Inetimologikus magánhangzók a szó belsejében is előfordulnak, bár kisebb számban, mint szó eleji helyzetben. Hasonlóan a szó eleji helyzethez, ebben a pozícióban is megjelenhet bármely rövid magánhangzó (Nyirkos 1993: 95): pl.
1329: Palagar ’polgár’, szl. almazia > m. alamazia, lat. tectoria > m. teketória stb. (Bárczi 1958a: 141).
Az ómagyar kori helynévi korpusz e körbe vonható adatai között belső kelet-kezésű névformák és jövevénynevek egyaránt feltűnnek. Magyar közszói pár-huzamot vélhetünk meghúzódni többek között az Aknaj (1322: Aknay, Cs. 5:
326, vö. m. akna ’sóbánya’ fn. + j képző, FNESz. Mezőakna) > Akanaj (1339:
Akanay, uo., Kolozs vm.), Ásvány (1418: Aswan, ComJaur. 11, vö. m. ásvány
’ásott tó, kút’, Ásványráró) > Ásovány (1443: Assowan, uo., Győr vm.), Komlód
~ Komlós (1322/1428: Comlos, Gy 3: 360, vö. m. komló növénynév + -s képző, FNESz. Komlós) > Komolód (1335: Comolod, uo., Kolozs vm.), Sármás (1329:
Sarmas, Gy 3: 369, vö. m. sárma ’kígyóvirág’ + -s képző, FNESz. Kissármás) >
Sáramás (1329: Saramas, uo., Kolozs vm.) helynévi adatokban. E változási fo-lyamatot az adott közszavak etimológiája és elsődleges hangszerkezete alapján is igazolhatjuk.
Puszta személynévi eredetű nevekben is megfigyelhetjük a szó belseji ine-timologikus magánhangzó betoldódását. Erre hozhatjuk példaként az Adrián (1284: Adrian, Cs. 1: 601, vö. 1138/1329: Adrian szn., ÁSz. 47, FNESz. Ador-ján) > Adorján (1284: Adorján, uo., Bihar vm.), Csaknya (1324: Chakna, Cs. 2:
598, vö. 1263/1347: Choch szn., ÁSz. 200, FNESz. Csokonyavisonta) > Cso-konya (1450–1453: Czokona, uo., Somogy vm.), Filke (1462: Fylke, Cs. 2: 605, vö. 1216: Filke szn., ÁSz. 309, FNESz. Filkeháza) > Fileke (1502: Fyleke, uo., Somogy vm.), Vajta (1324: Vayta, Cs. 3: 355, 1293: Vajta szn., ÁSz. 825, FNESz.
Vajta) > Vojata (1350: Woyata, uo., Fejér vm.) személynévi eredetű településne-veket. A fenti példákban a változás ilyen irányát a helynevek személynévi előz-ményének szótagszerkezetét látva gyaníthatjuk.
Jövevénynevekben is megfigyelhetünk a szó belsejében inetimologikus ma-gánhangzókat. Ezt a jelenséget például a Csesztreg (1334: Cheztregh, Cs. 3:
19, vö. szl *Čistъ strugъ ’tiszta patak’ hn., FNESz. Csesztreg) > Alsócsesztereg (1381: Alsochesteregh, uo., Zala vm.), Lucsmán (1156: Lusman, Cs. 3: 593, vö. ném. Luzman szn., FNESz. Locsmánd) > Lucsemán (1206–1218: Luceman, uo., Sopron vm.), Osztró (1360: Oztro, Cs. 5: 120, vö. szlk. Ostrov hn., szlk.
ostrov ’sziget’ fn., FNESz. Osztró) > Osztoró (1481: Ozthoro, uo., Hunyad vm.) és Zsemlár (1075: Semlar, ComBars. 125, vö. szlk. Žemliare ’zsemlesütők’, FNESz. Zsemlér) > Zsemelár (1209: Semellar, uo., Bars vm.) nevekkel illuszt-rálhatjuk.
Szó belseji inetimologikus magánhangzókkal jelenkori tájszavainkban is ta-lálkozhatunk, mégpedig jobbára olyan módon, hogy a többlethangként jelentkező magánhangzó a köznyelvi variánshoz viszonyítva látható a nyelvjárási formában:
bögre ~ bögöre, akna ~ akona, szikra ~ szikora, cinke ~ cinike, kínpor ~ kínapor, harkály ~ harakály, harmónia ~ hárëmónia, sóska ~ sósika, posvány ~ pasovány, csutka ~ csutika, botlás ~ botolás, pótlék ~ pótalék; oltvány ~ oltovány, templom
~ tempolom, kontra ~ kontora, gardrób ~ garderob, irtvány ~ irtavány (ÚMTsz.), kamra ~ kamara (MNyA.). Olykor a két változat mindegyike nyelvjárási lexé-maként használatos: pl. a bagdány ~ bogadány ’esőt hozó szél’, eplény ~ epelíny
’a szán két talpát egymáshoz kötő keresztfa’, pongrác ~ pongorác ’cseresznyefaj-ta’ (ÚMTsz.) lexémákban.
A helynévi adatokat elemezve az is feltűnik, hogy az inetimologikus ma-gánhangzók helyzete és további viselkedése lényeges eltéréseket mutat asze-rint, hogy bekerülésük kettős vagy hármas mássalhangzókapcsolatot érintette, illetve név belseji és nyílt vagy nevet lezáró és zárt szótagot eredményezette.
Nyílt szótagok keletkeztek a betoldódás után például a Bisztrec (1287: Byzt-ruch, FNESz. Beszterec) > Beszterec (FNESz. Beszterec, Tóth 2003: 635) és az Esztrány (1427: Eztran, Cs. 1: 134, FNESz. Eszterény) > Eszterény (FNESz. Eszterény, Tóth 2003: 635) helynevekben. A név belsejében más-salhangzókapcsolatot megszüntető és nyílt szótagot teremtő inetimologikus magánhangzó csak ritkán őrződik meg a későbbiekben is a helynévstruktúrá-ban, inkább csak átmeneti jelleggel tűnnek fel az ilyen variánsok. A változás következtében módosult alak megmaradását tanúsítják ugyanakkor az Inse (1630: Inse, FNESz. Enese) > Enese (uo., Tóth 2003: 636, Győr vm.), Ladmóc (vö. szl. R. *Ladmovci hn., FNESz. Ladamóc, Tóth 2003: 636) > Ladamóc (1298: Ladamach, FNESz. Ladamóc, Tóth 2003: 636, Bodrog vm.), Patlon (1275: Pothlon, Cs. 2: 635, vö. ném. Botlin szn.) > Patalom (FNESz. Patalom, Tóth 2003: 636, Somogy vm.) helynévi adatok, valamint a mai Nagykapornak helynév, amely szláv eredetű (vö. szl. Koprnik hn., FNESz. Nagykapornak) utótagjának nemcsak a régiségben (1237: Copurnuch, FNESz. Nagykapornak, Tóth 2003: 636, Zala vm.), hanem ma is az inetimologikus magánhangzóval bővült hangalakját találjuk. Ez utóbbi helynévi forma megmaradásának hát-terében bizonyára az a két körülmény is szerepet játszott, hogy egyrészt az inetimologikus magánhangzó hármas torlódást szüntetett meg, másrészt pe-dig zárt szótagot hozott létre, bekerülése ezért véglegesnek bizonyult (Tóth 2003: 635–6). Úgy tűnik, a szótagszerkezet ilyen módon is hatással van a keletkező hangalakok stabilitásának, illetve változási hajlandóságának mér-tékére.
Összhangban a korábbi vizsgálatok eredményeivel, az elemzett névadatokban legtöbbször az o és az e (ë) figyelhető meg szó belseji inetimologikus hangként (vö. Nyirkos 1993: 100, 106). Azt, hogy milyen típusú magánhangzó kerül a szó belsejébe, részben bizonyos szabályszerűségek határozzák meg. A megelőző szó-tagbeli magánhangzó — ha nem is kizárólagosan, de — határozottan megszabja a bekerülő inetimologikus magánhangzó minőségét, pl. barbora ~ barabora
’nagybőgő’, kalpag ~ kalapag ’kalap’, polgár ~ pologár, istráng ~ istiráng, bögre
~ bögöre (Nyirkos 1993: 81, 82, 85, 91, 92, 102).
A szó belseji inetimologikus magánhangzók kevés kivétellel a második szó-tag magánhangzójává váltak. Az erős nyomatékú első szószó-tag utáni hangsúlytalan második szótag kedvez nemcsak a nyílt szótagbeli kiesésnek, hanem a betoldó-dásnak is. Ez a körülmény keltette fel Nyirkos István figyelmét, aki felvetette azt a lehetőséget, hogy vajon nem a kétnyíltszótagos tendencia úgynevezett ellentett, reciprok érvényesüléséről vane szó az akna ~ akana, almázia ~ alamázia,
bol-gár ~ bolobol-gár, dalmát ~ dalamát, kalpag ~ kalapag, polbol-gár ~ polobol-gár, sármenta
~ seremonta, bocskor ~ bocsokor, buzgán ~ buzogány, komló ~ komoló, burján
~ buruján variánsok létrejöttének hátterében (1993: 81–86). Megfigyelései sze-rint korábban Horger Antal a kétnyíltszótagos tendencia kapcsán olyan alako-kat sorol fel, amelyekben bl, br, ck, csk, kn, kt, lb, lm, ml, rb, rk, rm, tk, tr, zsr és (a harmadik szótagban) bly (bj) és rj mássalhangzók közül esett ki a második nyílt szótag magánhangzója (vö. Horger 1911: 35–39). Ezek a mássalhang-zókapcsolatok figyelhetők meg Nyirkos vizsgálati anyagában is olyan, főkép-pen közszói példákban, amelyekben inetimologikus magánhangzó toldódott be, ahogyan ezt a fent említett variánsokban is láthattuk. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy Horgernél nem találunk adatokat dz, gny, gr, jn, lk, lp, pk, pr, rs, sn és zg mássalhangzókapcsolat közül történő kiesésre, amelyek között viszont inetimologikus magánhangzók betoldódását szintén észleli Nyirkos a saját anyagában. Ez alapján pedig azt is feltételezi, hogy a második szótagi magánhangzó bekerülése talán egykorú jelenség lehet a kétnyíltszótagos ten-dencia érvényre jutásával, s annak ellentett (reciprok) fejleményeként jelentke-zett (1993: 100–101).
Annak érdekében, hogy az említett két változás egymáshoz való viszonyát tisztábban lássuk, érdemes megvizsgálnunk, hogy a szó belsejébe bekerülő ine-timologikus magánhangzók mely mássalhangzók közé ékelődtek be. Többnyire az általam elemzett korpusz adataira is igaz Nyirkos István azon megfigyelé-se, amely szerint az inetimologikus magánhangzók a leggyakrabban azokat a hangkapcsolatokat szüntetik meg, amelyek valamelyik tagja nazális vagy lik-vida (1993: 107).
Azokat a mássalhangzókombinációkat, amelyek közé az inetimologikus ma-gánhangzó a vizsgált állományban bekerült, az alábbi táblázatban szemléltetem (a két lexikális elemcsoportot, azaz a helynévi és a tájnyelvi lexémákat ezúttal együtt kezelve). A táblázatban — a korábbi fejezetek gyakorlatát itt is követve
— a vízszintes sor a mássalhangzókapcsolat első tagját jelzi, míg a függőleges oszlopban a második mássalhangzót láthatjuk. Az adataim között megtalálható kombinációkat + jellel jelöltem.
Korábban, a kétnyíltszótagos tendenciával foglalkozó fejezetben már említet-tem, hogy nazálisok és likvidák zengőhangként a mai magyar nyelvben gyakran fordulnak elő szó belseji mássalhangzókapcsolatok tagjaiként (vö. ehhez Kassai 1998: 148–149, B. Lőrinczy 1979: 470). A kétnyíltszótagos tendencia is több esetben eredményezett olyan szó belseji hangkapcsolatokat, amelyek valamelyik tagja a nazálisok vagy a likvidák közül kerül ki.
Minthogy pedig a likvidák és a nazálisok mindkét hangtörténeti változás ese-tében — a többi mássalhangzóhoz képest — magasabb kapcsolati gyakoriságot mutatnak, úgy gondolom, érdemes lehet a két változás között feltételezett össze-függést ezen elindulva megvizsgálni.
8. táblázat. Az inetimologikus magánhangzók által megszüntetettszó belseji mássalhangzókapcsolatok típusai bpdtkggytyfvszsszzccsmnnyhjlylrb+++p+++d++++t++++k+++++++g+++++gytyfv+++++s+++zsszzc++++cs+++++m+++++n+++++++ny+++hj+lyl+++++++r++++++++
Ha a likvidák és a nazálisok felől közelítjük meg Nyirkos István korábban idézett felvetését, akkor tehát láthatjuk, hogy a szó belsejébe betoldódó ineti-mologikus magánhangzók hasonló kapcsolatokat oldanak fel, mint amilyeneket a kétnyíltszótagos tendencia létrehoz. Ilyen értelemben tehát valóban feltűn-het némi összefüggés a két hangtörténeti változás között. Kenyhercz Róbert többször hivatkozott elméletének mintájára óvatosan feltehetjük annak a lehe-tőségét, hogy az ómagyar korban átalakulóban lévő fonotaktikai mintázatokat erősen befolyásolta ez a két változás. Az a tendencia, hogy az ómagyar kor-ban az inetimologikus magánhangzók szó belsejében legtöbbször nazálisok és/
vagy likvidák által alkotott mássalhangzókapcsolatok közé kerültek be, arra enged következtetni, hogy ezek a kapcsolatok kezdetben feltehetően nem vol-tak jólformálvol-tak. Tudjuk ugyanis, hogy a hangok betoldódása a legtöbb esetben az optimalitási szabályoknak megfelelően a rosszulformált alaktól a jólformált szerkezet irányába módosítja a lexémák fonotaktikai szerkezetét (Törkenczy 1994: 364). Így tehát a nem jólformált likvida és nazális kapcsolat eleinte ineti-mologikus hangok betoldásával szűnhetett meg. Az optimalitási szabályokra és a szabályok közötti hierarchiára ugyanakkor folyamatos változás jellemző, akár-csak a nyelvi rendszerre általában. A hangtörténeti kutatásokban pedig éppen a szó eleji mássalhangzótorlódások feloldása kapcsán igazolódott be az, hogy a kezdetben nem jólformált szerkezetek idővel elfogadottá és produktívvá váltak a nyelvünkben (vö. ehhez Kenyhercz 2013a: 191–203). A mássalhangzótor-lódással kezdődő szókezdetre vonatkozó fonotaktikai szabályokhoz hasonlóan a szó belsejében lévő mássalhangzókapcsolatokat meghatározó szótagszerke-zeti elvek is módosulhattak.
A jólformált struktúrákról tudjuk, hogy a rosszulformált szerkezetekkel szem-ben sokkal kevésbé fogékonyak a hangtörténeti változásokra (lásd ehhez bőveb-ben Vennemann 1988: 2), ebből tehát az is következik, hogy amikor egy szerkezet jólformálttá válik, akkor már nem — vagy legalábbis jóval kisebb mértékben — kerül a változások hatáskörébe. E tekintetben a likvida és/vagy nazálisok által alkotott szó belseji mássalhangzókapcsolatokat tovább vizsgálva azt láthatjuk, hogy a régiségben nem ritka az a jelenség, hogy az ilyen típusú kapcsolatok meg-őrződtek a helynevek belsejében. Ezt az olyan névformák esetében láthatjuk ér-vényesülni, amelyek adatai között nem találunk az inetimologikus magánhangzó betoldódására utaló okleveles előfordulásokat, például: Álmos (1261: Almus, Gy.
1: 593, FNESz. Álmosd), Alpár ([1300 k.]: Alpar, Gy. 1: 62, FNESz. Abaúj alpár), Benke ([1291–1294]: Benke, Gy. 1: 599, Rácz 2007: 49), Sámson ([1291–1294]:
Samsun, Gy. 1: 658, FNESz. Haj dú sámson), Sarkad (1226/1550: Surcud, Gy. 1:
659, FNESz. Sar kad), Tarpa (1299: Turpa, KMHsz. 1: 273, FNESz. Tarpa), Har-sány (1220/1550: Harsan, Gy. 1: 624, FNESz. Kö rös nagy har Har-sány) stb. Az efféle szerkezetek — ahogyan már említettem — fonotaktikailag a mai magyar nyelv-ben is jólformáltak. Az idézett adatok azonban aligha árulkodhatnak
kizáróla-gosságról, sokkal inkább arról lehet szó, hogy a jólformáltsági szabályok, illetve a közöttük lévő hierarchia változásaképpen a hangsúly némiképp eltolódhatott abba az irányba, amely megengedi a likvida és/vagy nazális kapcsolatokat a sza-vak belsejében, de ez nem jelenti az addigi változás, illetve váltakozás megszű-nését. Hasonló ez a jelenség ahhoz, hogy noha a nyelvünkben a szó eleji elágazó szótagkezdet kevésbé tiltottá vált az idők során, mégis gyakori jelenség, hogy a nyelvjárásokban a szó eleji mássalhangzótorlódások megszűnnek.
Összességében tehát úgy vélem, hogy a szó belseji inetimologikus hangok bekerülését és a kétnyíltszótagos tendencia működését egymás mellett vizsgálva, voltaképpen a jólformáltsági feltételek változásának, illetve váltakozásának lehe-tünk tanúi. Ilyen megfontolásból értelmezve Nyirkos István felvetését — mely szerint a két változás egymás reciprok, azaz ellentett érvényesülése —, bizonyos fonotaktikai helyzetekben e két hangtörténeti változási folyamatot valóban kap-csolatba hozhatjuk egymással.