SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM 1
Miffif Irrtiiwttiftfffl httHttut tftTTltri ^ • _ g r m
tiszataj
IRODALMI ÉS KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
A Magyar írók S z ö v e t s é g e Dél-magyarországi Csoportjának
lapja
Megjelenik havonként
Főszerkesztő:
Főszerkesztő-helyettes:
Olvasószerkesztő:
H A V A S I ZOLTÁN ILIA MIHÁLY A N N U S JÓZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Sze- ged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Posta Köz- ponti Hírlap Irodánál (KHI Budapest V., József nádor tér 1. sz.) közvetlenül, vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra.
Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint.
Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.
71-6049 — Szegedi Nyomda
Tartalom
X X V I . ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1972. J A N U Á R
POLNER ZOLTÁN: Sámánok nyara (vers) 3 LÁSZLÓFFY ALADÁR versei: A hang, Vonatok, Má^
jus 40 .7 6
KISS ANNA versei: Husziták, Tenger 8 GULYÁS JÓZSEF versei: Erzsébet-napi vers, Ne gon-
dolj rá, A horizont élén 9 FÁBIÁN LÁSZLÓ versei: Altató, Március 12
FÜZESI MAGDA: Népdalvariáció (vers) 13 ZSELICKI JÓZSEF: öregség (vers) 13 FODOR GÉZA: Pünkösd (vers) 14 TRENCSÉNYI IMRE: Szigetek (elbeszélés) 15
RAFFAI SAROLTA: Láncban és lakatban (vers) 24 DÖBRENTEI KORNÉL: Az oltár (vers) 25 VÉGH ANTAL: A kamat (elbeszélés) 26
HAZAI TÜKÖR
MOCSÁR GÁBOR: Beszélgetések az olajról II 31
T A N U L M Á N Y
TAMÁS ATTILA: Tűnődések a Lengyel-életmű körül 45 MÉREI GYULA: Széljegyzetek egy izgalmas könyvhöz
(Diószegi István: Hazánk és Európa) 51 FEKETE SÁNDOR: Milyen módon nem lehet megszün-
tetni a népies-urbánus viszályt? 58
ÖRÖKSÉG
KIRÁLY ISTVÁN: „A megtagadott Áchim" avagy a
történelem árnyai megnyúlnak 63
KRITIKA
GREZSA FERENC: Illyés Gyula: Abbahagyott versek ... 67
KISS FERENC: Illyés Gyula: Tiszták 69 MÁRKUS BÉLA: Nagy Imre: Tücsök a máglyán 73
RIGÓ BÉLA: Orbán Ottó: A föltámadás elmarad 76 CSETRI LAJOS: Sükösd Mihály: Változatok a regényre 78 FÁBIÁN ERNŐ: Grafenbergi éjszakák (Veress Dániel
ú j drámája) 80 TÓTHPÁL JÓZSEF: Végh Antal: Aranyalma 84
BÁRDOS PÁL: Julesz Miklós: Kirándulás a pokolba ... 85 TEMESI FERENC: Csörsz István: Sírig tartsd a pofád 86
ZENTAI MÁRIA: Csaplár Vilmos: Lovagkor 88 SZEPESI ATTILA: Borsos Miklós: Visszanéztem fél-
utamból 89 LENGYEL ANDRÁS: Tamás Aladár: Börtönfalak ár-
nyékában 90 BÁRÁNY LÁSZLÓ: Granasztói Pál: Itthon éltem 91
' MŰVÉSZET
CSAPLÁR FERENC: „TJj hullám" a szegedi operában 93
CS. F.: A mi Elektránk? 94
Hírek 96 Szerkesztői üzenet 96
Tóth Béla: Inasrajzok a múlt századból — Műmellék- let I.
ILLUSZTRÁCIÓ
Tóth Béla fotói a 23., 30., 50., 57., 62., 66., 76., 83., 88., 96. oldalon és Műmelléklet I—IV.
P O L N E R Z O L T Á N
Sámánok nyara
A Nap piros madarát nem lehet kiverni a házból:
sétáltatja lángoló fejét az évszakokban.
Tündöklik, mint a rózsa. Alvadt vér léptei asztalomon árnyéklanak. Mire megvirrad csillaggá változik.
Megbújik a fényben. A borzongó ablakokban. Beszélek hozzá, akárha mezőkhöz szólnék. Zuhog a fűzöld eső, gyökerükkel fordulnak arcomnak a fák. Elutazom.
Keresztülmegyek a szobán. Átvágok a hajnalon. Csupa zúzmara kezem. Szakállas hideg álldogál ajtómnál.
Havazik. Havazik. Suhognak a betonerdők, örvénylik a korom.
Jönnek a megkeresztelkedett lovak. Jönnek az oltárhoz kényszerített szokások, hiedelmek.
Hajtják maguk előtt a honfoglalás korabeli Esthajnalcsillagot. Hajtják maguk előtt a pogány
dobokat, a sámán imákat. Hátuk mögött eszelős tornyok.
Tűzzel-vassal miséző templomok, és keresztek
árnyéka a melleken, keresztek árnyéka a homlokokon, keresztek árnyéka a hátakon. Bőrbe égetett keresztek, húsba égetett keresztek, csontba égetett keresztek:
királyok, nemesek, papok.
Jönnek a kiátkozott babonák:
beleisznak Ferencszállás méregzöld kútjaiba, forgószelet hajkurásznak Kiszomboron át, szedik a harmatot a klárai réten, Apátfalva rozsdás késeiben virrasztanak, teleaggatják Magyarcsanád kertjeit döggel, Csanádpalota gyümölcsét égetik.
Zöld sár virágzik előttük: Pitvaros elsüllyedt
harangja, Földeák bujkáló kincse. Jönnek a kiátkozott babonák: lovagolják Mindszent eperfáit. Letelepszenek a tisztaszobában. Szegvár halottlakodalmát lakják és ríkódó csecsemőt vetnek Tápénál a vízbe.
Bezörgetnek a nyitott ajtón: hajnalig
füstölög a lámpa. Felhőszakadás a küszöbön, pókháló a küszöbön, szekérút a küszöbön, rühes kutya
a küszöbön, felgyújtott kút a küszöbön, pokolvar
a küszöbön, macskaszőr a küszöbön, koromméreg a küszöbön, véres tej a küszöbön, csordajárás a küszöbön, hetedik gyerek a küszöbön, fekete kakasszó a küszöbön. Ahol a küszöbnek kéne lenni:
most szavai a hallgatásnak, révülete a jajongásnak.
Potyog szájából a tűz.
Rejtelmek ideje, életem.
Rezeg az ajtófélfába vágott holdfény. A szoba mélyén vakablakok sora. Krisztus halott szemei.
A kereszténység szemei. Isten kék halántékát
melegítik a holtak. Kopár vidék. Embernyi magány.
Mint széthagyott rönkök: biblia, kereszt,
oltáriszentség. Bizonyosságok monomániája hajszol:
a szavak többértelműsége elviselhetetlen.
A befalazott gondolat nem tűri a csöndet.
Kiveri a gyűlölet. Ellepi az áhítat, mint bomló dögök hasát a legyek, mint összekulcsolt kezeket az ájtatosság.
Utazom. Saját szavaimért utazom, hogy visszatalálják a táltosok égboltjához.
Visszatalálják az esők áldásosztó öröméhez.
Ráakadják az egek kőzetébe fagyott madárős nyomára.
Ráakadják a szavak, emlékezetében a szavakra.
A szótöredékekre. A hiedelem-hieroglifákra.
A babona-nyelvemlékekre. Kezem árnyéka: dél.
Kezem árnyéka megismételt árnyék. Súlyos vagyok.
Sugárzóm, mint kő a nyárban. Ablakomhoz nyomják didergő homlokukat az esték.
A kivilágított Golgota alatt
babonák Szent Bertalan éjszakája. Nem menti meg őket a kegyelem rubinja. Karóba húzzák a rontást, a füstöt, a háromszor körüljárt kutat.
Lemészárolják a köldökcsontot, a piros kendőt, a napáldozatot. Lemészárolják a kenyérhéjat, a jégverésként kopogó fehér babot, a nyírfasepröt.
Kerékbe törik a harmatot, a parazsat. Vízbefújtják az igéző sötét szemet. Verik az éjszakák az ajtót.
Szívemhez nőve lógnak, csimpaszkodnak bennem a tárgyak, mint denevérek a fényben. Reggelre megfeketedik a szél.
Bejön az udvarba egy jegenye.
Rázza magáról a szikrázó eget. Nekitámasztja göcsörtös botját a sárnak. Ha nem tudnám, hogy István király harcosai a lovak habzó szája mellé temetkeztek, megkeresném az őshazát. Félelmeim alól nem oldoztak fel a választottak. Keresztségem halotti ingét hiába adták rám végső vigasznak.
Rajtam meggyullad a düh, engem csak a szavak
édes igaza telepíthet le, de mi lesz a domboldalból
kiforduló vasfazékkal, a szabadkéménybe rejtett
kiáltással, az udvarban álldogáló jegenyével: csak susog, korhog ezer éve és nem megy el.
Ráimádkozom a kitagadott
kezekre, a falakba döngölt szegénységre, a földbe
taposott nyomorúságra. Ráimádkozom a szekér-istenre, a borona-istenre, az eke-istenre. Előcsalogatom
az ól alá ásott disznót, kezemhez ültetem
a vályogba ölt feketetyúkot. Gőzölögnek a tanyák.
A csönd vastag pokróca hátukra dobva. Várnak.
Az öregek elmentek meghalni. Hallgatom a nyikorgó haranglábat. Csak egy vadsóska támasztja a vizes konyhát. Nehogy kidűljön az ajtó. Nehogy az ablak kiszakadjon. Elmehetsz már Kőmíves Kelemenné, elmehetsz már minden oldalából a háznak.
Születésemmel megjelölt engem
az én anyám. Megjelölt a bölcső, a pohár, a kilincs a lámpa. Bedobva hozzám halálomig a napfény, kulcslyuknak döntve halálomig a hajnal. Táncszók dorbézolnak. A dombokat elhordja a szél, majd összerakja újra ajtóm előtt. De hát miféle dombok ezek? Szorongatják kezükben a holtember ujját.
Csontváz-fehérre vetkőztetik a varangyot.
Feneketlen kutákba lökik a hideglelést. Fenéket, nyavalyákat rejtenek a füvek alatt. Hazahozom forró homokjából a hétlyukú patkót. Felakasztom a falra: mutassa az időt!
Kerekedik sötét felhő.
Felhő mélyén három vércsepp. Egyik vércsepp: piros kakas. Másik vércsepp: sárkány torka. Harmadik csepp: szűz lány vére. Azzal itatnák meg engem, nősténységgel megétetnek. Asztalomon kivirágzik a kés. Mellétérdel a szerelem: merít a test
tüzéből. Mellétérdel a rettenet: kipattogzanak a csontok. Mellétérdel az irgalom és felfedezi a kenyeret az éhség. Kikísérem a dűlőig a sírást.
Bujdosik egy dísztelen koporsó. Zuhognak rá csillagok, göröngyök. Mindhiába. Nem szökhet el rólam a halál.
Lobogó gyertya virrasztja arcom:
mert volt egy másik Magyarország is. Tíz körömmel vájom ki a csendből. Felszaggatom elátkozott sorsát, kikaparom dajkáinak könnyét, árváinak mosolyát kiásom. Mert volt egy másik Magyarország is. Látástól vakulásig. Szegényeinek lábnyomát felszedték a porból. Szerencséjükből szilánkot hasítottak. Körüldobálták örömüket gyásszal. Mert volt egy másik Magyarország is. Mezői most fakadnak, kertjei virágoznak, pávái lángot tollászkodnak.
Csaknem felgyúl szárnyuktól a ház.
Tele a szoba muzsikával.
Pedig csak egy kopott hegedű hajlong. Egy elveszett citera sugárzik. Keresem az Aljöld akácai alá
temetett szivárványt. A szótalanban megőrzött ősi reménykedést keresem. Zöld búzakoszorút dobok a háztetőre. Gyümölcsfák fehér gyertyáit égetem.
Ünneppel várlak titeket. Ünneppel. Halszálkás asztalom felterítve. Körülkerülöm a bezúduló eget, de ima helyett a történelmet mondogatom. Az arcotokat nézem. Kik vagytok ti? Kik vagytok?
L Á S Z L Ó F F Y A L A D Á R
A hang
Kísértet-éles csillagos éjszakákon átfut egy hang a suttogások álló aranyán.
Mutassátok meg a költőket, akiket olvastok, s megmondom, kik vagytok.
Mutassátok meg a költőket, akiket tiszteltek, s megmondom, kik voltatok.
Nagyapáink szikár alakját látom el- viselhetetlennek tűnő korokban, mikor hervadt már ligetünk, s csak könyveink maradtak a télre.
Mutassátok meg a költőket, akiket megvédtek, s megmondom, kik lesztek.
Vonatok
Hajnali vasútcsilingelés a kertben.
Nyitott ablakkal tolatnak a házak, éles kis lámpását lóbálja a rigó.
Utazom, örömmel utazom ma is a földdel.
Esős nap készül, emlékezni fogok, mi- közben kinézek s a szemem külön gyö- nyörködik s a szívem külön, olvasok is itt benn láthatatlan könyveket. Az idő a világra szállt, a világ vonatra szállt, én az időre szálltam, ma is valamennyien közlekedünk, egymásban kattogva átszel- jük a nagy sóstó fenekét, a viharok óceánját, a gyermekkorom kanyonjait s a huszonkettedik század délutánját. Bennünk élet és halál felé utaznak szeretteink.
Közöttünk verseny is áll, melyet előre- láthatóan, megnyerek: én fogok befutni legelőször, sípolva, sisteregve forrón megállok mint a győztes, mint a szív, még összekoccannak halkan az ütközők s az utasaim kiözönlenek az esti pályaudvar- ra. Te is köztük leszel, tanácstalanul nézel körül, csak akkor látod meg, milyen egyedül maradtál.
Május 40
Még vagy harmincszor lehet így beleszagolni a tavasz legébe. Jó. Kikapaszkodom életem házfedelére csillagos estén, két könyökön tartom magam a cserepek közt, tenyérrel dobo- lok, lassan újra elfog valami. Mert rendben van minden, az hogy szeretlek s hiába múlik el, az hogy ha nem is múlna el, mégis el kel- lene szakadnunk, az hogy szeretjük anyánkat és el fogunk válni végül, az hogy szeretem a hazám és ha ma nem is égnek a palánkok, de bántották eleget s akik még ilyen nagyon sze- rették azok se tudták megvédelmezni, az hogy szeretem az igazságot és mindig igazságtalan- ság is van, hogy néha megaláztak úgy, hogy éle- tem égő ruha, elég benne minden idegszál. Las- san újra elfog valami szorongás, csendben szo- rít, hogy nem találom meg a szívem számára a megnyugtatót, azt hogy „most már ez megmarad, megőrzi szerelmed és életed, úgy hogy elmehetsz".
Most minden milyen májusi. Búcsút intek a lámpá- nak s eloltom a holdat. Elsimítom a lepedőt.
Amikor a költő nem tudja mit alkotott, legalább
igazít valamit a világon.
K I S S A N N A
Husziták
i
Asszony gyereke pólyapántban, Tizenkét ujjú,
Kinéz a töklámpáson:
Bab-ba...
Füvek felrúgják a magot, Szemünk előtt tűzbéka ugrál, Eb tisztel: „öregebb testvérem"
Bákmacska döng előttünk, Ami aranypelyvávál megkötött, Föld elnyeli két rózsafa között.
Vonulunk.
II
öles gyertyák füstölögnek Vörösfenyőkön, egész erdőkön, E9V ég fejjel lefelé,
Valaki a táboriták közül Égre vezette seregünket, Lányjátékok kísértenek, Gyapjú, selyem.
III
Veres éjszakábozót, Telesírja, fél a madár, Dehogy is szállna Vér kapujára, Sárkoloncos lábon Elkopog.
Tenger
i
Forgó fehér napokkal Rámtörsz fogas hálákkal Nyílnak vitorlafáid Élet négy ablakáig Jajgatva magasodsz Sóval virágosodsz
Ébredésem partjáig úsznak a holdak
IIÉs csak korállfák vannak . _ Sómeder
Csíkos vitorlákkal hajódög
Sóra terül a lepke
Epét iszom az emlékezetedre Ülök szigonyosan
Halszagú üregekkel szemben Várom szörnyeid feltámadását Ülök szigonyosan a korállfák alatt
IIIMost levélsíp sikoltoz Kígyóbőr elevenedik Tappognak oroszlánok Búbos kenyeremig
Látok feketefedelű könyvet Fügefa telepszik lapjaira Hét ága átbúvik az égen Csörgőóra a parton Mire is mire is
G U L Y Á S J Ó Z S E F
Erzsébet-napi vers
Holnap. Erzsébet-nap lesz.
Az esti villamosban,
ó, a villamos csörömpölő pléhdobozában egy csokor őszirózsa világít.
Holnap Erzsébet-nap lesz, elkéstem
levéllel, virággal, magammal, elkéstem.
Talán jövőre,
ha isten segít, mondom fiatál barátomnak, egy marék
meztelen őszirózsát tart.
Fut a villamos,
a holnapba sikítva szalad.
És holnap Erzsébet-nap lesz, elkéstem
levéllel, virággal.
Egy marék őszirózsa lángol halántékomnál.
*
Az Erzsébet-napi csokorral tele város felett az ég éles gálicszemcséiben
galambok gyerekkora.
Ó, e töménykék ünnepi éggel fejem felett, a meglékelt mindenséggel!
szikrázó áramos hajam
üvegfésűmet ropogva követi messziről, mikor Erzsébet-napi csokrok, kékek, lilák úsznak a színarany novemberi fényben, melynek csak órákra futja erejéből.
Ó, ez a fejetlen szaladgálás
a jégmező előrevetett árnyékában, ez a sietség,
mit takar e virágba rejtett öröm utcákon, buszokban.
Arannyal súlyosan telített percek,
félórák az irtózatos fehérség előrevetett árnyékában.
Sose láttam harsányabb virágokat, tömény, szilárd tüzek,
sose láttam.
Virágok utójja,
sikolynál súlyosabb vörös, éles, kemény tűz, mint a gyümölcs.
Virágok s bálák egéről tegnap lehulltam.
Istenem, mikor láttam virágot!
Erzsébet-napi csokraid november, hervadt kazalban, hunyó parázshalom,
mert mindent látni előre meztelen falak közt, messze előre,
a fény pár órás kínos eszméletét, az ünnepek,
a virágok végét.
Ne gondolj rá
Te álmatlan éjszakai vándor, ne gondolj rá,
legyen, aminek lenni kell az elsötétített otthonokban.
A fuvola tokjába téve,
hangjával együtt becsomagolva alszik meztelenül,
ne gondolj rá,
csak menj körbe-körbe felgyűrt gallérral, ne emlékezz a fuvolára, melyet
a lány csókolt hosszan az alkonyi ablak mögött,
fényes hátterében a vacsora pompás csendélete készült éppen,
fehér tányérok,
még fehérebb csendülések.
Ne állj meg,
jusson eszedbe, volt már néhány órád,
hosszabb, mint az életed.
Ne lásd, ne lásd,
csak köröz az éjszaka hamvában, mélyen a csillagok alatt.
Ö, tíz éve nem. láttál csillagot!
Éles képek gyűlnek homlokod mögött,
csak lépj, lépj tovább, elérhetetlen
s bokáig érő
sötét ablakok sora közt.
gondolj arra, vállalt munkád ez.
S ha nem bírod már tovább, mondd le e pokoli megbízatást.
A horizont élén
Elindulok a völgyből, ahol élek,
mikor a puszta s a nap véget ér,
véget erőm is,
visszafordulok, az üldözött horizontról csalódottan,
átnedvesedett inggel, remek fáradtsággal,
olyan ízűvél, mint a boroké, vagy jobbal, otthonom megpillantva,
látom, nem völgyben, a horizont élén élek.
KÁRPÁTALJAI FIATAL MAGYAR KÖLTÖK
F Á B I Á N L Á S Z L Ó
Altató
Ittál a vadak lábnyomából, Azért vagy most ilyen távol.
Szarvasok sóhaja tör az égre:
József Attila, aludj el végre!
Csipkés fagyon, éles fagyon, színét veszti, icihűl a vércsepp.
Nem fogsz fázni, nem fogsz fázni;
sírod bánatodnál mélyebb.
Aki isten, most van gondban:
hideg homályba takar szépen.
Remeg az alkony, fél az alkony ablakot rázó nomád szélben.
Március
Hitemen az idő sebet vágott.
Százévesek zúgják az átkot.
Mennék, mert égek — s mi lesz nyáron?
Lenne még pajtás — tizenhárom ...
Szelek szaladtak egymásba s a fénybe!
a távolságot nincs, aki védje.
Padlássötétből márciusi ének:' szétzilált szelek összenéznek. .
Zúgó hatalom légy, pásztorok réme!
Te, zilált szelek testvérisége!
Ha folyóvíz lennék, bánatot nem tudnék;
hegyekről völgyekre lassan folydogálnék.
Ha tengervíz lennék, gyöngyöket ringatnék;
a szomorúságnak koporsója volnék.
Ha katona lennék halálig harcolnék:
sárkányfiseregben
fényes utat vágnék.
Z S E L I C K I J Ó Z S E F
Halvánnyá halódó őszöm a siratom.
Bordás testű lelkem, előtted töpörgök így érni halálra szomorú vigalom — Mennék görcsnek fára,
A vizekbe kőnek,
Tág ívű terekre márciusi szélnek, ölelkezé sük
sohase fájjon mindent ingató ingoványon.
F Ü Z E S I M A G D A
Népdalvariáció
Tavaszígérönek, rádhagyom, rádhagyom Árván maradt őszöm.
Hej, ez az őszöm Szomorú vigalom
*
Hogyne volnék már adósa,
hisz amit adott, mind visszavette;
virágot is lopott tőlem
tegnap este.
Csonkig csókolta két kezem, vasba csak lelkem verette;
első asszony utáni percem elszerette.
Gyémántot csiszoltam szürkületkor, s a szivárványt hátamra verte;
nótámat, jajj, a Marseillaise-t énekelte ...
F O D O R G É Z A
Pünkösd
harangozz értünk szárnyas angyal három ezüstös ércharanggal delejes álom dérimádság — háromnapos pünkösdkirályság ne fogjon rajtunk kék alázat
fond meg tövisből
koronánkat
T R E N C S É N Y I I M R E
Szigetek
A légitársaságok környékén minden szinte repül. Ezért szeretek ide járni, ami- kor fantasztikus regényen dolgozom. Épp rádöbbentem — mert olykor végigbámulom*
a vendégeket —, hogy manapság papíron és filmen csak a technikai fantázia csa- pong, az emberi kapcsolatok évmilliárdokon át változatlanok. A társadalom alap- egysége — való igaz — ma is a pár. A párokká rendeződés alaptörvénye pedig a
„hajkiegyenlítődés". Mennél dúsabb haja van egy nőnek, annál kopaszabb férfi vall- hatja magáénak. A művészet talán csak annyit korrigál a valóságon, hogy műalko- tásokban sokszor fiatalok is egymásra találnak . . . No de a család valóban gazdasági egység is, fészekrakói társulás — mivel nem élhetünk a fán —, életszövetség netán és a következő generáció melegágya . . .
— Parancsoljon! — rezdült meg lágyan a levegő.
Íme az érzéki valóság! A pincérnő kissé telt volt, de jól állt neki. Színvonal.
Persze, ilyen helyen, a külföldiek szájában!...
— Ejnye, honnan ismerem magát? — csúsztattam zsebre a gyűrűm. Aznap két- ségtelenül ez volt a legfantasztikusabb ötletem.
De nem mondta, hogy találjak ki jobb trükköt — ő is szemügyre vett: — Nem szokott utazni a római vonalon?
Hirtelen minden önbizalmam elszállt. Már-már bevallottam, hogy nem voltam még komolyabb külföldi úton.
— Légi vonalon — segített ki, látva tépelődésemet.
— Persze, persze! — derültem fel. — Maga volt az a fekete stewardess, aki akkor az ölembe esett, é s . . .
— N a ! . . . N a ! . . . Nyomon vagyunk! — hunyorgott. — De fekete soha sem vol- tam. Vörös. Meg szőke. Az alapszínem barna.
Elhatároztam, hogy több konkrétummal nem kísérletezem. Az ismeretség így is kézenfekvő. Fogunk mi még beszélgetni a régi, közös emlékekről. Városok! Tájak!
Tengerek!... Plakátot eleget láttam. Csak először ő emlékezzen!...
Néztem, milyen ügyesen manőverez csípőjével a szűk helyeken. Csak hasonlí- tana valakire! Jobban tudnék neki lódítani.. .
Mikor egy pillanatra megpihent a pultnál, ismét magamhoz intettem:
— De hogyhogy most pincérkedik?
— Tudja, családi dolgok . . .
— Férjhez ment?
— Az volt régen! Amikor én férjnél voltam!...
Lámcsak, lassan minden kiderül.
— Régen. Tudom! — legyintettem bosszankodva. — De azt hittem, vannak azóta újabb fejlemények . . .
— Bocsásson meg, én még most sem emlékszem határozottan — szakított félbe.
Megérdemeltem. Ilyen régi ismeretség birtokában lemagázni!... De hát tudhattam
előre, hogy neki is d e r e n g ? . . . Mindegy. A pillanat elszállt. De nem emlékszik hatá- rozottan — és ez is több, mint a semmi. Folytatni kell:
— Ó, bizonyára annyi emberrel volt már d o l g a . . . Már úgy é r t e m . . .
— Az igaz — bólintott. — De mindenkivel elbeszélgetek, és az út végére m á r tudom, ki kicsoda... Maga író?
— Honnan tudja?
Vállat vont: — Sportoló nem. Diplomata nem. Kereskedő nem. Maszek s e m . . .
— Honnan tudja, mi nem vagyok?
Vállat vont: — Emberismeret...
No i g e n . . . Szerencsére közben fizetni hívták, így alkalmam nyílt átgondolni a helyzetemet. Mindegy már, nincs vesztenivalóm, mindent bedobhatok.
Ismét a presszógépnél támaszkodott, de már intenem sem kellett. Ahogy a tekin- tetünk találkozott, ellökte magát a pulttól, és visszajött.
— Mondja, mylady, azért remélhetek? — kúszott fel a tekintetem az arcára.
— Az attól függ, mit r e m é l . . .
— Elbeszélgetünk egyszer a régi dolgokról?
Nevetett. — Ült egyáltalán repülőn?... Na nem mintha számítana. Azért elbe- ' szélgethetünk, ha gondolja...
Kell ennél több biztatás? Gyerünk neki!
— Egyszer... a n a p o k b a n . . . ha ráér, meghívom. Van egy isteni j a p á n . . . Megakadtam. Igaz, .hogy van egy táskamagnóm, de a kégli rázós.
— Magnója — bólintott. — Nekem is. De ha kedve tartja, valamikor haza- kísérhet . . .
Igaz is! Ha megfeszülök, se tudok olyan megvásárolható tárgyat produkálni, amilyennel még ne találkozott volna röpködései során. Térjünk a lényegre, ha m á r így állunk:
— Mikor végez?
— Szóval nős.
— Hát ezt honnian... ? — esett le az állam.
Orra hegyére mutatott.
Ez általában baj szokott lenni. H a c s a k . . . Majd m e g l á t j u k . . . Mindenesetre a bőre élmény. A járása lélegzetállító. Talán öt kilóval lehetne k e v e s e b b . . . De nem is feltétlenül... Mi lehet az a nagyon fontos, amit csak most lehet megtárgyalni a kolléganőjével... Aki egyébként nyomába se é r . . . Profi vagy nem profi — ez itt a kérdés!... Kérdés, kérdés, de nem döntő. Azt kellene tudni, most mi van? Körte vagy a l m a ? . . .
Rumot kértem, mert az oszlatja legjobban a kétségeket. Aztán megfogtam a csuklóját: — Határozati j a v a s l a t . . . mademoiselle?...
Baromság. Már máskor is megfigyeltem, h a iszom, keverem a stílusokat. Fan- tasztikus! . . .
A nó megrázta a fejét:
— Későn végzek. Magának is ciki... Esetleg szerdán. Akkor szabadnapos vagyok...
— Fel lehet hívni valahol?
— Nincs telefonom, nemrég költöztünk... De úgyis jön ide addig, nem?
Ráncolhattam a homlokom, mert gyorsan hozzátette: — Egyébként egész n a p otthon vagyok.
— Kora délután jó? — kérdeztem.
Bosszús kis mozdulatot tett:
— Maga mindig az időpontokkal van m e g a k a d v a . . . Nem akarom fölborítani az életét. Vegye úgy, hogy vicceltem.
— Én nem! Csakugyan akarok találkozni magával.
Lapot tépett a blokkjáról, ráírta a címét.
— Csak e g y e t . . . — dünnyögte közben barátságtalanul. — Én magának adtam meg és nem a barátainak
16
— Ezt most miért mondja?!
— Csak hogy ne legyen félreértés.
Gondolom, valami grimaszt vágtam, mert felnevetett. Észrevétlen lépéssel köze- lebb húzódott, és tarkómon meghúzta kicsit a hajam, aztán leszegett állal a sze- membe nézett:
— Na ne féljen, nem lesz ott egy férfiismerősöm, aki elszedi majd a p é n z é t . . .
— Maga teljesen!... — kezdtem felcsattanni, de a felinél abbahagytam, mert csakugyan mindenféle megfordul az ember fejében.
— Villamospénz, és kész — lett könnyed ismét a hangja. — Ha taxira kell, majd a d o k . . . De most már csakugyan megkérem, hagyjon dolgozni, mert így nem élünk m e g . . .
Szerda délután ott álltam az ajtó előtt. „özv. Tóth Jánosné"... Az ajtószám stimmelt. Szóval — özvegy. Azt mondta: e l v á l t . . . Ilyen fiatal korban nem szokták az özvegyi címet használni. Tömjénszaguk lesz t ő l e . . . Nem lehet több 25—26 éves- nél . . . Persze az ő szakmájában ez is jobb, mint a lánynév... Miért beszélt annyit a pénzről? Mindenesetre öt darab százas volt nálam, de a Doxámat otthon hagytam.
Kissé kalapált a szívem, mikor becsöngettem. Túl egyszerű ez idáig!... Hogy egy pincérnő végignéz a vendégein, és pont rajtam áll meg a tekintete — mondván:
„három hétig tökmagot eszem, de nekem ez kell, senki más!", nem nagyon való- színű, jóllehet azt se tudná rajtam megmutatni, milyen lesz, aki nem eszi meg a spenótot... Netán mégis profi lenne? Ilyen rossz szimattal?... Á ! . . . Végül kény- telen leszek azt hinni, hogy jó volt a d u m á m . . . Melyiket vehette b e ? . . . — Me- lyiket — mikor nem is mondtam semmit? . . . Nem marad más: a személyiségem!...
Ennyire biztos lenne az emberismerete?...
Idősebb asszony nyitott ajtót. Zavartan bemutatkoztam.
—; Tóthné — mondta barátságtalanul.
Még rosszabb. Szóval az anyjával lakik. Legjobb lenne azonnal elpucolni!...
Vagy átvert, és idegen címet adott?
Már-már bocsánatot kértem a zavarásért, mikor bentről fiatal női kacagás hal- latszott. Nekivágtam az élőszobának.
Tehát van egy marna is. Legyen. Nem köteleztem magam semmire. De nem lehet egy nőt faképnél hagyni, amíg a miénk nem volt.
Odabent a szent család fogadott. Nem a falon. Szanaszét a szobában. Csak a sza- már hiányzott. De lehet, hogy ők azt is látták.
Ismerősöm a sezlonon ült, pongyolában. Ölében könyv. A szőnyegen három-négy éves forma kisfiú birkózott egy ingujjra vetkőzött, izmos nyakú férfival.
Az öregasszony becsukta mögöttem az ajtót, és leült a cserépkályha mellé. Isme- rősöm ledobta a könyvet, és elibém jött, hogy üdvözöljön. A birkózónyakú is fel- tápászkodott, leporolta a tenyerét, és várakozó állásba helyezkedett.
Én is.
— Régi, jó 'barátom — mondta a nő.
Kezet szorítottunk.
— öcsiké, mutatkozz be a bácsinak! — szólt aztán a gyerekre.
— Hogy hívnak? — nyújtotta felém csöppnyi tenyerét.
Neki is bemutatkoztam.
A nő figyelmesen kivárta, aztán elvette a kabátomat.
— Üljön le, Feri.
Nem kapcsoltam rögtön, hogy nekem szól. Érdekes, Ferencet mondtam volna?
Pedig gyereknek elvből nem hazudok. Mondják, milyen meghasonlásokat okoz, mi- kor a hazugságok fölfeslenek. Szerencsére ma már eléggé bevilágítja életünket a pszichológia. Templomi faliújságon is olvastam például: ne mondjuk a ¡kisgyereknek, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát... Na mindegy — itt Feri bácsi maradok.
Félórát kibírok.
De mi ebben a családi idillben az én szerepem? . . .
— Játsszatok tovább, öcsiké! — rendelkezett a nő. — Mi most beszélgetünk egy kicsit Feri bácsival.
— Feri bácsi, te mit tudsz játszani? — állt elém a gyerek. Majdnem fenékre tottyant, ahogy hátrahúzta a feje, mikor fölnézett rám.
— Ejnye, öcsiké! Le se hagyod ülni Feri- bácsit. Nem fog máskor e l j ö n n i ! . . . Igaz?
A kérdés már nekem szólt, a hozzátartozó kutyapillantással együtt. Karon fogott, és maga mellé vont a sezlonra.
— Hát így l a k u n k . . . Meséljen valami s z é p e t . . .
— Hát i g e n . . .
— Sajnálom, hogy így a l a k u l t . . . — csúsztatta tenyerét a kezem fejére. — Egész délelőtt egyedül voltam . . .
— Miért nem mondta?!...
Lehajtotta fejét. Nyakán selymes pihék göndörödtek.
— Akkor jön, amikor akar — nézett fel aztán. — Amikor kedve t a r t j a . . . A birkózó felé sandítottam.
— Nem számítottam ma Lacira — emelte meg a tenyerét.
Jól van, ő akar beszélni róla. Akkor.lehet kérdezősködni.
— öcsiké a kistestvére?
— Dehogyis! — nevetett. — A. fiam!
— I g e n ? . . . É s . . . Van neki még több testvérkéje?... Mivelhogy Ö c s i k é ? . . .
— Á, nincs. Épp azért hívom öcsikének. Legalább n e érezze annyira, hogy egyetlen gyerek.
— Nem hiszem, hogy probléma volna... — pillantottam önkéntelen a birkózóra.
Elengedte a füle mellett.
— Ö ki? — böktem ismét a birkózó felé.
— Egy barátom.
— A gyerek apja?
— Nem, dehogy! Öcsiké apja űrhajós volt.
— Csak lezuhant?
— Ne cinikuskodjon.
— Már megbocsásson... De olyan szokatlan m i n d e n . . .
— Tudom — legyintett. — Egyébként ő még nem repült, csak a keretben volt, különben, gondolja, hogy reszkírozom?...
— Hogy került össze vele?
— Véletlenül. Csak, tudja, nem akartam k i h a g y n i . . .
— És meglett a baj — bólintottam megértőn.
— Hogyhogy baj? Akartam!
— Értem — bólintottam újra. — Nagyon egyedül v o l t . . . Kozmikus magány — a szó szoros értelmében —, és úgy érezte...
Felnevetett:
— Egyedül? Én? Soha életemben! És nem is volt még szükségem gyerekre.
Miatta kellett itthon maradnom. Nagyon szerettem repülni. Tudja, állandó változa- tosság! Tájak, külföld, emberek, mindennap ú j izgalom. Soha. nem kívántam., j o b b a t . . .
Átszellemült arccal emlékezett. Nem értettem, miért vállalta a gyereket.
— Nézze, az ember nemcsak lelkesedik, hanem néha számol is. Röpködök, mond- juk tizenöt évig. Aztán a kedves utasnak egyszer csak jobban esik a csirkecomb, ha a kolléganőm adja. Aki tíz évvel fiatalabb. Akkor én- már nem szeretek röpködni, meg egyszer el is kezdenek foglalkozni a lelkemmel, hogy nem volna-e nekem jobb a földön, nyugalom, biztonság, családi élet, e t c e t e r a . . . Aztán egyszer csak kívántam volna a gyereket, azt mondják, ez előbb-utóbb minden nőt u t o l é r . . . És hátha akkor már nem lesz választékom. Igaz?
Hát ahogy elnéztem, még jó néhány évig maga választhatja a partnereit — ha még egy űrhajós szuperhőst nem is egyhamar t a l á l . . .
18
— De tényleg átlagon fölüli gyerek, nem? — kérdezte, szeme sarkából hol rám, hol a fiára pillantva.
Csak tudnám, mit akar tőlem! Idegesítő ez a Lacinak titulált binkózó is, aki még mindig a gyereken treníroztatja oroszlánmancsait. Valahogy lelépni — mielőtt apa leszek!...
— Apuka mit szól Öcsikéhez? — kérdeztem. '
— Apuka?... Nem él mór az a p á m . . .
— Nem a magáé. Az övé . . . ?
— Ja, ő? . . . Nem tud róla. Nem tartjuk a kapcsolatot.
— Milyen nációbeli?
— Nem mindegy? Kinek van szüksége állandó izgalomra, félelemre? Nekem?
A gyereknek ? . . . Különben sem volt egy Albert Einstein . . .
A birkózó most fölkelt a földről, maga alá húzott egy széket, térdére ültette a gyereket, és egy darabig csöndesen megült körünkben, hol a nőre, hol énrám füg- gesztve tekintetét. Egyre kevésbé tudtam a nőt figyelni. Pedig már cipő nélkül ku- porgott a heverőn. Észrevette, hogy ideges vagyok. Jelentőségteljesen a birkózóra pillantott.
— Nekem mennem kell, Katikóm . . . — használta ki az félszegen a pillantásnyi figyelmet. Lassan felállt, leeresztette a gyereket a földre.
Katikám kedvesen rámosolygott:
— Nem vacsorázol velünk?
— Az kéne még csak! H ű ! . . . — kiáltott fel a nagy darab medve. — Kapnék is otthon, ha nem eszek rendesen!...
Kati nevetett. A medve is. Még a kisgyerek is, a medve lábszóra körül — mint valami oszlop körül — pörögve. Megsimogatta a nő a búcsúzkodó hátát, úgy szólt a gyerekre:
— Foglalkozz Feri bácsival. Most kérdezd meg, mit tud játszani.
Öcsiké pördült még egyet, aztán fordulásból az én lábszáram karolta át, hogy körülöttem keringjen tovább. Magunk mai-adtunk. A nagymama sem ült már a kályha mellett.
— Mit játsszunk, öcsiké? — kérdeztem kelletlenül.
— Ezt! — göcögte forgás közben, aztán énekelni kezdett hozzá valami együgyű gyerekdalt.
— Milyen játék ez, Öcsiké?
Szerettem volna szellemi síkra kerülni, mielőtt összemaszatolja a nadrágom. — Mit játszol most, öcsiké? — kérdeztem újra.
Öcsiké végre leállt, és felnézett rám: — Te mondd meg! , Tanácstalanul néztem szét a szobában. Helyt kell állnom, ha már eddig vártam.
Nekem kell ezt a játékot elneveznem, mert a gyerek tőlem várja. És gyermeknek nem szabad csalódást okozni, mert cinikus lesz... El kell pucolni innen, míg az anyja is nem tőlem várja kérdéseire a választ!...
— Feri bácsi, mit játszok én? — rángatta öcsi a nadrágszáram.
— Mit játszom!... Így kell mondani! — feleltem, mert nem jutott jobb az eszembe. • :
— Mit játszom? — kérdezte, most már helyesen.
Na és most mi van ? Nincs több kibúvó, nevet kell adnom a játéknak...
Csapódott az előszobaajtó. Kati bedugta hozzánk a fejét, és látta, hogy jól meg- vagyunk.
— Csinálok valami vacsorát — közölte, azzal mosolyogva ránkcsukta az ajtót.
— Hogy mit játsszunk, öcsiké? — tűnődtem, aztán visszaadtam a kérdést: — Na, öcsiké, mit játsszunk?
ö se tudta.
Üjból kérdezte.
Én is kérdeztem.
Ezt játszottuk.
Ö nagyon élvezte. Egyre hangosadban kacagott. Azt hittem, itt a megváltás, mikor letett a megismerés eme csúcsának meghódításáról, és hirtelen bebújt az asztal alá, onnan kiabált ki:
— Jönnék a farkasok, és f ú j a vihar! Bejöhetsz a házamba! Itt az ajtó!
Széttárta karjait két asztalláb felé.
— Kicsi a házad, nem férek be — feleltem ijedten. Ráadásul még a kisebbik asztallábköz az a j t ó ! . . .
— De beférsz, majd odább megyek! — húzódott készségesen egész hátra. Mái- nem is volt az asztal alatt.
— Vigyázz, öcsiké! — kiáltottam rá. — Kibújtál a házból!
— Nem baj, már nyár van . . . Mesélj valamit!
Inkább maradt volna tél! — sóhajtottam magamban. Aztán hangosan:
— Miről meséljek?
— Mindegy — huppant le a szőnyegre. — Ez egy sziget. Gyere föl a tengerbői, mert elüt a hajó.
Valóban a padlón álltam. Fölléptem a szigetre. A „sziget" szerencsére meglódí- totta a fantáziámat. Letelepedtem én is a szőnyegre, és a múzsákhoz fohászkodtam.
Nagyon jól jött volna, ha megjelennék a plafonon. De a plafonon csak beázás volt...
Meszes szigetvilág . . .
— Volt egyszer egy bácsi, aki nagyon sokat utazott...
— Ügy, mint a Gergely bácsi?
— Ügy, úgy, kisfiam — intettem ingerülten, mert ha már belefogtam, hagyja végiggondolnom. — Ki az a Gergely bácsi?
— Szokott hozni csigát.
Hirtelen felpattant, és átgázolva szigeten, tengeren, egy fiókból színes tengeri csigákat, kagylókat, csikókat, kavicsokat szedett elő. Hordta a tenyerembe, ölembe, hogy ezekről meséljek. Meghökkentem. Aztán szétnéztem a szobában, hány bácsinak a souvenirjait fedezhetném még f e l . . . Végül vállat vontam — mindenki csak a saját meséjét mesélheti.
— Egyszóval ez a bácsi a mély örvényű tengeren utazott egy tutajjal...
— Mi az a tutaj?
— Olyan . . . hajó. Fából van . . .
— Ez az asztal tutaj?
— Hát persze!... És ez az Odüsszeusz bácsi kivetődött egy szigetre...
— Te Odüsszeusz bácsi vagy?
— Zseniális vagy, kisfiam. Hogy találtad el?
— Hát itt vagy a szigeten.
— fényes logika!
— Mi az a logika?
— Azt majd máskor, j ó ? . . .
— Máskor is eljössz?
— Ha jó leszel.
— Te pilóta vagy ?
— Nem, kisfiam, nem vagyok pilóta — sóhajtottam.
— Űrhajós?
— Nem, kisfiam. Tutajos vagyok, mondtam. De már egy másik szigeten van egy. •.
Nem rá tartozik.
— NekQd is van egy szigeted? — csillant fel a szeme. Ilyen a gyerek. Nem tudja, minek örül.
— Van, v a n . . . — simítottam meg a fejét. — Persze hogy van. Mindenkinek van egy szigete, körös-körül meg nagy-nagy víz. Nem tudtad?
Igaz is, minek azt neki tudnia... Lehet, mire megnő, könnyebb is lesz a iközlekedés...
— Neked milyen szigeted van?
/
Rokonszenves kölyök. Én is érdeklődöm a mások szigetei iránt — de neki még ez bonyolult... Marhaságra fordítottam:
— Hát olyan!... Fák vannak rajta, meg tehenek, meg autók, meg halász- csárda . . .
Ha már sziget, legyen minél nagyobb!...
Bejött Kati az abrosszal.
— Anyuka! — futott élé a kisgyerek. — Ez a bácsi egy szigeten lakik!
— Milyen szigeten? — mosolygott rám a nő.
— Meséltem n e k i . . .
— Ez a bácsi tutajos! — lelkendezett a gyerek.
Talán görbén, felfele nézhettem a nőre, mert mintha kapcsolt volna: — Tutajos.
Aha. És egy másik szigeten lakik. Érdekes.
Gyors pillantást vetett rám, aztán kissé kihívó hangon kérdezte:
— És most azt hiszi, hogy itt meg fogják enni?
— Erről nem meséltem a fiának.
Fagyosan húzta el a száját: — Megmenekült. Anyám már hozza a vacsorát...
Hogy a megevéstől menekültem meg, vagy egyébtől, nem volt világos.
— Nem vagyok jó mesélő — mondtam. — Legalábbis nem nagyon értek a gye- rekek n y é l v é n . . .
— Kár — felelte, és szétrakta a tányérokat.
A mama behozta az ételt — asztalhoz ültünk.
— J ó étvágyat, Feri! — nézett rám ismerősöm nagy, sötét, ismét meleg tekin- tetű szemével. Helyénvaló volt a kívánság, mert elég nehezen nyeltem.
Zavart az is, hogy ez a fesztelen nő most milyen szertartásosan viselkedik...
Talán az anyjának játssza?...
— Az enyémet nem vágná össze? — néztem rá, mikor nyakában -szalvétával türelmesen várakozó kisfia szalámiját és kenyerét vagdalta.
— Dehogynem, nagyon szívesen! — nevetett. Kicsit mintha erőltette volna. Szal- vétát kötött a nyakamba, közben meg is csiklandozott. A gyerek nevetni kezdett. Én is próbáltam. Csak a nagymama maradt apatikus. Katalin a hátam mögé állt, hogy felaprítsa tányéromon az ételt. Erős, telt mellével a fülemhez é r t . . .
Hát furcsa egy helyzet volt! Itt ez a gyerekrajongó anya, aki még komédiázik is, mint egy óvónő, közben egy-egy pillanatra kilövell szemeiből, .ujjaiból, ruházata alól a magasfeszültségű e r o t i k a . . . . Mindenféle bácsik járnak ide, építőkockát hoz- nak, vasmacskát meg színes kagylókat — én még a nevemet is kint hagytam, mégis én vagyok — Feri bácsi néven — az est attrakciója. Katalin és kisfia minden perc- ben talált valiami kacggnivalót, és humoruk bőséges áldását mind elém tálalták — míg az öregasszony, mint a világ ősanyja, némán vegetált...
Egyszer a vacsorának is vége lett.
— Menjetek ki a nagymamával, mosakodjatok meg — emelte le Kati a fiát a keleti bőrpárnával magasított székről, aztán összeszedte a tányérokat.
— Nem nagyon szereti a gyerekeket — dünnyögte, mikor ketten maradtunk.
— Nem hiszem, hogy ez lenne a fő jellemvonásom — vontam vállat.
— Maguknak nincs?
. — Egyelőre nem engedhetem meg magamnak.
— Rosszul teszi. Nem tudja, milyen öröm, amikor megtanul valamit.
— Igaz. De nagy kötöttség.
— U g y a n ! . . . Engem miben gátol?!
összefogta az evőeszközt az abrosszal, és kivitte. Mikor visszajött, behallatszott a gyerek gargarizálása a fürdőszobából. Kati hozzám lépett és megsimogatta a ka- romat:
— Majd ha bejönnek elköszönni, legyen egy-két jó szava a gyerekhez. Ha eset- leg megkérdezi, mikor jön megint, mondjon neki v a l a m i t . . . Az anyámnak meg mondja, hogy csókolja a kezét. Tudja, keserű, özvegy papné, az a mániája, hogy senki sem tiszteli... És, játssza el, hogy mindjárt megy maga is. J ó ? . . .
Bólintottam. Már jöttek is. Kati körbenézte a gyereket.
— Mutasd a fogad, kisfiam! — Megvizsgálta a leheletét, végigsimította a lába szárát, megtapogatta a karját, vállát, félrekotorta homlokáról a hajat, és a fülébe súgta: — Köszönj el Feri bácsitól!
öcsikéhez léptem, és nyújtottam a tenyerem. Nagy pacsit 'kaptam. Meg is dicsér- tem. Aztán meghajoltam a nagymama felé:
— Kezét csókolom, asszonyom. Nem tudom, találkozunk-e még, mert néhány perc múlva mennem kell.
Mintha elmosolyodott volna:
— Isten áldja, fiam. Legyen szerencsénk.
Kézen fogta öcsikét, és elvezette.
— Elhiszi?... — néztem utánuk csodálkozva.
— Igyekszik! — felelte Kati, majd széles mozdulattal helyet mutatott. Leültem.
Ő egyelőre állva maradt, szék hátára támaszkodott, úgy révedezett:
— ö r ü l azért ő is a vendégnek... Az apám húsz éve halt m e g . . . Velem se beszélgetett soha senki, ameddig ki nem nőttek a szarvacskáim.. . Tudja, mi az, úgy felnőni, hogy nem foglalkoztatja senki az ember fantáziáját? Még az osztály- főnököm is mindig nő v o l t ! . . . Hát nem tragédia? . . .
Felém fordult és elnevette magát. Imádom, mikor egy nő hátraveti a fejét. Nya- kán felejtettem a tekintetem.
Leült a székre:
— Csak azért beszélek, hogy lássa, nem vagyok valami kiszolgáltatott lélek. Ezt a családi állapotot magam választottam, és eddig b e v á l t . . . Magának mi a véle- ménye?
Mit felelhettem volna? Hogy egyelőre nem egészen vagyok tisztában a családi állapotával?
Kati bólintott:
— Nem nyilatkozik. Csak kérőddzön. Különben, mindenki azt gondol, amit akar.
— Félreért! — simogattam meg a térdét. — Nekem száz százalékig megfelel a maga családi állapota!... Életformája!... Mittudomém!... Kétszáz százalékig!...
— Igazán? — távolította el a kezem ideges nevetéssel. — Ez megnyugtató!...
Dühítő, hogy a testéhez é.rek, és a szavamra válaszol. Végtére is mi lesz? Az éj- szaka közeledik... A helyzet egyszerűsödik... De mikor leszünk már Ádám és É v a ? . . . A paradicsomi pillanat, mikor férfi és nő csak egymásról t u d . . . Most még az Éden négyszer öt méter, és falait benyomja a V i l á g . . . Nem bánom, holnap akár nyuszit hozok a gyerekének, vagy harcolok a szabadságjogaimért, de most tör- ténjen már valami!... Csak pillanatnyilag nem tudom elképzelni, hogyan lesz ebből
•az erényes anyából .a rendelkezésünkre álló idő alatt izgalmas nőstény . . . Próbá- lom úgy nézni — összehúzom a pupillámat....
Érdekes, az állatvilágban a nőstény anyaállatot jelent, kicsinyeit védő nőstény oroszlán, farkas és társaik; nálunk meg az önmagáért — vagy kedvünkért — való perzselő és pazarló testiséget...
Csak nem akart a lelkem az alkalomhoz emelkedni, pedig a nő tiszteletre mél- tóan igyekezett. Italt töltött.
— Szervusz — lehelte konyakja párolgó színére.
— Szervusz — feleltem, közben azt gondoltam: boszorkánykonyak...
— Gondterhelt vagy — simította meg a homlokom. „Most varázsol..."
Megráztam a fejem.
Felemelte az államat:
— Ide figyelj! Ha valakit meg akarnék fogni, az nem te l e n n é l . . .
Félrelöktem a kezét, de elkapta az ujjaimat, és keményen megszorította: — Nem fejeztem be! Nem azt mondtam, hogy ellenszenves vagy. Akkor ide se h í v l a k . . . Senkit se ismerek, akit idehoznék! Érted? Nekem a fiam szemével is kell n é z n e m . . ,
— Éppen azért gondoltam, hogy apát k e r e s e l . . . Nagyot kacagott:
22
— Ezért ülsz ecetben? É b r e d j ! . . . Kell neki apa, persze. De amennyi kell, annyi mindig van! És még sose látta a szüleit veszekedni! Tudod, mit jelent e z ? ! . . .
Pillanatra a szemem nagyobb volt, mint a fejem.
— Ez v a l a m i . . . 'kísérlet? . . . Hirtelen méregbe jött.
— Kísérlet?!... Ez van! Ide figyelj, én éltem! Láttam egy kicsit magasabbról is.
Igényes vagyok. Csoda?
— Nem csoda.
— Csak nem vagyok már húszéves, igaz? . . .
Huszonöt l e h e t . . . De ha huszonnyolc, eldobom az emberismeretem.
— Lehet, hogy öt év múlva elhízom. Művelt nem vagyok. Tudok három nyel- vet — ez m i n d e n . . . Amilyen férfival én élni tudnék, az nem rólam álmodik. Aki- nek meg jó volnék, az nekem nem lehet jó. Világos?... Na, erről e n n y i t . . .
Fújt egyet, aztán lassan kinyújtóztatta a karjait. Ismét mosolyogva nézett rám:
— Tiszta?
— Tiszta — feleltem, és én is nyújtózkodtam, roppantak a csontjaim. Felemel- kedtem.
A nő mindkét tenyerét tarkója alá tette. Kerek, sötét szemeit egyre közelebbről láttam. így néztük egymást — nem tudom meddig —, aztán szép, ápolt szemöldöke kérdőre húzódott:
— Lebontsam a hajam ? . . .
. . . Igazán lehet egy kicsit játszadozni a gyerekkel... — gondoltam. Jó másfél órával később. Már az utcán.
R A F F A I S A R O L T A
Láncban és lakatban
Be vagyok hát kerítve, fogva-fonva,
mint a kövek árnyéka, puszta függvény — régen kimért kistávok törpe foglya.
így volt kezdettől. És mindvégig így lesz.
Negyven év kellett a fölismeréshez.
Onáltatásom — a négy évtizednyi egyszerre tudott megtagadni merni.
Be vagyunk mi kerítve irgalmatlan.
A fogak között megszűrt szép szavakban a nyüszítések felhangjai sírnak
hordván lehagyhatatlan kínjainkat, ismervén dühödt kis félelmeinket — szavak, szavak, őriznek, s elveszítnek.
Jól tudom, jól: jegeces kövek árnya, hogy kúszhatok hegylábtól hegy aljába, tömbtől a tömbig. Feltűremkedett veszedelmek a völgybezárt felett nem múlnak, vannak. Egyetlen öröklét.
S mindünk ölében hurcolja a kölykét, megszülhetetlen — szabadulhatatlan:
láncban, lakatban — láncban és lakatban.
Kövecses gondok — múlhatatlanul.
S a mindenség a merev arcok láttán se meg nem retten, se el nem borul.
S én — kölykeféltön, folyton reszketőn
ember voltomat csak addig hiszem,
amíg még van mit elveszítenem.
D Ö B R E N T E I K O R N É L
Az oltár
Bíbor istálló a ti szátok, benne magasztos barmok langya delel, de habot vet repedő tőgyük adója s öltözik suhogó tejbe az oltár! Csengettyűhangok görnyedve emelik, istenke tanyája nehéz, pólya- fehér verítékét virulásra esőzi eretnek vér, hasas így lesz a kehely, majdani kihordója malasztnak Rozmár-nevetésű ez az oltár, gyertyáktól agyaras
vadja a kínnak! Szentének csurgatott mézébe ragasztnak türkisz legyeket a hullakifosztók, elrabolták dicsősége díszét a hősi húsoknak, hát szikrázó nyaklánc a zsoltár, noha makulátlan nyakon ékszerként fölizzik az éhe!
A téren fájdalmat szegeznek az ácsok, ím készen itt áll a kegyhely, ölében hajszolt kutya nyelve lobog föl, irgalom mécse, kitépi lángból az éjt s lesz háza kő, irgalom a Végtelen, s a végtelen a Kő, tüze tündököl két képzelet között, rózsafanyárs a kőből kinő
Vörös vagOn a virradat, koldulni elhozza a sereget
s tékozolni a virágokat. Taposó lovakként dőltök a hámba malomkő-ostya körül, a sörényetek tűzvész, nem lehet oltani, ölni, de enni igen, falni a tűzből, fölajzva ámbra delejtől, ha megmásszátok az űrt jázmintébolydák falán s lerogytok a tisztaság kíntól kifehérült emlékműve előtt, , mit örökkön böjtöl a sír! Karotok kenyérrel áldott asztalán
fekete mise a férgek jelenése. A kakasszó három tornya ledőlt!
V É G H A N T A L
A kamat
Tóth néninek azt mondta a portás a gyárkapuban, hogy menjen csak fel egész nyugodtan, belépőt se ad, mehet anélkül is, dehogy küldik vissza, majd meglátja, hogy tárt karokkal fogadják.
Furcsának és idegennek érzett itt mindent, ahogy belépett a kapun. Har- minc évet töltött el eddig gyárban, de nem ebben. Érdekes, hogy harminc év alatt soha más gyárban nem volt, csak abban az övékében. Ügy tudott ott már jönni-menni a folyosókon, az udvaron, hogy bekötött szemmel is megtalált volna mindent.
Még jó, hogy itt a portás megmutatta, melyik lépcsőházból jut el a sze- mélyzetishez.
Tegnap a munka végeztével Kenyeres bácsi megkínálta egy pohár musttal.
Van az öregnek otthon egy lugasa a ház mellett, arról szüretel. Be-behoz egy- egy üveg piros szőlőlét — azt kínálgatja kicsi poharakból. Mintha csak sejtette volna az öreg, hogy ez neki — Tóth néninek — amolyan búcsúztató pohár- koccintás. De Tóth nénin kívül nem tudta ezt senki. Nem mondta, hogy ő ide többet már nem jön, mindent elrendezett magában; ennek vége, odafent az irodában tudják, de a munkatársak közül senki.
Mindegy, ennek így kell lenni, ahogy van!
Kenyeres bácsi egy pohár mustot félretett — hogy ez meg a Tóth néni lányáé, Editkéé... Várták, hogy lejön az anyjához munkaidő után, de nem jött le. Ö ugyanabban a gyárban műszaki rajzoló, ahol az édesanyja takarít.
Vagyis, ahol eddig takarított.
Edit felnőtt, szép lány lett. Igazán szép. Nem csodálkozott rajta senki, hogy nemsokkal aztán, ahogy idehelyezték a tmk-hoz azt a fiatal mérnököt — a Csernyeföldyt,—, még egy hét se telt el, egy délután megvárta a gyárkapu- ban, aztán együtt indultak el hazafelé.
Persze, ki tudja, mi minden előzhette már meg ezt az együttes elindulást.
Régen Edit mindennapos volt lent a .műhelyben, ahol a mama takarított.
Onnan ment iskolába, ha délutános volt; estére oda ment vissza; a fiúk betet- tek az egyik esztergapad mellé egy kis asztalt — az lett az Editkéé. Azon mindig volt valami, ha Edit jött. Ha más nem, egy szem dió a Kenyeres bácsi kertjéből.
Edit és a mama ketten vannak — nem is tudja itt a gyárban senki, hogy a papa meghalt-e vagy elmaradt a családtól; Edit és a mama, ők így ketten voltak egy egész család; mintha testvérek is lennének — a papájuk meg ez a gyár, a műhely, hosszú évek óta.
26
Ment a folyosókon Tóth néni. Vajon ezeket az új, idegen falakat mikor szokja meg? A kis táskájából kivette az iratait már a folyosó elején. Hátha nem lesz a személyzetisnél senki, azonnal őrá kerül a sor; ne kelljen majd ott kotorászni. Ment, és hallotta, hogy a folyosón visszhangoznak cipőjének koppa- násai. Ott a folyosó legvégén van a személyzetis szobája, ahova ő megy. Félt a zajtól, amit a lépteivel vert.
Ha látnák a munkatársai...
— Megbolondultál, te Eszter? — biztos ezt mondanák néki.
Dehogy bolondult ő meg, igazán tudja mit csinál, tudta mindig is. Egyedül nevelte fel a gyerekét, Editet, de nem akárhogy. Különb nevelést más se igen adott a gyerekének, különb ruhája, cipője senkinek se volt az osztályban; meg- nézte ezt Tóth néni mindig, minden évben az évnyitókon. És a felső iskolában is megadott Editnek mindent. Megad most is. Nincs még Editnek sok fizetése, kezdő.
Egyszer a mama is látta Editet azzal a Csernyeföldy nevű mérnökfiúval.
De nem tudta jól megnézni, alig mert odatekinteni, ahol ők mentek, pedig szeretett volna. Este megkérdezte Editkét. A lánya szívesen beszélt arról a fiúról. Ebből Tóth néni már sok mindent megtudott. Nem is abból, amit Edit elmondott, hanem inkább abból, ahogy elmondta.
Később arról beszélgettek, hogy Edit mostanában sose jön le a műhelybe, pedig a Tóth néni társai mindig kérdezik Editkét. Kenyeres bácsi piros bélű körtét is hozott, abból félretett kettőt, be az asztalfiókba, hogy az az Editkéé.
Ott fent az irodában rengeteg a munka. És fárasztó. Nincs olyan nap, hogy Editék ne túlóráznának.
Szoktak a mamáék is — de ő már fel se veszi az ilyesmit. Edit még fiatal, hamar fárad, kímélni kell. Meg aztán mindig is olyan kis gyenge, fáradékony v o l t . . . Pedig a mama megadott neki mindent, ami csak tőle telhetett.
Este ahogy beszélgettek, a mama nem is szólt rá semmit, amikor Edit azt mondta, hogy mit járjon ő folyton le abba a rohadt műhelybe, talán azt hiszi valaki, hogy olyan nagy öröm neki az odamenetel? Ki az, aki szívesen látja viszont a gyermekkori nyomorúságát? Ezt mondta. A mama meg akarta kér- dezni, hogy miféle nyomorúság volt az, hiszen meleg volt a műhelyben min- dig, meg kényelmes az asztal, igazán tanulhatott, olvashatott Editke az asztal mellett, és várta is a műhelyben mindenki, hogy mikor jön már.
Akkoriban még Tóth néni azt hitte, ha Edit is dolgozik majd, akkor együtt jönnek, együtt mennek mindennap; az nagyon szép lesz; Edit járjon úgy, mint bármelyik tisztviselőnő a gyárban, neki mindegy, neki nem számít, de azért ő se volt szutykos soha. Soha. Még a nehezebb időkben sem.
Most már holnaptól kezdve, ha minden jól megy, ide fog járni az új helyre. Elég hosszú sor áll ott a folyosó végén, az lesz a személyzetis szobája, egészen biztos. No, mindegy, ha sorba kell állni, hát áll, majd csak rákerül a sor; ezt a napot úgyis erre szánta, kitelik belőle. Csak azt tudná, mi szoron- gatja őt most belülről, mintha félne, pedig nincs mitől. Beáll a sor végére, nem megy nehezen az idő, ha van az embernek min gondolkozni.
Edit furcsa egy idő óta. Azt mondta, szeret a gyárban dolgozni. Nemrég meg arról beszélt, hogy miért is volt ilyen hülye, miért ide jött, mehetett volna máshova is.
— De hát akkor vissza kellett volna fizetned az ösztöndíjat!
— Na és? Visszafizettem volna! Inkább éheztem volna meg!
Egy-egy ilyen beszélgetés után mást Edit nem mondott, a mama sem kér- dezősködött, ültek az asztal mellett, vacsoráztak. Edit néha egy-egy pillanatra megállt az evésben, maga elé nézett, vagy messze a fal felé — és hallgattak.
Furcsa volt, hogy mostanában olyan keveset nevetnek, pedig régen, amikor Edit még egész kicsi lány volt, akkor nehezebb is volt minden, de akkoriban ők ketten olyan jókat tudtak nevetni. Mindenen. Még azon is, ha szaladtak a villamos után, aztán elindult a kocsi, abban a pillanatban, amikor ők a meg- állóhoz értek. Csak nevettek, nevettek az ilyesmin ők ketten, a mamának sok- szor még a szeme is könnyes lett. Ügy elmaradtak ezek a nagy nevetések mostanában.
Edit akkoriban már minden este Csernyeföldyvel jött ki a gyárkapun. El- kísérte a fiú egész hazáig. De érdekes, sose jött be. A mama — Tóth néni — várta, hogy egyszer majd Edit megemlíti, hogy az a fiú eljön vasárnap délután.
Vagy talán ebédre; vacsorára. Igazán szívesen látná, paprikás csirkét főzne;
tejfelesen, petrezselyemlevéllel — jó apróra vágná a petrezselyemlevelet, a csir- két a piacon venné, falusiaktól, annak a csirkének sokkal jobb íze van.
De vajon nemcsak szórakozni akar az a fiú Editteí? Mérnök, fiatal is, jó- képű is, hány lány akadhatna neki, aztán mindig Editet kísérgeti. Igaz, Edit műszaki rajzoló, van végzettsége, de akkor is; mostanában már mindenkinek van végzettsége. De jó volna tudni, mi rejtőzik abban a fiúban legbelül, ha Editre gondol, ö k mégis így ketten egyszerű emberek. Ezt így mondják. Az a fiú m e g . . . egyszer elmesélte Edit, hogy Péternek a nagyapja szolgabíró volt;
annak az apja meg 'alispán, de a Péter szülei már igazán rendes emberek.
Ebben Tóth néni nem is mert volna kételkedni. Azon gondolkozott egy- szer, hogy vajon Edit tudja-e, ki volt régen a szolgabíró meg az alispán, vajon honnan tudhatja — valahonnan biztos tudja, mert nem kérdezte meg!
Hogy a vizitre sose került sor, Tóth néni csak várt, várt, nem faggatta Editet, hogy na, kislányom, hát ha annyira szerettek együtt lenni, miért nem hívod meg azt a fiút egy vasárnap délutánra, elhiszem én, hogy tudsz te ma- gadra vigyázni, nem féltelek én, kislányom, de hát azért meghívhatnád, ne te menj utána mindig!
Ezt akarta Editnek mondani, de nem mondta.
Egy este Edit korábban jött haza, mint 'ahogy a mama várta. Kedvetlen volt, meg nagyon szomorú. Alig evett; mindig csak messze-messzenézett a tá- nyérja fölött. A mama azt gondolta, no, most bekövetkezett az, amit ő ugyan se kimondani nem mert soha, sőt még magában végiggondolni se nagyon — egyedül maradt Edit.
Nem ez történt. Moziba akartak menni, nem kaptak jegyet, Csernyeföldy hazakísérte Editet, de a fiú csak az utca elejéig jött, Edit soha nem engedte, hogy tovább jöjjön, rossz, lucskos idő volt odakint, hamar elbúcsúztak, kevés ideig voltak ma együtt.
Ekkor mondta a mama, hogy miért nem hívtad be?
,— Behívni? Ide? Egy ilyen udvarra? Egy ilyen lakásba, mint a mienk?
— De hát, kislányom, mi itt lakunk. A mi otthonunk ez. Rendes és tiszta itt minden. Nem hanyagoltunk mi el soha semmit ebben a lakásban. Jól érez- tük mi itt magunkat mindig. Hogy egy kicsit szegényesen vagyunk, hát na, istenem! Nem ez a szégyen!
— Ha tudná anyuka, hogy undorodok ezektől az anyukaféle példabeszé- dektől... a szegénység! Hát anyuka azt hiszi, hogy az még dicsőség mindig, ugye? Mint a maguk idejében? Legyek rá büszke, igaz?
28
