Egy nemzet nem úgy pusztul el, mint egy ember. Nem máról holnapra. A leg-többször évszázadokig agonizál. 'Észre sem veszi, s már nem él igazán. Előbb csak az észlelhető, hogy a biológiai, pszichológiai próbákat nehezebben állja, mint a többi nemzet. Iparosodás és technika fejlődése, társadalmi átrétegződés, életformaváltás, gazdagodás, szegényedés sokkal érzékenyebben érinti, mint szomszédait. Reakciói ingerültebbek, végletesebbek: öngyilkosság, narkózis, családi konfliktusok mutatói kórosan felszöknek; járványok, divatok hisztérikus tünetekkel járnak, s
önbizalmá-nak, közérzetének romlása önmaga újrateremtésének ösztönét is paralizálja: az új-szülöttek száma évről évre apad, aztán kezdetét veszi a nép fogyása, nyílt biológiai sorvadása. Ez a folyamat visszahat a közérzetre, a társadalom dinamikájára. Ahol fiatalok és öregek aránya megromlik, ott mérséklődik a kezdeményező kedv, mesze-sedik a teremtő erő is. A javak termelőire aránytalanul nagy terhek hárulnak, ez
ú j feszültségeket szül, a tehetetlenség rossz érzését, az emberi kapcsolatok mérgező-dését. Az ilyen közérzet — a szomszéd nemzetek szerencsésebb állapotának láttán különöen — kikezdi az önbecsülésnek azt a minimumát is, mely nélkül érdemes vállalkozás elképzelhetetlen. Ha kisebbségi sorban élnek a sorvadó nemzet tagjai, természetellenes asszimilációra kényszerülnek. Az ilyen asszimiláció az önmegalázás, a stréberség, a jellemzavar torzulásaival jár, s a sehová nem tartozás szorongásos életérzését termeli ki. De az összetartozás-tudat gyengülése s ezzel az otthonosság-érzés kihűlése s a létezés értelmetlenségének beteges otthonosság-érzése nemcsak kisebbségi sorban, megteremhet -bárhol, s közérzületté ülepedhet, ahol sorvad az életkedv. S az ilyen helyzetben a jövő jó lehetőségeit fürkésző elmék körül megromlik az akusztika, az „ámenek" elnémulnak vagy hamisan konganak, s kibontakoznak — Ady szavával élve — a „vitriollelkek". Nagy szerencse, ha az utóbbiak megértik az előbbiek aggo-dalmát, ahogy a zsoltáros Adyt megértették s vállalták szkepszissel eljegyzett hívei.
Illyés Gyula nem számított ilyen megértésre, de benne a türelem is több, s a társadalmunk irányitására hivatott eszmék igazát is maga mellett tudhatja. Ezért fáradhatatlan annak tudatosításában, hogy az előbb elsorolt, messziről eredő vesze-delmek elhárítását nem bízhatjuk az időre s a jó szerencsére. Üj kötete, a Tiszták, ennek az eszméitető munkának a foglalata, stratégiájának részletes képe.
Persze lehet, hogy amit így együtt s a Hajszálgyöfcerek vonatkozó darabjaival kiegészülten stratégiának vélünk, az spontán fejlemény, de ha így volna, ez sem vonna le semmit a vállalkozás erkölcsi, szellemi nagyságából. Ha tanítani kellene a jó ügyekhez való hűség s a szolgálat erényét: a helyzetismeret, a terephez való alkalmazkodás, a fegyvernemek megválasztásának, felvonultatásának és hatékony működtetésének tudományát, ezt a könyvet jó lélekkel lehetne tankönyvvé avatni.
A harcászati metaforák talán nem is méltók hozzá, hiszen itt nem a vitafelek megsemmisítése, hanem megnyerése a cél. S a szellem és az érvek sem cézáriak, hanem a történelem erdejéből: az úri vadak s a nem úri surgyelánok kíméletlen-ségétől szabadulni igyekvő védtelen Ábel ártatlan igazságai. Igazságok, melyeknek érvényt szerezni annál sürgetőbb, mennél nagyobb az uniformizálódás irama. Az em-beri gazdagság s a jó közérzet forrásairól van itt szó, melyeknek védelme egyetemes érdek, számunkra pedig létügy is.
Am ez a sajátos helyzet, amennyi érzelmi feszítőerőt mozgósíthat, annyi gátlást is támaszt. Beidegzett balítéletek, hamis passzivitás, csodaváró áloptimizmus, rossz-hiszemű éberség és a nemkívánatos egyetértők közelsége kényszeríti bonyolult bizo-nyító, igazságtisztázó műveletre az írót. Gyűjteményének Előjáték című dramatizált vitairata s Az albigensek földjén című útirajza a mondandó és az anyag találkozá-sának első stádiumát jelzik. Az előbbiben a veszélytudat elhatározó élménye erőtel-jesebben, nyíltabban van jelen, az utóbbiban szigorúan alárendelve Montsegur vára, vagyis a kathárok történetének. Az már ezekből az írásokból is nyilvánvaló, hogy az alapgondolat — miszerint szorgalmas, emberséges, kultúrateremtő, szép, tehát életrevaló emberi közösségeket úgy el lehet pusztítani, hogy meg se rezzen értük az utókor lelkiismerete, s hogy össze kell szedni magunkat e veszedelem megírására — tehát ez a gondolat az albigensek tragédiájában nagyon kifejező példára, remekül alakítható anyagra talált. Az útirajz anyag és gondolat találkozásának döbbenetétől nyeri feszültségét, s lüktető izgalmát attól, hogy ez a történet, miközben egy jól ismert európai esemény alanyát kínálja Illyés oltványa számára, egyszersmind ki is szabadítja őt az itt és a most képzelt és valóságos gátjai közül. A mondandó mé-lyebb, hatalmasabb és kihívóbb szólamát nem is engedi beáramlani .az útirajz tárgyi mozzanataiba, a beszámoló egyrétű, üdén életszerű, s csak felszínének zaklatott vib-rálása jelzi, hogy Montsegur -ben elemére talált az évek óta forrongó szándék. Hogy kibeszélésre mi vár, a mondandó bensőbb tartalmai az I. számú melléklet verseiben, 70
ha vázlatosan is, de már szintén jelen vannak, s az előszóból tudjuk, hogy igen ko-rán, tehát a témával való találkozáskor már formát is öltöttek. Jelen van itt a halálraszántság életmegvető aszkézise, ennek ellenérvei, s a pusztulásban felmaga-sodó nép szépségének, az áldozat értelmének lírája. De elvontan: a dráma jellemei még hiányzanak, s hogy Montsegur vára a helyszín, csak homályos utalásokból sejthető.
Mindezekhez képest maga a dráma, vagyis a Tiszták — az alapszándék s némely lírai motívum megfelelése ellenére — meglepetés, alig mérhető gazdagodás. Leg-szembeötlőbb többlete, hogy az elvont alapeszmét életszerű cselekményre s az egyé-niség hitelével ható alakok rendszerére tudja váltani, hogy a mai ügyet egy olyan történelmi pillanat gyújtópontjába állítja, melynek fényereje a Szózat nemzethalál látomásának fenségében képes láttatni a vereséget. Amíg a fogalmiság nyelvén be-szélt a szóban forgó veszedelemről, igazának súlyát a veszélyérzés fokának vitatá-sával lehetett kisebbíteni. (Hiszen holtbiztosán ki tudhatja, mi történik a távoli jövőben?) A dráma, amikor hús-vér emberekbe oltja a költői gondolatot, az emberi minőséggel egyszersmind a szándék tisztaságát is igazolja, s az érték pusztulásának látványával minden argumentumnál erősebb kötést létesít az ügy s a néző között.
A művészi szépség, jelesen a tragédiák ilyen lehetősége eléggé ismeretes. Termé-szetes hát, hogy igaza tudatában Illyés is e műfajhoz folyamodott. De az már az ő sajátos szerencséje, hogy a történelmi anyagból szőtt cselekményt s a költött alako-kat olyan motívumokkal tölthette fel, amelyek ezt a drámát a jó és a gonosz, a szabadság és a zsarnokság szimpla ellentéténél sokkal bonyolultabbá, személyesebbé s időszerűbbé tehették. A dráma rétegzettségét kritikusai már a bemutatón fel-ismerték. Felismerték a történelmi közegben rejlő aktuális mondandót, s tudatosí-tották az ellentétrendszert, melyben az életellenes hithűséggel, az ingatag alapzatú vitézkedéssel, s a sötét despotizmussal szemben Montsegur ura, Perella képviseli a költő álláspontját. Az életérdekű küzdelem, a türelmes helytállás, az emberszabású hősiesség eszméjét. Kimondatlanul csak az maradt, hogy ez az ellen tétrendszer egy-szersmind századunk forradalmaiban és Illyés pályáján belül is szinte törvénysze-rűen prolongálódik, s végletes megnyilatkozásairól Illyés a .maga határai között szinte annyit szenvedhetett, mint a forradalom eszméje. A Tiszták polaritásrendszerének eleven lüktetése, s eme erőtérben fel-felloibbanó líra izzása tehát ennek a történelmi és személyes érdekeltségnek köszönheti létét. Ez az a siker, amit nem lehet kicsi-karni, amire azt lehet mondanunk, hogy sorsszerű.
Illyés játékbonyolító képzelete nem szorul mindig ilyen kézenfekvő forrásokra, s ha némely pontokon mégsem érezzük meggyőzőnek, annak messzebbre mutató okai vannak. Ilyeneket elsősorban Perella feleségének ábrázolásában sejtünk. Jól tud-juk, hogy Perella tragikumához, a szirtmagány fájdalmas fenségéhez nagyon kellett, hogy férfiként is magára maradjon. Csakhogy, a bűn, amely Corbát a bűntudat esze-lős állapotába s végül a máglyára űzi, olyan régen esett, jóval történetünk kezdete előtt, s akkor is kissé ártatlanul, hogy konzekvenciáit ilyen izzóvá és tébolyítóvá szítni lehet ugyan, de ezzel át is billen Co.rb.a a pszichopatológia síkjára, tehát
funk-cióját Perella tragikumában hibátlanul nem töltheti be. S ez elég súlyos hiba, mivel a hősök magánemberi rétegének hitelét, fontos indítékok valószerűségét érinti. S ha ilyen nagy íróval ez mégis megeshet, biztos, hogy nem az ügyetlenség okán. Erre vall az is, -hogy hasonló „naivság" tanúi lehetünk pl. a Bánk bán-ban is. Az utóbbi gyengeségeinek okait keresve, egy Eötvös-kollégiumi szemináriumon a többi között ilyen magyarázat is elhangzott: „Ha Bánkot valóhan megcsalná a felesége, s nem sötét machináció okán, hanem jókedvéből, s Bánk királynőgyilkosságában ennek a sérelemnek is szerepe lenne, Petur átka, s végül Bánk tragikus összeomlása jóval meggyőzőbb lehetne. Katona azonban, bár a történeti források fedezték volna, nem engedte, hogy Bánk Melindáján igazi folt essen. Nem engedte, mert a nemzet és az idegen elnyomókat jelképező mérániak ellentéte, tehát a nemzet igazsága és sér-tettségének nagysága nem tűrt el ilyen »nivelláló« kapcsolatot. Ilyenformán, a Bánk
bán líráját erősíthette ugyan a nemzeti érzékenység, de a dráma meggyőzőbb emberi motivációját megakadályozta."
A magyarázat előadója e tanulsággal más művek gyengeségeinek magyarázatát is lehetségesnek vélte. Hogy joggal-e, itt mellőzhető kérdés, de 'hogy a Tiszták Cor-bajának bűnbeesésében s hisztérikus bűntudatában a Katonáéval rokon szemérem és igazságérzet állta útját annak, hogy ez a bűn heveny gyötrelmet okozhasson, s Perellán is nagy sebet ejthessen, az valószínűnek látszik. Kosztolányi például a bor-zongató hatások, a nagy ember kisszerű ledöfésének látványáért biztosan belement volna egy pőrébb megoldásba. Németh László soha, Illyés csak a távolság szelídítő közegének beiktatásával. S ez a puritánság, a játék: a kiszámíthatatlan esélyeket rejtő drámaiság szempontjából — bármily rokonszenves is — bizony gátló tényező.
Tisztelet irodalmon túli értékek iránt; s ebben a mivoltában olyan gondolati, költői értékeket korlátoz, hogy egy vérbeli, „gátlástalan" játékmester kezén töredékük is elég lehetne az üdvösséghez.
Ha az olvasó méltatlannak véli ezeket a gáncsokat, lehet némi igaza, hiszen a fiatalok: Azalais és Gerold varázsfuvolás idillje, a trubadúr profán játékossága, s a Perella szellemét plebejusi változatban képviselő molnár jelenetei olyan életszerű ritmushoz, annyi hangulati variációhoz juttatják a művet, hogy sorstragédia létére sem válik nyomasztóvá. Külön tanulmányt érdemelne annak elemzése, hogy inkvi-zíció és ártatlanság, sakálüvöltés—madárdal kontrasztja, farkasharciasság és illyési hűség, morbid megszállottság és szép emberi meggyőződés ellentéteinek ütközései közepette a nemzet-gyület, az egyetemes elvadulás tényei milyen szervesen sűrű-södnek végzetté. S hogy bár azzá sűrűsűrű-södnek, ez a végzet mennyire aljas, tehát nem idült, nem metafizikai természetű, hanem az emberi lényeg megcsúfolása, vagyis tragikus fejlemény. Ám a feszültséget mindezek ellenére sem annyira a játék izgalma, inkább a di'kció érzelmi ereje és nyelvi meglepetései biztosítják. (Aforisz-tikus találataiból, mélyértelmű szentenciáiból gyönyörű antológiát lehetne összeállí-tani.) A jellemekben végbemenő fordulat: emelkedés, süllyedés, zuhanás, állhatatos-ság látványa sűrűn dob erős effektusokat a dráma zajlásába, de ezek is elmélyül-tebben követhetők olvasva, mint a játék áramában. Talán az is baj, hogy a tiszták ügye és a Perelláé természetük s emberi tartalmuk szerint is eléggé elütnek egy-mástól, s így összekapcsolódásukat a költői érvek ellenére sem érezzük kikerülhetet-lennek. A perellai emberség tragikumának fontos összetevője ez a különbözés, sajátos lírát szabadít a drámába, de kétségeket támaszt a tiszták melletti kiállás értelmét illetően.
Mindezt inkább tűnődve írom, mint ítéletképpen, s abban a reményben, hogy ha a dráma gyengéinek igazi okát derítjük fel, akkor nem az alapszándékra vet árnyékot, ha közönségsikere nem olyan mérvű, mint reméltük.
A Tiszták nem szorul arra, hogy hibáiért — mint szokás — a közönségre hárítsuk a felelősséget, de a tompaságról és zavarról, melyet tapasztalni lehe-tett, érdemes szólnunk. E sorok írója három ankétot vezetett a drámáról, s n e m akárkiknek, hanem szakszervezeti vezetőknek, s tapasztalta, hogy a megértés kész-sége szemlátomást fokozódott, mikor — a Népszabadság cikkeit is idézve — azt igye-kezett bizonyítani, hogy a nemzeti érzés, a saját nemzetünk iránti felelősség s a miatta való aggodalom nemcsak jogos, de az értelmiség hivatásának lényegéhez tar-tozik, s ma elsőrendű szocialista feladat is; hogy Illyés sok műve, a Tiszták pedig különösen e hivatás magasrendű iskolája, s e minőségében a nemzeti érzést újjá-teremtve lehetővé teszi annak tiszta és őszinte vállalását, s hogy ezzel a szomszéd népeknek is nagyobb szolgálatot tesz, mint a bajokon joviális hallgatással átsikló, az orvoslást ráolvasástól remélő szakértők. Olyan igazságok ezek, melyeknek bátor és őszinte átgondolása nélkül a néző bizony nemigen tud felszabadultan figyelni a darabra.
A nagyközönség zavara e kérdésekben, miközben a dráma fogadtatását is ma-gyarázni segít, egyszersmind funkciójának úttörő, mederlétesítő mivoltára is figyel-meztet. Előtte jár tudományunknak, mely sokszor harminc-negyven év előtti álla-72
potokat feltételez. Az egykori állapotok, a sovinizmus hajdani járványának, pontos tudatában Illyés egy olyan nép észjárásával gondolkodik, .amelynek el nem felejthető keserves tapasztalatai egyetlen konzekvenciát engedélyeznek: a szocialista testvériség programját. Amit sokan csak kényszerű tényként vesznek tudomásul, Illyés az ide-geiben is érzi, s kivételes tapintattál, okossággal és a teremtés evidenciájával tuda-tosítja. Azt a tényt, hogy a magyarság egyharmada az utolsó száz esztendő törté-netének felét (előtte az egész magyarság gyarmati sorban élt) kisebbségben élte le.
A zsúfoltabb felét, a nehezebb felét, a közelmúltnak számítható embertelenebb felét.
Ezalatt végigélte a kisebbségi létezés minden gyötrelmét, kipróbálta a megoldás minden lehetőségét, s megtanulta, hogy csak a szocialista demokrácia konzekvens megvalósulása révén emelkedhet a méltó emberi létezés szintjére. A nemzeti vétsé-gekért — ha az ilyesmi egyáltalán mérhető — fölösen megfizetett, az együttélésre belülről is megérett. S már nemcsak kiemelkedő képviselőibein, hanem tömegeiben is.
Egyenrangúságát tehát államának uralkodó eszméi és önnön sorsa szerint is jogá-nak tudhatja. Történelmi optikáját és mértékét ez a jogérzék határozza meg. Ez képesíti arra, hogy a hibákat és sérelmeket a saját érdekeinél magasabb törvények szerint mérlegelje. Ösztönös igazságérzete mögött, elszigeteltsége ellenére is, a szo-cializmus egyetemes erkölcsrendjét hiheti fedezetül, tudván, hogy helyzete egy világ-rend hitelének is fokmérője.
S ami a kisebbségben élő magyarságra jellemző, több-kevesebb módosulással a hazaira is érvényes. Válaszfalakat bontó, ellentétéket áthidaló, a nagyvilág felé tága-sabb kaput nyitó intézkedést nem ismerünk, mely ellen ebben az országban az utóbbi húsz évben hangulatot lehetett vagy lehetne kelteni. Tiszták volnánk hát mindnyájan, makulátlanok? Rosszhiszemű és buta kérdés. Minden népnek van sa-lakja. De a sodrás irányát nem a szemét szabja meg. S a lényeg jelen összefüggés-ben nem is ez, hanem az, hogy nekünk létérdekünk a tisztességes internacionalizmus, mi csak nyerhetünk a testvériségen. És ez merőben ú j helyzet, s eléggé sajátos is.
Sajátosságait baljós tényei adják. Illyés ezeket váltja nyereségre. E helyzet erkölcsi-szellemi lehetőségeit fordítja termőre. S ezzel nemcsak saját népe, de sok hasonló helyzetben élő közösség számára is építi az önmegvalósítás érzelmi s értelmi alap-jait. S mert nem a nacionalizmus kibontakozásának sebes áramában, hanem lefutása után, egy tisztább magaslaton viszi ezt véghez, olyan szintézis modelljét alkotja meg, amely a munkásmozgalom iskoláiban felnőtt európai ember bölcsessége s a harmadik világ szenvedélyeinek nagyon esedékes kiegyenlítéséhez, összefogásához is példa lehet.
A Szépirodalmi Kiadó Műhely-sorozatának keretében jelent meg ez .a könyv, de nemcsak egy költő műhelyébe jutunk be általa, 'hanem korunk talán legnehezebb tudományának egyetemére. — Bizony kár, hogy a dráma gyengéi s a harsány szen-zációkra kapatott, dezorientált közönség miatt ez az egyetem nem töltheti be teljes sikerrel azt a szerepet, amelyre hivatott, s amelyre érdemes.
KISS FERENC