hang-versenydobogón, ám megvonják operai szereplehetőségeinek határait. Horváth Esz-ternek ritka szerencsés adottságok vannak birtokában: szép és gazdag hanganyag, reprezentatív megjelenés, levegőt teremtő személyiség, átlagon felüli játékintelligencia.
Máris a társulat egyik legjelentősebb művészegyéniségévé vált. A tenorista Juhász Lászlónak erős karakterformáló képessége van, hangja az elmúlt évben magvasabb lett, a nehezebb regiszterekben is biztosan szól. A szép hangú baritonista BörcsöJ:
István a tavalyi feltűnést keltő beugrások után újabb kellemes meglepetésekkel szol-gálhat. Lengyel Ildikó és Fekete Mária korrekt, tisztes teljesítményre képesek. Két szép hangú fiatal tenorista — Engel Imre és Gárdái Lajos — most készül az első jelentős szerepre.
Valamennyien a pálya elején vagy legalábbis a delén jóval innen állnak. Meg-van bennük a fejlődés igénye és képessége. A velük kapcsolatos munkához céltuda-tosságra, a hosszú előkészületeket is vállaló kitartásra van szükség. Vaszy Viktor zeneigazgató személye erre feltétlen garancia, ám egyre jobban érezhető, hogy a szegedi operának jelenleg még nincs vele egyenrangú koncepciózus rendezőegyéni-sége. Az utóbbi évek produkcióinak tekintélyes részét bosszantó egyensúlyzavar jellemezte. Az igényes zenei megvalósítás mellől hiányzott az alapos, az előadások résztvevőit együttessé olvasztó rendezői munka. Nem egy vezető énekes játékbeli modorosságokkal küzd, gesztusai minden produkcióban megismétlődnek, többen haj-lamosak a naiv teatralitásra, magamutogatásra, a taps felé kacsintó rájátszásra.
E fogyatékosságok — melyek miatt akár teljes produkciók hajótörést szenvedhetnek
— elsősorban a rendező munkájának fogyatékosságait vagy inkább feladatvállalásá-nak, igényességének határait jelzik. Az operarendezőnek nem lehet megelégednie pusztán a statisztéria és az énekkar mozgásának, a jeleneteknek a megtervezésével.
Olyan „kényes" és nejhez dolgokba is be kell avatkoznia, mint a színpadon levők gesztusai és mimikája. Céltudatosságának, ízlésének a színpadi játék legapróbb és legszemélyesebb mozzanatában is érvényesülnie kell. Nemegyszer a már-már leküzd-hetetlennek látszó megszokottságok ellenében, ám a művészi színvonal érdekében.
Ha pedig az ilyen intenzitású és igényű rendezői munkához nincsenek meg a felté-telek, akkor ezen okvetlenül segíteni kell. Hogy egy következetes, bátor rendező
„csodákat művelhet", arra kitűnő példa a pár évvel ezelőtti, Bozóki István rendezte Mathis előadás, melyen a társulat korábban modorosan és kellő mértéktartás nélkül játszó férfiénekeseire például rá se lehetett ismerni, sőt egyikük, a sok sikert meg-ért idősebb művész, pályája végén szinte újjászületve, életének talán legemlékezete-sebb teljesítményét nyújthatta; a rendező segítségével és bizonyára kemény munka árán. Bozókinak ahhoz is volt bátorsága és művészi lelkiismeretessége, hogy az egyik tévesnek bizonyult rendezői megoldást a bemutató előadás után megváltoztassa.
Angyal Máriának az operatársulat munkájába való bekapcsolódása „új hul-lámot" ígér a rendezés területén is. Eddigi két sikeres operarendezése ezt ígéri. Ha a legutóbbi, A szevillai borbély előadás kissé harsánynak tűnt is, végre a leg-apróbb részletekig megtervezett, igényesen kidolgozott előadást, tökéletesen együtt játszó együttest láthattunk a színpadon. Ennek állandó igényét s a vele járó sűrűbb művészi és szervezési tennivalókat, a több tudatosság és önfegyelem, a produkciók egészére való figyelés, a rutinszerűségtől való tartózkodás, az állandó újjászületés parancsát kell vállalnia az egész szegedi operának: rendezőnek, karmesternek, vezető és pályakezdő énekesnek egyaránt.
CSAPLÁR FERENC
és filozófus is legyen. S ha már politizál, filozofál, akkor a valóságos helyzetből kiindulva és lehetőleg ne zavarosan tegye ezt. Közösséget érdeklő üzenete legyen.
A korszerű, izgalmas színháznak a vita éltető eleme, ám soha nem a zavarosság.
E fentiekkel kapcsolatban a szegedi Egyetemi Színpad legutóbbi produkciója, az Örök Elektra címmel bemutatott tragédiaátdolgozás — a rendező Paál István és a költő Veress Miklós munkája — tanulságokkal szolgál. Ebben az Elektra-drámá-ban, mely elsősorban Szofoklész, Hofmannstahl és Gyurkó László ismert művei-nek anyagából jött létre, az Elektra- és az Antigone-történet egyesül. A száműze-tésből titkon hazatért Oresztész nővére biztatására hívei segítségével megöli bűnös anyját, a férj gyilkosságban vétkes királynőt, mikor azonban az uralkodóval, Kreon-iial kerül szembe, áldozatul esik. Elektra a tilalom ellenére megadja a végső tisztes-séget öccsének, sőt vállalja, hogy tovább folytatja, amit öccse elkezdett. Kreon, miután megölt asszonya helyére emeli Püladeszt, megöleti a „város rendjét és a polgárok nyugalmát" veszélyeztető Elektrát.
Oresztész és Elektra tettei és sorsa révén a forradalmár magatartást és sorsot akarták az előadás megalkotói láttatni: a zsarnokságot álcázó rend és nyugalom elleni örök lázadást és meg nem alkuvást, a mártíromságot. Mindezt részben azzal a céllal, hogy tisztelegjenek az elesett hősök emlékének, akiknek neve egyébként a színpadi cselekmény megindulása előtt hangelőjáték keretében elhangzik.
Paál és Veress Oresztésze és Elektrája forradalomról beszél és forradalmat akar, tetteiket illetően azonban naivabbak, ugyanakkor kegyetlenebbek minden eddigi Oresztésznál és Elektránál. A maguk forradalmát a büntetéssel kezdik, ahelyett hogy rögtön a legfontosabbat, a potenciális ellenfél megsemmisítésével törődnének, ösztö-nösségük az ultrabaloldali mozgalmak cselekvésmechanizmusára emlékeztet. Jel-szavuk, miszerint „a forradalomhoz véres út vezet", büntetést akar igazolni, ami pedig önmagában véve nem forradalmi akció. Eleve mártíromságra születtek, nem győzelemre.
Az örök Elektra előadás alkotóinak szándéka szerint politikus színház. Nem a dráma egészének belső logikája révén — erre a jelzett ellentmondások miatt eleve nincs is lehetőség —, hanem közvetlenül, agitatív módon, élve a nyugati baloldali ifjúság demonstrációi nyomán nemrég megszületett „utca-színház" eszközeivel. Az ilyen színház azonban csak akkor eredményezheti azt, ami saját létének alapjául szolgál, a közönség és produkció találkozását, ha az, ami elhangzik, valóban nagyon aktuális, nagyon közösségi gond s a reveláció erejével hathat. A zsarnokság és a forradalom problematikájának a közvetlen tennivalók szintjén a világban sok helyütt van még társadalmi akusztikája. Mi azonban már túl vagyunk rajta. Emiatt érzem az együttes kísérletező és játékkedve, vállalkozásának tiszteletre méltó volta, sok jó rendezői részletmegoldás, Margittay Ági és Tolnai Miklós színművészek nem egy igazán nagy pillanata ellenére az Örök Elektra előadást kevéssé korszerűnek, izgal-masnak, mondhatnám úgy is, kissé „importcikknek".
Az ambiciózus és vállalkozókedvű együttesnek — ha több akar lenni egyfajta világirodalmi magazinnál — nemcsak a határokon túlra kellene figyelnie, hanem a saját gondokra is, hiszen mégiscsak idehaza játszik. Nemcsak formai lehetőségeit, kísérletező szándékának irányát kell tisztáznia, hanem gondolati céljait, mondan-dóit is.
CS. F.
Vendégünk volt az elmúlt hónapban:
Acs Károly, a Híd főszerkesztője, Fe-hér Ferenc jugoszláviai magyar költő, Kántor Lajos kolozsvári irodalomtör-ténész.
November 23-án a gépipari techni-kum diákotthonában Bárdos Pál és Fenákel Judit részvételével író-olvasó találkozót tartottak. November 25-én a Somogyi-könyvtár móravárosi fiók-könyvtárában került sor hasonló ese-ményre, itt Simái Mihály költőt látták vendégül. Polner Zoltán és Annus Jó-zsef pedig Makón, a kereskedelmi szak-középiskola diákjaival találkozott.
A megyei pártbizottság meghívására Csongrád megyében járt odesszai terü-leti pártküldöttség tagja volt 1. M.
Nyeverov író, aki december 4-én a
Sajtóházba is ellátogatott, s hasznos eszmecserét folytatott írókkal, szerkesz-tőkkel. Látogatása és a konkrét eszme-csere eredményeként biztosak lehetünk abban, hogy a testvérvárosok közötti kapcsolat — amely gazdasági, politikai szálait tekintve eddig is erős volt — a közeljövőben a kultúra, művészet és irodalom terén is intenzívebbé válik.
Lapunk új címlapját Mayer Gyula grafikus tervezte.
SZERKESZTŐI ÜZENET Nem közölhető írást küldtek: K. L.
Gy. Budapest, Cs. M. Tamási, L. S.
Dunakeszi, V. P. Ács, K. I. Budapest, M. L. Tiszafüred, Á. H. J. Budapest, V.
J. Miklósfa, H. M. Budapest.
96
Inasrajzok a múlt századból
A Szeged-kutatásnak száz ágra szakadó forrása, az 1522-es tizedlajstrom tanú-sága szerint az iparok legnépesebbike volt a vasipar. A szakma művelőinek száma ez volt: kovács 22, patkós 2, nyilas 2, órás 2, pajzsos 1, puskás 3. Zsigmond 1389-ben kelt kiváltságlevele a szegedi kereskedőknek megengedi, hogy vám nélkül vi-hessék áruikat különböző városokba. A kiváltságot élvező kereskedők tulajdonkép-pen iparosok voltak, akik saját készítményeiket vitték a vásárokra. Áttételek ré-vén tudjuk, hogy a 14. sz.-ban már céhek igazgatják némely iparok sorsát. A cé-hek gondoskodtak a szakember-utánpótlásról, 10-12 éves fiúkat 5-7 évekre sze-gődtettek el tanoncnak. A kötelező vándorlással a kor követelményének megfe-lelően, jó szakemberek serkentek elő az érdeklődő fiatalokból. Ennek dacára a Helytartó Tanács 1792-es rendelete 22 iparágra kötelezővé tette a tanoncok rajz-iskolába járatását. A mesterek természetesen sérelmezték a rendelkezést, hisz az iskola a munkától vonta el a tanulót, de az a veszély is fenyegetett, hogy az inas, úgylehet többet tud majd a mesterénél.
1799-ben Szeged város magistrátusa a nemzeti iskolák mellett iparosképző rajz-iskolát hozott létre a kegyesrendiek vezetése alatt álló gimnázium épületének fi-zikai eszközök termében. A mondott évben 121 tanulóval foglalkoztak a Scola Graphidisnek nevezett intézményben, s a további években csak ritkán látogatták száznál kevesebben a szegedi iparosjelöltek (pl. 1848—49-ben).
Vedres István, a város hites földmérő mérnöke — Szeged Széchenyije — a pia-rista gimnázium fönnállásának centenáriumára írt munkájában, A szegedi mú-zsák százados ünnepe címűben így versel a rajziskoláról:
Méglen tovább mennénk, ezen osztályokat Lássad, a méhelyekbe készítenek rajzokat.
Itt lakatos, Kováts, Asztalos. Takátssal Bodnár, meg Szíjjártó, Kőműves és Átssal.
Inas. Legény, Mester, mind egyre dolgoznak.
Tanuló diákok velek versent futnak.
Az Épületeknek Állását, Fekvését, azok tekéntetét, Szelését, Metszését.
Házi bútorokkal, más Készülékkel, Kitsin Rajzba előadnak mindeneket.
A szükséges, a Jól s a Szép az 6 tárgyuk.
Ezt érezni s találni Fő iparkodásuk.
Szép Rajzolatokkal a szobák falait
Béboritsák, im lásd: Gyermekek Munkáit!
Természet így fejti ki a tehetséget,
Értelmet s Tudományt, melly benne tanyászott . . .
ötven év alatt, 1850-ig kereken ötezer fiatal szakember került ki a céhek és az iskola együttmunkálkodásából. A Bach-korszakban nehezült .az iparosifjak hely-zete, mivel csak vasárnapi iskolákban sajátíthatták el az ismereteket. De mintha csak arra készültek volna éppen nyolcvan éven át az ipari seregek, hogy a vízbe veszett várost haló porából a mai mivoltára virágoztassák. Még sokáig élünk az akkori mesterek kezével épült házakban, gyönyörködünk százféle szolgáló díszeiben.
Amikor a szemnek is szép tanulói .rajzokat szakmák szerint közreadogatjuk, velük szerényen egyengetni szeretnénk a közelgő 100 éves árvíz ünnepségeibe illő monográfia útjait is. Az értő erők felnőttek a munkához, idő is van hozzá. Az igény régóta itt lakik közöttünk. Jelet várunk, hogy elkezdjük!
TÓTH BÉLA