Belső keletkezésű helynevek körében (és azok közszói előzményében) lát-hatjuk a változást például az ördög lexémát tartalmazó Ördöng gáta (1298/1392:
Vrdunggata, Gy. 1: 785, Borsod vm.) és Ördöngösfő (1295/1403: Vrdungsfev, uo., Baranya vm.) helynevekben. Azt is meg kell azonban itt jegyeznünk, hogy az ördög lexéma ismeretlen eredete (és ezáltal bizonytalan elsődleges szótagszer-kezete) miatt csupán feltételesen sorolhatjuk ide ezeket az alakokat (Tóth 2004b:
463). Valamivel nagyobb bizonyossággal említhetjük e helyütt a Bódongházfalva (1289/1374: Bodungházunfolua, Gy. 1: 708, Bodrog vm.) és talán a Mengykerek (1303: Mengkerek, Gy. 2: 173, erdélyi Fehér vm., vö. meggy ~ mengy ’meggy’
fn.) helyneveket.
A személynévi eredetű nevek csoportjából is idézhetünk ide illő névadatokat.
A Veszprém megyéből adatolt Iklad (1440: Iklad, Cs. 3: 234, vö. 1237: Icol szn., ÁSz. 408) településnévben például az inetimologikus n betoldódása Ikland (1476:
Ikland, uo., Veszprém vm.) alakot eredményezett. További személynévi eredetű névformák efféle változásához lásd többek között a Bederfalva (1421: Beder-falua, Tóth 2004b: 462, vö. 1216/1550: Bedur szn., ÁSz. 102) > Benderfalva (1420: Benderfalua, uo.), Kácsád (1304/1382: Kachud, Tóth 2004b: 462, vö.
1138/1329: Kacu szn., ÁSz. 442) > Kácsánd (1304/1382: Kachond, uo., Zemplén vm.), Taksuny (1319: Taxwn, Gy. 3: 141, [955–970]/KrónKomp: Toxun szn., ÁSz.
763) > Tanksony (1325/1347: Tanxon, uo., Heves vm.) helyneveket.
A n gyakran jelent meg másodlagosan a szláv eredetű nevek belsejében is. Ezt a változást láthatjuk például a mai Nagybozinta név (régi adatához lásd 1405: Bo-zincha, ComSzat. 29, Szatmár vm.) esetében is, amely elsődlegesen Bozita (1383:
Bozytha, uo., vö. szb.hv. Božeta szn., FNESz. Nagybozinta) formájú volt. Hason-ló változás játszott szerepet a Bars megyei Lédec (1253: Leduch, Gy. 1: 457, vö.
szl. Ladice hn.) ideiglenes Lendec (1253: Lendoch, FNESz. Barslédec)
formájá-nak kialakulásában is. További ide tartozó helynevek még: Nadrás (1243/1335:
Nadras, Gy. 2: 528, vö. szl. Nedraž hn., FNESz. Nandrás) > Nandrás (1318:
Nandrás, uo., Gömör vm.), Ruda (1275: Ruda, Gy. 4: 453, vö. szl. Ruda hn., FNESz., Rudna) > Rudna (1348: Rudna, uo., Nyitra vm.), Szacsal (1453: Zachal, Cs. 5: 134, vö. rom. Sačel) > Szencsel (1444: Zenchel, uo., Hunyad vm.).
Az inetimologikus n jelentkezését tájszavakban is megfigyelhetjük: például az acsarog ~ áncsorog ’bosszút forral valaki ellen’, bodobács ~ bodobáncs ’ka-ticabogár’, fecseleg ~ fencselëg ’fanyalog’, mecsereg ~ méncsereg ’sírni készül’, muslica ~ moslinca, rigacsos ~ rigancsos ’a folyó köves partszakasza’, szikács
~ szikáncs ’szilánk’, virgács ~ virgáncs (ÚMTsz.), pipacs ~ pippancs, tragacs ~ tragancs, gácsér ~ gáncsér (MNyA.), muskádli ~ muskándli ’muskátli’, siliga ~ silinga ’nagyméretű kétfülű vesszőkosár’, melák ~ mëlánk ’nagytestű állat, pl.
kutya’, mostoha ~ mostonha (ÚMTsz.) lexémákban.
Összességében az tűnik fel, hogy a helynevekben leggyakrabban d és t elé kerül be az inetimologikus n hang. A d elé bekerülését minden bizonnyal az -nd végű helynevek analógiás hatása is befolyásolhatta (vö. pl. Berkend, Kövend, Ölyvend, Vasand stb; az nd képzőhöz és további példákhoz lásd még Bényei 2012: 107–108). A n megtalálható c és cs, valamint k és g melletti pozícióban is. Tájszavak körében az affrikáták, a c és cs elé bekerülése kifejezetten gyakori-nak mondható. Az esetek többségében az inetimologikus m-nél látott fonetikai és hangfiziológiai okok állhatnak az inetimologikus n jelentkezése mögött is (Nyir-kos 1987: 161–162).
3.4.2.5. Mássalhangzók ki- és bekerülése intervokalikus helyzetben A nyelvtörténeti, hangtörténeti szakirodalom az inetimologikus mássalhang-zókkal leggyakrabban a hiátustöltés kapcsán foglalkozott, s a mássalhangzók szavakba és nevekbe való bekerülését jobbára fonetikai szükségszerűséggel ma-gyarázta. Ebben az alfejezetben a hiátustöltő hangelemek állnak a középpontban, de ezzel kapcsolatban a mássalhangzók intervokalikus helyzetű elmaradására is figyelmet fordítok. A két folyamat ugyanis jól láthatóan szorosan összefügg egy-mással.
A magyarban, ha két teljes nyomatékú magánhangzó érintkezik egymással, akkor közöttük hézag (hangrés), más szóval hiátus keletkezik (Bárczi 1958a:
99–100). Ennek tipikus eseteként Elekfi László például azt jelöli meg, hogy
„ha két szomszédos magánhangzó nyílásfoka közt igen nagy a különbség, vagy ha egyikük i vagy í hang, akkor a kettő közt egy szón belül gyakori és közismert összetett szóban is jféle kapcsolóhang hallatszik: fia, kiáll, kié, kiút, mai stb.”
(1992: 71).
A magyar nyelvben finnugor örökségként nemcsak a szó eleji mássalhang-zótorlódás minősült rosszulformáltnak — és szűntek meg ezért e pozícióban rendre az átvett szavakban a mássalhangzótorlódások —, hanem a szó belseji
VV kapcsolat, azaz a hiátus is hasonlóan hátrányosnak bizonyul az optimalitási szabályok értelmében. Éppen ezért a szakirodalom azt feltételezi, hogy vélhető-en sem a finnugor alapnyelvbvélhető-en, sem az ősmagyar korban nem volt még nyoma a tőszavakbeli hiátusnak (lásd ehhez bővebben E. Abaffy 2003: 115).
Az ómagyar kor folyamán azonban különböző hangváltozási folyamatoknak köszönhetően megjelentek a hiátust tartalmazó szóalakok. Ebben egyrészt a β és γ intervokalikus helyzetben való kiesése játszott szerepet, másrészt pedig jöve-vényszavakkal is megjelenhetett nyelvünkben a szó belseji hiátus. A nyelvhasz-nálat ugyanakkor ezt is igyekezett — minthogy nem illeszkedett a magyar nyelv hangsorépítkezési mintái közé — különböző módokon megszüntetni (Bárczi 1958a: 99–102, E. Abaffy 2003: 333, 348). A hiátus kiküszöbölésének egyik esz-köze a hiátustöltő mássalhangzó bekerülése volt a két magánhangzó közé. Hi-átustöltői szerepben elsősorban a h (χ), j és a v (β) hangokkal kell számolnunk (Korompay 2006: 343), de ebben a funkcióban olykor a l is feltűnik.
A két magánhangzó között elhelyezkedő (intervokalikus helyzetű) mással-hangzó kiesése és bekerülése között világos összefüggést gyaníthatunk. A hiá-tustöltőként felbukkanó hangok, azaz a j, v és a h ebben a fonológiai pozícióban magánhangzós jellegű szonoráns approximánsok (Kis 2014: 115, Siptár 2001:
386). A hiátustöltő l-et Kis Tamás sokkal inkább a hiperkorrekció útján betoldó-dott inetimologikus lek egyik altípusának tekinti (pl. bódog > boldog, fő > föl stb.), amely a j ~ ly ~ l váltakozások hatására kerülhetett be a hiátustöltő j helyére (2014: 115).
1. A fentiek alapján nem meglepő, hogy a hiátustöltő hangok között a l rendkívül periférikus helyzetűnek mutatkozik. A helynevek köréből mindössze egyetlen példát említhetünk: a Sáros vármegyei szláv eredetű Kavocsán helynév (1394: Kauachan, FNESz. vö. szl. Kvačan hn.) egy alkalommal Kalacsán (1423:
Kalachyan, FNESz. Kavocsán) alakban is feltűnik. Tóth Valéria szerint ebben az esetben a v, β intervokalikus kiesése — ami nem ritka jelenség — idézhette elő egy másik hasonló funkciójú hangelem, a l bekerülését (2004b: 324). Jelen-kori tájszavaink köréből a miora ~ milora ’fiatal juh’, evetke ~ eletke ’mókus’
(ÚMTsz.) variánsokat sorolhatjuk ide. Ez utóbbi példában ugyanolyan jelenséget láthatunk, mint amit a Kavocsán > Kalacsán helynévben tapasztaltunk.
2. Az intervokalikus helyzetbe bekerülő inetimologikus h (korábban χ) han-got a helynevek személynévi és közszói alapszavában láthatjuk, s leginkább az etimologikus vagy szintén inetimologikus v (β) hanggal váltakozva tűnik fel a régiségben.
E jelenségre említhetjük példaként a Bihar megyei Szovát településnevet.
A szláv eredetű személynévből (1275/1281: Zowath szn., ÁSz. 858–859; vö. cseh Svat szn.) alakult Szovát településnév v (β) hangeleme etimologikus. A település-név adatai között e hang kiesését mutató Szoát (1311>1348: Zoath), a hiátust χ
~ hval kitöltő Szohát (1332–1335/PR.: Zohad, Cs. 1: 625) és az eredeti β ~ v-t
tartalmazó Szovát (1332–1337: Zowad, FNESz. Hajdúszovát) alakokat egyaránt találunk.
A h (χ) és a v (β) hiátustöltők váltakozását figyelhetjük meg talán a Bereg me-gyei Tivadar helynévben: Tihedor (1332–1335: Thihedor, Gy. 1: 549, vö. FNESz.
Tivadar) ~ Teodor (1343: Theodory, uo.). E példákban ugyanakkor egyazon sze-mélynév két variánsára (Teodor ~ Tivadar) is gondolhatunk.
A h és a v váltakozását láthatjuk néhány köznyelvi lexéma tájnyelvi variánsá-ban is: a bivaly ~ bihal, fuvaros ~ fuharos, lovak ~ lohak, kovács ~ kohács, so-vány ~ suhány, szivárog ~ szuhárog példákat idézhetjük erre (ÚMTsz., Nyirkos 1987: 115). Ezeket a dialektális variánsokat minden esetben az etimológiailag elsődleges v kiesése és a h bekerülése eredményezte (a lexémák etimológiáját lásd TESz., EWUng.).
A v ~ β hangok kiesése és betoldódása a magyar hangtörténet jellegzetes vál-tozása, ez pedig ismételten a kérdéses hangelem(ek) fonológiai sajátosságaival függhet össze. Mint említettem, a v intervokalikus helyzetben magánhangzós jel-legű szonoráns approximánsként viselkedik (Kis 2016: 32–35, 2014: 115, Siptár 2001: 386). Ez a magas szonoritási érték pedig ingadozást okozhatott, amely ma-gával vonhatta a kiesést és a betoldódást egyaránt.
A szó belseji j kiesése miatt bekövetkező hiátust szünteti meg a h a mai fehér lexéma helynévi származékaiban (vö. fgr. *päjɜ > m. fejér ~ fejír > feér > feír
> fehér, 1372 u./1448 k.: feyer, TESz. fehér). A hiátus és a j-s variáns váltakozá-sáról tanúskodnak a következő alakváltozatok: Feírd (1326: Feyrd, Gy. 3: 347, FNESz. Fejérd) ~ Fejérd (+1314 [XIV/XV]: Feyerd, uo., Kolozs vm.), Feírszék (1475: Feyrzekh, Cs. 1: 554) ~ Fejérszék (1405: Feyerzeek, uo., Szabolcs vm.), már amennyiben valóban hiátusos ejtést és nem csupán írássajátosságot gyanít-hatunk a feyr típusú lejegyzések mögött.
3. A hiátustöltői funkcióban álló j elemre leginkább közszói, illetve tájszói