Zichy Jenő gróf harmadik ázsiai utazása. Első kötet. A magyar halászat eredete. Irta Dr. Jankó János, a m. n. múzeum néprajzi osz-tályának vezető őre. Zichy Jenő gróf előleges beszámolójával. 565 ábrával.
Budapest, 1900 Hornyánszkv Viktor.
Mindinkább oszladozik az a félhomály, mely Zichy Jenő grófnak a napi sajtóban olyan gyakran emlegetett oroszországi és ázsiai utazásait borította. A nemes gróf immár három ízben hatolt be Ázsiába, külö-nösen Oroszország távoli vidékeire s járta be azt a roppant területet, mely maga egy világrész, sőt némileg egy külön világ, s mely a magyar-ságot a legközvetlenebbül érdekli, mert bárhol ringott is bölcsője, annyi bizonyos, hogy fenn északon, azon a földön, a m a i orosz biroda-lomban telt el ifjúságának javarésze, több százada s onnan jött le mai hazájába. Bárhonnan származott is a magyarság, senki által kétségbe nem vont, s nem is vonható tény, hogy sokáig élt a mai orosz földön, töméntelen kulturelemet szívott ottan magába, a legéletbevágóbb testi-lelki befolyások hatottak reá s onnan szállt le arra a földre, melyet a sors végleges hazájává rendelt. Noha ezer esztendő viharzott el azóta, természetesnek látszott, hogy .a magyarság orosz földön időzésének még töméntelen közvetlen nyomára lehet találni vagy legalább közvetve sok olyan anyag kínálkozik, mely életének egyik hosszú és jelentőséges, de sűrű sötétség takarta korszakára világosságot képes deríteni. Helyes . ösztön és egészséges történeti érzék irányította Zichy Jenő gróf figyelmét Oroszországra, hogy ott a magyarság őstörténelmének felkutatása iránti érdeklődését kielégítse. Ha eleinte az eredményre nézve némileg túl-ságosan vérmes reményekben ringatta magát, ha talán azt képzelte, hogy egy-két évi utazás, a magyarság ősmultjának általános és teljes megfejtését eredményezheti, a tényleges viszonyok ismerete gyakorlatias érzékét hamar meggyőzte, hogy .mérsékelnie kell reményeit ; egyelőre meg kell elégednie, ha csak „építő anyagot" gyűjt és halmoz össze, ha.
a beható és szakszerű részletmunkára adja magát s lassankint, de kitartó rendszeres munkában keresi össze az anyagot, mely a szak-tudomány kohójában megtisztulva, őstörténelmünk rejtélyeinek megfejtésé-hez megbízható segédeszközöket nyújthat. Ez irányban mozgott, e keret-ben dolgozott legutóbbi harmadik oroszországi útjában azzal a külön-böző magyar szaktudósokból összeállított vezérkarral, melynek élén Ázsiába hatóit s melynek működéséről egy hatalmas, több kötetre ter-vezett munka ad számot a magyar és a külföldi (a, munka németül is megjelenik) tudományos világnak.
A nagy munka első kötetét Zichy Jenő gróf igen terjedelmes és érdekes bevezetése nyitja meg, melyet előleges beszámoló jelentésének nevez. A beszámolónak azonban itt nem az az értelme van, mintha a nemes gróf valakinek hoteles lenne utazásairól számot adni. Nem idegen megbízásból rendezte expediczióit ; öt nem küldte senki, nem is terheli tehát jogi kötelezettség, hogy sáfárkodásáról számadást tegyen. Az eszme és megvalósítása, az útirány és a kísérő szaktudósok megválasztása, munka-körük pontos kijelölése s munkájok eredményének közrebocsátása — mindez a gróf egyéni érdeme, övé az eszme, övé a végrehajtás minden terhe, minden költsége, ö viseli a beszámoló munka kiadásának anyagi terheit is. Szóval az egész vállalat Zichy Jenő gróf saját érdeme. Övé volt a nagy teher és a költség, övé a vállalat dicsősége is. Van benne sok abból a szent lelkesedésből, mely Julián barátot már századokkal ezelőtt Nagy-Magyarország ismeretlen tájainak és népeinek felkutatására ösztönözte, abból az eszményi törekvésből, mely Körösi Csoma Sándort India mélyébe, Reguly Antalt az orosz pusztaságba vitte. Zichy Jenő grófban is az ő szellemök működik, habár neki a változó viszonyok más munkakört és hivatást szabtak elö. Nem zárkozott el ő sem a fárasztó, gyakran veszélyes helyszíni kutatásoktól. De főfeladata mégis másban rejlett s épen e feladat megoldása alkotja egyik legszebb érdemét. Az orosz szaktudomány mint minden téren, az őskori emlékek .felkutatásán és összegyűjtésén is fáradhatatlanul és fényes
eredmény-nyel dolgozik s nagyszerű irodalmat teremtett. Másrészt mindenfelöl folyik a gyűjtés, a föld mélyéből kiásott vagy máshonnan előkerült emlékek rendezése, elhelyezése, gondos fentartása. Úgyszólván minden valamire való városban vannak gazdag múzeumok, mindenféle gyűjte-mények, melyekben az ethnographus, a régész, a nyelvész, a történész, a természettudós egyaránt rendkívül dús és tanúságos anyagot talál.
De magyar szempontból e gyűjteményeket, sőt a szakirodalmat, a nyom-tatásban megjelent orosz könyveket, melyeknek híre sem jutott el hozzánk, soha még senki sem kutatta át. Az a néhány szakemberünk, aki általában eljutott oda, legfölebb a rengeteg orosz birodalom főbb városait kereste föl s minthogy nem volt idejük vagy módjuk az orosz szakirodalom tanulmányozásába mélyedniök, még azokat a tanúságokat sem értékesíthették, melyek a magyar történelem szempontjából e váro-sokban kínálkoztak. Természetes, hogy mindaz, ami a modern közle-kedés eszközei által közelebb hozott orosz nagyvárosokon kivül esett?
-végképen terra incognita maradt s mikor Zichy Jenő gróf a kíséretében levő szaktudósokkal e világba hatolt, ott olyan gyűjteményeket talált,
melyeknek gazdagsága s magyar szempontból kiváló becse méltán a leg-nagyobb mértékben meglephette. E gyűjteményeket s az expeditió czéljaira való értékesítésöket maga Zichy Jenő gróf igen élénken és tanúságosan írja le. Előadásából kitűnik, hogy a szakirodalom s a különböző múzeumok végtelen anyagának a magyar őstörténelemi ismeretek érdekében való átkutatása és hasznosítása a gróf harmadik ázsiai útjának egészen rendkívüli jelentőséget kölcsönöz. Az ott levő kész anyaghoz helyszíni kutatások és tanulmányok, a fontosabb emlékek és lelhelyek közvetlen megtekintése járult s az így nyert eredmény szakszerűen, tudományos módszer szerint feldolgozva fog az utazásról
183'
szóló nagy m.ü egyes köteteiben, képekkel gazdagon ellátva s olyan fényes kiállításban közrebocsáttatni, mely a kiadó gróf bőkezűségének ékes-szóló irodalmi emléket fog emelni.
E nagy munka első kötetét Jankó János, a jeles magyar ethno-graphus írta, ki mint néprajzi szakíró kisérte Zichy Jenő grófot, sőt jóval előbb orosz földre ment, hogy ott az irodalommal s általában a feladata körébe vágó viszonyokkal megismerkedjék. Jankónak hamar észre kellett vennie, hogy az óriási orosz birodalomban a néprajzi kutatásokra végtelen tér nyílik, oly végtelen, hogy egy egész emberélet is kevés lett volna a magyar anyag átnézésére. Hamar megismerte tehát, hogy e roppant területen el kell tévednie, ha eleve határozott és
szigorúan körülzárolt feladatot nem tüz ki maga elé, melynek meg-oldása a számára kimért idővel összhangban áll. Szerencsére meg is találta e szűkebb feladatot s az ethnographia csupán egyik, de igen lényeges kérdésére vetette magát, még pedig egész helyesen egy olyanra, melynek magyar részét szaktudósaink már meglehetősen tisztázták. Ez a magyar halászat múltja. Ennek itthon megállapított eredményeit igyekezett Jankó az oroszországi anyaggal egybevetni s a kettő közötti kapcsolatot kideríteni. A régi magyar halászat eszközeit ismerjük. Jankó tehát feladatának tekintette megállapítani, honnan származnak ezen esz-közök? Magával hozta vagy pedig mai hazája földjén találta-e azokat a honfoglaló magyarság? E kérdés tisztázása, nemcsak a halászat, e föjelentőségü ősfoglalkozás múltjának megvilágítása szempontjából igen fontos. Nemcsak általában évezredes gazdasági és polgárosodási viszo-nyok s a velők kapcsolatos politikai fejlemények homályaira vet ez a kérdés világot, a mennyiben a kiválóan halásznépek életéről tájékozást nyújt. Jankó egy jó lépéssel tovább megy. Midőn a ma használatos magyar halászeszközök eredetét kutatja, egyszersmind az egész magyar-ság őstörténetének titkaiba törekszik behatolni. Midőn azt vizsgálja, azt tisztázza, mely népektől kölcsönzé ezen eszközeit a magyar, egyszersmind újabb, részletes tájékozást ad arról is, mely területen járt és élt, mielőtt végleg megszerzé mai hazáját nemzetünk, mely népekkel érintkezett, minő többé-kevésbé mély kulturhatásoknak volt közöttük kitéve. Eképen a magyar halászat őskorbeli nyomainak felkutatása Jankónál a magyar^
ság őskori vándorlásainak megvilágításává fokozódik és így munkájának kettős a jelentősége. Az egyik általában az őskori foglalkozások, a halászat fejlődésének s történetének tudományos megismertetése, mely szempontból a gazdaságtörténet alapvető munkái között kiváló helyre tarthat igényt, nem csupán a magyar, hanem az európai szakirodalom-ban. A másik a magyar östörténelem rejtvényeinek tisztázása, mire nézve a művében megállapított eredmények nem egy közkeletű tévedést igazítanak meg s pótolnak elfogadhatóbb, indokoltabb véleménynyel, habár arról, váljon minden egyes állítása, minden bármi gondos Össze-hasonlítás alapján nyert nézete föltétlenül megbizható-e s végleg helyet foglalhat-e tudományunkban, természetesen még sokat lehet s kell is vitatkozni.
Művének legnagyobb részében a halászat különféle módjait és szerszámait ismerteti, még pedig olyan széles körben, olyan rendkívül tudományos és tapasztalatiíag szerzett apparatussal, minővel magyar
szakember még sohasem dolgozott. Figyelme mindenfelé kiterjed, a nyugati müveit népekre épen ugy, mint Khinára; ismeri a halászatnak mindenütt divó módjait és eszközeit. Mindnyájokat vizsgálódásai körébe vonja annyiban, hatotlak-e a magyarra vagy nem. Azon eredményre jut, hogy az Európa nyugatán és Khinában dívó halászeszközök sem földrajzi kapcsolatban, sem szellemi rokonságban nem állanak a magyarral, melyek-nek eredetét és fejlődését a mai orosz birodalom végtelen területein kell keresni. A legkülönbözőbb oroszországi népeket keresi föl tehát s ismer-teti halászatuk módjait és mindenféle eszközét, külön-külön mindegyi-ket. Kezdi a rekesztő halászaton s főeszközeivel, a vejszével, czégével és varsával való halászást irja le. Mindegyiknek hosszú sorozatát adja s képekkel is illusztrálja az egyes vidékeken és népeknél· használatos szerszámokat. Milyen széles körben mozognak tanulmányai, azt eléggé jelzi az is, hogy például magát a vejszét mintegy 60 alakjában mutatja be, még pedig első sorban azon területeken, melyek a magyarság ős-történetével kapcsolatban állanak vagy állhatnak. Pontosan megállapítja elterjedését és hazáját s összehasonlítva velők a nálunk ma is divó vejszét, azon eredményre jut, hogy a magyar vejszés-halászat földrajzilag mind a mai napig összefügg a vejszék oroszföldi elterjedésének területével s hogy a halászat e módja ma is dívik egész Észak-Ázsiáig mindazon területeken, hol a magyarság a honfoglalás előtt megfordult vagy meg-fordulhatott. Épen oly behatóan foglalkozik a keritőhalászattal, melyben a háló viszi a főszerepet, de más eszközök is használtatnak. Minden egyes ilyen eszközt gondos vizsgálat és kutatás tárgyává tesz, hogy meg-állapítsa, honnan vette vagy legalább vehette a magyar, mert ez az át-vétel a legkülönbözőbb hatásokra és érintkezésekre dérit világot. Vizs-gálatai kiterjednek a halászat nagy világának minden jelenségére, minden szerszámára, még a járulékos eszközökre, minők az evező, ladik, tutaj, lék, lékelő vas s más egyéb. Jankó mindegyikre megfelelő figyelemmel van s az archeologia, a történet, a nyelvészet minden tanú-ságát segítségül veszi, hogy eredményeinek megbízhatótanú-ságát próbára tegye s igazolja. Szakszerűen, tudományosan jár el s mindenütt a komoly tudós, a tiszta fej, a rendszeresen gondolkodó elme benyomását kelti. Az igazságot keresi, a tudománynak akar szolgálatot tenni, midőn nemzeti hiúságoktól és bal ítéletektől menten állapítja meg és fejezi ki azt, amit igáznak talált. Ennek megfelelően mutatja ki, hogy a magyar-ság, mely kiválóan halászó nép sohasem volt, ámbár halászolt őskora és történelmi korszaka folyamán mindenütt, ahol a természeti viszonyok erre alkalmat adtak, a halászatánál használt eszközeit más népektől kölcsönzé s különös gonddal és avatottsággal adja magát annak meg-világítására, hogy minden egyes szerszámát honnan, melyik néptől, melyik vidéken vehette kölcsön. Szerző férfias önérzettel jelenti ki, hogy nem az Oláhországban divó . fél- vagy áltudomány útjain halad, mely a polgárosodás legtöbb tényezőjét román, ős-oláh eredetre igyekszik visszavezetni s ezzel a történetet egyszerűen meghamisítva oly ered-ményeket kohol, melyek hízelegnek ugyan a nemzeti hiúságnak, de más-különben merően nevetségesek. Jankó nem követi e példát s épen nem riad vissza annak bebizonyításától, hogy a magyar a kulturelemek leg-többjét idegenektől kölcsönzé, vagyis folyton tanult s elsajátította mindazt
185'
a jót, mindazt a hasznosat vagy czélszerüt, a mit szomszédainál vagy általában azon népeknél talált, melyekkel hányatott élete hosszú folyamán a gondviselés érintkezésbe hozta. „Az a kétezer esztendős történet, — mondja igen szépen és helyesen nagy müvének befejező részében, — melyet itt megvázoltam, egyre tanít bennünket, hogy a magyar akármi volt, akárhonnan jött s akárhová ment, mindig tamilt s átvette a jót.
Ennek az erénynek politikai nevet is adtak, ez az „assimilalo képesség".
A magyarság csakugyan az emberi népcsaládnak egyik legtanulékonyabb tagja volt mindig s ezen szellemi tulajdonsága, a tanulókedv és képes-ség tette lehetővé, hogy számbeli csekélyképes-sége mellett olyan sokáig fen-tartsa önálló nemzeti lételét a századok viharában. Lehetetlen helyesül megítélnie történelmünk menetét és eredményeit annak, ki ezt a tulaj-gonságát, ezt a legszebb erényét, életének, örökös megújhodásának és erejének e legfőbb titkát észre nem veszi, s kellően nem méltatja, hanem a kicsinyes hiúságnak hízelegve olyannak tünteti föl a magyart, mint aki nem szorult az idegenre s elzárkozott a külföldi -kulturhatások hullámaitól. Jankó az igazságot keresi, a tudományt szolgálja, nem pedig olcsó népszerűséget hajhász. Sorra veszi tehát a nemzet öröklött vagyoná-nak a halászatra vonatkozó leltárát s nem habozik kimondani mindazt, amit a halászat egyes eszközeinek eredetére nézve összehasonlító tanul-mányai alapján igaznak és helyesnek talál, habár a végeredmény az, hogy ez nem ősvagyon, hanem szerzemény s idegenből került hozzánk.
A magyar halászeszközök. eredetének ezen megvilágítása magában véve is értékes tudományos eredmény. Csakhogy Jankó nem állapodik meg ennél, hanem a feladathoz képest, melyet Zichy Jenő gróf utazá-sainak a magyar őstörténelem terén kitűzött, egy hatalmas lépéssel tovább megy s levonja azon tanúságokat is, melyeket a halászati kér-dések tisztázása a magyarságnak a honfoglalás előtti életére nézve kinál. Arra a végeredményre jut, hogy a halászó szerszámok útmuta-tása nem terjed ki odáig, hogy meglehessen állapítani, hol ringott a magyarság bölcsője. Ellenben megbízható tájékozást nyújt arról, hol feküdt az a magyar haza, melyből a magyarság· európai vándorútjára indult, előbb s melyben néhány századra terjedő pihenő állomást tartott s különböző népekkel vegyült össze. Ezt a második őshazát Jankó, a három föhal, a harcsa, ponty és csuka nevének nyelvi eredete szerint az Ural hegység nyugati lejtőjére teszi, a Volga, Ural, Káma s Bjelaja vizek közti földre. Ott élt századokon át a magyar s onnan indult előbb a Don és Deneper (Lebédia), azután a Deneper és Duna (Etelköz), végül meg mai hazája területére. így rajzolja meg Jankó a magyarság vándorlásának útirányát a halászat tanúságai alapján s őstörténelmünk megvilágítása czéljából első sorban az Ural nyugati lejtőjét jelöli ki a további tudományos vizsgálódások és kutatások részére.
De a halászat tanúságai nem szorítkoznak egyedül arra, hogy szabatosabban megjelöljék az útirányt, melyet a magyarság a magas észak-ról le mostani hazájáig követett, hanem nemzetünk vérbeli eredetének, ethnicumának megvilágítására is vetnek világot. A halászati szerszámok útmutatása szerint Jankó azt hiszi, hogy a magyarság legősibb kora a finnekkel és osztyákokkal közösségben telt el. Ez a finn-ugor korszak, melynek a finnek kiválása vetett véget. Utóbb megszűnt az
osztyák-magyar együttélés is s a osztyák-magyarság — mindig a halászó szerszámok tanúsága szerint — kiválóan török hatás alá került, mely azonban nem egy, hanem 2—3 hullámban érte, vagyis különböző török törzsek jutottak érintkezésbe a magyarral, végleg elvonták az osztyákoktól, más népekkel hozták kapcsolatba s egész más tájakra sodorták el. Ekkor szorult le a magyar a tavak országából a nagy folyók mellé a Volgáig s még tovább délre. A török hatásnak nagy polgárosító jelentősége is volt. Jankó azt hiszi, s a nyelvészet adataival igyekszik bizonyítani, hogy az a török faj, mely a magyart az osztyákoktól elszakította, harczias, hódító, maga-sabb polgárosodás birtokában levő nép* volt, hogy nemcsak ismerte, hanem használta is. a vasat, mely ez időtől fogva lép előtérbe a magyar halászatban. Ez a török nép előbb leigázta a magyart, de csakhamar oly erős vérkeveredésbe jutott vele, hogy ez a vérvegyíilés az addig .ugor népet törökké változtatta át. Már mint ilyen jutott a Fekete-tenger
mellékére, hol az e tájon .uralkodó bizanczi görögség kezdett szellemére hatni. Itt azonban még egy másik hatásnak is ki volt téve, a szláv-orosznak, .mely a halászatra különösen fontossá vált. A rabszolgák és cselédek ugyanis szlávok voltak s a mily mértékben elmagyarosodtak magyar uraik környezetében, ép oly mértékben vitték be a szláv eleme-ket és szavakat az ellörökösödött magyar nyelvbe.
Látnivaló, hogy Jankó egészen új szempontokat visz be őstörté-nelmi kulturánkba s egész új eredményekre jut, melyek a magyar tudo-mányra termékenyítő hatással lehetnek. Munkájának legnagyobb része, hol a halászat speciális, apró részletekbe menő kérdéseivel foglalkozik, első sorban a szaktudomány számára Íratott ugyan, de az utolsó feje-zeteket, melyekben kutatásainak eredményeit összegezi s eleven, színek-ben gazdag képpé dolgozza föl, élvezettel olvashatja mindenki, aki nemzetünk homályos őskora iránt érdeklődik. Különösen e fejezetekben volt alkalma Jankónak megmutatni, hogy nemcsak alapos, a modern szaktudomány, szigorú módszereiben iskolázott tudós, hanem szellemes, igen élénk tollú író, ki gondolatait választékos formába tudja önteni.
Zichy Jenő gróf méltó önérzettel nézhet a nagy munkára, mely irodal-munknak díszére válik s mely kétségtelenné teszi, hogy a nagy áldozatok, melyeket a nemes gróf lelkes czéljai érdekében hozott, a tudomány szempontjából gazdagon jutalmaznak. Acsácly Ignácz.
VEGYESEK.
Hongre, hongrois, hongreline Littré nagy szótára szerint h o n g r e = magyart jelentett a régi franczia nyelvben. („Les Hongres très-belliqueux combattane" Mont. I. 242.) ; mai napság pedig „ h e r é l t l ó " (németül W a 11 а с h) az értelme, legrégibb idézete azonban csak а X V I . századból Való. („Ií est hongre.") A szó etymologiáját Littré í g y magyarázza :
„Hongrie, à cause qu'on a m e n a i t d e c e p a y s b e a u c o u p d e c h e v a u x a i n s i m u t i l é s." — Fréd. Godefroy az ő ó-franczia szó-tárában a h o n g r e szó alatt csak a „ h e r é l t l ó " értelmet adja és legrégibb idézete szintén csak a X V I . századból való („cheval hongre."
R. Est. éd. 1549.). D i c t i o n , d e l ' a n c i e n n e . l a n g u e f r a n ç a i s e d u IX.-e a u XV.-e s i è c l e . Tome I X . Paris 1898.
A „ h o n g r o i s " szóra legrégibb idézete J. Poussot J o u r η a l i e r-jából van. Dátumát nem adja.
Végre a h o n g r e l i n e szó értelmét í g y adja: „justaucorps à grandes basques", azaz térdig érő bő k a b á t . Idézete „une hongreline d'escarlatte et bien fourrée E. Binet. ed. 1622.", azaz „gazdagon prémelt, skarlát, magyar kabát." Kropf Lajos.
Magyarok Liège-ben a XIV. század első felében. Jehan de H o n g r i e de D i n a n t releva à Liège l'an X I I IeX L . (1340) le 26. jour d'apvril 1 gardin gisans à Fourfol, qui paravant enstoit son alluet (p. 457.).,
1332. Adans filz l e H o n g r e .
1314. Arnuldus l i H o n g r e s de J e h a i n g .
1317. Engletina filia quondam l e H o n g r e de J e h a i n g . 1314. Rasso filius quondam l e H o n g r e de Jehaing.
1318. executoribus Arnuldi dicti l e H o n g r e quondam opidani T u n g r e n s i s reportantibus (Τ ο η g r e s, ville de la ^province de L i m b о u r g).
. Lásd : L e l i v r e d e s f i e f s d e l ' é g l i s e d e L i è g e s o u s A d o l p h e d e l a M a r e k . Bruxelles. 1898.
Lambiers l i H o n g r e s e s k e v i n d e T h y s (commune de la province de L i è g e ) anno 1340.
Hanes, fis Johan d e H ο η g e r i e le cerpentir (á с s) anno 1330 (cité de L i è g e).
Lásd: C a r t i i l a i r e d e l ' é g l i s e S a i n t - L a m b e r t d e L i è g e Bruxelles 1898. tome III. Kropf Lajos.
A magyar forint értéke 1410-ben Thornban. Ezen év június havában az angol kiráty B r i i g ' g é b e n bizon}ros kártérítés fejében lefizetett e g y nagyobb összeget „f 1 a in a η d i régi fehér pénzben" (all an Vlameschen olden wyten gelde), melyből 6 shillinget és 8 garast számítottak e g y angol „n о b 1 e"-ra. Ebből a pénzből egy cseh lovag kölcsön vett „36 lb.
16 s. gr." (azaz 36 font 16 shilling garast), melynek fejében lekötelezte magát, hogy T h o r η városában jövő Szent-Mihálykor le fog fizetni 200 m a g y a r f o r i n t o t (200 Ungersche gulden, gut van golde, s ware van gewichte). Más egyének is kaptak kölcsön és minden „font garasért 3 (porosz) márkát és δ skótot" („elk punt gr. 3 mark δ sc. elk. lb. gr.
3 mark δ sc.' ) kellett visszatériteniök. H a n s . U r к u η d e η b u с h V. δ38.
Miután egy font = 20 shilling és egy mark = 24 scot, e g y magyar forint értéke Thornban abban az időben 12-243 scot volt, ami megegyezik azzal a táblázattal, melyet a G a ζ d. t ö r t. S ζ e m 1 é-ben (VI. õ0.) más forráshói közöltem. Kropf Lajos.
Porosz kalmárok panaszai a lengyelek ellen 1452-ben. „[3.] Item van der freyen Strassen ken Ungern, czu R e w s s e η und ken С zu d β-ία e r e czu czihen ist verboten durch die Crocawer bey leibe und ЬеУ gutte. Dovan geschlagen vile wort van beyden teylen. Die Crocawer lyssen ere brieffe durch Κ ο η i η g L о cl w i g gegeben leszen, dorinne die von T h о r u η sunclerlich waren benumet, clas sie czu С r о с a w sulden neclirlage halclen, ere guter aldo sleyssen und nicht vorclan czih ne bei leibe und gute. Die unsen bilden _ sich uff den artikel des ewigen fredes von den freyen stroszen, so das die sachen wurden uffgeschoben und bieben anstehen bis an den montag.'·
[4.] ( A nessau-i tárgyalások ugyanabban a vitás ügyben 1462.
július 29—31-én.)
E g y másik panaszuk az volt, hog}'' „dy.czolnere zen B e v e r e r n e (В o b г о w η i к i a Visztula partján T h o r n fölött) . . . . nemen den U n g e r s e h e n g u l d e n vor 18 grossehen, dasz doch von alelen jaren ny gewest ist. . ." stb.
Lásd az egész, fölötte komplikált vitát illetőleg H a n s i s c h e s U r к. B u c h VIII. (1899) 121-124. lap és p a s s i m . Kr. L.
• A magyar forint értéke 1462-ben. Rostock levele Stralsund-hoz . . W i i clon juw to wetende, wo wii enkede irvaren hebben,^ wo unse wunde to Lubeke
de gulden unde andere golt hebben gesettet, unde so uns is gesecht, so hebben se settet d e s w a r e η о b e 1 e η: 3 mark 12 s. gucles gelcles, d e l i c h t e n n o b e l e n : 3 mark 6 s., d e n L u b e s с h e η gulden 29 s., d e n U η g e r s с h e η g u l d e n 28 s., d e n R i η s с h e η g u l d e n 22 s., d e n p o s t u l a t u s g u l d e n 14 s. 8 d. unde.en jewelk golt to borende
•by der-wicht etc." 1462. decz. 29. Radmaime to Rozstocke. H a n s i s c h e s
U г к. b u с h. V I I I. 747. lap. Kr. L.
A mármarosi sóvágók kiváltságlevele 1498-ból. A mármarosi sókamara-grófok és a sóvágók közt, a nekik járó fizetés és élelmiszerek iránt folyt
189'
hosszas viszálykodások arra késztették ez utóbbiakat, - hogy illetményeik megállapítása végett II. Ulászló királyhoz folyamodjanak. Az ő parancsá-ból azután Tharczay János és Proli Miklós .kamaragrófoknak sikerült a sóvágókkal létrehozni az egyezséget, melyet a király Budán 1498. április 28-án kelt oklevelében1) (Orsz. Levéltár, Dl. 37329.) megerősített.
A z egyezség tartalma a következő :
Tekintettel arra, hogy a sóbányáktól, azok a falvak és mezővárosok, ahonnét a sóvágók dolgozni jönnek, messze fekszenek és hogy a vidék terméketlensége miatt az élelmiszereket máshonnét kell beszerezni, a m u n k a b é r következőleg állapíttatik meg :
Minden 25 kősó kivágásáért 5, azaz 100 kősó kivágásáért 20 dénár jár azzal a föltétellel, hogy élelmiszereikről, a sóvágók maguk tartoznak gondoskodni.
Minden egyes sóvágó kap évenkint, a néki járó posztó fejében : 100 darab olyan kősót, aminő a fenti árak mellett kivágattatik.
A sóvágók mindennemű adóktól mentesek.
Ha a kamaragTÓfok új sóbányákat födöznek fel s azokat műveltetni kezdik, az ahhoz szükséges f a a n y a g o t ők kötelesek hozzáadni, a kincstár költségén. Ezen alkalommal egy· „1 a a к t h o r" leásásáért 1 forint fizet-tetik. Midőn pedig az új bányákban a sóra először rábukkannak, a sóvágók előbb a maguk számára 1000 kősót vághatnak ki és azonfelül, mindaddig, amig az ilyen bányából sót vághatnak,' a sóvágók minden t ö m é n y („t hu m e n u s " = 10,000 drb.) k ő s ó után 11 drb. 33 dénár értékű kősót kapnak.
Ha a „g á r d a f a" eltörik, négy ilyen g-árda-fa elkészítéseért és a bányába való behelyezéséért, a munkásoknak: 1 forint jár; egy l é t r á -n a k újból való elkészítése, a bá-nyába való leeresztése- és elhelyezéseért:
1 forint s 1 köböl bor, egy fél létra elkészítése és elhelyezéseért : V2 forint és V 2 köböl bor; végül egy új „1 a j t h 0 r j a f 0 g"-nak a létrába való beillesztéseért pedig 1 pint bor jár.
A h u s z t i , t é c s ő i és s z i g e t i sóvágók, a kamaragrófok belé-egyezésével, maguk közt évenkint bírákat választhatnak, kik azonban a sóbányák színhelyén bíráskodási joggal nem birnak, hanem minden ilyen . a bálnákban előforduló ügyben a kamaragrófok, illetőleg az általuk meg-bízott emberek ítélkeznek.
Ezután elrendeli a kiráty, hogy H u s z t , T é c s ő és S z i g e t mező-városok bírái, évenkint a sóvágók közül néhány becsületes embert válaszszana.k maguk mellé esküdtekül, úgyhogy e városok birái, valamint a sóvágók birái csakis ezeknek jelenlétében Ítélkezhetnek, a sóvágók s az említett mezővárosok lakosai között felmerülő összes ügyekben. A sóra és a sószállító hajókra vonatkozó kérdésekben azonban sem e
!) Ezen oklevél eredetije a rónaszéki sóbányahivatal levéltárában őriztetik.
Vesd össze: Századok. 1889. évf. 8. füzet 72. lap. Szerk.