Németh László regényformáról alkotott elképzeléseinek alapja, ahogy azt már többen kimutatták, az a hit, hogy a világ megismerhető és leírható. Így ez az elmélet látszólag nem vet számot az irodalom olyan mértékű önállóságával, amiből kiindulva sok író arra a következtetésre jutott, hogy az irodalom kizárólag az irodalomról szól, s ennélfogva a referencialitás csak ábránd. Pedig a mítosz felfedezésével Németh László lényegében az önmagára utaló irodalom felé nyit, hisz a mítosz által olyan anyagra lelt mely megismerés aktusát egy állandósult (de nem statikus) hagyománnyal határolja körül. Bár regényelméletében nem vet számot vele, sejthető, tisztában volt azzal, hogy az irodalom önmaga felé fordulhat. Ezért is intett óva attól, hogy a mítosz eluralkodjon a szövegen, amikor így fogalmazott: „Az ember regénye meséjét nagyjából tudja, de a mítoszát írás közben kell kapnia – tudomást azonban még akkor sem szabad vennie róla.”174
Németh szavai mögött az az implikált állítás bújik meg, hogy a mítosz eleve adott, amit a szöveg bonyolult belső autómatizmusai révén előhív. Ebből viszont az következik, hogy a magyar író tisztában volt azzal, hogy eredendően a megelőzöttség175 állapotában alkot.
Másszóval: a világ az irodalom révén már részlegesen feltárult. Ám ez a részlegesség mindenkor megmarad, hiszen az író, aki fel akarná tárni a világot, az írás aktusa által újrateremti azt, módosít rajta, s az általa írt szövegek is mind a feltárandó világ részeivé válnak. Alapvető kérdés, hogy az ember, aki megpróbálja feltárni a világot, vajon magyarázza a világot és általa önmagát, vagy a világ magyarázza az embert úgy, hogy az ember által használt nyelv explicitté teszi azt, ami eleve a világban rejlik. A temporalitás retorikája című esszéjében Paul de Man176 erre a holtpontra jutva kísérli meg visszafejteni a nyelvi alakzatok hátterét. S ezáltal megpróbálja megérteni belső és külső időbeliségüket. A természetet (a világot) szemlélő szubjektum és a természet mint objektum szintézisét lehetővé tevő alakzat a szimbólum, melynek segítségével az „én” kifejezésre juttathatja személyes lelkiállapotát.
Másfelől viszont e szintézis révén az ember képessé válik arra, hogy olyan időbeli állandóságra tegyen szert, ám így valójában ellentmond temporalitásának, így elfedi valódi ontológiáját.
Dolgozatom előző alfejezetében már felvetettem Lukács György (illetve az őt követő Szerb Antal) elméletét az eposz és a regény kapcsolatáról. Az eposz egy alapműfaj, az egyén
174 NÉMETH, Regényírás közben,= A felelősség szorításában i.m., 258.
175 Harold BLOOM, Költészet, revizionizmus, elfojtás, 59-80.
176 v.ö. DE MAN Paul, A temporalitás retorikája, ford. BECK András = Az irodalomelméletei I., szerk. Thomka Beáta, Pécs, Jelenkor, 1996, 5-61. 16-17.
48
és a világ feltételezett egységének műfaja, más szóval a kétségtelenség műfaja, ezzel szemben a regényíró, helyzeténél fogva, mindig a megelőzöttség állapotában alkot. A szellemtudományokhoz vonzódó fiatal Lukács György így fogalmazta meg az eposz elsőségét az 1916-os A regény elméletében: „Az eposz világkorszaka ez. Nem a lét szenvedésmentessége vagy biztosítottsága öltöztet itt derűs-szigorú körvonalakba embereket és tetteket […], hanem az, hogy a tettek megfelelnek a lélek belső követelményeinek: nagyság, kibontakozottság és teljesség tekintetében. Amikor a lélek még nem ismer önmagában szakadékot, mely zuhanásra csábítaná, vagy úttalan magasokba űzhetné.”177
A regényműfaj célja viszont éppen az, hogy megszüntesse a világ nyelv általi elfedettségét, Paul de Man megfogalmazásában a regény rendeltetése, hogy felhasználja a diakronikus allegória narratív időtartamát és a narratív jelen pillanatnyiságát. Hogy ezt a célt elérje, szerepét betöltse, a regényműfaj olyan végtelen trópussá módosulhat, amelynek célja saját dekonstruálása. Ez történik akkor, amikor egy szerző, felfüggesztve a fikció illúzióját – ez Dosztojevszkij prózájára igen jellemző jelenség – beavatkozik az elbeszélése menetébe. Ez az, amit Schlegel nyomán De Man parabázisnak nevez „az angol kritikai szóhasználat »self-conscious narraror«-nak” nevezi a szerző beavatkozását, mely megtöri a fikció illúzióját.”178 Más szóval élve a szerző játszik az eredendő megelőzöttségével s énjét két részre bontja.
Az eposzt ekképp regénnyé fordító végtelenített önreflexió végső soron szükségszerűen vezetett az egzisztencialista regény megjelenéséhez. Hiszen ott a lét két végpontja közé szoruló egyén kénytelen önmagával szembefordulni, hogy lássa magát – ezekben a regényekben a tükör mint motívum mindig fontos helyet foglal el – a szembefordulás pedig kettéosztottságot eredményez: az individuum egyszerre válik cselekvővé és elemzővé. S ez a kettéosztottság mindvégig megmarad, egyik szerep sem veszít erejéből, de folyamatosan felszámolja a másikat. Egy permanens parabázissal állunk hát szemben, mely – Paul de Man sejtését követve179 – az irónia alakzataként értelmezhető. Az irónia segítségével lép tehát túl az eposzon a regény, amit fejlődése egyes szakaszaiban felismerhetetlenné változtat – vagy meghalad, majd újra visszatér hozzá.
Lukács szerint „Az irónia mint a regényforma formai konstituense a normatív költői szubjektum belső meghasadását jelenti, egyrészt egy bensőségként jelentkező szubjektivitásra, amely idegen hatalmi komplexusokkal áll szemben, és igyekszik az idegen világra saját vágyakozásának tartalmait rákényszeríteni, másrészt pedig egy olyan szubjektivitásra, amely
177 LUKÁCS György, A regény elmélete, ford. Tandori dezső = Lukács György, A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika-A regény elmélete Magvető Kiadó, 1975.
178DE MAN Paul, i.m. 47.
179 v.ö. DE MAN Paul, i.m. 35. 47.
49
felismeri az egymástól idegen szubjektum és objektum elvontságát, következésképpen korlátozottságát, ezt a két világot a maguk – létezésük szükségszerűségei és feltételei gyanánt felfogott – határai között érti meg, és ezzel a felismeréssel meghagyja ugyan a világ kettősségét, ugyanakkor az egymástól lényegük szerint idegen elemek kölcsönös feltételezettségi viszonyában mégis egységes világot lát és formál meg.”180 Lukács végső soron egy Isten nélküli világ műfajaként nevezi meg az irónia által kialakított formát, a regényt.
A regényt létrehozó és fenntartó irónia azonban mégsem lehet egyeduralkodó a regényben. Kovács Árpád Lukács György gondolataival polemizáló szavai egy fontos kérdésre világítanak rá. „Ne tagadjuk, a „permanens parabáziszt” működtető trópus szerepe valóban jelentős a regényben, egyebek mellett úgy is, mint a fichtei értelemben felfogott „én”
nyelvi tételezettségének szemiotikai eszköze. Mivel azonban a prózában – szemben a szemiotikailag felfogott s retorikailag leírt „nyelvvel” – minden trópus, így az irónia is, valamely egyszeri megnyilatkozás nyelvi megjelenítése a szövegegészt képező másodfokú megnyilatkozásban (a prózában), minden trópus szemantikai újításon megy át abban a beszédegységben (diszkurzusban), amelynek alá van rendelve […] A „permanens parabázisz”
valóban konstrukciós elve az elbeszélésnek – de csak annyiban, amennyiben az elbeszélés sajátos, többnyelvű diszkurzusa, a prózanyelv szintjén megszületik metanyelve is, a trópus leleplezésére szolgáló diszkurzus. Ezért nevezi Kierkegaard a költészet nyelvi kontextusában szereplő trópust „uralt iróniának”.181
Persze az irónia alá helyezett szavak és kifejezések mind ki vannak téve az irónia kis játékainak. Kierkegaard megfogalmazásában: „az irónia csak csendben ülve vár, figyel örökké éberen és minduntalan ugrásra készen, hogy azért mindenféle csetepatéban részt vegyen — bár ezt az olvasó már csak akkor veszi észre, amikor az irónia kiveti rá hálóját, és csapdába ejti.”182
„A jelenséget az idea felé vezető folyamatban (a dialektikus cselekvésben) az individuum folytonosan megtorpan vagy visszamenekül a valóságba; de csak magának a valóságnak van meg az érvényessége, hogy állandó alkalma legyen a valóságon túlra menés akarásának — anélkül, hogy megtörténne; az individuum ezen szubjektivitás nehézségeit [molimina] magára vállalja, és azokat személyes elégedettséggel magába zárja; ám ez a
180 LUKÁCS, i.m. A regény elmélete, 529-530
181 KOVÁCS Árpád, Metafizika vagy metalingvisztika? Bahtyin és Lukács regényelméletéről, = Filológiai Közlöny 2011/4. 340.
182KIERKEGAARD, Søren Aabye, Az irónia fogalmáról, állandó tekintettel Szókratészra, = Søren Aabye Kierkegaard írásai, Bp., Gondolat, 1994, 177. IdéziANTAL Éva, Az irónia mestere, doktori értekezés, kézirat
50
pozíció pontosan az iróniáé.”183 Úgy tűnik: a regényműfaj születésétől fogva az eposz184 enciklopédikus struktúráit írta újra az irónia eszközeivel.
Paul de Man megfogalmazásában az irónia léte (s az allegóriáé, ami megfigyelései alpján az irónia komplementereként értelmezhető a temporalitás szempontjából) szorosan összefügg egy olyan „organikus világ demisztifikálásá[val], melyben egybeeshet fikció és valóság.”185 Esszéjének egyik fontos megállapítása szerint az irónia alakzatának feltétele a reflexív elválasztás: „a nyelv a szubjektumot kettéosztja egy világban elmerülő empirikus énre, és egy olyan énre, mely […] olyanná válik, mint egy jel.”186 Felsejlik a nyelv, mint anyag s ezzel egy időben lepleződik le a nyelv formájában létező én inautentikussága.
Ha a regényműfaj az irónia alakzatán alapszik187, szereplői – Olasz Sándor szavait kölcsönvéve188 – ironikus individuumok. Az irónia alakzata teszi lehetővé a (regény)író számára, hogy a szereplők belső gondolatait, belső világát külsővé tegye, és ekként elemezze – amelyre az eposz műfajában például különféle tulajdonságok fölött őrt álló, a belső vívódásokat megtestesítő isteneket használt. Az irónia alkalmas erre, hiszen időről időre beleépülve vizsgálata tárgyába és eltávolodva vizsgálata tárgyától olyan hidat épít szubjektum és objektum között, amelyet mindvégig használni kénytelen. Paul de Mant idézve: „Az irónia nyilvánvalóan az a távolság egy énen belül, az én megkettőződése, tükörszerű struktúrák az énben, amelyekben az én bizonyos távolságtartással képes szemügyre venni önmagát. Az irónia reflektív struktúrákat hoz létre, és leírható az én dialektikája egyik mozzanatának értelmében.”189
Az ironikus individuum megértés-élményét (episztemológiai tapasztalatát), vagy elvárását a megértéssel kapcsolatban nyilvánvalóan gyökeresen meghatározza ez a kettőség: a saját idegenség érzésének, illetve az önazonosság vágyának együttes léte. Mindez olyan szintű megértésre sarkallja, amely a létmegértés szükségességére hívja fel a figyelmét: transzcendens viszonyainak analitikus vizsgálatára készteti. Ekképp érthetővé válik a regényműfaj révén is – vagy a regényműfajon belül is –, hogy minden megértés csak dialogikusan lehetséges.
183Uo.239.
184LUKÁCS, i.m. 494.
185DE MAN Paul, i.m. 52.
186 Uo. 40.
187 Ez az elképzelés Lukács György fent idézett művében jelent meg először, Milan Kundera. is foglakozik ezzel a kérdéssel, de Paul de Mann is hasonló következtetésre jutott, aki úgy vélte, a modern regény fejlődése
összekapcsolódott az irónia fogalmával (= P. D.M., A temporalitás poétikája. ford. Beck András.= Az irodalom elméletei I. szerk Thomka Beáta, Pécs, Jelenkor, 1996.
188OLASZ Sándor, Változatok az egzisztenciális regényre, = Regénymúlt, regényjelen, 52. – Olasz Sándor némiképp eltérő értelemben használja ezt a fogalmat, számára az ironikus individuum a profetikus individuum ellentétpárja és így természetszerűen nem minden regényszereplő sorolható ebbe a kategóriába, minthogy rendszerében a regényműfajt eloldja az irónia alakzatától.
189 Paul DE MAN, Az irónia fogalma, = D.M.,P., Esztétikai ideológia, ford. Katona Gábor, Bp., Osiris, 2000,184.
51
A megértés problémái és a párbeszédesség természetesen a regény összes szintjén szükségszerűen jelentkeznek. Nyilvánvalóan a referenciális szinten, ahol a megértés a szövegalkotó – talán elsődleges – célja, s az az írás és a leírtak idejének diszkurzusában ragadható meg; a narráció szintjén (a szövegszinten) a metalepszis révén, valamint a
„lehetséges világok” szintjén, ahol a megértés primer formáival találkozunk, többek között hétköznapi párbeszédekkel.