Németh László esszéit olvasva olykor felmerülhet a gyanú: világképének kiindulópontja alapvetően természettudományos.209 Legalábbis ugyanazzal a lendülettel vetette magát a természettudományok vizsgálatába, mint a bölcsésztudományokéba. Ezt a sajátos vonást emelte ki egy beszélgetés során Marx György is: „Az az érzésem, hogy ez a szemléletmód befolyásolta még a regényeit is, ahol hideg, kemény elszántsággal elemzi a valóságot, mert ebből kívánja megmagyarázni aztán, hogy merre mennek a dolgok.”210 Ezt támasztja alá kapcsolata és levelezése Simonyi Károllyal, akinek a személyében rokon gondolkodóra talált, másfelől Hamvas Béláról írt kritikája is alapvetően természettudományos beállítottságra enged következtetni.
Ugyan 1926-ban, amikor megnyerte a Nyugat pályázatát, végleg az írói pálya mellett döntött – „a magyar irodalom szellemi organizátora szeretnék lenni”211, írta, mint ismeretes, egy levelében a Nyugat főszerkesztőjének – több alakalommal lehetősége nyílt arra212, hogy kémiai, fizikai vagy éppen anatómiai problémákkal kapcsolatban kifejtse véleményét. Az általa feltérképezhetőnek vélt valóság rejtett szerkezete érdekelte: „Szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni. A szellem: rendező nyugtalanság. A szellem nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi.”213
208NÉMETH, Utolsó kísérlet I. kötet 9.
209 Ez a kiindulási pontja mások mellett Kocsis Rózsának is, aki így ír az Irgalom keletkezésével kapcsolatban Németh László eszmerendszerének alapjairól könyvében: „Akik ismerik Németh László munkásságát, tudják, hogy természettudományos felkészültsége milyen szerepet játszott életművében. A gyakorló orvos korában írt
„status praesens” óta az alkattani tényezők figyelembevétele, sőt vezérelvként való érvényesítése jellemzi nemcsak szépirodalmi műveit, hanem tanulmányait és kritikáit is.”KOCSIS Rózsa, i.m. 1982, 525..
210MARX György Németh Lászlóról, Németh László és a természettudomány, A Magyar Rádióban elhangzott beszélgetés résztvevői voltak: ERDEI GRÜNWALD Mihály, szerkesztő, BÉLÁDI Miklós irodalomtörténész, MARX György fizikus és GAZDA István tudománytörténész. s. a. r. GAZDA István, (BME Fizikai Intézetének
Tudománytörténeti Csoportja), Ponticulus Hungaricus, 2001/ 7—8.
211 Németh László élete levelekben, 1914-1948, idézi NÉMETH László, Homályból homályba: életrajzi írások.
Bp,, Magvető, 305.
212 Naplóiban Németh László rendkívül sokat foglalkozik az orvostudomány lehetőségeivel, problémáival.
213NÉMETH, Új enciklopédia = UŐ, Európai utas, 511.
58
A természettudományokkal kapcsolatos tudását ekképp mindig megpróbálta történelemi távlatba helyezni.214. A történelem, ahogy ez a később Négy könyvként megjelent esszésorozatából is kitűnik, számára a szintézis eszköze volt: segítségével elkezdhette formába önteni enciklopédiáját, amely lényegében az általa „Minőség forradalmának”
nevezett eszme összefoglalása lehetett volna. Ennélfogva meglepő, hogy Németh László nem írt történelmi regényt, vagyis saját „enciklopédikus” igényű regényeinek nem adott történelmi távlatot. Noha – az esszéisztikus és szépirodalmi műfajokat dinamikusan váltogató író – történelmi tudását olykor regényeiben is újrafogalmazta: drámái és esszéi adták a megfelelő műfaji keretet történelmi elmélkedéseihez, gondolatkísérleteihez, s az így szerzett tapasztalatait később illesztette regényeibe.
Történetírás215 című esszéjében, melyet 1932-ben írt, akkoriban, amikor figyelme a nyugat-európai, azon belül főként a francia irodalom felé fordult, a történelem, pontosabban a történetírás egyik alapvető dilemmáját vázolta fel: miszerint sem az általa naiv történetírásnak nevezett módszer, sem a ténytörténetírás nem képes arra, hogy teljes képet adjon tárgyáról. A naiv történetírás „megnyirbálja az anyagot… ezért nem igaz”,216 a ténytörténetírás ugyan igaznak tűnik, ám „a tényekben elsikkad a nagyobb tény: az életé. Ahogy egy újság napihír rovata sosem közelítheti meg igazságában egy jó regényét.”217
Közelebbről megvizsgálva Németh kijelentését, alapvetően két kérdéskör körvonalazódik az általa felvetett gondolat mögött. Az egyik a (történettudomány) időfelfogásával kapcsolatos, vagyis milyen távlatból vizsgálódik a megfigyelő, ez pedig szorosan összefügg a De Man által tárgyalt temporalitással is. A másik pedig a szubjektum megfigyeléseinek lejegyzéséhez használt nyelvi forma kérdése. Utóbbira Németh László explicit kitér: „Tudományos munkával kapcsolatban a »líra« mint értékcsökkentő szó szokott szerepelni. A megbízható tudósnak büszkesége, hogy nem lírikus. Jogos-e ez a büszkeség?
Nem áll-e épp megfordítva a dolog, mint hisszük? Nem épp akkor megbízható-e a tudós, ha a legkisebb szakkérdést mint létérdeke szempontjából döntő kérdést forgatja, s válaszaiért tudományos hitelén túl egész üdvösségért szorongó lényével áll helyt? A szakember, akinek csak szakja van, a bölcselkedő esszéista, akinek csak általános érdeklődése van, anomáliák,
214 „milyen hiba – írja egy 1934-es naplóbejegyzésében az orvostudománnyal kapcsolatban –, hogy a természettudományos képzést a tudománytörténet annyira elhanyagolja.[…] problémalátásra csak a tudománytörténet nevelhet. A kérdések itt elölről, a gyökerüktől láthatók, s a sokféle kísérlet, felfogás a problémamegragadás rugékonyságára tanítja az észt. A történelem mestere az életnek, de mestere az észnek is;
hajlékonyabbá teszi.” NÉMETH László, Napló, (2006), 10.
215NÉMETH, Történetírás, = UŐ., Két Nemzedék, 35.
216 Uo 36.
217 uUo. 36.
59
melyek ellen akkor is küzdenünk kell, ha ez a küzdelem magunk ellen folyik.”218 Mind az időbeliség, mind a nyelvi megformáltság olyan kérdés, amely a történelemtudomány alapvető kérdése ma is, sőt – amint erre az alábbiakban rátérek – a XX. század során központi problémává vált.
Az időn és a nyelven kívül egy harmadik kérdés is rejtőzik Németh László gondolatai hátterében. Ez pedig a szubjektum tanult vagy tapasztalt háttértudásának problémája. Ez Jacob Burckhardt meglátásához igazodik: „Ha ugyanis nem akarjuk elveszteni az általános áttekintés képességét, akkor nem árt minél több területen dilettánsnak lenni.”219 A dilemma napjainkig vezet, hiszen az egyre egzaktabbá és differenciáltabbá váló, részletkérdésekkel foglalkozó történetírás a Németh László által ténytörténetnek nevezett gondolkodással azonosítható, míg a makrotörténelemben felismerhető az általa „naiv történetírás”-nak nevezett koncepció.
A XX. század elején megjelenő Annales iskola úgy adott választ erre a kérdésre, hogy szorosabbá fűzte a kapcsolatot más tudományokkal (főként a szociológiával és közgazdaságtannal). A folyóirat második nemzedékéhez tartozó Fernand Braudel miközben olyan tényezőket vizsgált, amelyek nagyban befolyásolják az emberiség történetét, nagy hangsúlyt fektetett a mindennapok történelmére, több szempontból közelítve az adott korhoz.
A történelmet (a történelmi időt - „long duree”) síkokra bontotta: rövid történelem (egyéni idő) konjunktúrák (társadalmi idő), struktúrák (történelmi idő). Braudel a „long duree”
vizsgálatára helyezte a hangsúlyt, kritikusai azt vetették a szemére, hogy így a mozdulatlanság felé tolta el a történelmet.
Németh a nyelvi megformáltsággal kapcsolatos belátása – alaptézisben – emlékeztet Hayden White gondolataihoz, aki számára a történetírás elsősorban „írott diskurzus”, s e diskurzus analízise során a szavak jelentésétől, a szószerkezetek és mondatok, illetve a humán tudományok nagyobb és nagyobb szerkezeti egységeihez jutva a történetírás narratív és magyarázó szakaszai között fennálló feszültségig jutott.220 Így fedezve fel a történelmi diskurzus két szintetizáló funkcióját. Egyik oldalán tehát a történeti rendszerbe szervezett kaotikus eseménydarabok állnak, melyekre a magyarázó szakaszok felelnek. Végül egy négylépcsős szintézisben vetett számot erről a rendszerről. Felismerve, hogy a tények mindenfajta cselekményesítése allegorizálás. Más szóval, ami szerkezetet ad egy adott
218NÉMETH, Sziget és alkotás, = UŐ., Európai utas 45.
219BURCKHARDT gondolatait idézi ROMSICS Ignác, Mi a történelem?, Bp., Mindentudás egyeteme, Kossuth, 2003, 65.
220 WHITE, Hayden, A történelem terhei, ford. BRAUN Róbert Bp.,. Osiris, Horror metaphysicae, 1997. 19.
60
esemény, korszak leírásának az nem egy elővigyázatos rekonstrukció, csupán a poétika kreativitás aktusa.
White nézeteit Paul Ricoeur bírálta Történelem és retorika című írásában. Ő Arisztotelész retorikai rendszeréből kiindulva elemezte a történetírás fázisait. Amellett érvelve, hogy az argumentatív és a poétikai mozzanatok egyaránt fontosak, arra a következtetésre jutott, hogy nem szabad megvonni a kritikai realizmus igényét, így a megismerési relevanciát a történettudománytól. Whitet-ot azzal vádolta, hogy tropológiai inflációt gerjeszt. Úgy vélte, hogy az „untold story”-ként kezelt történelem és az „alaktalanság elve” mellett létezik egy harmadik megközelítési mód. Javaslata: „árnyaltabban fogalmazzuk újra a történész spontán realizmusát, reflektálva közben annak a tételnek a teljességgel jogos visszautasítására is, hogy a múlt reprezentációjában az igazság-megfelelés tézisét igazolnánk”221
Nem lehet tudni, Németh olvasta-e Braudel A történelem és társadalomtudományok.
A hosszú időtartam222 című, az Annalesben 1958-ban megjelent, cikkét. Történetírás című esszéje mindenesetre korábbi. Ahogy természetesen az 1973-ban megjelenő, paradigmaváltást eredményező Metahistory vagy Ricouer azzal kapcsolatos polemikus megállapításai sem lehettek már semmilyen hatással Németh történelemszemléletére, vagy narratológiai beállítottságára. Ám White nyolcvanas években megfogalmazott kérdése – „Tudunk-e bármikor is elbeszélni morális ítéletalkotás nélkül?”223 – mintha Németh prózáját szólítaná meg.
Németh László a szaktudományos és művészi szövegek közötti feloldhatatlan dilemmát a szerkezet problémájára vezette vissza. A ténytörténelem ugyanis nem rendelkezik semmilyen szerkezettel, szemben a „naiv” vagy „művészi” történetírással, amely éppen a szerkezet feltételezése, a szerkesztettség előfeltevése miatt kénytelen időről időre figyelmen kívül hagyni a szerkezetbe be nem illeszthető részleteket. Így a Braudel által hosszú időtartamnak nevezett perspektívára épülő rendszerek mind csonkák: Ibn Khaldún önmagát ismétlő történelem felfogása nem adhat magyarázatot azokra az eseményekre, amelyek nem illenek a periódusokba, Vico spirálja sem képes arra, hogy számot vessen a történelem sorával. Sőt Toynbee kettős spirállal modellezhető ciklikus kihívás-válasz modellje sem tud maradéktalanul beszámolni a történelem tényeiről.224 Németh László jól ismerte a fenti
221 Történelem és retorika, 22.
222 magyarul: BRAUDEL, Fernand., A történelem és társadalomtudományok. A hosszú időtartam., Századok, 1972. 4-5. sz.
223 WHITE, Hayden, A narrativitás szerepe a valóság reprezentációjában, ford. DEÁK Ágnes, Aetas 1996/1, 118.
224 v.ö,ROMSICS i.m. 65-78.
61
történetfilozófusok munkásságát, esszéiben időről időre előkerülnek neveik. „Mindazok a kísérletek, Vicótól egészen Diltheyig, amelyek a történettudománynak alapot akarnak adni, Grundlegungjaikban épp azzal bizonyítják függésüket a természettudománytól, hogy valamiből, ami inkább tudás, mint tudomány, mindenáron tudományt akarnak csinálni.”225
A kör, spirál, kettősspirál hármasa egyértelműen egy egyre bonyolódó szerkezetet mutat, egy olyan képletet, amely egyre több és több tényt képes feldolgozni, ám nyilvánvaló hogy teljességet soha nem képes elérni, mivel önmagáról nem képes számot adni anélkül, hogy le ne mondana a világ egészéről. „Az első metafizikusok: világmodelleket készítettek. Az ilyen világmodellből az első csodálatot gerjeszt, a második vitát, a tizedik nevetségbe fullasztja valamennyit. Az ember rájön, hogy sok a gondolható, s csak egy a valóságos. Magát a gondolkodást kell megismernünk és megnevelnünk, hogy a gondolható és az igaz közt különbséget tudjunk tenni.”226
Számot kell vetni még Spengler modelljével, amelyben a kultúra és a civilizáció fogalompár megalkotásával számol be a történelem fejlődési ívéről, így a Nyugat alkonyáról, mely, miként egykor az apollóni, most, mint fausti kultúra – a művészi és matematikai szellem egyesülésével – elérte szigorúságának tetőpontját. Ezúttal, azt hiszem, felesleges részletesebben bemutatni a német filozófus gondolatait. Szükséges viszont Németh László gondolataival szembesíteni őket.
Sokszor idézték227 már Németh László Spengler főművével polemizáló írását (Fatalizmus és veszélytudat, 1936228), amelyben Spengler civilizációját saját metaforikus, körülíró jellegű fogalomtárához próbálja igazítani „öröklött jószág-kultúraként”. Jól látja Fried István229: Spengler gondolatai megérintik Németh Lászlót, de az író el is határolódik tőlük. „A történelem folyás, és nem lehet alakká változtatni.” „Részlet-okolgatás és kultúraleírás közt van egy szerkezetlátó történetírás is, mely […] az okolgatás racionalista kicsinyességét éppúgy elkerüli, mint a kultúrmorfológusok történelemellenes torzításait.”230 Németh László, bár Spengler történelemfelfogásának alapját elhibázottnak tartja, felismeri, hogy az nem ciklikus, hanem párhuzamosságokra épít. Vagyis Spengler elmélete szerint minden kultúra önálló mozgásrendszernek tekinthető (Németh az apollói, a fausti, a mágikus térfogalomra utal), s ez a szemlélet az, amely Spengler főművéből a magyar író szerint
225 NÉMETH, Tudománytörténeti munkák, = UÖ. Négy Könyv, szerk. Németh Judit, s. a. r. Vekerdi László, Bp., Szépirodalmi, 1988. 44.
226NÉMETH, Összefoglaló nyolcadikban = UŐ A felelősség szorításában, 806.
227 v.ö. a Tiszatáj 1996. márciusi számával
228NÉMETH László, Fatalizmus vagy veszélytudat, = N.L., Életmű szilánkokban, Bp., Magvető és Szépirodalmi, 1989, 470-478.
229 FRIED István, Németh László Közép-Európája, Tiszatáj,1996/3. 52.
230NÉMETH, i.m., 474.
62
fennmarad: „történelmi relativitáselmélete éppúgy tovább rezeg a szellemben, mint a fizikai relativitásé.”231
Szemben tehát a szerkesztés igénye nélkül egymás mellé helyezett tényekkel a művészi szerkezet némiképp kénytelen „megcsonkítani az anyagot”, legalábbis lehatárolni a vizsgálat tárgyát. Ám – érvel Németh László – „az, hogy a szerkezet mit zár ki, bonyolultságától függ”232. Vagyis elvileg elképzelhető egy olyan szöveg – esszé, tanulmány vagy regény –, amely ugyan nem kebelezi be a társadalmi, lélektani, léttörténeti múlt vagy jelen egészét, óhatatlanul maradnak ki belőle – akár fontos – részletek, ám kellően bonyolult ahhoz, hogy ne zárja ki magából a véletlent, azonban az mégse dobja szét a mű szerkezetét.
„Különféle szempontoknak ez az érvényesítése s mégis összebékítése egy abszolút szerkezetben: korunknak talán legfontosabb szellemi tünete. Ez dobta fel Einstein elméletét, Ortega perspektivizmusát, efelé tapogatódzik az orvostudomány, s amint látjuk, az új történetírás is. Proust módszere, vagy ha úgy tetszik, Einstein módszere éppoly széles forradalmat jelent, mint hajdan a Descartes-é.”233 Németh tehát a keresett formát Proust művében találta meg. Ezt a következő fejezetben fejtem ki bővebben.