Egy gyakorlati példa

A fenti gondolatmenet mentén továbbhaladva tekintsünk meg néhány képet, melyek példázzák a három műfaj mindegyikét és nézzük meg, hogyan lehetne értelmezni őket, mint egy másik műfajbéli munkát. Mi lenne, ha az egyik fajta fényképet más műfajbelinek értelmeznénk, – például egy dokumentumfotót újságfényképként, vagy képi szociológiai munkaként? Mi történik, ha nem úgy vizsgáljuk ezeket a képeket, ahogyan azt készítőik akarták, vagy ahogy megszokott?

Egy dokumentumfotó a vizuális szociológia, vagy a fotós újságírás szemszögéből

Az „Útban New Yorkból Washingtonba szalonkocsival‖ ([bib_14] Frank, 1959, 59. oldal) című képen három férfi ül egy vasúti szalonkocsiban. Ketten háttal nekünk, elég közel a fényképezőgéphez ahhoz, hogy ne legyenek fókuszban. Tweed zakót viselnek, sötét, lesimított hajuk van, közel hajolnak egymáshoz és a kép felét elfoglalják. Középpontban egy fekete öltönyös harmadik ember kopasz fejét láthatjuk. Arca tokás, homloka ráncos. Mogorvának tűnik, nem néz rá egyik férfira sem.

Robert Frank készítette ezt a képet, csakúgy, mint „Az amerikaiak‖ című album összes képét, dokumentációs célzattal, egy nagyobb tervezet részeként, mely az amerikai társadalom leírását volt hivatott elvégezni. Frank a következőképpen írta le a képek készítésének körülményeit:

„Célom az volt, hogy megfigyeljem és megörökítsem azokat a jegyeket, amelyeket egy honosított amerikai lát az Egyesült Államokban született és egyre szélesebb körben terjedő civilizációból. Mellékesen megjegyezném, hogy ha egy figyelmes amerikai külföldre utazik, másként tekint az ottani világra. Ez igaz egy európaira is, aki az Egyesült Államokba érkezik.

Olyan dolgokról beszélek, melyek mindenhol jelen vannak – könnyen megtalálhatóak, ám nem könnyen kiválaszthatóak vagy értelmezhetőek. Lelki szemeink előtt láthatjuk a várost este, egy parkolót, egy bevásárlóközpontot, autópályát, az embert, akinek három kocsija van, az embert, akinek egy sincs, a farmert és gyerekét, egy új házat, egy lerobbant kis viskót, reklámokat, neonfényeket, a vezetők és követőik arcait, postahivatalokat és udvarokat…‖

Egy másik helyen így írt erről a programról:

„Ezekkel a fényképekkel egy keresztmetszetét próbáltam bemutatni az amerikai társadalomnak. Az volt a szándékom, hogy ezt egyszerűen és félreérthetetlenül tegyem. A hangvétel személyes, így a társadalom néhány rétegét mellőztem bennük… Sokan vádoltak azzal, hogy csak saját nézeteimnek megfelelő dolgokat fényképezek. Mindenekelőtt, tudom, hogy az élet egy fotográfus számára soha nem lehet közömbös. A vélemény sokszor kritikákból áll. De a kritikák jöhetnek szívből is. Fontos, hogy lássuk azt, ami mások számára láthatatlan.

Például a remény vagy a szomorúság pillantását. A képekben mindig az azokat készítő ember reakciója is benne van.‖

A fenti értelmezésből kiderül, úgy is nézhetjük a képet, mint egy véleményt az amerikai politikáról. Ezek az emberek (a képen szembetűnően nagyok) olyanok, akik politikai hatalommal rendelkeznek, akik az ilyen szalonkocsikban utaznak New York és Washington, az ország pénzügyi és politikai központjai között. Ami ezt a képet dokumentációvá teszi, ami igazi jelentést ad neki, az az értelmezése. Nyíltan semmit nem mond ki az amerikai politikáról, de felfogjuk politikai mondanivalóját a részletekből. A nagy embernek hatalma van, a nagy és jól öltözött embernek pedig hatalma van és gazdag. A politikusok nagy és ennélfogva gazdag emberek.

Láthatjuk tehát ezeket a jól öltözött, nagy embereket Amerika két nagy központja között utazni egy szalonkocsiban, a csillogó fények pedig az Egyesült Államok zászlajának csillagaira emlékeztethetnek minket.

Ez a kép beleillik Frank elemzésébe az amerikai politikai rendszerről.

Ha ez az elemzés meg lenne fogalmazva, a kép vizuális szociológiai munkaként is megállná a helyét. Akkor valószínűleg többet is meg szeretnénk tudni arról, amit épp látunk. Kik ezek az emberek? Mit csinálnak éppen?

De még fontosabb, hogy talán meg szeretnénk tudni, hogy Frank mit akart mondani az amerikai politika természetéről. Egyenes képet akarunk kapni a társadalom természetéről is, annak politikai struktúrájáról;

kormegoszlásáról; nemi rétegződéséről; nemzeti szimbólumairól, mint a zászló, a kereszt vagy a gépkocsi. Egy ilyen, a kulturális mintákról és társadalmi szerkezetről szóló magyarázat a képet a társadalom berendezkedésének olyan elvont kérdéseiről is „beszéltetné‖, amelyek érdeklik a szociológust.

Ennek ellenére nem sok szociológus fogadja el Frank könyvét tudományos szociológiai munkaként. Úgy vélik, hogy a fényképeket könnyű manipulálni, de azt nem veszik figyelembe, hogy minden társadalomtudományi adat ugyanilyen hitelességi problémákkal küzd.

Egy újság címlapján ugyanezt a képet egy hír illusztrációjaként is láthatnánk. De itt az emberek nincsenek megnevezve, az újságok pedig ritkán nyomnak névtelen emberekről képeket. Épp ellenkezőleg. A fotóriportereket úgy képezik, hogy meg kell szerezniük minden fontos információt a képen szereplő egyénekről (egy tanuló fényképészt például a kurzusról kirúgnak, ha elgépel egy nevet). Ahhoz, hogy egy hír fényképeként használják, a képnek merőben más képaláírással kell rendelkeznie, mint amilyet Frank adott neki. Például „John Jones, Rhode Island szenátora a kampánystratégiát vitatja meg két tanácsadójával‖. De még ekkor sem biztos, hogy a kép megjelenne a napilapban, mivel szemcsés, életlen és a két „tanácsadó‖ is háttal van nekünk. A szerkesztő visszaküldené a fényképészt egy élesebb képért, ahol mindhárom ember felénk néz.

Több elismert fényképész is kritizálta Robert Frank munkáját. A „Popular Photography‖ magazin szerkesztői például kimondottan nem szeretik a könyvet. Ezek a hozzászólások a 46. számban jelentek meg, 1960 májusában:

„Frank jól fejezi ki mondanivalóját a fotográfia makacs tényhűségén keresztül, ezen nincs mit vitatni. Azonban az ő látásmódja számomra túl keserű, borúlátó és elfogult, mint ahogy sok képe elmosódott, szemcsés, a horizont bizonytalan, az egész sokszor felületes. Fényképészként Frank mindenféle minőségi és tudományos szabványt lenéz, amikor készíti a képeket…‖

—(Arthur Goldsmith) Egy másik kritika a következőket mondja:

„Olybá tűnik, hogy ő csak arra fordítja a fényképezőgépét, amerre a kép leendő tárgya van és nem törődik az egész kompozícióval és egyéb megfontolásokkal. Ha önt a normális kompozíció hiánya és amatőr fényképminőség érdekli, akkor csak ajánlani tudom önnek Robert Frank munkáit. Ha nem, „Az amerikaiak‖ című album lesz az egyik legirritálóbb fényképalbum, amit valaha a kezében tartott.‖

—(James M. Zanutto)

Ha a fényképész ezt a képet a politikai korrupció felfedésére készítette, akkor a szerkesztő eltekintene hasonló technikai hibáktól a felfedett dolgok fontossága miatt. Ebben az esetben a képaláírás talán így szólna: „James McGillicuddy, bostoni politikai vezető John Jones Rhode Island-i szenátorral és Harry Thompsonnal, egy vezető védelmi megoldásokat kínáló cég vezérigazgatójával társalog‖. Ha a kép bekerülne a lapokba, a szenátor, mint megannyi politikus, akit valamilyen bűn elkövetésével vádolnak, valószínűleg tagadná, hogy egyáltalán ott volt a helyszínen.

Franknek legalább egy képe (amit az 1956-os közgyűlésen készített) megjelent már hírújságban, hír illusztrációjaként. A képaláírás („Gyűlésterem – Chicago‖) senkit nem nevez meg. Egy politikai gyűlés zsúfolt folyosóját láthatjuk itt. Két ember megint háttal áll nekünk. mindkettejük mellett egy-egy ember felénk néz. Az egyik, aki sötét szemüveget visel, kellemes és higgadt embernek tűnik. A másik aggodalmasan lesüti a szemét.

E két politikus arca abban az időben igen ismert volt és a nevük adhatta volna a kép igazi hír mivoltát. A gondterhelten néző ember szociológus (jártam egy kurzusára a chicagói egyetemen, azért ismertem fel), aki a politika miatt hagyta el a szakmát: Joseph Lohman, egy jól ismert kriminológus, Illinois állam egy befolyásos politikusa, az Adlai Stevenson-i „jó kormányzás‖ híve, aki egyszer megbukott a kormányzóválasztáson, hogy utána a kaliforniai Berkeley Egyetem Kriminológia Tanszékének dékánja legyen. A fénykép készítésének idejében még aktívan politizált. Carmine DeSapióhoz beszél, egy ismert New York-i konzervatív politikushoz.

Az akkori értelmezésben az ő párbeszédük egyfajta – valószínűtlen, ezért érdekes – politikai szövetséget jelképezhetett, s ez adta a kép hírértékét.

Egy szociológiai kép, mint hírfotó vagy dokumentumfotó

Douglas Harper csavargókról készült kutatását szociológiai munkaként végezte; az eredeti értekezésben nem kaptak helyet a képek, csak egy „második kötetben‖, képaláírások nélkül. De a könyv, amit diplomamunkájából készített „Jó Társaság‖ (1981) címmel, rengeteg képet tartalmazott, nem illusztrációként, ahogyan a szociológiai

könyvekben a képek általában megjelennek, hanem a szociológiai kutatás szerves részeként, elősegítve az olvasót a megértésben. Olyan tartalommal bírnak, melyek felett nem érdemes átsiklani, mint sok illusztrációként megjelentetett fényképen. Az a kép például, amin egy férfi éppen borotválkozik, magyarázatot követel, mivel egy csavargókról készült tanulmányról van szó, a csövesekről kialakult képpel – miszerint igénytelenek, nem törődnek külsejükkel és az illemmel – szöges ellentétben áll. Ahogy Harper mondja, amikor egy ilyen embert kétnapos borostával látunk, az azt jelenti, hogy két napja megborotválkozott, tehát foglalkozott magával.

Nemcsak a tartalom, hanem a kontextus is a vizuális szociológia körébe utalja ezeket a képeket. Be vannak ágyazva egy – bármennyire is szokatlan – szociológiai szövegbe. A szöveg egyik részében Harper Carlt jellemzi, a csövest, aki bevezette őt a csavargó életmód rejtelmeibe. A második részben analitikus szociológiai szaknyelven írja le ezt az életmódot. A szöveg mindkét része a képeknek szociológiai többletjelentést és bizonyító erőt ad.

Próbáljuk meg ugyanezeket a képeket elképzelni egy magazin hajléktalanokról szóló rovatában. Ennek eredményeképpen a tipikus sztereotípiák alapján értelmezik majd az olvasók őket. Valószínűleg sosem látnánk az embert borotválkozni, mivel nem sok fényképész töltene hónapokat az utcán, mint Harper, csak azért, hogy egy ilyen kép háttértörténetét teljesen megértse. Még olyan híres fotóriportereknek, mint W. Eugene Smith, a karrierje csúcsán is háborúznia kellett a Life-fal, hogy három hétre hajlandóak legyenek ugyanarra a helyre terepmunkára kiküldeni őt.

Ráadásul egy szerkesztő egy ilyen képeket a szerkesztőségbe hozó fotósnak valószínűleg azt is mondhatja, hogy

„ezek nem hajléktalanok‖. Hogy miért nem? Mert a szerkesztők tudják, vagy azt hiszik, hogy tudják, még a vizsgálatok megkezdése előtt, hogy a történet miről fog szólni. Bármit is mond a történet a hajléktalanság

„problémájáról‖, az nem fogja túllépni azt, amit az olvasók addig is tudtak vagy gondoltak a témáról. A szerkesztőnek – és így a fotóriporternek is – adott a tudás, amire támaszkodni kell, nem tárnak fel olyan témákat, melyekről azelőtt nem volt semmilyen ismeretük. Az egyetlen probléma itt technikai: hogyan válasszák ki azt a képet, ami a már kész történethez legjobban illik?

Harper képeit tehát tekinthetjük dokumentumoknak, mivel bemutatják nekünk – Lewis Hine klasszikus megfogalmazása szerint – ami megváltoztatandó, vagy ellenkezőleg, ami megbecsülendő. A megfelelő szöveg és képek kontextusában értelmezhetjük őket úgy, mint egy felelős értelmiségi csoportnak a csavargók életének jobbítására vonatkozó szándékát. Harperhez közelebb áll az az értelmezés, mely értékeli ezeknek az embereknek a függetlenségét, s ez megfelel az antropológia szigorú elvárásának, miszerint tisztelni kell azokat a személyeket, akiket tanulmányozunk.

Újságillusztráció vizuális szociológiai és dokumentációs olvasata

Nézzük a képet. Egy helikoptert látunk a gyepen egy kertben, ami úgy tűnik, a Fehér Házé. Az épülettől a helikopterig egy szőnyeg fut végig. Egy fejét leszegett ember görnyedt háttal végigsétál rajta, mindkét oldalán síró embereket láthatunk. Akiket koruknál fogva még nem érdekelt a politika 1974-ben, nem valószínű, hogy tudják, mit mutat nekünk ez a kép, de aki olvasta az újságokat, annak nyilvánvaló volt. Richard Nixon hagyja el a Fehér Házat. Aznap mondott le az Egyesült Államok elnökségéről. Ez a kép már-már „klasszikusnak‖

számított abban az időben.

Közzététele után nem sokkal utolérte a hírfotók végzete, tehát az, hogy egy idő után már nincs hírértékük, csak történelmi. Hírértékük a kontextustól függ, attól, hogy MOST aktuálisnak számítanak-e. A Nixon-kép pátosza és érzelmi töltése abból fakadt, hogy aki kézbe vette a lapot, a kontextussal azonnal tisztában volt. A kép összegzett egy történetet, melyet a polgárok már hónapokon keresztül nyomon követtek az újságokban és a televízión: egy nagy politikai vezető fokozatos és látszólag sorsszerűen bekövetkező bukását, aki mindezt saját hazugságainak és üldözési mániájának köszönhette, majd végezetül a politikai és média általi támadások súlya alatt roskadt össze.

Évekkel később a képnek már nincs ilyen jelentése. Egy olyan eseményt örökít meg, melyről az akkor még újságot nem olvasó ember is valószínűleg hallott. De már nem hírértékű, nem egy ismeretlen és kérdéses végkifejletű történet aktuális befejezését mutatja, hanem valami más. De vajon mi?

Megfelelő kontextusban a hírfotók dokumentumfotóvá válnak, mint pl. Erich Salomon képei a versailles-i békekonferenciáról. A Salomon által lefényképezett politikusoknak – mint például Gustav Stresemannak vagy Aristide Briandnak – nincs „hírértékük‖. De ha a Nixon-képet – amelynek számunkra szintén nincs hírértéke – kombináljuk Salomon képeivel, egy átfogó dokumentációt kaphatunk a politikai folyamatokról. Mások, akik

inkább történelmi jelentőséget tulajdonítanak neki, a Nixonról készült képet a Watergate-ügy tágabb összefüggésében kívánnák értelmezni.

Lehet-e a Nixon-kép egy szociológiai elemzés része? Foglalkozhat az elemző – ahogyan sokan teszik is – azzal, ahogy a sajtó a politikai botrányokat kezeli, ahogyan egy-egy fényképpel megpróbálják kihangsúlyozni a megszégyenített vezető leépülését. Egy jó szociológiai elemzés több Nixonról készült fotó összehasonlítását igényli karrierjének különböző szakaszaiból. Nixon tökéletes tárgya lehetne egy ilyen elemzésnek, mivel karrierje és hírneve eléggé hullámzó volt rövid időn belül és a róla készült képek ezt hűen mutatják is.

A politikai viselkedés más elemzői vizsgálhatják az előkelők társadalmi rítusait, a szinte uralkodói kellékeket és eseményeket, amelyekkel egy politikai demokráciában majdhogynem császári udvartartás jött létre. Nixon fotói más hasonló rituálékról készült képek és szövegek környezetében jelenne meg ebben az esetben.