• Nem Talált Eredményt

Milyen módon nem lehet megszüntetni a népies-urbánus viszályt?

FEKETE SÁNDOR

Milyen módon nem lehet megszüntetni

De amikor az Egyetemi Lapok jóvoltából el is olvashattam a beszédet, majd a Hajszálgyökerek című kötet ide vonatkozó sorait, el kellett szomorodnom.

Nem, nem Németh értékelése miatt. Illyés annyi „legnagyobbat" állít saját szobra talapzatára, amennyit akar és tud — mindegyik csak az ő emlékművét teszi még tekintélyesebbé. Hogy Németh valóban csapatkapitány volt-e egész irodalmunk legutóbbi négy évtizedében, illetve mikor volt az, s mikor nem, s miként töltötte be tisztét, láthatunk-e benne egy ú j Széchenyi Istvánt vagy sem, mindez fontos kérdés, de nem annyira, hogy Illyés Gyulával vitába keveredjek miatta. Annál is inkább, mert én a magam részéről már régóta őt tartom a kapitánynak, s nagy ok kell ahhoz, hogy függelemsértésre szánjam el magam.

Meglevőnek érezvén a nagy okot, elszántam magam. S ekkor következett a ki-józanító fordulat: nem találtam Budapesten olyan irodalmi lapot, amely hajlandó lett volna cikkemet közölni. Három szerkesztővel is próbálkoztam, mindhárman „száz százalékig" egyetértettek mondandómmal, d e . . . Hogy mi minden fér el egy de szócskában, itt nem részletezem. (Az irodalmi viszonyainkra talán elég jellemző be-szélgetéseket emlékirataimban fogom ismertetni, előreláthatólag harminc-negyven év múlva. Addig is kérem a szerkesztési rejtelmek iránt érdeklődő olvasók szíves türel-mét.) Tudomásul vettem tehát a döntést, és nem házaltam tovább cikkemmel, annál is inkább, mert ifjúkoromban nem vigécnek készültem, hanem irodalmárnak. Meg aztán akadt egy olyan érv is a szerkesztői magyarázatok között, amely némileg hatott rám: „Nem volna méltányos — mondták — egy ünnepi beszéd véletlen elszó-lását túl komolyan venni." Rendben' van, gondoltam, ne foglalkozzunk elszólásokkal.

Mindez még a tavasszal történt. S ekkor megjelent a Hajszálgyökerek című kö-tet, benne a nagyszerű címadó tanulmánnyal, de egy olyan interjúval is, amely ugyanazt tartalmazta, mint az Egyetemi Színpadon elhangzott beszéd. Vártam, hogy most talán már nálam illetékesebbek is előállnak aggályaikkal. Hiába vártam. Vagy nincsenek ilyen aggályok, vagy túl sok a de... E nagy csend végleg meggyőzött arról, hogy hiba volna továbbra is hallgatnom. Nem hiszem el, hogy a mai Illyés azt a vak követést igényelné, amit a Csizma az asztalon szerzője oly szép szavakkal utasított vissza.

A VITA ÉRDEMI TARTALMÁRÓL

Nézzük hát meg végre, mi az, ami most erre a nagyon kedvem ellen való polé-miára késztet. Nem személyi értékelés, hanem csakugyan, mint Illyés mondta, „mind-nyájunk számára igen lényeges" kérdés. Illyés elhatározta, hogy Németh ünneplése kapcsán „épp erre az alkalomra tartogatott világos véleményét" kifejti a népi-urbánus viszályról. S világosan is fogalmazott: „A két háború között föllépő és az urbánussal szemben lekicsinylően ábrázolt, sőt mindmáig nemegyszer gyanúba kevert irodalom nem paraszti, nem provinciális, nem is népi irodalom volt, de nem is urbá-nus, hanem az volt a magyar irodalom."

Hadd beszéljek én is világosan: ez a tétel elfogadhatatlan. A népi-urbánus viszá-lyon túl kell lépni, de nem így, nem ezzel a nagyvonalú annexióval, amely a népi irodalom és a magyar irodalom közé egyenlőségi jelet tesz, amelynek során a népi irodalom az egész magyar irodalmat magába olvasztja. Az algebrában az A = B tételt meg is fordíthatjuk, s így is igaz lesz: B = A. De ez a logika témánkra nem alkalmazható. A népiek kétségtelenül magyarok voltak, de nem minden magyar volt népi, ina pedig éppenséggel nincs így.

„De hát mi is a vízválasztó a két nevezetes irányzat közt? — kérdi Illyés. — Mi volt az eszme és főleg a gyakorlat, a praxis a »népies«-ek meghatározására?

Roppant egyszerű és megcáfolhatatlan. »Népies«-eknek számítottak, akik a

»-né-piesek-« harci folyóiratába, a Válaszba dolgoztak vagy dolgozhattak volna." 4

A meghatározás csakugyan roppant egyszerű, túlzottan is az. De a kérdés sokkal bonyolultabb, s ilyen olcsón nem oldható meg. A teljes sajtószabadság rendszerében, ahol minden irányzat tetszése szerint sorakozhat fel az ízlésének megfelelő

orgá-numban, egy-egy lapnak lehet ilyen vízválasztó szerepe. De a harmincas évek Ma-gyarországa aligha mutatta ezt a képletet. Ám h a így lett volna, akkor is, törté-nelmi tény, hogy bizonyos — nem is akármilyen — írók nem dolgoztak a Válaszba, noha „dolgozhattak volna". Így például József Attila. Akit pedig maga Illyés Gyula kért közreműködésre.

Illyés tudja is, hogy Pap Károly és Hunyadi Sándor felmutatásával n e m bizo-nyítható alaptétele (népi irodalom = a magyar irodalom), ki kell hát térnie József Attilára. „Ez volt a mi »népies« nemzedékünk — írja —, és most már tán világos, hogy az ilyesfajta partizántáborokba nem közös hadparancs viszi az embereket, ha-nem a közös 'hit, még akkor is, ha a tábor tagjait természetük — és múltjuk — el-távolítja vagy vitába keveri. Ki foglalta rímbe, de szinte tételenként a »népiesség«

szociológiai föltételeit és politikai követeléseit? József Attila, utolsó életévében."

A bizonyíték: a Hazám című vers, amely csakugyan „rímbe foglal", vagy m o n d j u k inkább, költészetté emel több olyan követelést is, amelyet a népi programok is meg-fogalmaztak.

De ez a bizonyíték az alaptétel ellen érvel. A Hazám nem azt igazolja, hogy József Attila népies volt, hanem az ellenkezőjét: azt, hogy nem népies alapon is lehetett 'harcolni az „ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn" rendszere ellen! József Attilának is fájt az, ami a legjobb népieknek fájt, ő is a haza „hűséges fia" akart lenni, m a -gyarságot akart a magyarnak — de a népi romantika mítoszai nélkül! Nem arról ábrándozott, hogyan lehetne Gömböséket „reformokra" csábítani, nem akarta a parasztot törvénnyel kényszeríteni az egyke felszámolására, nem osztotta klasszikusa-inkat híg magyarokra és mély magyarokra, ellenkezőleg, meglehetősen nyers — néha talán túlzottan is kíméletlen — modorban harcolt a népiesek misztikája ellen.

Nem természete keverte vitába velük, nem is múltja (az inkább közelítette volna), hanem elvi meggyőződése, amely a parasztmítoszokat korszerűtlennek ítélte.

A Válasz gárdájának némely tagjától nyilván személyes ügyek is elválasztották, ezek nem tartoznak ránk. De ha elutasító magatartásának gorombaságát motivál-hatták is ilyen mozzanatok, ez sem változtat az elvi lényegen. Azon, hogy József Attila a népi í r ó k ' gondolkodásában alapvető eszmei tételeket utasított vissza:

„ . . . semmiképpen sem nevezhető forradalminak, vagyis korszerűnek, egy olyan fogalomhoz (a néphez) való visszatérés a szellem terén, amelyben csupán a múltba menekülő regényes ízlés érez forradalmi zamatot, hiszen csak a múltba menekülő érezheti mainak azt, ami akkor volt korszerű."

Ezt József Attila 1937-ben mondta, amikor a népi írók java már nem kacér-kodott a horthysta kormány „megnyerésének" ábrándjával, hanem egyértelműen haladó „szabadság-védelmi és gazdasági-szociális" politikát követett. A Hazám köl-tője ekkor már kétségtelenül jobban méltányolta a népi írók mozgalmát, mint mond-juk 35-ben, de ettől nem lett „népies", mert az az elv szocialista eszmerendszerével ellenkezett.

Illyés mai álláspontja azért is kifogásolható, mert megfeledkezik arról, hogy nemcsak népiek és urbánusok voltak a harmincas évek irodalmában, hanem munkás-szocialisták is. „A nemesi társadalom helyébe — mondta József Attila — . . . a pol-gári társadalom' lépett. Ebben a rendszerben a nép fogalma teljesen romantikussá v á l t . . . " Nem szeretnék szemináriumi tételeket lobogtatni Illyéssel szemben, de nyil-vánvaló, hogy a prolefárszocialista József Attila számára elfogadhatatlan volt a népi mozgalom parasztcentrikussága.

Itt a vízválasztó, s nem ott, hogy ki melyik lapba írt, vagy írhatott volna.

MAGYARSÁG = PARASZTSÁG?

Nézzük az elvi tételeket, itt is, ott is. Veres Péter a Parasztsors, magyar sors-ban így nyilatkozott: „Ma már nyugodt lélekkel mondhatjuk: a magyarság a pa-rasztság (5. 1.)." Igaz, a tétel kizárólagosságát enyhíti azzal, hogy később az ipari 60

munkást is „parasztfinak vagy parasztunokának" állítja be, de másutt lesújtó véle-ményt mond ,,a felületes és izgékony városi lakosságról" (13. 1.), így nyilvánvaló, miért hangsúlyozza újra és. újra, hogy a nemzetfenntartó elem egyedül a parasztság:

„a felfrissítő belső áramlást csak a parasztság hozhatja..." (37. l . ) , „ a 'magyarság jövője a parasztokban van, vagy sehol sincs" (25. 1.), és így tovább. Veres odáig ment, hogy a kultúrában is a parasztságot látta egyedüli alapnak: „hogy erre épí-teni lehet, s hogy csak erre lehet épíépí-teni, azt már 'biztosan tudjuk" (17. 1.).

Illyés volt a népiek szépírói között legkevésbé hajlamos erre az öncsonkító nem-zet- és kuitúraszemléletre, de a parasztromantika néha nála is kitapintható: „Hiszem azt, hogy annyi kudarc és bukás után — írja épp a Csizma az asztalonban — a kér-désre, az indítványozásra ma a parasztság a legalkalmasabb" (128. 1.).

Bármi legyen véleményünk 1919-ről, lássuk bár dicső bukásnak, vagy megérde-melt kudarcnak a parasztságnak ezt a kiválasztott-központi szerepét, semmi sem igazolhatja a modern világban. A paraszt kistermelő, a társadalmi fejlődést pedig a hatalmas termelési egységek kibontakozása szabja meg, a „törékeny falvak" re-csegve omlanak össze, „minit tócsán gyönge jég".

Sejtették ezt persze a népi írók is, innen fakad második elvi tévedésük — a modern civilizáció kritikájának misztikus eltúlzása. Időnként azzal áltatták magukat, hogy a népi kultúra segítségével fenntartható az ősi paraszt. „Kívánalmam csak az

— fejeződik be Illyés idézett könyve —, hogy ha emelkedettebb perceinkben ügyünkre gondolunk, ajkunkon, vagy fejünkben valami saját alkotású, vagy népünk szerzett® dal zümmögjön. Erről ismerjünk egymásra — de még ez előtt is magunkra

— ütemes lépdelésiinkben az eke és a nyáj után, a szőlősorok bakháta közt, a téli erdő fái alatt" (159. 1.).

, Költői látomás — de a dübörgő traktoron beaitmuzsikát ütemező legény mai képe .mutatja, mennyire utópisztikus volt ez a bukolika.

Idézett könyvében Veres Péter is szinte költőként szárnyalt, amikor maga elé képzelte a civilizáció összeomlását, majd így jövendölt: „...¡ha az emberi f a j és a nemzetek egyáltalán megmaradhatnak, akkor csak a bölcsesség és belenyugvás em-bereiben, a parasztokban maradnak meg, akik a vihar után újra előbújnak és a napos dombokon újra szőlőt és gyümölcsfákat ültetnek, akik a kövér lapályokon búzát termesztenek és akik csikót és borjút, tyúkot és malacot nevelnek bombavető repülőgépek és porszívó gépek helyett" (33. 1.).

Ne vitatkozzunk a hangulatteremtés végett célzatosan aláhúzott szavakon, sőt tegyük fel azt is, hogy a modern civilizáció csakugyan romlásába rohan — nos, akkor sem béklyózhatjuk meg az ipari haladást: nem is áll hatalmunkban. A mai világ iszonyú-hatalmas népessége nem tartható el a borjút-csikót nevelő kistermelők idilli bukolikájávai — a holnapi még kevésbé. Tetszik, nem tetszik, jövőnket a kol-lektív ipari és mezőgazdasági nagyüzemek szabják meg.

Csak két népi író két könyvéből idéztünk, és csak egy elvi kérdésről, a paraszt-romantikáról beszéltünk. De a népi ideológia más mítoszairól is lehetne szólni. És olyan írókról, akiket a demokratikus meggyőződésű, sőt szocialista nevelésen átesett Verestől és Illyéstől eltérően semmi sem óvott meg a mítoszoktól. De talán ennyi is elég- lesz annak bizonyításiára, hogy Illyés mai tétele (népi irodalom = a magyar irodalom) csupán egy régi veresi tétel (a magyar = a paraszt) alkalmazása, s mind-kettő gyökereiben romantikus.

Az illyési annexió egyébként nem előnyös a népi irodaiam számára sem. Ha a népi, a különböző polgári és szocialista irodalmat egybemossuk, elmosódik az a sajá-tos többlet is, mely a legjobb népieket jellemezte: a paraszti sors iránti különleges figyelem és felelősség, és a nemzeti gondok iránti különleges érzékenység. A népiek nem nyernének, ha visszamenőleg az egész magyar irodalmat lobogójuk alá terel-nénk, s nem magyar íróvá, esétleg nem íróvá minősítenénk mindazokat, akik semmi-képpen sem sorolhatók e zászló alá. És vesztene- mai irodalmunk is az ilyen hó-dítással.

MIÉRT VESZÉLYES A FOGALMAK ELMOSÁSA?

Itt nem részletezhető okok következtében ismét izzanak a szenvedélyek és indu-latok a magyarság és a nemzeteszme felfogása körüL A hatvanas évek végére nyug-talanítóan előretört egy ú j nemzetietlenség szelleme, (amely természetesen a másik véglet feltámadását erősítette). Illyés, hadd idézzem egy korábbi írásomat, „a szó igazi értelmében nemzeti küldetést" teljesített, amikor fellépett a nemzetietlen szel-lem térhódítása ellen. De ha most, jogos harcában, a népi irodalom egészét ilyen módon akarja ,.rehabilitálni", az ú j magyarságtudat megteremtése elkerülhetetlenül a történelmi és eszmei igazság megsértésére vezet És a sok vállalandó örökség mellett elavult mítoszok elvetendő terhét is az ú j nemzedékek nyakába erőltetjük.

Ez a veszély nem hárítható el azzal, hogy megbélyegezzük a népiek jobbszárnyát:

nemcsak a Drieu de la Rochelle-ek ,itteni társainak" vérvádmítoszairól van szó, hanem a fasiszta vonzásoknak ellenálló népi írók rakományában is van a jelen és a jövő számára használhatatlan ideológiai tétel.

A népi írók nagy nemzedéke felbecsülhetetlen ösztönzéseket hagy az utána kö-vetkező generációkra. De pusztulásra ítélt illúziók, tévhitek romjait is. Nem volna jó, ha éppen Illyés Gyula, ki legtávolabb tudta tartani magát ezektől a romoktól, most nem tudna rendet teremteni köztük, hanem nagylelkűségből olyasmivel is szolidaritást vállalna, amit a történelem megmért és elutasított.

VAN MÉG ESÉLY

Természetes emberi gyengeség azt hinni, hogy velünk együtt a világ is meg-szűnik. Németh László és — e beszéd tanúsága szerint — Illyés Gyula is úgy érzi, az ő írói nemzedékük „tán utolsó esélye ennek a népnek, hogy saját erejéből vívjon meg a sorssal".

Ha így volna, akkor sem volna szabad ezt hirdetni. De én nem vagyok ilyen borúlátó. Egy nép utolsó esélye sohasem múlhat néhány írón. De ha azokon múlna, még akkor is: tudnunk kell, hogy a népiek nagy vonulata után nem a rémítő űr következik, hanem jó magyar írók egész serege. Olyanok is, akikkel a népi mesterek nem sokat törődtek, de azért megtették a magukét. És meg fogják tenni a jövőben is.

Folytatva Illyés, Veres, Tamási, Németh és a többiek legigazabb küzdelmeit. De nem vállalva a népi irodaiam mítoszait.

62

„A megtagadott Achim"

avagy a történelem árnyai megnyúlnak.

Pünkösti Árpád a 20. sz. elejének egyik ígéretes és egyben tragikus végű poli-tikusának, Áchimnak a haláláról akart valamivel többet megörökíteni, mint ameny-nyit a dokumentumok megőriztek. Riportja a Tiszatáj 1971. júniusi számában jelent meg. Azt remélte, hogy az Achim-gyilkosságban erősen érintett és a még Aradon élő Székely Lajost szólásra bírhatja. Ámde Székely Lajos hallgatott vagy jóval keve-sebbet mondott, mint amennyit mondhatna. Nem azért, mert rossz az emlékezete, de sokkal inkább azért, mert az Achim-ügyben eljátszott szerepét csak szégyellni lehet. Így aztán nem maradt más hátra, minthogy visszahozta a ma élő ifjabb nem-zedéknek azokat az indulatokat és osztály-előítéleteket, amelyek együttesen vezettek Áchim meggyilkolásához. Székely Lajos mindent megtett, hogy a gyilkosságról ne tudjunk meg semmivel sem többet, mint amivel a ferencjózsefi bíróságok lezárták.

De a hallgatás avagy a szűkszavúság sem lehet minden esetben vétek nélküli! Sze-repe közel sem volt annyira semleges, mint ahogy az abból következne, hogy nem ült a vádlottak padján. Gyászos szerepéről — akarva, nem akarva — kétszer is beszélt. A bírósági tárgyalás idején: „ . . . r e n d k í v ü l izgatott voltam. Be voltam gyul-ladva, hogy miután haragosa voltam, felbujtónak neveznek és vádat emelnek elle-nem a tárgyaláson." Székely Lajos félelemérzete annyira mélyen berágódott lelkébe, hogy sok évtized után is — fakuló emlékezet ide vagy oda — erre élénken emléke-zett. Hadd mondjam meg a történeti igazság kedvéért, hogy a közvetlen gyilkosok és Szeberényi Zs. Lajos mellett Áchim orvul ejtett sebével Székely Lajosnak min-denképpen szembe kellett néznie; félelemérzete a bírósági tárgyalás időszakában na-gyon is érthető és indokolt volt. A Pünkösti Árpádnak adott, látszólag jelentéktelen információk között talán az a legfontosabb, hogy a Szabadság című szennylapot:

„ . . . én írtam kivétel nélkül." Mind ez ideig úgy tudtuk, hogy az Áchim-ellenes haj-szában Székely Lajos csak egy volt a csabai úri klikkben. Most ő maga cáfolta e hitünket, szégyellni való szerepét ő maga emelte ki.

A történeti árnyak között az Achim-gyilkosságban eljátszott szerep csak egy azok között, amelyek Székely életének erre a szakaszára jellemzőek. Nemcsak 1911 márciusában tagadta meg Áchim L. Andrást, hanem többször is. 1913 elején Áchim özvegyének a következő nyilatkozatot küldte: „Alulírott dr. Székely Lajos békés-csabai ügyvéd az 1911. évi május 14-én Békéscsabán megjelent SZABADSÁG című lapban néhai Áchim L. András ellen az akkor kiélezett politikai pártviszályok hatása alatt több rendbeli cikket írtam. Miután ma nyugodtan mérlegelve az eseményeket arra a meggyőződésre jutottam, hogy a cikkekben foglalt ténybeli állításaim (leg-nagyobbrészt) megtévesztésen alapultak és a valóságnak meg nem feleltek és (hogy) ezekben alaptalanul illettem néhai Áchim Andrást sértő és rágalmazó kifejezések-kel, néhai Áchim András emlékének kívánok elégtételt szolgáltatni akkor, amidőn az ezen cikkekben foglalt sértő kifejezésekért özvegyétől férfiasan a nyilvánosság előtt is bocsánatot kérek. Békéscsabán, 1913. évi január hó 3-án. A legnagyobbrészt szót sajátkezűleg töröltem: Dr. Székely Lajos. Előttünk, mint tanúk előtt: Dr.

Mar-tos József, Dr. Tardos Dezső." (A levél Áchim leányának, Medvegy Elemérnének a birtokában van.) Ezt a nyilatkozatot némi módosítással a Népszava és a Világ című lapok 1913. február 12-i számában szintén olvasni lehet. Az utókor számára nemcsak az a fontos, hogy Székely Lajos ebben a pillanatban látszólag megbánta tettét, ha-nem főleg az, hogy mi késztette a nyilatkozat megírására?

Áchim meggyilkoltatása, a gyilkosok felmentése, a felbujtók sértetlensége csak növelte a Viharsarok népének politikai elkeseredettségét. Ilyen helyzetben az ural-kodó osztályok és az államhatalom érdeke az volt, hogy a parasztságot megbékítsék, az Áchim vezette mozgalmat dezorganizálják. Békéscsabán a parasztság körében a már szinte gyűlöltté vált Sailer Elek főszolgabírót elbocsátották, és helyébe Kiss Lászlót helyezték, aki iskolatársa volt Áchimnak, és azt a látszatot keltette, hogy az elhunytat nem sérti meg. Igazában következetesen képviselte a főispáni hivatal osz-tálybékét hirdető helyi politikai, programját. Ez világosan kitűnik az 1913. április 27-én a főispánnak küldött jelentéséből, ahol a „békés irányzat" megszilárdítására tett intézkedésékről adott számot. (Békés megyei Levéltár. Főispáni iratok. 63/1913.

res. sz.) Székely Lajos bocsánatkérő nyilatkozata beletartozik abba a békítő soro-zatba, amelyet a parasztság megnyerése érdekében a főispáni hivatal indított el, Kiss László főszolgabíró kivitelezett, és végcéljában a paraszti osztályharc leszerelését célozta. Az egykori csabai ügyvéd, Székely Lajos függőségét a főispáni hivataltól a mai nemzedékeknek már magyarázni kell, de akkor ez nagyon is egyszerű képlet volt: az ügyvéd kenyere sokban függött ezektől a hatóságoktól. Mi sem bizonyítja jobban a főispán „mindenhatóságát", mint az, hogy Áchim temetéséről a csabai „úri embereket" eltiltotta. A korabeli fővárosi lapok észre is .vették az egyöntetű távol-maradást, amelyben vétkes politikai ostobaságot fedezték fel. Békéscsabán akkor senki sem cselekedhetett saját ízlése és szabad akarata szerint, ha Áchimról volt szó. A kiélezett politikai helyzet az égyes emberek álláspontját aszerint módosította, hogy a parasztság oldalán vagy az urak oldalán állt-e. Székely Lajosnak rögtön azután, hogy megnyitotta ügyvédi irodáját, tapasztalnia kellett az urak nyomását, rögtön figyelmeztették, hogy vigyáznia kell Áchimmal, ö azonban megpróbált fából vaskarikát faragni: Áchim jogtanácsosa lett, de az úri politika malmára hajtotta a vizet, amikor a Parasztpárt oldaláról az ellentábor tagjait kandidálta a képviselő-testületi bizottságokba. Ekkor tagadta meg először Áchim L. Andrást, másodszor akkor, mikor a SZABADSÁG-ban az önmaga által később elismert hazugságokat szórta Áchim nyakába. De harmadszor sem mulasztotta el megtagadni Áchim And-rást. Hamarosan tanújelét adta annak, hogy az 1913-as bocsánatkérés csak képmu-tatás volt. Ahogy az ügyvédi gyakorlat háttérbe szorult, és fontosabb lett a politika, 1919 januárjában és februárjában, már elfelejtette az 1913-as nyilatkozatot, és becs-mérelni kezdte Áchim Andrást. Ekkorra a Parasztpárt m á r felbomlott, és csak Áchim fia védhette apját. (Békés megyei Közlöny. 1919. febr. 2.) így az a kijelentése, hogy Áchimnál Rózsa Sándort is többre becsüli, lényegében azt az erkölcsi mértékrend-szert érzékelteti, amelynek alapján akkor cselekedett. A történész ítélete a tényék és az összefüggések alapos ismeretén nyugszik, mégis az utólagos számbavételt a kortársak sokszor megelőzik. Székely erkölcsi jellemzését elsőnek Fényes Samu, az ügyvédi kar kiemelkedő egyénisége, a magyar progresszió neves személyisége vé-gezte el. 1911.' augusztus 18-án levelet küldött Áchim özvegyének, ahol Székelyre vonatkozóan a következőket írta: „Én Székely eljárását a leggaládabbnak í t é l e m . . . "

„Ezt az embert, mint közveszélyes egyént ki kell irtani s én ígérem is önnek, hogy kérlelhetetlen szigorral fogok ellene eljárni és biztosítom ö n t felőle, hogy a legtel-jesebb elégtételt fogom szerezni önnek. Ezért egész személyemet és egyéniségemet, reputációmat a latba vetem." „Bármit ír az a himpellér, föl se tessék venni, ö n n e k nem méltó szívre venni bármilyen galádságát." (A levél Medvegy Elemérné bir-tokában van.) Most, amikor Áchim kortársai közül alig élnek páran, Székely Lajos visszatérhet eredeti önmagához, és abban teljesen egyetértek véle: „Én csak ünnep-rontó lehetek. születésének centenáriuma • alkalmából." Bennem és nemzedékemben igen élővé teszi azt a rosszérzést:.micsoda kor is volt az, amelyikben büntetlenül

64

lehetett parasztpolitikusokat gyilkolni? (Ez a felkiáltás 1964. szeptember végén Erdei Ferenc szájából hangzott el egy vitán Nyíregyházán, ahol Áchim történeti nagysága és tragikus halála került szóba.)

E cikkben nem Pünkösti Árpádnak akarok válaszolni, de azok a kérdések, ame-lyeket a riportkészítés közben szenvedélyesen feltett önmagának, engem is válasz-adásra köteleznek. Többek között: „ . . . hogy egy haladó szellemű emberben hogyan ébredhetett ennyi előítélet a századelő legnagyobb parasztvezérével szemben, mi őrizte meg hatvan esztendőn át ezt a sűrű indulatot? — mert dr. Székely tollát végig ez vezeti." Áchim megtagadásának eddig bemutatott sorozata csak részben ad választ Székely Lajos „sűrű indulatára". A Pünköstinek adott és látszólag semmit-mondó válaszokban azonban több van elrejtve, mint amennyit Székely egyáltalán közölni akart. Mind ifj. Zsilinszky Endre, mind Székely Lajos Áchim „nemtelen eszközei" között első helyre teszik azt, hogy megpofozta Szeberényi Zs. Lajost.

Ebből a szemszögből különösen érdekes ifj. Zsilinszky levele Németh Imréhez.

E levél bizonyos részei egyértelműen elevenítik fel azokat az okokat, amelyek a gyilkos tett elkövetésére késztették Zsilinszky Endrét és Gábort. Ebben a levélben Zsilinszky Endre többet foglalkozik a Szeberényi Zs. Lajost ért sérelmekkel, mint az apját ért sajtótámadással. (A levelet közli: Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről.

Bp. 1969. 121—122. 1.) Persze a történeti hűséghez az is hozzátartozik, hogy Áchim és id. Zsilinszky között a gyilkosságot megelőző 2-3 hetet kivéve nem is volt olyan haragos viszony, amely indokolta volna az ifjak „lovagias tettét". Erre vonatkozóan a gyilkosság után négy nappal maga id. Zsilinszky Endre nyilatkozott: „Rám nem haragudott sohasem Áchim, rólam nyilvánosan — politikai dolgokat kivéve — soha-sem foglalt állást és utóbb is csak azért, mert felbujtották ellenem." (A nyilatko-zatot akkor adta a Nagyváradi Naplónak, mikor a városon keresztülutazott. 1911.

május 18-iki számban található.) Több oldalról is bizonyítható ez a tényállás, amit id. Zsilinszky érintett nyilatkozatában. A későbbi nemzedékek fejében keletkezett az a lovagmese, ami szerint a két család régi eredetű vetélkedése váltotta ki Áchim tragikus halálát. Aki figyelemmel és elemzőkészséggel olvassa a Németh Imrének írott levelet, annak fel kell tűnnie, hogy Bajcsy-Zsilinszky milyen melegséggel írt az 1911-es Szeberényiről. Más forrásokból származó információk szerint is egyre éle-sebben domborodik ki, hogy e mögött a politikai gyilkosság mögött ia fókuszban Szeberényi áll. Erről Pünkösti riportja szűkszavúan ennyit mond: „Most már igaz vádakat emel »Bandi« ellen. Azt, hogy nagy, de nemtelen eszközöket is használó ellenfelét, Szeberényi Zs. Lajos evangélikus vezető lelkészt megverte." Bármennyire is szűkszavú ez az utalás, történeti jelentősége annál nagyobb. Székely Lajos hatvan év távlatából sem tudta kikerülni ezt a mozzanatot. Oka igen egyszerű: a fiatal jogász Székely és a fiatal jogász Zsilinszky Endre számára azok az argumentumok, amelyek Szeberényi mellett szóltak, társadalmi elkötelezettséget jelentettek a békés-csabai úri társadalomban, ahol bosszút lihegtek a papért. Szeberényi sohasem indí-tott pert a pofonokért, de a gyilkosságot megelőző sajtóhajszában már odáig juindí-tott, hogy Áchim politikai működését, ami egyértelmű volt a békéscsabai parasztok osz-tályharcának vezetésével, „haramia-tempónak" nevezte, hogy ezzel egyházi oldalról is előre éreztesse a „dúvad" kiirtásának etikai helyénvalóságát. Szeberényi ugyan nem indított pert Áchim ellen, de már évek óta élén állt az Achim-ellenes úri haj-szának, a pofonok után és Friss Újságban közölt cikkek legelsőjével egyértelműen vezette azokat" a politikai akciókat, amelyek eredménye Áchim halála lett. Székely és ifj. Zsilinszky Endre .utalása a Szeberényit ért sérelmekre, egyben visszatükrö-ződése annak, hogy ki is állt a politikai összeesküvés tengelyében? Székely ebben az öszeesküvésben részfeladatot látott el: a sajtóban terjesztette azokat a rágalma-kat, amelyek táplálták az Achim-ellenes indulatokat.

Most öreg napjaira Székely Lajos szeretne erkölcsi és politikai tőkét kovácsolni abból, hogy egykor kapcsolatban volt a munkásmozgalommal, de Áchim meggyil-kolásának történeti árnyai túl hosszúra nyúlnak, s így nem marad más számára,