nat a kellő és a való azonosítását követeli meg. A kellő a fel
tétlenség, a szükségképiség jellegével jár, ilyen értelemben Abszolútum s így természetszerűleg egyúttal valóság is.
A sztatikus mozzanatnak észszerű következménye az a tétel, hogy a valóság határozmánya éppen a kellőt illeti meg
első-sorban. Ezt a sztatikus mozzanaton épülő álláspontot tehát er
kölcsfilozófiái realizmusnak lehetne elnevezni. De mondhatjuk immanens erkölcsi felfogásnak is, utalással arra, hogy sze
rinte a kellő nem a valóságon kívül, hanem éppen benne talál
ható. Ezt az álláspontot továbbá identizmusnak vagy moniz- musnak is nevezhetjük. Szerinte ugyanis a kellő egyúttal valóság; kell és van egyetlen princípium, kellő és való alap
jában ugyanaz. Nincs szükség a kellő és való kettősségének dualisztikus megkülönböztetésére.
Bárminek nevezzük is ezt a sztatikus mozzanaton alapuló erkölcsfilozófiái álláspontot, annyi bizonyos, hogy határozott, egységes, zárt felfogást jelent. Ebben a tekintetben azonban egyet még tisztáznunk kell. A monizmus történetileg ugyanis két arculatot mutat. Aki a van és a kell egyesítésekor az azo
nos instanciának elsősorban a közvetlen adottságára figyel, azaz aki a végső soron azonos instanciának a valóságvonását látja inkább, vagy más szóval aki a való és a kellő egyesíté
sére a való oldaláról indul: az valamiképpen mindig a valóság robusztus talaján is marad. A valóságban fedezi fel a kellő csí
ráját; a tények termékeny világa emelkedik előtte a kellő rangjára. A közönséges, nyers, mindennapi természet tágul bele a kellés mennyei szférájába. Ezzel szét is foszlik a kellő transzcendenciája, megszűnik a finom, de fenyegető idegen- sége. A „kell“ szálai a mindennapi élet struktúrájába vannak beleszőve; az egész vízió valamiként a nyugodt és biztos egyen
súly érzetét kelti.
A való és kellő azonosításának azonban más történeti útja is lehetséges. Helyesebben: a való és kellő azonos voltá
nak felfedezése más fordulattal is megtörténhetik. Lehet az azonos instanciának elsősorban a kellő oldalára is figyelnünk.
S hogyha a kellőből indulunk, akkor a megoldás valamikép
pen felülről, éteri magasságokból tör keresztül; a kellő átjárja a közvetlen, tapasztalati valóságot, de megtart valamit ere
deti magasztosságából. Inkább a valóságot is valami misztikus fénybe vonja, ellátja a fenség bélyegével, maga mellé emeli a piedesztálra. A mindenséget, amelyben a való s a kellő azon- egy, itt a tömjénfüst nehéz illata lengi körül.
A monista elméletek fiziognómiájában nyoma marad az
élménytartalmak különbözőségének, vagy az élmények külön
böző rétegződésének. A monizmnsnak két történeti változata le
het a szerint, hogy a valóság határozmánya illeszkedik-e hozzá a kellhez, vagy megfordítva, a kellé a valósághoz. Elkeseredett széliéini küzdelmek a tanúságai, hogy ez a pusztán csak esetle
ges különbség nem egészen jelentéktelen dolog. Gondoljunk Szent Ágostonnak Pelagius elleni küzdelmére. Szt. Ágostonnál a „kell“ és a „van“ az égi magasságokban ölelkeznek össze.
Pelagius viszont a közvetlen földi valóságban véli felismerhetni a kell vonásait. Ha azt tekintjük, hogy a kell és a van elve kö
zött sem Szt. Ágoston, sem Pelagius nem látnak törést, mond
hatjuk, hogy a kell és a van viszonyáról nagyjából megegyezőt állítanak. Történetileg köztük mégis nagy az ellentét; Szt. Ágos
tonnál a van és a kell közös instanciája magasztos megvilágí
tást nyer. Pelagius mintegy elnaturalizálja a van és kell közös instanciáját. S a két álláspont között ekként tényleg összeütkö
zésre kerül a sor. Vagy gondoljunk azokra a küzdelmekre, ame
lyeket Aristoteles kezd, avagy amelyeket a mindenkori ariszto- telizmusnak kell folytatnia a platonizmus ellen. A platonizmus a földi, a természeti világot vezeti vissza és szövi bele az égi világba. Az arisztotelizmus viszont az égi szikrát hozza le a földi dolgokba. Mind a két felfogás ekként joggal tekinthető az égi-földi kettősségre vonatkozó tan kiküszöbölésének, világ
nézeti dualizmus elegyengetésének. Köztük a történet folyamán
— pillanatnyi szempontunkból azt kell mondanunk: sajátságos módon — mégis sokszor áll a harc.
Ezekből a példákból láthatjuk, hogy a befutott lélektani vagy történeti út különbözősége egyéni bélyeget hagy a volta
képpen közös eredményen. Mert az eredmény valóban közös. A lényegben a két felfogás között eltérés nincs. Valójában mind
egy, hogy a keilt kapcsoljuk-e a vauhoz, vagy a vant a kellhez.
Hiszen egyetlen dologról van szó, amelynek a kell is, a van is egyként határozmánya. Logikai szempontból nincs is két ilyen monizmus, hanem a kettő ugsmnaz, a kellő és a való azo
nosságát valló ugyanazon tételt közelítették meg különböző ol
dalakról. A következetesen végiggondolt „erkölcsfilozófiái mo
nizmus“ egyöntetű, egységes álláspontot szolgáltat.
Ez a monista felfogás végül is életigenlő optimizmusban csendül ki. A kell teljesítése szerinte nem ütközik akadályokba.
A kell szempontjából éppen az felel meg, ami a van szempont
jából pozitív, ami természetes; maga a valóság kell, maga a természet kell. Az erkölcsi kell tartalma a természet napsütötte ölén keresendő, nem pedig elvont spekulációk gyötrődései közt, dohos cellák aszkézisében. Ha így tekintjük a dolgokat, akkor indokolatlannak látszik az egészséges kedélyből adódó termé
szetes hajlamoknak a kötelességgel negatívumként való merev szembeállítása. Az ilyen önkinzó kegyetlenség gyanút ébreszt;
mögötte talán ressentiment bujkál, vagy a felesleges áldozatban való hamis kéjelgés. A valóságtól való duzzogó elfordulásra nincs szükség. Az erkölcsi teendő nem valami különlegesség.
Csak természeti adottságainkat kell követnünk és kiélnünk.
Az erkölcs útja nem szűk és tövises ösvény, hanem tágas, ké
nyelmes csapás. Nem vezet neki akadályoknak, hanem ellenke
zőleg, határozottan terel a biztos cél felé.
A valóságtól való konok elfordulás erkölcsileg indokolat
lan magatartás. De ez sem gonoszság tulajdonképpen. Erköl
csileg helytelen magatartás egyenest lehetetlen az ilyen fel
fogás szerint. A kell elve ugyanis egybeesik a van elvével. A megvalósult dolgok szükségképpen megfelelnek a kell szempont
jából is. Minden viselkedést szentesít a valósága és pusztán a megvalósultsága biztosítja minden magatartás számára: a kell kritériumának való megfelelést. Az erkölcsi normatívum be
épült a valóságba, természeti konstitutívum is egyben.
Ezt a realista vagy monista erkölcsi felfogást eredmé
nyezi a kellben nyilvánuló „sztatikus mozzanat“ következetes érvényesítése. Az ekként végiggondolt gondolatmenet azonban súlyos nehézségekbe bonyolít. A végén ugyanis erkölcsi nem
törődömség, közömbösség, ernyedt quietizmus áll. Az efféle álláspont eszménye elveszti eszmény-jellegét, „kellje“ nem
„kell“ többé. Ha ugyanis a kellő: valóság, hogyha a megvaló
sult világ: szükségképpen jó, akkor semmi értelme sincs annak, hogy a való mellett még külön kellőt is tételezzünk. Minden jól van úgy, ahogy van; sőt hiába is lenne minden igyekeze
tünk, kelltől idegen dolgot létrehoznunk egyszerűen nem lehet.
A kellésnek semmi értelme sincs, hogyha a benne tartalmazott
követelmény szükségképiségre vonatkozik. Aki a kell jelenté
sében csak a sztatikus mozzanatot méltatja figyelemre, az vé
gül is összeütközésbe kerül a kell jelentésével. A sztatikus moz
zanat egymagában nem meríti ki a kell jelentését. Mellette a dialektika benső erejénél fogva utat tör magának a dinamikus mozzanat is. Az ilyen egyoldalúan „realista“, „monista“, „opti
mista“, „quietista“ erkölcsfilozófiái álláspont felé megoldhatat
lan kérdések merednek: honnan a kell tényállásában kétség
telenül adott feszültség? Ha minden úgy van jól, ahogy van, akkor felesleges egyáltalán törekednünk és nem is igaz az, hogy
„kell“. És honnan akkor az értékelés lehetősége? Ha minden valóság szükségképpen és egyaránt „kellő“, akkor mi lehetne az alapja valóság és valóság között tett olyan megkülönbözte
tésnek, amelyet az értékelés aktusában egész bizonyosan jog
gal teszünk? Az ilyenféle kérdések erjesztő hatására a dialek
tika újra megindul. A monizmus hátteréből ismét a dualizmus kontúrjai bontakoznak elő.