezt kétféleképpen lehet értelmezni. Vagy úgy, hogy az etikai tekintélyek nagy része téved, és igaza közülük csak olyanoknak lehet, akik ugyanazt ál­

lítják. De ha ez így van, akkor a tévelygőket mi tenné nagy etiku­

sokká? Sokkal inkább lehet a tényállást úgy értelmezni, hogy egymástól tartalmilag eltérő erkölcstanok — tartalmi ellen­

tétük ellenére is — részlegesen egyként helyesek. Az etika nagy, klasszikus képviselői közt a kell tartalmát illetőleg nincs meg­

egyezés. Mégis mindegyik éppen azért számottevő etikus, mert a kell tartalmáról megfelelőt állít. Ez meg kizárólag csak úgy lehetséges, hogy a kell, tartalmát tekintve, nem egységes. Az etikatörténet valóban változatos. Ennek pedig az szolgálhat alapjául, hogy változatos, sokszerű az etika tárgya, az erkölcs is. Az erkölcstan dialektikája az erkölcs dialektikáját követ­

heti nyomon. Az etikák sorjában más és más kéntartalmat emelnek a köztudat előterébe. Az egyként jogosult etikák szá­

mosságát a kéntartalmak számosságából, amazok ellentétét ezek ellentétéből lehet magyarázni. A kell helytálló elméletei­

nek sokszerűsége is a kell sokszerűsége mellett szól.

Bizonyos meggondolások kapcsán még a karakterológiai

és a történeti tényállás is odasorolható a kell tartalmi plura­

litásának bizonyítékai közé. Karakterológiai tényálláson itt nagyjából azt értjük, hogy különböző személyek hasonló hely­

zetekben különféleképpen viselkednek. Viselkedésükben to­

vábbá bizonyos következetesség nyilvánul. Azonos személy újra és újra hasonlóképpen viselkedik. A többiek viselkedésétől való különbözése nem esetlegesség, hanem állandó habitus.

Mindez a személyiség sajátlagos egységére, valami tartós cent­

rumra vagy magra: „jellemre“ enged következtetni. Kérdés, hogy mi határozza meg a jellemet — vagy tudományelméleti fordulattal élve azt kérdezhetjük: mik a karakterológia adekvát kategóriái?

Ebben a tekintetben hivatkozhatunk egy iménti meg­

állapításunkra. Nyilvánvaló tény, hogy akarni, szándékolni, választani csak olyasmit lehet, ami kellőnek, értékesnek tet­

szik. Ki-ki azt választja, ami szerinte leginkább felel meg a kellnek. Magatartását, jellemét mindenkinek az határozza meg tehát, hogy mi a véleménye a kellről, pontosabban a kell tar­

talmáról. Ennek a véleménynek persze nem kell feltétlenül tudatos, kidolgozott elméletnek lennie. Azt is mondhatjuk, ki- nek-kinek a magatartását „értékérzése“ határozza meg. Ha a pszichológia szaktudományos nyelvén akarjuk magunkat kife­

jezni, akkor a kell tartalmáról bírt különböző fogalmakat, kép­

zeteket, vagy megérzéseket — ezek által irányított törekvése­

ket: „ösztönöknek“ is nevezhetjük. S azokat akár természeti elemekre is visszavezethetjük; testi konstitucióval vagy át­

örökléssel stb. magyarázhatjuk. De annyi bizonyos, hogy az

„ösztönök“ mindig tartalomra irányulnak, jelentésük van, él- ményszerűek, célt írnak elő; ennélfogva ezek az ösztönök egy- egy kelltartalom által meghatározott törekvéseknek joggal tekinthetők.

A jellemek különbözőségének ténye mögött tehát a kén­

tartalmak (az általuk megérthető ösztönök) különbözőségének ténye áll. Egy-egy sajátos jellemre egy-egy sajátos kéntar­

talom, vagy a kéntartalmak egy-egy sajátos szövedéke nyomja rá a maga bélyegét. Tudományelméleti fordulattal ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a karakterológia adekvát kategóriái a kén­

tartalmak. A karakterek sokszerűsége nem más, mint a

kell-tartalmak sokszerűségének lélektani következménye. A karak- terológiai tényállásnak az az erkölcsi tényállás szolgálhat alap­

jául, hogy a kell tartalma sokszerüségre bomlik. Látjuk tehát, hogy a karakterológiai tényállás is a kéntartalmak számossá­

gának a tétele mellett szól.

De hivatkozhatunk magára a történetre is. A karaktero­

lógiai tényállás a kéntartalmak gazdag sokaságát mintegy széliében ábrázolja; az egyes jellemek egymás mellett helyez^

kednek el és egyenkint a különböző kéntartalmakat, vagy a kéntartalmak különböző összeszövődését ábrázolják. A történet viszont hosszanti metszetben mutatja ugyanezt a képet. A tör­

ténet valóban úgy értelmezhető, mint a kell belső dialektiká­

jának bontakozása az idő folyamatában.

Igaz, története tulajdonképpen nem az egyesnek van, A történet alanya nem az egyén, hanem inkább a közösség. De miként az egyén, ugyanúgy a közösség is kéntartalmak után igazodik. Nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek is, a nemzeteknek, a kultúrkoroknak és a kultúrköröknek stb. is

„karakterük“ van. A közösségi magatartást is egy-egy uralkodó kelltartalom, vagy a kéntartalmak egy-egy uralkodó konstellá­

ciója alakítja és irányítja. A történet ilyen sajátos jellemű, tehát különböző kéntartalmak által irányított közösségek köl­

csönös játéka és időbeli szukcessziója.

Ekként a történet is a kéntartalmak pluralitására utal.

Ha nem volna több kelltartalom, akkor a történet egy helyben topogna, „történetietlen“ volna. A történet egyszerisége, válto­

zatossága, bontakozó jellege, egyszóval történetisége: a kell sokszerüségének ténye nyomán érthető meg^{. 1}

■; 1 Közbevetve megjegyezhetjük it t azt is, hogy a kéntartalmak lehetőleg adekvát kiderítés© olyan vállalkozás lenne, amelynek elméleti jelentősége túlter­

jedne magának az etikának területén. A kell tartalmai az elmondottak szerint

jedne magának az etikának területén. A kell tartalmai az elmondottak szerint

In document AZ ERKÖLCS DIALEKTIKAJA (Pldal 143-155)