A fényképezőgép, mint a kutatás eszköze

Mik azok a speciális tulajdonságok, amelyek értékessé teszik a fényképezést az antropológia számára? A fényképezőgép, bármennyire is automatikus, nagyon érzékeny kezelőjének viselkedésére. Mint a magnó, mechanikusan rögzít, de mechanikájával nem feltétlenül gátolja az emberi érzékenységet; vagy tökéletesen, vagy egyáltalán nem válogat a felveendők közt.

A fényképezőgép mechanikája lehetővé teszi, hogy valamennyire legyőzzük a fáradságot: az utolsó felvétel pont olyan részletes lesz, mint az első. A fénykép emlékezete helyettesítheti a jegyzeteket, és minden körülmények között tökéletes hűséggel adja vissza a lejegyzetteket. A megbízhatóan ugyanúgy működő fényképezőgép lehetővé teszi, hogy egy esemény megfigyelését annyiszor hasonlítsuk össze, amennyiszer a kutatáshoz szükséges. A terepmunka ilyen kiegészítése kiterjeszti a kritikus elemzés lehetőségeit, mivel a

fényképezőgéppel ellenőrizni lehet a vizuális megfigyelést. Nem csak a szem-memória kontrollálására alkalmas, de a sűrűn változó kulturális eseményeknél segíti az azonosítást és a kutató pozíciójának meghatározását is.

A fényképpel történő megfigyelésnek is megvan a maga absztrakciós mechanizmusa, de ez jelentősen eltér a kutató jegyzeteléseitől, ahol az információ szöveges kódolású. Bár a fényképezés szintén specifikus információkat gyűjt össze, de olyan minősítő és környezeti információkkal együtt, amely rendszerint hiányzik a szabályokhoz rögzített írásos jegyzetekből. A fénykép pontos mása az anyagi világnak. A fénykép emellett dokumentum is, amelyet lehet iktatni, végtelen mennyiségben másolni, felnagyítani, lekicsinyíteni, sok-sok diagramba beilleszteni és tudományosan hozzáilleszteni különböző statisztikai tervekhez.

Nagy mennyiségű fényképtartalom áll rendelkezésre. Akárhány kutató tudja ugyanazokat a képeket ugyanúgy

„olvasni‖. Természetesen ez is képzést igényel, ahogy a térképek és bakteriológiai diák olvasása is.

De mik a fényképezőgép korlátai? Alapvetően ugyanazok, amelyek azé az emberé, aki használja. Ismét szembetaláljuk magunk a teljes és pontos emberi megfigyelés problémájával. Egyetlen más tudományterület sincs annyira tisztában ezzel, mint az antropológia. Az idegeneket úgy látni, amilyenek „valójában‖, az etnográfiában csakúgy, mint bármely emberi interakcióban, gyakran egyéni értékrendünk és tökéletlen megfigyeléseink áldozatául esik. A társadalomtudósok tudják csak igazán megérteni, hogy kevés olyan dolog van, amelyet tisztán, emberi előítélet és énkivetítés nélkül tudunk látni. Ezen reális aggodalom felismerése érvényes a fényképre csakúgy, mint a közvetlen megfigyelés más termékeire.

Az etnográfia korai szakaszában a kutatók nagyon lelkesedtek a fényképezés iránt, mivel a fényképezőgép olyan részleteket rögzített, amelyeket az antropológia materiális-felfedező szakaszában kerestek. Modern antropológusok általában a fényképeket csak illusztrációként alkalmazzák, talán attól tartanak, hogy egy túlzott képi részletezettség zavarná az elmélyült elemzést. Az antropológusok általában egyetértenek abban, hogy a fénykép jó dolog, de a legtöbb kutató szemében „túl jó, több információt tartalmaz, mint amennyit fel tudunk dolgozni‖. Talán ez az egyik oka annak, hogy kevés antropológiai kutatás alapszik fényképezésen. Egy másik aspektusból viszont az antropológusok, nem véletlenül, nem bíztak a fényképezőgép mechanikájában, abban, hogy meg tud küzdeni a benyomásokkal, a látás érték-manipulált voltával. Csak a fizikai tulajdonságokkal foglalkozó antropológusok, és temetésekkel vagy ókori építményekkel dolgozó archeológusok bíznak a fényképezőgépben annyira, hogy felhasználják kutatásaik beszámolóiban. A tanulmányunk ezekkel a problémákkal foglalkozik, és bemutat néhány olyan módszert, amellyel megoldást lehet ezekre találni.

A fényképezőgéppel történő kutatás ösvényén a fontosabb stációkat gyorsan fel lehet sorolni. Egy úttörő fotográfus, Eadweard Muybridge, miközben egy olyan módszert keresett, amellyel vizsgálni tudja azokat a mozgásokat, amelyeket a szem nem képes követni, tökéletesítette az idő és mozgás vizsgálatának egy korai válfaját. 1887-ben jelentette meg az Animal Locomotion-t (Állatok helyváltoztató mozgása), egy 11 kötetes albumot, 20.000 fényképpel, az állati és emberi mozgás majdnem összes elképzelhető mozdulatával, amelyben benne volt egy sorozat egy gyereket elnáspángoló asszonyról is. Míg Muybridge erőfeszítéseiben azt értékelték, hogy elősegítik a művészek valóságábrázolási törekvéseit, a módszerét felhasználta egy francia pszichológus, Marey, hogy az állatok, madarak, sőt bogarak mozgását tanulmányozza. Marey kidolgozott egy mozgó lemezes fényképezőgépet, amellyel 12 képet tudott egy másodperc alatt készíteni, ez lett a filmkamera elődje. Marey képről képre elemzése egy olyan kutatási módot teremtett, amely a tudomány minden területére utat talált, a mikroszkóppal és a röntgennel együtt. ([bib_334] Michaelis 1955:118; [bib_335] Newhall 1949)

Az emberi viselkedés kevésbé irányítható területein belül a fényképezést leginkább felhasználó munkássága Arnold Gesselnek volt, aki évekig volt a Yale-i Gyermek Fejlődési Klinika vezetője. Sok éven keresztül örökített meg számos gyereket minden nap, illetve rendszeres időközönként, ezekre alapozva rajzolta meg az ember normális fizikai és társadalmi fejlődési menetrendjét, folyamatát. Ez a munka alapvetően befolyásolta a gyerekpszichológiának nem csak a tudományos területét, de azt is, ahogyan a szülők ma nevelik gyerekeiket.

(1934, 1945)

Gregory Bateson és Margaret Mead készítette az első teljes Amerikán és Európán kívüli fényképezésen alapuló kutatást, amelynek eredményeit a Balinese Character-ben (A bali karakter) (1942) publikálták. Ezek után mindketten folytatták a fénykép, mint kutatási eszköz használatát, Mead a gyermekfejlődési vizsgálataiban (például, [bib_333] Mead és MacGregor 1951) etnográfiai és kutatási filmekkel együtt, és Bateson a nem-verbális kommunkáció vizsgálatában.

Richard Sorenson, a National Film Research Archives (Nemzeti Film Kutatási Archívum) alapítója, azon kevés antropológusok egyike, akik Margaret Mead és Gregory Bateson nyomdokaiba léptek. Harminc évvel a Balinese Character megjelenése után, Sorenson kiadta az On the Edge of the Forest (Az erdő peremén) (1976) című könyvét, egy fényképes kutatáson alapuló Új Guinea-i kutatást a gyerekek fejlődéséről.

A fényképes kutatás az etnográfiában még mindig specializált és kísérleti jellegű. Edward T. Hall folyamatosan fényképi adatokra utalt a nonverbális kommunikációról szóló koncepciójának kidolgozása közben (lásd The Silent Language, [bib_329] 1959), és fényképeket alkalmazott, hogy alátámassza a térhasználat („proxemika‖) fontosságának különböző aspektusait (lásd The Hidden Dimension, [bib_330] 1966) Az 1960-as és 1970-es években átváltott a szuper 8-as filmre, hogy a mozgás és kommunikáció kultúrák közötti hajszálnyi eltéréseit is vizsgálni tudja. ([bib_331] Hall 1974)

Ray L. Birdwhistell a kulturálisan meghatározott pózokat és gesztusokat tanulmányozta a fényképezés és a film segítségével, melyet „kineziká‖-nak nevezett el ([bib_323] 1952 és [bib_324] 1970). Ez egy olyan kutatási terület, amelyet tulajdonképp meg sem lehet közelíteni fényképezés nélkül. Paul Byers, profi fotográfusi képességeit kiegészítve antropológiai tanulmányokkal, a fényképezés mélyebb megértéséért küzdött. Szerinte ez három tényező, a fényképész, a tárgy és a szemlélő kommunikációján alapul, mindhárom aktívan közreműködik, és szerepeik bővíthetők. Byers úttörő tanulmányokat folytatott szinkronitásról a nem verbális kommunikáció területén. ([bib_332] Mead 1963:178-79; [bib_325] Byers és Byers 1972). John Adair és Sol Worth a 16mm-es filmet használta fel a Navahó indiánok vizuális világának és gondolkodásának feltérképezésére. ([bib_338] Worth és Adair 1972).

Az antropológián belül számos más nagyszerű fényképész és terepmunkás készített kutatásokat a fénykép, a film és a videó segítségével. De az antropológia egészében a fényképezés mégsem számít gyakori kutatási eszköznek. A film és a videó már kevésbé ritka, mivel számos kulturális környezet és esemény csak ilyen módon kutatható.

Természetesen a fénykép túlzott információtartalma az irányított kutatás gátja lehet. Egy antropológust idézve:

„A fénykép csak még több nyers valóság. Minden bennük van. Már kitaláltuk, hogyan lehet a verbális adathalmazt megemészteni, de mihez kezdjünk a fényképekkel?‖ Nyilvánvalóan, ez a kihívás! Egy fénykép információk ezreit tartalmazhatja. Sőt, még inkább zavaró, a legtöbb fénykép csak pillanatfelvétel, minta – egy ezredmásodpercnyi szelete a valóságnak. Amíg a terepen dolgozók nem tudják, mit fényképezzenek, mikor és hányszor fényképezzenek – és miért – addig az antropológusok nem fogják tudni rendesen használni a fényképet. Végül, ha a kutatókat nem látjuk el megbízható kulcsokkal a fényképek tartalmának elemzéséhez, ha nem tudják, mi a megbízható tény és mi kevésbé hiteles vagy tisztán benyomáson alapuló, az antropológia nem fogja tudni felhasználni a fényképet, mint adatot, és nem fogunk tudni elmozdulni a nyers fényképi ábrázolástól a gondolati szintézisek felé.

Az információs összetettség kihívásán felül, úgy látszik azonban, hogy ennél aggasztóbb ellenállás is van a fényképezéssel szemben. Az antropológia már egy kialakult, klasszikusnak mondható tudományág, amelynek bevett elképzelései vannak a nem-fehér bennszülött népekről, mint fő kutatási területről. A fényképi ábrázolás olyan érzékenységet és emberi tartalmakat leplezhet le e bennszülöttekkel kapcsolatban, amelyek felülírhatják a klasszikusnak számító szövegek tartalmát, módszereit és alapvetéseiket.

Ez a kötet megkísérli leírni, hogyan lehet felhasználni a fényképezőgépet arra, hogy felderítsünk és elemezzünk, hogy ne csak arra használjuk a fényképezést, hogy bemutassunk olyan dolgokat, amelyeket már egyéb eszközökkel felfedeztünk, hanem hogy tágítsuk a látószöget, és többet tudjunk meg az emberiségről és annak sokoldalú kultúrájáról. /…/