Hajótörések

„Az Irgalom mint utolsó regény és az életmű záróköve szintézisét adja a szerző gondolatkörének és regényírói művészetének.”⁶⁹⁹ – írja Kocsis Rózsa Németh László

698NÉMETH, Irgalom I. 257.

699KOCSIS Rózsa, i.m. 73.

184

életművéről, s valóban, az alább következő a bekezdéssel Németh eddigi életműve fölé emeli az Irgalmat szövegszinten is:

„Lám, a Módszer! A francia, spanyol, s nem tudom miféle könyvekből, atlaszokból, sok lelkes óra tapasztalatából összeszedett (amely ott készült esténként, ahogy a szülei közt feküdt az ágyban, apjának a kislámpa fényitől megvilágított, kihajtott könyve s arcéle közt) – mint egy nála is hűbb gyermek, előjön a hét-nyolc esztendős homályból, odaáll a katedrára, a skorbutos fogoly mögé, s míg színes krétás ujjaival tiszteletre inti a diákot s fiatal kollégát, a régi léte visszaszerzéséért küzdő, megtapodt embernek pedagógusi hévtől kipirult fölébe súg:

ne félj, én a pártodat fogom, újra teremtelek, a Butirka-börtön, a Katalin-kórház maradványaiból is. Mert a módszer az: a szépen, becsületesen átküzdött ifjúság, amely eltevődik, nemcsak mint hír, de bennünk élő reflexszövet – (mint a beteg, öreg író tollában a tovább élő szokás) –, s ifjúságunk erényével emel fizikai romlásunk fölé.”⁷⁰⁰

A zárójelbe helyezett író figurájával a szerző szinte a narratíva alakzatává válik.

Érdekes összhangban és egyszerre disszonanciában van ez a szakasz Proust módszerével.

Hiszen „Proust művében az elveszett idő megtalálása a hivatás felismerése, annak tudomásul vétele, hogy a megtalált idő értelmi kettőssége csak »az időn kívül«, az írói alkotásban szüntethető meg.”⁷⁰¹ Emlékezetes pillanata Proust regényének, amikor a homodiegetikus mű szerzője egy metalepszis révén átlép a szövegbe: „Majd visszatért a hangja, és azt mondta:

»én« vagy »én drága«”, megtoldva keresztnevem birtokos alakjával, amely, ha az elbeszélőt ugyanúgy nevezzük, mint e könyv szerzőjét, így hangoznék: »én Marcelem« vagy »én drága Marcelem«.”⁷⁰² Itt lényegében egy kettős metalepszisről van szó, a hős először átlép az elbeszélő szintjére, majd a szerző szintjére (mindkettőre harmadik személyként utalva) feje tetejére állítva így a narrátor és a diegézis viszonyát, érdemes tehát elgondolkodni azon, vajon nem érdemesebb itt Klaus Meyer-Minnemann és Sabine Schlickers terminológiáját követve hiperlepszisről beszélni. Látható, Németh hasonlóképp jár el: előbb egy általános birtokost használ: „a bennünk élő reflexszövet”, majd az íróra utal, mint harmadik személyre. Ez az eljárás egyedülálló Németh prózájában.

Ám a diszkurzív transzgresszióra számtalan példá található még az Irgalomban.

Például abban a jelenetben, melyben Ágnes levelet fogalmaz édesapjának. „Ha az ember beszél, ezer apró jelből látja, hogy a másikra hogy hat a beszéde, s maga is százféleképp, mosollyal, hangsúllyal, kézmozdulattal tudja, amit mond, a másik hangulatához, megértéséhez

700NÉMETH, Irgalom II. kötet 76.

701BODNÁR György, Az emlékezés tartama keresi grammatikáját – A Színek és évek és Az eltűnt idő nyomában,=

Uő. Párbeszéd az idővel, Argumentum, 2009, 185.

702PROUST, Marcel,Az eltűnt idő nyomában 5. A fogoly lány, ford. J^ANCSÓ Júlia Bp., Atlantisz, 1995. 81.

185

srófolni; a leírt mondat azonban ki van verve a világba, s ott szaval, vágja a fintort, a bukfencet helyettünk.”⁷⁰³ A határsértés a többes szám második személyraggal ellátott névutó révén történik, másfelől érdemes megjegyezni, hogy a határsértést erősíti a fenti szakasz témája is, az írás egyszerre utal Ágnes, a szereplő, és az extradiegetikus szerző tevékenységére.

Felmerül a kérdés, vajon Németh mire használja mindezt, hiszen a metalepszis éppen az ő ideális regényformájával ellentétes tendencia része: a regény fikció voltára figyelmeztetve éppen a világ elbeszélhetőségének tételét kérdőjelezi meg. Ám ezeknek a motívumoknak hasonló szerepet szán, mint Proust. A cél az lehet, hogy még inkább egy gondolatba sűrítsen mindent: a különféle kijelentéseket és akár a kijelentések reflexióját is.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Irgalom-kézirat filológiai támpontot is kínál. A levélíró, a levelet idéző narrátor, illetve a regényt fogalmazó szerző egy kézmozdulatban találkozik. A kéziratban jó látszik: az „elbújtam az Anonymus szobor mögé” valamint a

„elrejtőztem az örömömmel” szakaszt Németh László áthúzta, majd így folytatta: „Amikor odáig ért, hogy kimentem a Városligetbe, azt akarta írni „elbújtam az Anonymus szobor mögé”, majd csak „elrejtőztem az örömömmel”, de mind a kettőt elnyomta.”⁷⁰⁴

Persze érdemes megjegyezni, hogy maga a levél, melyet Ágnes fogalmaz valójában egy autófikciós töredék, egy olyan levél újraírt változata, amit Németh írt saját apjának. Ennél azonban fontosabb az a tér, amiről Ágnes ebben a levélben ír. Ez a – 4.1.2-es alfejezetben már elemzett – Városliget, mely ezáltal a regényben az ott eltöltött időszakasszal együtt megkettőződik, ciklikussá válik. Ahogy megkettőződik mindaz, ami ott történt. Mintha Németh az újraolvasás folyamatát vetítené rá az első olvasásra. Németh magában a regényben írja újra a regényt.

Talán nem véletlenül választotta Németh pont ezt a városrészt mindehhez, hiszen az – a különböző korok emblematikus épületeiből formált együttes révén –a térbeli emlékezet helyszínévé válhat. Ahogy az írott szöveg, a betűkkel teleírt lap, maga a rögzített emlékezet, az olvasás néhány elméletírója szerint. S e mellett az épületegyüttes mellett található Anonymus szobra, aki történetíróként egyszerre a rögzített emlékezet és az újraírás jelképe is.

Visszalapozva ahhoz a szakaszhoz, amely Ágnes levele nyomán immár új jelentésréteggel gazdagodott, egész a jelenet kezdetéhez, kitűnik mit is jelent ez a tér Ágnes számára. Ezt a szakaszt feljebb már idéztem, mégis, érdemes egy részletét megismételni. „A Vajdahunyad vár, amely a víz tükre helyett most a tó betonfenekébe bámult, a Jáki kápolna, a

703NÉMETH,Irgalom, I. kötet 87

704 Uo. 88.

186

vasköpenyébe húzódó Névtelen: ez volt az a zugja a Ligetnek, ahol, ha fahídján átment, történettanár apja lépéseit is ott hallotta kongani maga mellett.”⁷⁰⁵ Egyfelől a „zug” szó, már előrevetíti a levélben is megjelenő rejtőzés motívumát, másfelől észrevehető, hogy a Névtelen és a történettanár apa egyszerre van jelen – Anonymus szoborként, az apja a lépései révén – ebben a térben.

A fent leírt határsértések mellett tehát érdemes felfigyelni a „másik” jelenlétére a szövegben. A másik, aki egy különös idegenként is megjelenik ebben a térben. S ezen alak idegenségét fokozza, hogy többször nem jelenik meg a regényben, így végérvényesen idegen marad. „Egy kószáló férfi kintről, a tar ágakon át fölfedezte a szobor mögött gubbasztó lányt, bejött a szigetre, áttanulmányozta a múzeum tábláját, megvizsgálta, megkopogtatta a Jáki templom ajtóoszlopát, belenézett alulról a lehúzott csuklyájú Névtelen arcába, közben egy-egy vizslató pillantást vetett őreá is (amelyben ott volt a készség, hogy jelentőssé legyen), de odajönni azért nem merészelt.”⁷⁰⁶

Ahogy a fenti idézetből kiderül, a Másik a sartre-i értelemben is jelen van a Városligetben történtek elmesélésének első változatában. Fontos ugyanis a férfialak viselkedése, s térbeli elhelyezkedése. A mondat elején „kint” van, majd „bejön” a szigetre (a sziget szóban itt egyértelműen felerősödik az elszigeteltség jelentés, mely mögött az „all man is an island” metafora található). Sartre korábban már idézett mondata szerint, ha egy ember lép be abba a térbe, ahol vagyok „hirtelen egy olyan tárgy jelenik meg, ami elrabolja tőlem a világot.”⁷⁰⁷ Mintha szóról szóra ez történne Ágnessel. Az idegen előbb a Jáki templom ajtóoszlopához lép majd magához a szoborhoz, vagyis felméri a maga számára azt a teret, ami addig Ágnesé volt. Azé az Ágnesé, aki eleve a szobor mögött bújt (egyedül akart maradni az örömével), s aki később a levélírás során – amint láttuk – magát az elrejtőzés tényét is elrejti.

Hiszen fontos tény, hogy Ágnes levelet ír, melynek konkrét címzettje, vagyis olvasója van. S a másik erőteljesen jelen van a levélírást felvezető szakaszban is (v.ö. lábjegyzet).

Maga a „másik” kifejezés a határsértés révén éppúgy utal a levél intradiegetikus címzettjére, ahogy az olvasóra.⁷⁰⁸ Az én másik viszony így válik a levélírás, sőt a regényírás fő témájává.

705UO. I. 70.

706UO.73.

707SARTRE, Lét és a semmi, 316.

708 Ám érdemes figyelembe venni Umberto Eco beszédstratégiai szerződését is, miszerint „minden irodalmi szövegnek nem az empirikus olvasó a címzettje, hanem az eszményi olvasó; a levél beszédstratégiája olyan eszményi olvasót tart szem előtt, aki feltételezhetően együttműködik a szerzővel, és a szöveget az eszményi szerző akarata, azaz az objektív szövegstratégia szerint értelmezi. Persze, nem muszáj okvetlenül azonosulnunk az eszményi olvasóval, azt viszont okvetlenül fel kell ismernünk, hogy a levél miféle eszményi olvasót feltételez, amikor felfedi beszédstratégiáját.” = ECO Umberto, Levél az eszményi olvasónak, ford. Á^DÁM Péter, az esszé eredeti címe: Se il vecchio saperse = Lettre Internationale ,1987/12. 65–68.

187

Az Irgalom egy későbbi szakaszában olvasható a következő mondat (Halmi Feri és Kertész Ágnes találkozásakor): „Abban mindig van valami csiklandozó, ha a zavarba, csalafintaságba, amellyel egy másik ember a mi erőterünk ellen harcol (mely nekünk magunknak, ha nem vagyunk hiú libák, csak valami káprázatnak tűnhet) belelátunk.”⁷⁰⁹ Ebben a szakaszban hasonló problémák kerülnek elő, mint az imént. Adott a regénybeli szituáció, a diegézibe beleszóló szerző grammatikai nyomai, valamint a „liba” kifejezés, mely egyúttal a szereplőt emelheti az elbeszélő mellé. Mindeközben a másik és az én viszonya még erőssebben van reprezentálva.

Ágnes előbb szembesülni kénytelen szüleinek múltjával: „S most, mint új okmányukból a történelem tévedése: itt volt vele szemben az undorító szilvalekváros tészta túlsó oldalán – a bonyolultabb valóság nyoma. […] Az a szegény lány, akinek esténként a Frida néni muskátlijait kellett öntözgetnie a Horváth utcai udvar virágállványain, s vőlegénye a vérszegénységét, ideges mozgását – s nem borzasztó! – a szájszagát rótta fel magában;

elvált az anyja mostani alakjától, s kidolgozatlan folt maradt a képen, az önkéntelen női szolidaritás, a férfinyerseség elleni felháborodás színeivel alapozva.”

Majd a viták parttalanságára kénytelen ráébredni: „Ágnes csalódottan gubbasztott a székén, az okosabb s kevésbé okos mondatok már hév nélkül pötyögtek (egyre inkább a történettanár vette át a szót), s nemcsak arra nem volt remény, hogy az öt embert abba a múltkori kedves hangulatba össze lehessen hoznia, de az egész beszélgetésben volt valami őrületszerű, mintha mindegyikük egy külön ködből mondaná a maga érveit. Halmi meggondolt gyűlölettel, a pincéből vagy a csatornából, Mária a kitűnési láz föleresztett léggömbjéből, Koltai egy tőle távol álló agy s temperamentum hullámaiból, Kertész egy hajótörés⁷¹⁰ filozofikus zátonyáról. S közben abban az illúzióban éltek, hogy társalognak.

Olyanféle szédülés fogta el, mint amikor a dagadt arcú hordárral húzták az apja holmiját a Lipót körúton. Csak most nem az emberek, hanem a gondolatok összehozhatatlansága váltotta ki.”⁷¹¹

A hajótörés mint metafora máshol is felbukkan Németh prózájában. Így például a Magam helyett című kötetben fogalmazza meg talán leginkább letisztultan ezt a képet:

„Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part és a csillagok vezetnek.”⁷¹²

709 NÉMETH, i.m. 245.

710 „Hajótöröttek roppant serege vergődik a part felé.” = H. BARBUSSE, A tűz, 25.

711NÉMETH,i.m.176.

712NÉMETH,Tanú-évek,= U^Ő. Magam helyett, Bp., Püski, 2002, 354.

188

Ez már nem a történelem tere, hanem egy olyan tér, amely elemzi a történelmet.

Németh László szereplői a történelem romjai között járnak, miközben néhányan közülük világuk metafizikai, néhányan pedig történelmi okait keresik, így a történelemi és a metafizikai igazságot. „A jelenvalólét a maga mindenkori létmódján egy átörökölt jelenvalólét értelmezésbe nőtt bele, s abban nőtt fel. Ez a megértés tárja fel és szabályozza léte lehetőségeit. Tulajdon múltja – és ez mindig saját »generációjának« a múltját jelenti – nem követi, hanem mindig előtte jár.”⁷¹³

Németh írói reflexeknek, szokásoknak nevezi precízen megválasztott írói technikáit, miközben jól látszik, egész életművét használta fel arra, hogy megtalálja saját maga számára az időt. Az Irgalom nem egyszerűen lezárása Németh László életművének, szintézis, ami autotextusok és intertextusok bonyolult hálózatából áll. Németh László az Irgalommal lényegében elkészítette életművének saját „olvasatát”. Másrészt az elbonyolított szerkezet révén érezhetővé válik a történelem mindenre rátelepedő súlya, kiteljesedik Németh László regényének nyomasztó atmoszférája. Mintha Sartre poklában járnák, ahol a többi ember a pokol. S Ágnesnek ezzel a világgal szemben kell felmutatnia valamit, ami elég lenne mindezen dolgok ellensúlyozásához. S itt tér el – ahogy erre Szitár Katalin hívja fel a figyelmet – legjelentősebben a mintául vett Odüsszeiától: „Télemakhosz bosszúálló, Ágnes a bosszúállás helyett az irgalmasságig jut el.”⁷¹⁴

„S közben úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de az anyját, apját, Bölcskeynét, a haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna mellére – a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.”⁷¹⁵ Úgy tűnik, Németh László regényszereplői az emberi irgalom segítségével látszólag megszabadulhatnak a nehézkedéstől, a dolgok természetes esésétől. Isten a regényben csak áttételesen van jelen, jelenléte mégis érezhetően valószerűbb egy metaforánál. S a regény utolsó, kétségbeejtő és kétségbeesett jelenete is azt sugallja, az emberi irgalom legtisztább forrása Isten ingyenes kegyelmének felismerése lehet.

Ezért feltételezhetjük, Németh László, Camus-vel ellentétben, nem az emberi szentség Isten nélküli lehetőségét kereste, csupán a dogmatikus vallástól megszabadított szentséget, hogy azt mutassa fel a történelemmel szemben. Nem szabad elfeledkeznni Németh László esszéjéről, amit a „Vallásos” nevelésről írt. Az „Istenfélelem” válasza című fejezetében írja:

713HEIDEGGER, Martin, A Lét és az idő, ford. VAJDA Mihály, ANGYALOSI Gergely, BACSÓ Béla, KARDOS András, OROSZ István, Bp., Osiris, 2007, 36.

714SZITÁR,2011, 127.

715NÉMETH, Irgalom, 433.

189

„a sejtjeimbe írt hithez eszem hitetlensége nem érhetett le, vagy amikor leért: igazolni és táplálni kényszerült.”⁷¹⁶