szótagépítkezési mintázatok lehetnek érvényesek a különféle nyelvekben. Mind-ezek mellett arra is befolyással vannak, hogy a szavakban egymás mellé kerülő mássalhangzókapcsolatok mely hangokból épülhetnek fel.
2.1. Ezeket a kombinációkat egy képzeletbeli skálán elhelyezve azt láthatjuk, hogy vannak gyakori és ritka kapcsolatok. A skála két végpontját egyrészt a jól-formált és gyakran előforduló, másrészt pedig a végzetesen rosszuljól-formált, tehát fonológiai okok miatt nem létező alakok jelentik. Ennek értelmében minél gya-koribb egy mássalhangzókapcsolat, annál inkább a jólformált, és minél ritkább, annál inkább a rosszulformált végponthoz húz.
Törkenczy Miklós szerint végzetes fonológiai rosszulformáltsággal állunk szemben akkor, ha a szegmentumoknak valamely sorozata hiányzik egy nyelvből, s ez a hiány rendszerszerű, és fonológiai okokra vezethető vissza. Azért hiányzik tehát az adott szekvencia, mert létezésével megsértene valamilyen aktív fono-lógiai megszorítást. A végzetes fonofono-lógiai rosszulformáltságra tulajdonképpen minden nyelvben akad példa, a magyarban például a tk és tp szekvenciákat kü-lönböző környezetben megvizsgálva azt láthatjuk, hogy a tk intervokalikus meg-jelenésén kívül (például atka) tőszavakban minden más szekvencia végzetesen rosszulformált. A magyarban tőszavakban nem léteznek a *rtk, *rtp, *ntk, *ntp,
*tkr, *tpr, *tp szekvenciák.2
Minden nyelvben vannak fonológiailag rosszul formált szavak, amelyek azon ban viszonylag ritkák, a magyarban például ilyen az angström (az egyetlen szó, amely öttagú mássalhangzókapcsolatot tartalmaz), illetve a fájl, amelyben kivételként fordul elő a szó végi jl kapcsolat. Számunkra fontos tanulság tehát mindebből az, hogy a fonotaktikai jól és rosszulformáltság nem azonos a szó-alakként előforduló és nem előforduló fogalompárral. Minden lehetséges szót meghatározó fonotaktikai megszorítás vagy a minimális szóra vonatkozó feltétel eredményezhet végzetes fonológiai rosszulformáltságot (Rebrus–Trón 2002:
2 Ez a megállapítás csak a tőszavakra igaz, szavak és morfémák határán előfordulhatnak ilyen kombinációk, pl. pártpolitika, csoportkép, csontképző, Szentpétervár, jelentkezik. Azonban Tör-kenczy felhívja a figyelmet arra, hogy az ilyen típusú elemzések szempontjából a polimorfemikus kapcsolatok nem lényegesek, pontosabban „nem mondanak semmit a szótagok peremei között ér-vényesülő fonotaktikai törvényszerűségekről,” hiszen nem fonotaktikai okai vannak annak, hogy milyen fonémák kerülnek egymás mellé (1994: 364).
35, Törkenczy 2001: 274–275). A jólformált és a rosszulformált szekvenciák közötti eltérés tehát sok esetben egyszerűen azok gyakoriságán múlik.
2.2. A jólformáltsággal kapcsolatban meg kell említenünk egy fontos sza-bályszerűséget, a fonológiai szakirodalomban szonoritási hierarchiának neve-zett jelenséget. A mássalhangzókapcsolatok mintázatai nagyban függenek attól az univerzális sémától, amely a szótagok felépítésében játszik szerepet. A kü-lönféle hangok szonoritása a következő skála szerint adható meg (a legkisebb szonoritástól haladva a legerősebb felé); zárhangok, affrikáták < réshangok <
nazálisok < v < l < r < j (Törkenczy 1994: 276). A szonoritás a szegmentumok lényeges fonológiai tulajdonsága, amely a szótagon belül a szótagperemtől a szótagmag felé haladva nő, s onnan kifelé csökken. A szótagmagban ezért a leghangzósabb elemeket találhatjuk, azaz a magánhangzókat (Törkenczy 1994: 276).
A szonoritás azonban nemcsak a szótagon belül érvényesül, a szótagillesz-tésben is fontos szerepet játszik, így szótaghatárokon is érzékelhetjük a hatását.
A szótagok egymáshoz illesztését a szótagfűzési szabályok irányítják, ezek kö-zött pedig ott találjuk azt a szótagfűzési szabályt, amely a szótagokat a bennük található hangok hangzóssága, azaz szonoritása alapján illeszti egymáshoz, kü-lönös tekintettel az így érintkező mássalhangzókra. A szakirodalom nem használ külön kifejezést erre a jelenségre, egyszerűen besorolja a szótagfűzési szabályok csoportjába (lásd ehhez például Törkenczy 1994: 363–366). Ugyanakkor fon-tos kiemelni, hogy ez a típusú szótagillesztés a szonoritási hierarchián alapul, hasonlóan a szonoritási sorbarendezéshez. De míg a szonoritási sorbarendezés az elemek optimális elrendeződését teremti meg, addig a szonoritási szótagil-lesztés speciálisan az egymással érintkező szótagok optimalitásáért felelős. Ezért a továbbiakban a szótaghatáron érvényesülő hangzóssági különbségekből eredő szótagfűzési jelenséget szonoritási szótagillesztésnek nevezem.
Ez egyben fontos jólformáltsági kritérium is, mert hátrányosnak minősíti azo-kat a szótaghatáron kialakuló mássalhangzókapcsolatoazo-kat, melyek tagjai között nincs (vagy minimális a) szonoritási különbség. Ennek értelmében jólformáltnak minősül például a bl (ablak), br (abrak), gn (bognár) és a gl (nyegle), gr (eg-res) kapcsolat, de hátrányosnak tekinthető többek között a lf (csalfa) kombináció (Törkenczy 1994: 361–363, 373–374). A nyelvi jólformáltság jelentős mérték-ben összefügg azzal, hogy a mássalhangzókapcsolatok mely hangokból épülnek fel, s az is lényeges körülmény, hogy az így létrejövő kombinációk a szó elején, a szó belsejében, illetve a szavak végén helyezkedneke el. E problematikára, azaz a magyar nyelvben lehetséges mássalhangzókapcsolatokra az 1.4. alfeje-zetben még részletezően is visszatérek.
3. Ahogyan említettem, minden nyelvben vannak fonotaktikailag jól és rosz-szulformált szavak. Arra a kérdésre, hogy miként lehetséges ez, az optimalitásel-mélet keretében találhatunk választ.
Az optimalitáselmélet az 1990es években először mint fonológiai elmélet került be a nyelvészetbe Alan Prince és Paul Smolensky révén (Prince–Smo-lensky 1993), az elméletet azonban hamarosan a nyelvtudomány más területein is alkalmazni kezdték. Az optimalitáselmélet olyan formális elgondoláson alap-szik, amely empirikus adatokból kiindulva keresi az emberi nyelvek univerzális jellemzőit (Rebrus 2001: 77).
Az optimalitáselmélet nyelvtani szabály helyett a jólformált alakokat meg-határozó feltételeket (korlátokat) tekinti központi fogalomnak, valamint olyan elemzési keretet ad, amelyben ezek a feltételek (korlátok) egymásnak ellent-mondhatnak, így a megjelenő alakokban ezeknek a feltételeknek egy része nem teljesül (azaz ezek az alakok bizonyos korlátokat áthágnak) (Rebrus 2001: 77, Kálmán–Trón 2007: 143). A korlátok áthághatósága azt jelenti, hogy ha egy alak áthág egy korlátot, az még nem feltétlenül vonja maga után azt, hogy az adott alak nem jön létre. A nyelvben tehát létezhetnek bizonyos alakok attól függetlenül, hogy nem annyira jólformáltak, mint azok, amelyek eleget tesznek a kérdéses feltételnek (Rebrus 2001: 82). Siptár Péter szerint a korlátok át-hághatóságán túl az is igaz továbbá, hogy nincsenek tökéletes kimeneti alakok, hiszen minden valóságos felszíni alak áthág legalább egy korlátot. Ennélfogva a grammatika valójában legfeljebb az optimális kimeneti jelölt kiválasztására törekedhet, a tökéletesség mindig szükségszerűen elérhetetlen (Siptár–Szent -györgyi 2013: 2).
Felmerülhet a kérdés, hogy ebben az esetben az elmélet hogyan képes a lehet-séges („grammatikus”) és nem lehetlehet-séges („agrammatikus”) alakok között kü-lönbséget tenni. A válasz abban a megfigyelésben rejlik, hogy a korlátok sokféle kikötést tesznek az alakokra, ezek a kikötések az adott alakokban viszont konflik-tusba kerülhetnek. Több, egymásnak ellentmondó korlát esetén nem biztos, hogy lesz olyan alak, amelyre minden korlát teljesül. Ekkor a felszíni („grammatikus”) alak egyes korlátokat áthág, másokat nem; a többi („agrammatikus”) alak viszont más korlátokat hág át és ismét másokat nem. Az összes létrehozható alak össze-hasonlításával választjuk ki a létező („grammatikus”) alakokat. Ez az alak az ún.
optimális alak, a kiválasztás folyamata pedig az optimális kiértékelés (Siptár–
Szentgyörgyi 2013: 2–3).
BakróNagy Marianne szerint az optimalizáció jellege nyelvenként lehet más és más. Ez a gondolat minden további nélkül elfogadhatónak tűnik, már ha csupán arra az egyszerű tényre gondolunk, hogy azonos vagy nagyon hasonló hangrendszerrel rendelkező nyelvek vagy nyelvi változatok is más és más fono-taktikai tulajdonságokat mutathatnak. Ebből adódik, hogy ami az egyik nyelvben vagy nyelvváltozatban optimális elrendeződésnek bizonyul, az egy másikban nem az (2006: 15–16).
A nyelvek közötti különbségek e tekintetben úgy ragadhatók meg, hogy a különböző nyelvek más stratégiát választanak arra, hogy mely korlátok
figye-lembevételét tekintik elsődlegesebbnek más korlátok rovására. Ezt az optimali-táselmélet a korlátok rangsorolásával modellezi: „egy adott nyelvben a korlátok között elsőbbségi (dominancia) viszonyokat tételez fel. Amely alakok a legke-vésbé hágják át a legdominánsabb korlátot, azok a korlát alapján a legharmo-nikusabbak lesznek. Ha egy ilyen alak van, az lesz az optimális alak. Ha több ilyen alak van, akkor a következő korlátok szempontjából is ki kell őket értékelni.
Egyes esetekben előfordulhat, hogy az optimális alak áthágja a legdominánsabb korlátot. Ez csak akkor következhet be, ha minden alak megsérti ezt, ebben az esetben egy lejjebb rangsorolt korlát áthágása dönt. Nem a korlátáthágások ösz-szege számít, hanem az, hogy a domináns korlátot melyik alak hágja át” (Rebrus 2001: 82–83). Rebrus Péter írásában az optimalitáselmélet keretében vizsgálta többek között a magyar múlt idő tt jelével ellátott igéket aszerint, hogy járul-e hozzájuk magánhangzó vagy sem (2001: 80–81).
4. Sinkovics Balázs és Zsigri Gyula optimalitáselméleti szempontból ele-mezték a h hang változásának egyes stádiumait. Elemzésükkel bemutatták, hogy az optimalitáselmélet a nyelvi változatosság és a nyelvi változás modellálásá-ra egyaránt alkalmasnak látszik. Meglátásuk szerint a megszorítások nemcsak nyelvenként, hanem egy nyelven belül szókincsrétegenként is különböznek egymástól. Ez a jelenség egy szó különböző alakváltozatain is szemléltethető.
Sinkovics és Zsigri a ’rovar’ jelentésű méh szó különböző változatait vizsgálta.
Rámutattak, hogy másmás korlátok érvényesek a Dunántúl középső és nyugati felén méhe, az Alföld középső részén méhecske, a DélDunántúlon és a romániai területeken méh alakban ismert formákra (2006: 140, 143). Sinkovics és Zsigri a nyelvi változatosság vizsgálata mellett a nyelvi változást is megkísérelte op-timalitáselméleti keretbe helyezni a h hangtörténeti változásaival, főként annak újrahangosodásával kapcsolatban. A 19. századi munkákban olyan szavaknak is olvashatunk h nélküli ejtéséről, amelyekben ma már nem némulhat el a h. Erre a korszakra olyan megszorításokat feltételezhetünk, amelyek tiltották a szótag végi [h], [χ] vagy [é] hangokat, nem engedélyezték a másodlagosan bekerülő magánhangzókat, illetve a szó végi h elnémulását. A korlátok közötti hierarchiá-ban első helyen a szótag végi h-ra vonatkozó jólformáltsági megszorítás állhatott, azt követte a hozzáadást tiltó korlát, majd a törlést tiltó korlát következhetett.
Ezért lehet optimális alak a cé0, amely csak a harmadik legdominánsabb korlátot hágja át, és ezért esik ki a rostán a céχ alak, amely már a legelső jólformáltsági megszorítás rostáján fennakad (2006: 141).
Azt emelhetjük tehát ki, hogy az egyes nyelvtörténeti korszakokban nemcsak a fonotaktikai szerkezet változhat — ahogyan ezt például a legelső alfejezetben láthattuk —, hanem a jólformáltsági korlátok is módosulhatnak. A h újrahangoso-dásának hátterében a fentiek alapján például a különféle megszorítások változása és az újonnan keletkező fonotaktikai feltételek alkalmazása, valamint a korlátok közötti dominanciaviszony változása állhat.
Úgy vélem, hogy a vizsgálatom középpontjában álló, a hangszerkezetet megváltoztató fonotaktikai változások hátterében is hasonló korlátok hú-zódhatnak meg, amelyeknek magyarázatát egyrészről az optimalitáselmélet segítségével kísérelhetjük meg megadni. Ilyesféle korlátként működhetett a szó eleji mássalhangzó-torlódásokat tiltó fonotaktikai mintázat is, amely az ómagyar kor elején minden bizonnyal domináns feltétel lehetett, aminek kö-vetkeztében a nyelvünkbe áramló jövevényszavakban feloldódott a szó eleji mássalhangzótorlódás. Ez a feltétel aztán idővel hátrébb került a dominancia által felállított sorrendben, köszönhetően annak, hogy a 16. századra megho-nosodott és produktívvá vált a szó eleji mássalhangzótorlódásokat megenge-dő feltétel. Mindazonáltal működése nem szűnt meg teljesen, ezt bizonyítják azok a — mai nyelvjárásokban fellelhető — alakok, amelyek a szó eleji más-salhangzótorlódás feloldását mutatják.
Természetesen az optimalitási feltételek és a hozzájuk kapcsolódó dominan-ciaviszonyok változása sem történhetett meg egyik pillanatról a másikra, ha-sonlóan a hangtörténeti változásokhoz. Számolnunk kell egy olyan időszakkal, amelyben „vetélkedtek” egymással a különféle feltételek, s ennek megfelelően a változások következtében kialakult és a változások előtt használt kiindulási alakok is váltakozást mutatnak.
5. A hangtörténeti változások működése közben — mint minden nyelvi