Interjú fotó interpretációval

Az első ilyen típusú módszer az interjú fotó interpretációval ([bib_173] Koseła 1989), amit fotó-interjúnak is neveznek (photo-interview, [bib_159] lásd Collier, Collier 1986:100), használatos még a provokált interjú vagy fotó-stimulációs módszer (photo-elicitation, [bib_170] lásd Harper 1989:38). A módszer lényege, hogy a kutatás alanyainak mutatnak egy képet, amelyet annak spontán interpretációja követ. A fotónak itt ugyanaz a szerepe, mint egy átlagos interjúban a verbális kérdésnek. Az egyes fotók vagy fotósorozatok az interjú kezdeményezésének eszközei lehetnek, és az interjú témáját a bemutatott tárgyakra koncentrálják. Amint azt

Sarah Pink ([bib_181] 2001:74) metaforikusan megfogalmazta, „az emberek a fotók által beszélnek‖. Ezt a célt különböző fotók szolgálhatják. Először, a talált fotók, amelyeket céltudatosan választ ki a kutató különböző forrásokból, pl. a sajtófotók közül a felállított kutatási probléma szemszögéből. Másodszor, a kutató által az interjú előtt célirányosan készített fotók, amelyek tematikusan kötődnek a kutatási problémához vagy a kutatás alanyainak életkörülményeit és feltételeit ábrázolják. Harmadszor, a kutatás alanyainak otthoni gyűjteményeiből származó amatőr fotók, amelyeket az interjú során megmutat a kutatónak. Negyedszer a „kultikus‖ fotók, az adott kor híres és általánosan ismert ikonjai, akikről anélkül is lehet beszélni, hogy az interjú során néznénk őket. Sarah Pink ([bib_181] lásd 2001:75) ezeket mint „hiányzó fotókat‖ határozza meg. A korábban említett példák: a Tien-an-Men téren a tankoszloppal szemben álló egyetemista fiú alakja, a Cerro Muriano alatt a golyótól eleső katona Robert Capa fotóján, a meztelen vietnámi gyerekek az őket kergető amerikai marines előtt, Che Gevara portréja, Gdańskban az 1970-es decemberi események során a tüntetők egy leemelt ajtón viszik meggyilkolt társuk holttestét, a „Moszkva‖ mozi előtt álló tankok Varsóban a hadiállapot idején, Berlinben az égő Reichstagra a zászlót kitűző orosz katona, stb.

A kutató szerepe lehet nagyon korlátozott vagy aktívabb. Az első példában a kutató csak bevezető kérdéseket tesz fel, pl. „Mi ez a helyzet? Ez egy tipikus helyzet? Mit érezhetnek a képen ábrázolt személyek? Mi az ami összeköti, és mi az, ami elválasztja őket? Ismerős ez a helyzet a saját tapasztalataiból?‖ ([bib_173] Kosela 1989:

169) majd ezt követően csupán regisztrálja, pl. magnó segítségével a kutatás alanyainak spontán reflexióit. A másik esetben a fotó szemlélése közben beszélgetést folytat a kutatás alanyával, a témát támogató és kiterjesztő ad hoc kérdéseket tesz fel a kutatás alanya narrációjában felbukkanó szálakhoz kapcsolódva. Előre elkészített kérdések forgatókönyvével is dolgozni, amelyek a képen ábrázolt helyzetre vonatkozó egyre konkrétabb részletekre kérdeznek rá.

A kutatás alanyainak mutatott fotók különböző jellegűek lehetnek - általánosak vagy konkrétak. Az első esetben a mindennapi életre jellemző, különböző elemekben és részletekben gazdag fotót mutatnak, pl. egy zsúfolt városi utca képét. A kutatót ekkor az érdekli, a kutatás alanya mit választ ki elsőként ebből a káoszból, mire mutat rá, mint a legfontosabbra. A második esetben a fotók egy világosabb és konkrét helyzetet mutatnak, pl.

egy utcai demonstrációt. A kutató ebben az estben arra törekszik, hogy megtudja a kutatás alanyának véleményét az adott tiltakozással, ellenállással, politikai konfliktussal kapcsolatban, valamint azt, hogy ő maga részt vesz-e ilyen tevékenységekben. E stratégia változata lehet a hétköznapi tapasztalatban nem tipikus helyzetek bemutatása, pl. deviáns közösségek fotói: homoszexuálisok, kábítószeresek, prostituáltak, transzvesztiták, – a kutatás alanya tolerancia vagy elfogadási szintjének felfedésére. Egy másik változat különösen sokkoló – erőszakot, szexuális erőszakot, terror illetve bűncselekményeket ábrázoló – fotók megmutatásán alapul, aminek célja a kutatás alanya érzelmi hozzáállásának feltárása. Fontos megkülönböztetés a kutatás alanyához közel álló közeg vagy épp ellenkezőleg - a tőle távol álló, egzotikus dolgok bemutatása. Az első és a második esetben valami másról informálnak a kutatás alanyának reakciói. Az első estben mélyebb ismeretet szerzünk az identitásukra, identifikációjukra, vagy ellenkezőleg – a hétköznapi életük világával való elégedetlenségükre, távolságtartásukra vagy ellenségességükre vonatkozóan. A másodikban tudomást szerzünk a xenofób, idegenellenes beállítottságukról, vagy ellenkezőleg, a távoli viszonyítási csoportokhoz való aspirációról vagy a más életkörülményekről való álomról.

A fotóinterjú érdekes formája az, amikor a kutatás alanyának a közvetlen környezetéről, munkahelyéről, otthonáról, lakókörnyezetéről célirányosan készített fotókat mutatnak, amelyeken ő maga is szerepel. Ez olykor hosszú előkészítést igényel. Douglas Harper ([bib_169] lásd 1986: 28) elmondja, mielőtt Willie-vel, az autószerelő műhely alkalmazottjával fotóinterjút készített volna, három évet (!) szánt a műhelyben folyó munka és beszélgetőpartnere közelebbi megismerésére, amihez az alkalomszerűen készített fotók társultak. „Először a fotózás idegen és a munkafolyamatot zavaró tevékenységnek tűnt, de abban a pillanatban, ahogy elkezdtem az interjút, Willie már észrevette és elfogadta a fotózás célját.‖ Az interjúban a kutatás alanyának társadalmi közegét, ismerőseit, szomszédait bemutató fotókra való hivatkozás érdekes asszociációkat kelthet, segítheti az emlékezést és olyan tények előhívását, amelyek egyébként rejtve maradtak vagy nem tudatosultak volna. Az olyan kérdések, mint: Mit csinálsz ott? Kivel beszélgetsz? Mi az a gép, ami mellett állsz? Kit ábrázol az a kép a kredenceden? Ki az a szomszéd a kerítés mögött? stb. az interjú helyzetnek még nagyobb intimitást adnak és a kutatás alanyát nem csak abban az értelemben vonják be a beszélgetésbe, hogy a kutatóval közösen nézik a fotót, hanem abban is, hogy önmagát mintegy tükörben nézi. Az adatközlők itt könnyen kerülnek a kutatót a saját világukon keresztülvezető helyi szakértő, tekintély vagy idegenvezető szerepébe. John Collier szerint ([bib_158] lásd 1995:222) ez lehetővé teszi, hogy legalább négy témában szerezzünk részletes információkat:

(a) a fotón szereplő személyek részletes azonosítása: név, státusz, társadalmi helyzet, személyiségjegyek, (b) a fotó hátteréül szolgáló hely azonosítása: ki a ház, mező, rét tulajdonosa, hol vannak az etnikai közösség határai, (c) az alkalmazott ceremoniális vagy rituális technikák és formák azonosítása, (d) a fotón szereplő személyek múltjában zajló eseményekről kapott információ, különös tekintettel a múlt és a jelen közötti kontraszt kommentálására.

A fotóinterjú jellege lehet önálló vagy kiegészítő. Ha sajátos módszernek tekintjük, akkor az eljárásmód sémájának öt fő fázisa van: (a) a kutatási probléma megfogalmazása, (b) a kutatás témájának problémájára feltehetően asszociáló fotók kiválasztása, (c) a bevezető, segítő kérdések, szélsőséges esetben a kísérő interjú forgatókönyvék megfogalmazása, (d) az interjú lefolytatása a fotó megmutatásával és az interjú feljegyzése, (e) interpretáció és a következtetés megfogalmazása a felvetett problémával kapcsolatban. Ha a fotóinterjú csak segéd-módszerként szolgál, akkor hasznos lehet a kérdőív megszerkesztésénél, vagy az előzetes vizsgálat fázisában mint a heurisztikus inspiráció forrása és kontroll funkciót is betölthet arra vonatkozóan, nem kerülte-e a kutató figykerülte-elmét kerülte-egy általa észrkerülte-e nkerülte-em vkerülte-ett, dkerülte-e a kutatás alanya számára lénykerülte-egkerülte-es probléma. Máskor ex post mint a kérdőívekben kapott válaszok igazolásának, vagy azok elmélyültebb interpretációjának kiegészítő eszköze lehet.

A fotóinterjú módszerének számos előnye van. A praktikus előnyökhöz tartozik a kutatás alanya reakciójának könnyű előhívása. A fényképek közös nézegetése és kommentálása természetesebb helyzet a kutatás alanya számára, mint a kérdező által kizárólag verbális kérdésekre való felelés. Másképp alakul a kutatás alanya és a kutató társadalmi relációja - a fotóinterjú esetében partneri, közeli, egyenlő, míg az egyszerű kérdőíves interjú esetében jóval hierarchikusabb. Így írják le saját tapasztalatukat e módszer gyakorlói: „Pszichológiai szempontból a fotók mintegy az interjú „harmadik oldalát‖ adják. Kérdéseket tettünk fel, és a kutatás alanyai asszisztenseinkké váltak e kérdésekre való válaszkeresésben a fotó valóságában. Közösen folytattuk a kutatást‖ ([bib_159] Collier, Collier 1986:105). A fotóinterjú a családi körben történő fotónézegetéshez hasonlít.

A verbális interjú inkább a vizsgához, vagy egy hivatali, rendőrségi kihallgatáshoz. Ezért a fotóinterjú lehetővé teszi a megnyilatkozás nagyobb spontaneitását és autentikusságát és csökkenti a metodológusok által jól ismert kérdezett-effektust. „Az, hogy valaki feljegyzéseket készített, teljes mértékben közömbös volt a kutatás alanyai számára, talán épp e miatt a háromoldalú viszony miatt, amelyben minden kérdést a fotóhoz, nem pedig az adatközlőhöz intéztünk‖ ([bib_159] uo. 1986:106).

E módszer elméleti előnyei egyeznek a pszichológiában használt projekciós módszerek egész sorával, mint pl. a tintafoltokat alkalmazó Rorschach teszt vagy Murray Tematikus Appercepciós Tesztje (TAT). Ezekben is többé vagy kevésbé strukturált és tematikailag fókuszált grafikus ábrákat mutatnak a kutatás alanyának a szabad asszociációk felszabadítása céljából ([bib_159] lásd uo. 1986: 125). Az ilyen típusú módszerekben azokhoz a tudati rétegekhez való eljutásról van szó, amelyek nem tárgyai az artikulált önreflexiónak, így nem jelennek meg a verbális válaszban (még abban az esetben sem, ha feltételezzük, hogy a kutatás alanya nem rejti el azokat, illetve nem hazudik a kérdőívet kitöltőnek). Ide tartoznak a tudatalatti világa, a komplexusok, fixációk, előítéletek, sztereotípiák, megismerő sémák, érzelmi hangulatok. Természetes, hogy a szociológia számára milyen fontos az ilyen jellegű tudás, ha mindez a rejtett, mélyben ott lévő pszichikai tartalom kifejeződik az emberi tevékenységekben, vagyis a társadalmi életben.

Mint általában, ha a leíró, diagnosztikai tudáson túlra szeretnénk jutni, és törvényszerűségeket keresni, a fotóinterjút vagy meg kell ismételni ugyanabban a közösségben és különböző időben - ami lehetővé teszi a dinamikus tendenciák megragadását - vagy ugyanabban az időben, de összehasonlító módon, különböző közösségekben (kultúrákban) - ami lehetővé teszi a strukturális általánosítást.

A fotóinterjú bonyolultabb verziója a fotó felhasználása a csoportos interjúban, fókuszcsoportokban (focus groups). A beszélgetés fókuszába a fotók kerülnek, azok értelme, a rajtuk tükröződő problémák. A kutató megmutat a csoportnak egy fotót vagy fotósorozatot és irányítja a beszélgetést, feljegyzi annak lefolyását. A folyamat itt is lehet nyitottabb, ha a témát csak általánosságban fogalmazzuk meg, számítva a vitában részt vevők spontán, tág asszociációira, illetve lehet strukturáltabb, ha a kutató rendelkezik a kommentálandó probléma előre előkészített és a csoportra kényszerített forgatókönyvével.

E módszer sikerének kulcsa a vitában résztvevők megfelelő kiválasztása. Törekedni lehet homogén, azonos szakmai, etnikai, hasonló életkorú stb. közegből való csoport összeállítására. Ebben az esetben a vita lehetővé teszi a közös vélemény és álláspont sokoldalú pontosítását és elmélyítését. Más alkalommal pedig, épp ellenkezőleg, az eltérő nézetek, azok vitathatóságának felszínre hozásáról van szó. Ebben az esetben heterogén, különböző közösségeket vagy társadalmi kategóriákat képviselő személyek csoportjára kell törekedni. Ez természetesen a felvetett kutatási témától függ.

Ahhoz, hogy teljesen elkerüljük a kutató jelenlétét és esetleges befolyását a kutatás alanyainak megnyilvánulásaira, egy másik kutatási módszert is lehet alkalmazni. A kutatás alanyai válogatott fotókat kapnak, és megkérik őket, készítsenek hozzájuk feliratot vagy írásos kommentárt. Jim Goldberg a San Franciscoban élő hajléktalan közösséget fotózta. Majd a helyi életkörülmények hátterével készült egyéni és csoportos portrékat odaadta a kutatás alanyainak, arra kérve őket, lássák el azokat feliratokkal. Nagyon érdekes – állítása szerint nem egyszer szinte filozófiai mélységű – szövegeket kapott, amilyeneket sohasem kaphatott

volna egy közönséges interjúban. „A fotó szélére írva, a kutatás alanyai nem annyira a fotóssal, mint saját portréjukkal beszélgettek, önmagukkal folytattak dialógust‖ ([bib_159] Collier, Collier 1986:118). Goldberg összehasonlító céllal ([bib_166] lásd 1985) ugyanezt a folyamatot a tehetős középosztály közösségével is végigcsinálta. Világosan megmutatkoztak az értékrendszer különbségei, a gazdagok materialista érdeklődése és aspirációja dominanciájával, illetve a szegény hajléktalanok romantikusabb vagy „posztmaterialita‖ (talán helyesebb „prematerialistának‖ nevezni) érdeklődésével.

Annak érdekében, hogy a kutató teljesen elkerülje azt, hogy – pl. a fotók kiválasztásával vagy sugalmazó kommentárokkal – torzító hatással legyen a kutatás alanyainak reakcióira, az autofotográfia egy nagyon érdekes eljárását alkalmazzák ([bib_161] lásd Emmison, Smith 2000: 36-39). Ennek során egyszerű, automata fényképezőgépet osztanak szét a kutatás alanyai között azzal a kéréssel, hogy a saját közegük hétköznapjaiban, a munkában, szórakozásban általuk érdekesnek, felháborítónak, figyelemreméltónak talált dolgokról készítsenek képeket. Említettük már az első ilyen típusú próbálkozást, amelyet Sol Worth és John Adair ([bib_196] lásd 1972) folytatott a navajo indiánok között. Később E. Cavin ([bib_155] lásd 1994) először valósított meg egy fotó-projektet gyerekek között, önálló fényképezésre bíztatva őket. Nemrég hasonló, izgalmas fotó-projektet valósított meg Lengyelországban. Piotr Janowski, a Gazeta Wyborcza fotósa két szegény, gazdaságilag és szociálisan elhanyagolt, egykori állami gazdaságokhoz tartozó falu (Krzywa és Jasionka az Alacsony Beszkidekben) 10-17 év közötti gyerekei között osztott szét egyszerű automata fényképezőgépeket, rábeszélve őket, hogy fotózzanak le mindent, ami érdekli őket, ami fontos az életükben vagy környezetükben. A gyerekek egy hétig használták a gépeket. Összesen több mint háromezer fotó készült. Családfotók, barátokról, házbelsőkről, falusi tájakról, közlekedési eszközökről, gazdasági munkákról, játékokról stb. készítettek képeket.

A helyi közösség igazi szociológiai képét kapjuk. Nem csak a fotók hihetetlenül érdekes témája szembeszökő, de a felvételek frissessége és eredetisége, esztétikája, formája is. A kiválasztott fotókból összeállított kiállítást különböző városokban mutatták be, valamint készült egy fotóalbum is (lásd Świat. Fotografie dzieci z Jasionki i Krzywej 2002 /A világ. Jasionka és Krzywa gyerekeinek fotói 2002). Többet mondanak számunkra „a másik Lengyelországról‖, az átalakulás folyamatában vesztes társadalomról, mint számos szociológiai szonda.