Ezt figyelhetjük meg Kant erkölcsfilozófiáján is

Kant etikája az első pillantásra tipikus dualizmusnak látszik.

Erkölcstanának sokszor hangoztatott alapmotívuma a köteles­

ség. A kell parancsa szerinte teljességgel különbözik a termé­

szet elemeitől. Minden természeti motiváció, minden valóság­

elem — vagy ahogyan maga Kant mondja: minden „tartalmi“

indíték — a cselekvést egyenest megfosztja erkölcsi jelentősé­

gétől. Szerinte még a szeretet által motivált jótétemény sem erkölcsös, mert a szeretet az érzéki, patologikus világunknak, a természetnek eleme. Erkölcsös csak az olyan magatartás, amelynek indoka: külső-belső tapasztalati, érzéki világunktól, a patologikus természettől teljességgel független. Csak az olyan cselekvés erkölcsös, amelynek egyedüli indoka az öncélií, érvényét önmagában hordozó törvény iránti tiszteletteljes el­

ismerés — Achtung fürs Gesetz. E normatív törvény pedig gyökeresen más, mint az okság elvén épülő természet konstitu­

tív törvénye. Nem lételv, hanem követelmény, nem „Sein“, ha­

nem „Sollen“. A „kell“ a „van“ szempontjából idegen, transz­

cendens.

Ez tiszta dualizmus. De Kant nem áll meg ezen a ponton.

Előtte is kétségtelenül felmerül a monizmus felé lendítő kér­

dés: hogyan volna lehetséges az erkölcs, ha elve a léttel szem­

ben ellenséges volna? Az erkölcsi törvény a transzcendens ma­

gasságokból egyszeriben a földön terem és hatni kezd. Ez csak úgy lehetséges, hogy van a földön valahol egy pont, amely lé­

nyegileg a kell rendjébe tartozik. A „kell“ ténye ezen keresztül

törhet be a „van“ szürke világába. Ez a pont pedig Kant sze­

rint magában az erkölcsi alanyban található meg. Az ember ugyanis erkölcsi alanyként igazában nem az érzéki világban, hanem a kell „intelligibilis“ világában van otthon. „Szabad­

sága“, ha valóban érvényesül, az érzéki világ alantasabb körei­

ből az erkölcsi törvény tisztultabb régiójába lendíti. Az er­

kölcs nem valami külső megkötés. Forrása az én mélyén, a

„tiszta akaratban“ buzog. Az erkölcs törvénye eredeti törvénye az erkölcsi alanynak. Az, aki az erkölcs törvényét követi, a ma­

gáét, a maga „autonóm“ törvényét követi. „Heteronóm“ kötött­

ség nem is erkölcsi jellegű Kant szerint. Heteronóm szempont

—• és így erkölcsileg negatív — például az öröm keresése, az eudaimonizmus. Ehhez hasonlóan heteronóm például a bünte­

téstől félő, vagy jutalomra számító ravaszság is. A vallás is hajlamos arra Kant szerint, hogy a túlvilági jutalom képze­

tét vetítse az alany szeme elé; már pedig az efféle teológiai utilitarizmus lényegében nem más, mint az érzéki kéjsóvár­

gás transzcendens meghosszabbítása, eszkatologikus kiterjesz­

tése, heteronómja. Az eudaimoniának az intelligibilis világ szempontjából heteronóm mozzanatára azonban nincs szüksége az erkölcsi alanynak. Igazi természete a kell intelligibilis vi­

lágrendjével egybevág. Hivatását akkor teljesíti, hogyha a sa­

ját törvényének a szavára hallgat. Az erkölcsi törvény ugyanis eredetileg benne van.

Így tekintve Kant erkölcstana pontosan egyezik azzal, amit az eddigiekben monizmusnak neveztünk. Ekként érthetővé válik az, hogy az ember a kell parancsát teljesíteni képes lehet.

De ugyancsak így tekintve érthetetlenné válik viszont az, mi­

ként cselekedhetik egyáltalában az ember a kell ellenére. Hon­

nan az erkölcsnek eszményi magasságokba, szinte a transz­

cendensbe tolt mértéke? Az efféle tan ellenkezik minden dua­

lista elképzeléssel és sehogyan sem egyezik az erkölcsi szigorú­

sággal. Már pedig Kant — miként láttuk — elsősorban annak az elméleti megalapozására vállalkozik. A kanti rendszerben feltalálható mind a dualizmus, mind pedig a monizmus s a kettő magában a rendszerben is élesen szétválik. Az elmondottak után ez nyilvánvaló. A kérdés inkább az lehet, mi fogja mégis látszólagos egységbe a kanti rendszerben egybemarkolt, való­

jában azonban egymással homlokegyenest ellenkező elemeket!

Kant e tekintetben praktikus filozófiájában ugyanazzal a fogással él, mint teoretikus filozófiájában. Azért az előbbi megértéséhez is segítségül szolgálhat, hogyha egy pillantást vetünk az utóbbira. A teoretikus filozófia főkérdése az isme­

ret és a valóság viszonyára vonatkozik: megismerhető-e a való­

ság! A fenomenológiai tényállás azi ismeret és a valóság meg­

egyezését is, különbözését is mutatja. Kant ebből az antino- mikus tényállásból úgy igyekszik menekülni, hogy kétféle való­

ságot tételez. A „jelenségvilág“ szerinte alá van vetve a megis­

merés törvényeinek — ennyiben ismeret és valóság megegyezr nek. A „magábanvaló világ“ viszont független a megismerés alanyi törvényszerűségeitől — ennyiben ismeret és valóság különböznek. Csakhogy ez a fogás nem oldja meg a problémát.

A valóság határozmányát ugyanis az „Erscheinung“-hoz is, a

„Ding an sich“-hez is hozzákapcsolni nem lehet. Választani kell: mi is hát igazán „valóság“! Az ismeretelméleti antinómia valamelyik tétele pedig szükségképpen áldozatul esik a döntés­

nek. Ha valóban valóság a „Ding an sich“, akkor ismeret és valóság csak különböznek, de nem egyeznek. Ha viszont az

„Erscheinung“ a valóság, akkor ismeret és valóság csak egyez­

nek, de nem különböznek.1

Hasonló cselhez folyamodik Kant a praktikus filozófiájá­

ban is. Itt is antinómikus tényállásba ütközik. A praktikus fi­

lozófia antinómiája abban áll, hogy a kellőt és a valót — a fe­

nomenológiai tényállás bizonyságánál fogva — egyezőknek is, különbözőknek is kell tekinteni. Kant itt megint úgy segít ma­

gán, hogy két valóságot tesz fel. Az „intelligibilis világ“, a

„célok birodalma“, a „szabadság“ meghatározta világrend azo­

nos a kellővel. A kauzalitás által meghatározott, „érzéki“ jelen­

ségvilág viszont különbözik a kellőtől. A valóság így kellő is, nem is. S megfordítva: a kell van is, nincs is. Csakhogy ez a fogás — tudniillik a valóság megkettőzése — itt sem hozhat tartós meg­

nyugvást. Ki kell derülnie a csínynek: a valóság azonos hatá­

rozmányát két lényegesen különböző instanciához kapcsolni

1 Ezekre nézve 1. szerző: „A megismerés antinómiája Kantnál“ Bp., 1936.

c. értekezését.

nem lehet. Vagy az intelligibilis világ „van“; akkor kellő és való egybeesnek: a kellő valóság; de akkor le kell tennünk róla, bogy választ kapjunk e kérdésre: honnan a kell feszültsége?

Vagy az érzéki világ „van“: akkor kellő és való egymástól izo­

láltak. Ez esetben érthető a feszültség, de értelmetlenné válik, mert megvalósítbatatlannak tűnik, maga a kell. Kant rendszere nem egy, hanem kettő. Az egység látszatát csak a fogalmak összebogozása, a terminusok pontatlan kezelése által kelti. Ha színvallásra, a fogalmak precíz rögzítésére kényszerítjük, ki­

tűnik a többértelműség és rámegy a rendszer egysége. A rend­

szer széthull elemeire, amelyek egyúttal minden erkölcsfilozó­

fia építőkövei: monizmusra és dualizmusra.

A széthúzó elemek egybefogása Kant rendszerében ugyanúgy történik, mint a Sztoa erkölcsfilozófiájában. A két rendszer ebben a tekintetben feltűnő hasonlóságot mutat. Az intelligibilis világ, miként a lóyog kormányozta cpvoig , egy­

felől az igazán létező és az erkölcsi alany legmélyén ható világ­

rend. Ez elismerése a sztatikus mozzanatnak, monisztikus er­

kölcsfilozófiái felfogás. Másfelől azonban kézzelfogható való­

ságként minduntalan az érzéki világ tolakszik az előtérbe. Ez pontosan megfelel a sztoikusok 7r«tfr?-jának. Az alantas szenve­

délyek patetikus-patológikus komplexuma aztán az „intelli­

gibilis természet“ rendjét a kellbe szorítja vissza. Érvényét ki nem kezdheti, arra nézve semmi befolyása, vagy hatalma nincs.

De a valóság területéről a transzcendensbe tolja — s ez alap­

jává válik a dinamikus tényállásnak, amelyre a dualizmus építi a maga felfogását. A keilő — a „gyakorlati ész“, vagy

„tiszta akarat“, vagy „szabadság“ — Kantnál éppúgy: van is, nincs is, mint a sztoikusoknál az őgSog Xóyog.

19. A dualizmus és a monizmus különös összeszövődését

In document AZ ERKÖLCS DIALEKTIKAJA (Pldal 55-58)