Az erkölcs nem egyértelmű és zárt, hanem sokszerű, változatos, örökké nyugtalanító, dialektikus; nem rendszer,

hanem rendszertelenség. Az erkölcs rendszeres vizsgálata az erkölcs rendszertelenségének megállapításához vezetett. A kell tartalmai olyan, egyként érvényes tárgyi szembenállók, amelyek az alany számára kategorikus felszólítást tartalmaz­

nak, amelyek azonban tartalmilag egymással gyakran ütköz­

nek. Az erkölcsi kell különböző, sőt egymással ellenkező tartal­

mai egymás mellett helyezkednek el az erkölcsi tudat síkján, mint égbolton a csillagok. A végső kérdésre nincs egyértelmű felelet: „Es fehlt die Antwort auf das Wozu“ (Nietzsche). Eb­

ből olyan következmények fakadnak, amelyek bennünket, mint erkölcsi alanyokat, közelről érintenek. Az erkölcsi életet leg­

mélyebb exisztenciális alapjaiban értetik meg.

Az erkölcsi személy különböző kéntartalmak gravitációs terében bolyong. Az erkölcsi alanyt a kell ellentétes áramai jár­

ják keresztül és marcangolják szerteszét. Az erkölcs sohasem állapot, sohasem nyugalom, sohasem egyensúly, hanem annak mindig csak lázas, de reménytelen hajszolása. Az erkölcsnek megfelelni nem lehet. Nemcsak az túlkevés, amit megvalósít­

hatunk, de szükségképpen túlkevés az is, amire törekedhetünk:

ellentétes célokat egyidejűleg nem lehet kitűzni. A kell telje­

sítése tekintetében állandóan és szükségképpen hátralékban va­

gyunk. Ha egyetlen kell felszólítására pozitíve viselkedünk, ugyanakkor visszautas!tóan viselkedünk a felszólítások több­

ségével szemben. „Wo Wert gegen Wert steht in einer

Situ-ation, da gibt es den schuldlosen Ausgang nicht“. (Hartmann Ethik. 268. 1.)

Erkölcsnek nem más az ellentéte, mint más erkölcs.

Ezért az erkölcs eredendően erkölcstelen. Sőt éppen csak er­

kölcs lehet igazán erkölcstelen. Mennél mélyebben hatolunk bele ugyanis az erkölcs egyik irányába, annál távolabb kalan­

dozunk el az erkölcs többi támpontjától.

Az adekvát erkölcsi tudat kétségtelenül az, amelynek a kell különböző tartalmai iránt érzéke van, amelyik értékvak­

ságban nem szenved. Az erkölcsileg tudatosult személy a kell változatos terepének különböző irányaiból érkező felhívásokat egyként észreveszi. Hivatástudata őt egyidejűleg a legkülön­

bözőbb égtájak felé vonzza. A kell ellentmondó parancsainak kereszttüzében álló erkölcsi alany végül is kénytelen elismerni, hogy feladatát teljesítenie nem lehet; hogy az erkölcsi élet az irónia kitelj esi thetetlen törvényének van alávetve. A teljes er­

kölcsi tudat tulajdonképpen: eszmélkedés erre a reménytelen helyzetre. Ezt éppen csak az nem érzi át, akinek a látómezejé­

ből az értékterület bizonyos részei kiesnek, akinek az érték- érzése fejletlen, aki részleges értékvakságban szenved. Kiegyen­

súlyozott erkölcsi életre, lelki harmóniára csak a korlátoltság, csak az erkölcsi együgyűség képesít. Valóban tevékeny erkölcsi életre ki-ki csak korlátoltsága, vagy fanatikus elvakultsága arányában alkalmas. „Der Handelnde ist gewissenlos“ — mondja Goethe. A szélesebb látókörű erkölcsi alany élete azon­

ban folyamatos krízis, állandó konfliktus, lelki mardosás, szün­

telen kétely, gond és tépelődés. Az erkölcsi tudat: bűntudat.

Az erkölcsi személy a kellnek való meg nem felelés álla­

potából, a bűnből való kibontakozás útját keresi. Felcsillannak előtte a kell különböző tartalmai. Mohón és nemes szenvedél­

lyel veti magát utánuk, de végül is mindegyiknek kiderül a partikularitása, az elégtelensége. Mindegyik egyoldalú, mind­

egyik hiányos, mindegyik erkölcsi hiányosságba, újra bűnbe vezet. Erőfeszítéseinek végpontjában az embert csalódás, ke­

serű kiábrándulás várja.

Az erkölcsi lény helyzete tragikus. Legjobb, ha önként vállalja a tragikumot. Az erkölcs csapdájából alig is van más menekvés, mint az, hogy az adott helyzetet elfogadjuk, a ke­

resztet magunkra vesszük. Spranger szerint (1. Lebensformen c.

m. előszavát) nincs magasabb vallás, mint az élethelyzet ko­

moly és tiszteletteljes számbavétele („Ehrfurcht vor dem Le­

ben“). Ez nemcsak a legméltóságteljesebb magatartás, hanem bizonyos megnyugvást, kielégülést is adhat. A bizonytalanság bátor vállalása már majdnem felülkerekedés is a bizonytalan­

ságon. Aki feladja az élet biztos alapjainak kilátástalan kere­

sését, az váratlanul új biztonságot és hitet, új bázist nyerhet.

Fogyatékos helyzethez adja a beleegyezését, kockázatot vállal, áldozatot vesz magára. De az ilyennek legalább nem kívülfekvő pontban, nem másban, hanem önmagában van a súlypontja.

Inadekvát tényállás elfogadása bizonyos értelemben még több biztonságot, teljesebb függetlenséget ad, mint adekvát tényál­

lás elfogadása. Az utóbbi esetben a bázist a tényállás adekvát volta szolgáltatja. Aki azt fogadja el, az kívülfekvő pontra épít. De aki a kockázatot önként elvállalja, az ehhez a hitet és erőt csak önmagából merítheti. Nem másra támaszkodik, ha­

nem a saját lábán áll. Semmire rá nem szorul, erős és függet­

len. Szabad, mint a kilátástalan küzdelembe induló elszánt har­

cos, aki már mindennel leszámolt.

Az ilyen szabadság azonban a tragikum jellegét viseli magán és azonkívül nem is lehet tartós állapot. Nem is más ez, mint rezignáció. A rezignáció szenvedésekből emelt bástyáit hamarosan áttöri a kellnek minduntalan megújuló rohama. A kell élesen hangzó szavát, a hivatástudatot, a lelkiismeretet sokáig elhallgattatni nem lehet. Az erkölcsi alany konkrét kellre áhítozik s a rezignáció egy lépéssel sem segíti előbbre a tényleges, pozitív erkölcs útján. Mint prizma a közömbös, szín­

telen fényből a spektrum színpompáját: úgy bontja ki az er­

kölcsi tudat a kell állandóan jelenlévő jelentéséből, — előző csa­

lódások ellenére is újra meg újra — a kell különböző tartal­

mait. A kell szétbomlik tarka sokféleségre és a szétkülönült tartalmak arcvonalba sorakoznak egymás ellen, az erkölcsi alany szándékának meghódítására. Az erkölcsi alany a rezig­

náció ingatag bázisáról hamarosan lecsúszik. Először csak az egyik kell csábító szavára hajlik; majd az első gyengeség nyo­

mában feltámad a többi kell is; emelkedett, tartózkodó

maga-tartásából az erkölcsi alany egy-kettőre visszazuhan a kínzó kételyek közé.

Az erkölcs nem nyugodt és befejezett, mint a halál, ha­

nem számtalan lehetőség nyílt küzdőtere, mint maga az élet.

Kiegyenlíthetetlen dialektikára tagozódik, elemei a küzdelem és a fájdalom. Bizonytalanság, gond és lelki mardosás jellemzik az erkölcsi alany exisztenciális helyzetét: „Schuld ist der Aus­

druck für die stärkste Selbstbehauptung der Existenz“. (Kierke­

gaard.)

Szent Anzelm 11

Simmel 137 Smith 48 Sokrates 124 Spann 113 Spinoza 39, 68 Spranger 152, 175 Stirner 82 Suarez 92

Sztoikusok 34 Szent Tamás 92 Varga (S.) 158 Voltaire 54 Warburton 43, 88 Windelband 50, 158 Wittmann 84

MAGY«

’ U ftO M Á W » AXABfMA KöNYVTAW