Két munkája jelent meg egymás után az író-építész szerzőnek. Rápillantásra is hivatásbeli megoszlást tükröznek: az Itthon éltem a Szépirodalmi kiadványa, a Buda-pest egy építész szemével a Corvinának, a művészeti könyvek kiadójának gondozá-sában látott napvilágot.
Szélesebb körű alkotói érdeklődés hasonló megnyilvánulásaikor ahhoz szokhat-tunk hozzá, hogy a kritika gyanakodón firtatja: vajon ugyanazzal a műgonddal írta-e mindkétfajta munkáját a szerző? Még akkor is, ha egyazon művészeten belül szólal meg, más-más műfajban. S a bizalmatlanság nem mindig indokolatlan, hisz kevés művész tud otthonosan mozogni, ha kilép megszokott feladatának köréből.
S az ilyenfajta szellemi kalandozás valóságos kookázatot jelent, ha a két érintkező művészet egyike (mint jelen esetben az építészet) egy tudomány talajába ágyazódik.
Szerzőnk építészként elsősorban teoretikus, a városépítés kérdéseivel foglalkozik, így rá is hatnak a tudományosság jelenkori meghatározói. A sokoldalúság pedig a mai civilizáció tudományaiban csupán elvont követelmény marad. A kutatói pályák hie-rarchikus megszervezettsége nálunk sem segíti kibontakozását, sokkal előbb a szűk látókörű szakbarbárság élretörését. Hogy Granasztói egyik írásával sem kelt kételyt kezének avatottsága iránt, azt szinte a tudományos működés ellenében kellett elérnie, s fölülkerekedő sokoldalúsága annál inkább becsülendő.
A két könyv megoldásának összetartozó volta írói tartásbeli alapra támaszkodik.
Az Itthon éltem emlékezéseinek hangja Márai háborútáji naplószerű írásait idézi föl, s az elmélkedésben a „szellem emberének" hasonló magatartása fejeződik ki, mint amelyet az író a klasszika-filológus Kerényi Károlyban bámult (olyannyira, hogy városesztétikai tekintetben még az ötvenes évek derekán sem szabadult kissé misz-tikus kultúrfilozófiai nézeteinek hatása alól). Csakhogy ami szélsőség, póz volt Keré-nyinél, az rokonszenvessé szelídülten, mint kultúrától áthatott egységes szemlélet gyümölcsözik nála. Oly módon, hogy az emberi műveltség egyik-másik terrénumát, a lakberendezéstől kezdve Goethe örökségéig nem önállósítja, nem függetleníti egy-mástól. És főként nem azoktól a tartalmaktól, szemléleti alapoktól, amelyek szá-munkra jelentőssé teszik őket.
E tartalmak közös voltában rejlik a titka, hogy szerves kapcsolat fűzi össze a két könyvet. Építészként is az izgatja Granasztóit, ami íróként: hogyan tud az egyes ember harmonikusan benne élni környezetében, világában?
A két hivatásból fakadó kérdések egybeesése puszta esetlegesség is lehetne. Nem érdektelen hát, ha találkozási pontjukon szemügyre vesszük őket. Ahogy egy-egy történeti korszak művészetében föl tudjuk lelni az egyes alkotásokon túl a vala-mennyiüket létrehívó közös alapproblémát, úgyanúgy — továbbvive az általánosítást
— eljuthatunk egy olyan kérdéshez, amely nagy általánosságban minden művészet alapvető képlete. Ezt talán így fogalmazhatjuk meg: a mindenkori itt és most viszo-nyai között lehet-e emberi igényekkel — s ha igen, milyen szintűekkel — élni?
Nos, ebből a szempontból már a cím is izgalmat ébreszthet: Itthon éltem! A mű-vészetek alapkérdése nyilvánvalóan a gyökerekhez, az eredethez is elvezet. Granasz-tói pályáján azt is tetten érhetjük, miként születik írói művészet éppen abból, hogy valaki szembenézni kényszerül igazán emberi igényeinek lehetetlenülésével. Az öt-venes évek elején, a szélsőségektől elhatárolódva, légüres térben érezte magát.
Az emlékezések vezérfonalául az szolgál, hogy az író végigtekinti: miért nem ragadta meg a kínálkozó alkalmakat a kivándorlásra, disszidálásra. Családi s főként szakmai kapcsolatai, utazásai révén itthonléte, hic et nunc élése folytonosan dön-tésre késztető helyzetekben próbáltatott. Mindez egészen ritka lehetőséget kínált volna most az írónak: behatolni abba a működésbe, ahogyan az irodalom birkózik az
„egzisztenciális csődérzéssel". Ám nem szánta szépirodalmi műnek ezt a memoárt, hanem, mint mondja, „krónikás módjára" szerette volna végigkísérni az eseménye-ket. Az épitészet s általában az alkotó munka lehetőségeinek alakulása jobban leköti figyelmét, mint személyes érzelmei, amelyekkel Vallomás és búcsú című, írói rang-ját szerző könyvében vetett először számot. Persze, ahogy ott sem rekesztette kívül a külső valóságot, úgy itt sem szorítkozik száraz tényközlésre. Csak míg ott érzelmi életén volt a hangsúly, itt társadalmi létén. De mindvégig érezni, hogy ez érzéke-nyen gondolkodó, az életet lehető teljességében élni akaró ember társadalmi léte.
A harmincas évektől vezet végig bennünket közéleti eszmélkedése útján, nap-jainkig. Antifasiszta állásfoglalása jelentette polgári (majd a szocializmushoz egyre közelítő) humanizmusa első nagy próbáját. Szavának újabb hitelt szerzett későbbre is azzal, hogy a felszabadulást közvetlenül megelőzően a demokratikus átalakulást célzó városépítési manifesztum kidolgozásában vett részt. Efféle konstruktív kész-ségére aztán az ötvenes években nemigen tartottak igényt. Mégis tárgyilagos akkor is, amikor e korszak megszenvedett tapasztalatairól ad számot.
Leginkább ötvenhatban vetődött föl a kérdés: menni-e vagy maradni? Az ad-digi s a későbbi alkalmak mérlegelése után adott elméleti válasz: ki kell fürkész-nünk sorsunk törvényeit.
Az Itthon éltem nem készült a műalkotás teljes igényével, így nem is róható föl, hogy művészileg elmarad az író más munkái, a Vallomás és búcsú mögött. Első-sorban szétesőbb kompozíciója miatt. Nagy értéke viszont a benne mindvégig meg-nyilatkozó józan ítélőerő, az induktív belátás. Általuk sokat nyerhetne a fejleszteni kívánt (ám bennünk igen csekély hagyományokra támaszkodható) demokratizmus, ha gondolkodásunkat jobban fölvértezzük velük. Ez a könyv hozzásegít! (Szépirodalmi, 1971.)
BÁRÁNY LÁSZLÓ
92
„Üj hullám 44 a szegedi operában
A kényszerhelyzet gyakran hasznos dolgok forrásává válik. Így van ez a színház világában is. A negyedszázada működő szegedi opera nemcsak a szó legnemesebb értelmében vett szórakoztató kulturális intézmény, hanem nevelő iskola, utánpótlási bázis is az egész magyar operakultúra számára. A pesti operának például nem egy olyan produkciója van, mely alkalmanként szinte teljes „szegedi" szereposztással megy, nem is oly régen Szegedről elszármazott művészek közreműködésével. Szinte minden évad végén „vérét adja" a szegedi opera, egy-egy vezető énekesét. Származik ebből némi dicsősége, de annál inkább gondja: be kell tölteni a néha pótolhatatlan-nak tűnő űrt, hogy a repertoár megmaradhasson, s hogy az újabb vállalkozásokhoz is meglegyenek a személyi feltételek. Így aztán Szegeden szinte létkérdés az énekes-nevelés, az ú j tehetségek fölfedezése, pályára indítása.
A kényszerhelyzet szülte állandó „vérátömlesztés" rengeteg belső, egyáltalán nem látványos munkát, óriási energiát és állandó készültséget igényel az opera zenei vezetésétől. Ugyanakkor azonban — és ez a kényszerhelyzet hasznos következménye
— állandó mozgásban tartja a társulatot. Ez pedig nagyon lényeges dolog, hiszen egy viszonylag kis létszámú operaegyüttes tartós zárttá válása veszélyes lehet. Meg-szüntetheti a társulaton belüli egészséges művészi versengést, önelégültséghez, vissza-fejlődéshez vezethet, mint ezt a pesti opera néhány évvel ezelőtti tartós válsága bizonyítja. Még akkor is támadhat baj, ha mindez nem következik be. A repertoár-előadások bizonyos idő után „erkölcsileg" elkopnak, a közönséget már csak egy-egy új szólista produkciója csalhatja el arra az előadásra, melynek művészi színvonala nem csökkent ugyan, ám már a hatodik, sőt a tizedik esztendeje nagyjából ugyan-annak a közönségnek változatlanul ugyanaz. A szegedi operának is számolnia kell a közönség és színház közötti válság ilyenfajta sajátos veszélyeivel. Üj énekesek szín-padra küldése tehát kétszeresen is létkérdés a társulat számára.
A frissen lett szólisták tekintélyes része az énekkarban nevelődött és nevelődik, mások az akadémiáról kerültek a szegedi színpadra. Az eddigi sokéves tapasztalat azt bizonyítja, hogy a társulat a távozásokkal bekövetkezett veszteségeket nemcsak hogy kiheverte, hanem egy-egy új énekes bemutatkozása felfrissítette, izgalmassá tette a produkcióidat, a színházban tartotta a már-már elmaradozni készülő közön-séget. Igazi ünnep minden ilyen előadás, a váratlanságnál fogva kisebbfajta szen-záció. Az „új hullám", egy fiatalabb generáció jelentkezése feltétlenül számbaveendő dolog, már csak azért is, mert róluk, az önmagukat 'keresőkről szólva eljuthatunk a szegedi opera művészi tevékenységének egyik nagyon lényeges s régóta megoldásra váró problémájáig.
A pár esztendeje idekerültek, a mostan harmincévesek közül Gregor József és Horváth Eszter a társulat legnagyobb nyereségei. A basszista Gregor inkább orató-riuménekesi, mint operai alkat. Ez azt jelenti, hogy sokkal jobb oratóriuménekes, mint operahős. Hangjának puhasága, meleg fénye inkább a tolmácsolásra, mint a szerepbeli azonosulásra való képessége kitűnő produkciók sorához segítették a
hang-versenydobogón, ám megvonják operai szereplehetőségeinek határait. Horváth Esz-ternek ritka szerencsés adottságok vannak birtokában: szép és gazdag hanganyag, reprezentatív megjelenés, levegőt teremtő személyiség, átlagon felüli játékintelligencia.
Máris a társulat egyik legjelentősebb művészegyéniségévé vált. A tenorista Juhász Lászlónak erős karakterformáló képessége van, hangja az elmúlt évben magvasabb lett, a nehezebb regiszterekben is biztosan szól. A szép hangú baritonista BörcsöJ:
István a tavalyi feltűnést keltő beugrások után újabb kellemes meglepetésekkel szol-gálhat. Lengyel Ildikó és Fekete Mária korrekt, tisztes teljesítményre képesek. Két szép hangú fiatal tenorista — Engel Imre és Gárdái Lajos — most készül az első jelentős szerepre.
Valamennyien a pálya elején vagy legalábbis a delén jóval innen állnak. Meg-van bennük a fejlődés igénye és képessége. A velük kapcsolatos munkához céltuda-tosságra, a hosszú előkészületeket is vállaló kitartásra van szükség. Vaszy Viktor zeneigazgató személye erre feltétlen garancia, ám egyre jobban érezhető, hogy a szegedi operának jelenleg még nincs vele egyenrangú koncepciózus rendezőegyéni-sége. Az utóbbi évek produkcióinak tekintélyes részét bosszantó egyensúlyzavar jellemezte. Az igényes zenei megvalósítás mellől hiányzott az alapos, az előadások résztvevőit együttessé olvasztó rendezői munka. Nem egy vezető énekes játékbeli modorosságokkal küzd, gesztusai minden produkcióban megismétlődnek, többen haj-lamosak a naiv teatralitásra, magamutogatásra, a taps felé kacsintó rájátszásra.
E fogyatékosságok — melyek miatt akár teljes produkciók hajótörést szenvedhetnek
— elsősorban a rendező munkájának fogyatékosságait vagy inkább feladatvállalásá-nak, igényességének határait jelzik. Az operarendezőnek nem lehet megelégednie pusztán a statisztéria és az énekkar mozgásának, a jeleneteknek a megtervezésével.
Olyan „kényes" és nejhez dolgokba is be kell avatkoznia, mint a színpadon levők gesztusai és mimikája. Céltudatosságának, ízlésének a színpadi játék legapróbb és legszemélyesebb mozzanatában is érvényesülnie kell. Nemegyszer a már-már leküzd-hetetlennek látszó megszokottságok ellenében, ám a művészi színvonal érdekében.
Ha pedig az ilyen intenzitású és igényű rendezői munkához nincsenek meg a felté-telek, akkor ezen okvetlenül segíteni kell. Hogy egy következetes, bátor rendező
„csodákat művelhet", arra kitűnő példa a pár évvel ezelőtti, Bozóki István rendezte Mathis előadás, melyen a társulat korábban modorosan és kellő mértéktartás nélkül játszó férfiénekeseire például rá se lehetett ismerni, sőt egyikük, a sok sikert meg-ért idősebb művész, pályája végén szinte újjászületve, életének talán legemlékezete-sebb teljesítményét nyújthatta; a rendező segítségével és bizonyára kemény munka árán. Bozókinak ahhoz is volt bátorsága és művészi lelkiismeretessége, hogy az egyik tévesnek bizonyult rendezői megoldást a bemutató előadás után megváltoztassa.
Angyal Máriának az operatársulat munkájába való bekapcsolódása „új hul-lámot" ígér a rendezés területén is. Eddigi két sikeres operarendezése ezt ígéri. Ha a legutóbbi, A szevillai borbély előadás kissé harsánynak tűnt is, végre a leg-apróbb részletekig megtervezett, igényesen kidolgozott előadást, tökéletesen együtt játszó együttest láthattunk a színpadon. Ennek állandó igényét s a vele járó sűrűbb művészi és szervezési tennivalókat, a több tudatosság és önfegyelem, a produkciók egészére való figyelés, a rutinszerűségtől való tartózkodás, az állandó újjászületés parancsát kell vállalnia az egész szegedi operának: rendezőnek, karmesternek, vezető és pályakezdő énekesnek egyaránt.
CSAPLÁR FERENC