A nagy illúzió hőskora - Olafur Eliasson: Árnyékvetítõ lámpa, 2004

Azt a tapasztalatunkat, hogy a külvilágot általában két szemmel nézzük, tekintetünk folyamatosan pásztáz, közben gyakorta pislogunk, fejünket mozgatjuk, ám a világ-élményt mégis egyetlen, stabil, térbeli, folytonos és mozgó képként állítja elő az agyunk, a mai látáskutatók gyakorta mint a „nagy illúziót” nevezik meg.

A fotografikus képrögzítés feltalálásának kezdetei valamint aromantikaszületése (Stendhal) nagyjából párhuzamos azokkal a mai szemmel nézve talán sokkal meré-szebb, forradalmian újszempontokatjelentő kísérletekkel, melyek valódi jelentősége majd csak a húszadik században tárul fel, s melyek képek egymáshoz viszonyításának segítségével a tér és idő illúzionisztikus ábrázolását valósították meg első ízben.

Miközben – az akadémizmus nagyobb dicsőségére – egyre alaposabb, újabb és vaskosabb kötetek jelentek meg a helyes perspektívikus ábrázolás és árnyékolás szabá-lyainak mind kifinomultabb részleteiről, s az egy szemmel történő képszerkesztés monopóliuma kiterjedni látszott a „camera obscura” típusú szem „külsővé tételével”, elidegenítésével (hogy itt a korfestés érdekében marxi kategóriákat használjunk), mely megkezdi korábban példa nélküli világkarrierjét, mint fotografikus kép, eközben, szinte észrevétlenül megformálódik a valódi kérdés: látásunk általában nem egy, hanem két szem működése révén, sőt szakaszosan történik, s mégis egyetlen, tér- és időbeli, meg-szakítatlan és állandó tapasztalati érzetét kapjuk a külvilágnak. A monokuláris kép egyeduralmát éppen nagy technikai expanziója idején dönti meg a szemek, a látás működésére irányuló kutatás nyomán néhány olyan találmány,filozófiai játék, mint a sztereoszkóp vagy a fenakisztiszkóp.

A vizsgálatok kezdetben mint hibák, optikai csalódások, illúziók analízisei tétele-ződnek: miért látszanak a forgó kerék küllői állónak adott pillanatban, miért lehet, hogy két, különböző perspektívából szerkesztett rajzot megfelelőképpen szemeink elé tárva térbeli tárgyat érzékelünk, miért látjuk a lerajzolt mozgásfázisokból álló ábrasorozatot folyamatosan mozgó képnek, miközben „tudjuk”, hogy állóképekről van szó. A felfede-zések, vagy azok nyomán az elkészült eszközök párhuzamosan jelennek meg tudomá-nyos kontextusban (akadémiai felolvasások és publikációk), piaci környezetben (szaba-dalmak és vásárolható kereskedelmi termékek) és mint játékok („philosophical toys”), a kuriozitásra fogékony felnőtt és a gyerekszoba világát együttesen célozva meg.

A kísérletek több szálon zajlanak, s legföljebb a prezentáció és/vagy publikáció közegében (mint a Royal Society) érnek össze, s ebben a formában, ahogy alább fel-tesszük, a kérdés talán anakronisztikusnak tűnik: Miért van az, hogy ha két, egymástól kicsit (és megfelelőképpen) eltérő képet egyszerre nézünk, de mindkét szemünkkel külön-külön, megfelelő ideig, akkor három dimenziós testekként látjuk az ábrázoltat, tehát térillúziót kapunk, ám ha egymás után látjuk ezeket a képeket, eléggé gyorsan, akkor mozgást tapasztalunk? Konkrétabban tehát két sztereoszkópikus kép egymáshoz

P E T E R N Á K M I K L Ó S

101

viszonyítása mélységérzetet, „térhatást” kelt, ha a két szemnek egymás mellett, parallel mutatjuk (sztereónézőn nézzük), míg ugyanazon két képet gyors egymásutánban látva (vetítve, vagy stroboszkopikus eszközökön, pl. a William Georg Horner (1786–1837) által 1834-ben leírt daedalumon nézve)¹elemi mozgás-illúziót kapunk.

1832

Abban az évben, amikor Honoré de Balzac elkészülAz ismeretlen remekműcímű novellájával (1832 február) és Louis-Albert Necker (1786–1861) svájci tudós Sir David Brewsternek (1781–1868) írt levelében²leír egy érdekes optikai jelenséget, amely máig a Necker-kocka³néven ismert, egy belga és egy osztrák tudós egymástól függetlenül megszerkesztenek, publikálnak majd piacra dobnak egy-egy (egymáshoz igen hasonló, de másként megnevezett)⁴illúzióziókeltő eszközt. Joseph Plateau fenakisztiszkópnak, Simon Stampfer (1790–1864)⁵stroboszkópnak nevezi azt a tárcsát, melyen körkö-rösen egymástól egyenlő távolságban kicsiny rések, valamint mozgásfázisok rajzai talál-hatók. Plateau, Joseph Antoine Ferdinand (1801–1883)⁶megismétli Chevalier Patrick d’Arcy (1725–1779) kísérleteit⁷1827-ben, majd Peter Mark Roget (1779–1869) meg-figyeléseit,⁸illetve ennek nyomán Michael Faraday (1791–1867) publikációját olvasva szerkeszti meg az – angolulPhantoscope-nak nevezett – demonstrációs készüléket.

Stampfer ugyancsak Faraday⁹nyomán dolgozik és szabadalmaztatja is a strobosz-kópot, aminek 1833-ban két kiadása is elfogy (a második 16 különböző tárcsát tartal-maz).¹⁰Ugyancsak 1832-ben készíti el Charles Wheatstone (1802–1875), a londoni King’s College kísérleti filozófia professzora (Professor of Experimental Philosophy) első, tükrös sztereoszkópját, de csak 6 évvel később, 1838-ban publikálja.¹¹

Wheatstone a perspektíva ismert szabályszerűségéből indítja felfedezése ismer-tetését: „Azok a jelenségek, amelyeket ez az egyszerű kísérlet olyan nyilvánvalóvá tesz, könnyen levezethetőek a perspektíva jól ismert törvényeiből; (...) Mégis elkerülte min-den filozófus és művész figyelmét, aki a látás és a perspektíva témájával foglalkozott.”¹² Tanulmányában történeti példákat hoz arra, miként próbáltak korábban szembenézni azzal a ténnyel, hogy a látásunk két szemmel történik, illetve hogy mikor és miért jut-hattak téves magyarázathoz egy-egy felismert jelenség értelmezésénél. A sztereosz-kóppal a látáskutatás döntő fordulatot vett, illetve egy új vizsgálati eszköz használatba vételével számos, korábban elképzelhetetlen új kísérlet megvalósítására nyílt mód.

Hermann von Helmholtz (1821–1894) is gyakran foglalkozik vele, sőt Wheatstone pseudoscope-ja nyomán ő is szerkeszt egytelestereoscope-nak nevezett eszközt,¹³ nagy távolságban lévő objektumok térhatású megjelenítésére.

A 18. századi tudósok, Johann Andreas Segner,¹⁴illetve D’Arcy felfigyeltek arra a tényre, hogy ott is képesek vagyunk mozgást látni, ahol valójában nincs, hogy egy pontszerű fényforrás sebes mozgatását folytonos vonalként észleljük, a látszólagos mozgás érzékelése mint vizsgálandó probléma mégis csak a 19. század elején jelenik meg Peter Mark Roget 1824. december 9-i, Royal Societyben tartottExplanation of an optical deception in the appearance of the spokes of a wheel when seen through vertical aperturescímű előadásában, mely a „látás perszisztenciáját”, vagyis azt az elképzelést próbálta bizonyitani, hogy a retinán egy ideig megőrződik a látott kép. Mielőtt a magya-rázat téves volta kiderült volna,¹⁵a 19. század az elgondolás alapján optikai eszközök sokaságát szerkesztette meg, végpontján a filmmel.

1) William George Horner:On the Pro-perties of the Daedaleum, a new Instru-ment of Optical Phenomena. The London and Edinburgh Philosophical Magazine, January 1834.

2) Brewsternek annyira tetszik, hogy pub-likálja is:Observations on some remark-able Optical Phaenomena seen in Swit-zerland; and on an Optical Phaenomenon which occurs on viewing a Figure of a Crys-tal or Geometrial Solid,L.A. Necker (1832) The London & Edinburgh Philosophical Magazine and Journal of Science, 3rd ser., 1, 329–337.

3) Az első modern, tudományos leírása an-nak az illúzióan-nak, mely máig talán a leghí-resebb, eredeti formájában egy romboid test összes éleinek a rajza, melyet nézve vál-tozik, melyik csúcsát érzékeljük hozzánk közelebb esőnek. Vö. Richard L. Gregory:

Perceptual illusions and brain models.

http://www.richardgregory.org/papers/kn owl_illusion/knowledge-in-perception.htm Az eredeti ábrát és leírását Wheatstone 1838-as tanulmánya is közli, de nem fo-gadja el Necker magyarázatát. Vö. Charles Wheatstone:Contributions to the Physio-logy of Vision. Part the First. On some remarkable, and hitherto unobserved Phe-nomena of Binocular Vision. Philosophi-cal Transactions of the Royal Society of London, 124 (1838), 371-394.

4) Early Visual Media http://users.telenet.be /thomasweynants/opticaltoys-phena.html 5)http://www.clubosttirol.at/simon_stampfer.htm 6) Museum for the History of Sciences, Ghent, http://www.mhsgent.ugent.be/

eng-plat1.html

7) D’Arcy, Patrick lovag (Chevalier), 1765:

Mémoire sur la durée de la sensation de la vue,Mémoires de l’Académie des Sci-ences de Paris, 439-451. D’Arcy leírja azt a gépet, melyet a kísérlethez épített, bele-értve a körülmények, a megfigyelési hely-zet aprólékos részletezését. „Dans une chambre presque en face de la machine et a peu pres a la męme hauteur, étoit placée aupres d’une excellente pendule a seconde, une personne que j’appellerai quelquefois l’Observateur, chargée d’observer les dif-férentes apparences des corps que la ma-chine seroit tourner; il n’y avoit dans cette chambre aucune lumiere, les volets en éto-ient fermés et la personne ne regardoit que par une ouverture faite dans un des volets, afin que les yeux ne suffent distraits par aucune lumiere étrangere; cette chambre étoit éloignée de la machine de vingt-huit toises.” (Vázlatos fordításban: „Egy szobá-ban, majdnem szemben a géppel és szinte azonos magasságban, egy kiváló másod-percmérő ingaóra volt elhelyezve, megbíz-tam valakit, akit néha majd Megfigyelő-nek fogok hívni, hogy figyelje a gép által forgatott testek különböző megjelenési formáit; semmilyen fény nem volt a szo-bában, az ablaktáblák csukva, és ez a sze-mély csak az egyik ablaktábla résén ke-resztül nézett ki, hogy a tekintetét ne vonja el más idegen fény; ez a szoba huszonnyolc ölnyire volt a gépezettől.”) A sokat hivat-kozott, de annál ritkábban olvasott írás ma már könnyen elérhető a Bibliotheque nati-onale de France/Gallica jóvoltából:

http://gallica2.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k35 63c.r=.langen

8) Előadása 1824. december 9.-én: Expla-nation of an optical deception in the appe-arance of the spokes of a wheel when seen through vertical aperture.Philosophical Transactions of the Royal Society of Lon-don, 115 (1825) 131-140.

Ugyanezen jelenséget John Ayrton Paris (1785–1856), aki orvos volt és egy fiat-aloknak szóló tudomány-népszerűsítő könyv (Philosophy in sport made science in earnest: being an attempt to implant in the young mind the first principles of natural philosophy by the aid of the popular toys and sports of youth)szerzője, előadásain, például 1824-ban Londonban (Royal College of Physicians) egy kis, forgatható tárcsa segítségével demonstrálta. Akár egy pénzérmét is megpörgethetett volna az asztalon, ám a korong azért tűnt célszerűbbnek, mert ha kellően megválasztott ábrát rajzoltak rá, például az egyik oldalra egy madarat, a másikra egy kalickát, akkor ennek könnyen érthető optodramatikus hatása minden magyarázat helyett revelatív módon mutatta, amit mondani kívánt: a megpörgetett korongon a madár bekerült a kalickába. Az esz-közt thaumatropnak (tauma görögül csoda, tehát kb. „csodaforgó”-nak lehetne fordítani) nevezte, kis könyv is jelent meg róla, s mint játék 1826 körül a piacra került. A thaumar-top feltalálói közt alkalmanként emlegetik William Henry Fitton (1780–1861), Charles Babbage, John Herschel neveit is. Thaumatrophoz használt képeket helyezett sztereo-nézőbe David Wells a 19. század végén, hogy a diákjait segítse a sztereoszkopikus képek nézésének, keletkezésének megértésében.¹⁶

Jules Duboscq (1817–1886) párizsi optikus, többek között a Brewster-féle sztere-onézők készítője kombinálta a sztereoszkópot és a Plateau-féle fenakisztiszkópot, s készített egystéréofantoscope,illetvebioscopenévvel megnevezett eszközt, melyre elsőként, 1852-ben szabadalmat is nyújtott be.¹⁷Atalálmányból, néhány leíráson és hivat-kozáson túl jelenleg egyetlen fennmaradt képet ismerünk, Plateau gyűjteményéből, a genti egyetemen. Antoine François Jean Claudet (1797–1867)¹⁸s maga Wheatstone is próbálkozott ezzel az összekapcsolással, de egyik eszköz sem terjedt el.

1971

Nobel-díja átvételekor elhangzott előadásában, 1971-ben, Gábor Dénes, a holográfia feltalálója mondta az alábbiakat: „[A] »diffúz« hologram igen furcsa külsejű: mintha csupa zaj volna. Akár »ideális Shannon-kódolásnak« is nevezhetjük. Claude E. Shannon ugyanis információelméletében kimutatta, hogy a leghatékonyabb az a kódolás, amely-ben minden szabályosság eltűnik a jelből, vagyis e kódolásnak »zajszerűnek« kell lennie. De hol van ebben a káoszban az információ? Kimutatható, hogy a hologram nem annyira rendszertelen, mint amilyennek látszik. Nem olyan a helyzet, mintha rendszertelenül homokszemeket dobáltak volna a lemezre. Meglehetősen bonyolult alakzatról van szó, a tárgy diffrakciós képéről, amely rendszertelen közönként, de mindig ugyanabban a méretben és ugyanabban az irányításban ismétlődik.

A diffúz hologramoknak igen érdekes tulajdonságuk, hogy a hologramnak bármely olyan kicsiny része, amely elég nagy ahhoz, hogy a diffrakciós mintát tartalmazza, az egész tárgyra vonatkozó minden információt tartalmaz. A tárgy ebből rekonstruálható is, de a zaj nagyobb. A diffúz hologram tehát elosztott memória. Ezzel kapcsolatban sokat spekuláltak azon, vajon az emberi memória is nem holografikus természetű-e.”

Talán túlzott merészség kapcsolatot látni a holografikus mintázat valamint annak egy eleme, a diffrakciós minta, illetve Julesz Béla (1928–2003) véletlen-pont sztereo-gramja (RDS –random dot stereogram), texturái és textonelmélete között¹⁹azon túl, hogy a fenti előadás ugyanazon évben hangzott el, mint amelyben Julesz Béla alap-vető könyve, aFoundations of Cyclopean Perceptionmegjelent.²⁰A látáskutatást épp a sztereóképek, pontosabban a két szemmel történő térérzékelés, sztereopszis jelenségének új magyarázatát bizonyító, paradigmaváltast jelentő kísérletek²¹állították új pályára.

9)On a Peculiar Class of Optical Deception.

Journals of the Royal Institution 1831.

10) Szabadalma:Einreichung des Privi-legiums für das Stroboskop.Patentschrift, Wien, am 24. April 1833., Kiadása:Die Stroboscopischen Scheiben oder optischen Zauberscheiben. Deren Theorie und wissen-schaftliche Anwendung, erklärt von dem Erfinder Simon Stampfer.Verlag Trent-sensky & Vieweg, Wien und Leipzig 1833.

11) Wheatstone: i. m.

12) „The appearances, which are by this simple experiment rendered so obvious, may be easily inferred from the established laws of perspective; (…) Yet they seem to have escaped the attention of every philo-sopher and artist who has treated of the sub-jects of vision and perspective.” (Wheat-stone: i. m.)

13) Hermann von Helmholtz:Das Tele-stereoskop.In:Wissenschaftliche Abhand-lungen 2:484-92, 1857. Ld. még Cahen, David (szerk):Hermann von Helmholtz and the Foundations of Nineteenth Century Science.University of California Press, Berkeley – LosAngeles – London 1993, 163.

14) Segner 1740-ben egy kocsikerékre sze-relt izzó széndarab forgatásával próbálta megmérni azt a sebességet, amelynél a szem már egy megszakítatlan körformát érzékel.

15) Joseph and Barbara Anderson:The Myth of Persistence of Vision Revisited.

Journal of Film and Video, Vol. 45, No. 1 (Spring 1993) 3-12.

http://www.uca.edu/org/ccsmi/ccsmi/clas sicwork/Myth%20Revisited.htm 16) Ray Zone:Stereoscopic Cinema & the Origins of 3-D Film 1838-1952.University Press of Kentucky 2007, 22-23.

17) H. Mark Gosser:Selected Attempts at Stereoscopic Moving Pictures and Their Relationship to the Development of Motion Picture Technology, 1852-1903.Ayer Publishing 1977, 87-89.; Zone: i. m., 26-27.

18) Claudet, A.:On the Stereomonoscope, a New Instrument by Which an apparently Single Picture Produces the Stereoscopic Illusion.Proceedings of the Royal Society of London, Vol. 9, (1857–1859), 194-196.

19) Julesz Béla Gábor Dénesről: „Észre-vette, hogy a fény és az ultrahang hullám-hossza között milliós nagyságrendnyi a kü-lönbség. Így, ha a hologramot fény segít-ségével készítjük, de aztán ultrahanggal olvassuk ki, akkor milliószoros nagyítás elérhető bármely részadat elvesztése nél-kül is.”Dialógusok az észlelésről. Buda-pest, Typotex 2000, 123. (Bela Julesz: Dia-logues on perception.MIT Press, Cambridge MA. 1995.)

20) Bela Julesz:Foundations of Cyclopean Perception.University of Chicago Press, Chicago, 1971.

21) „Miért is olyan népszerű ez a módszer?

Természetesen nem csak azért mert meg-hökkentő és valljuk be esztétikailag is szép.

Nemcsak azért mert megoldott egy fontos tudományos kérdést miszerint a sztereo mélység észlelés már jóval a formaészlelés előtt a létrejön. Sokkal inkább azért, mert lehetővé tette a kutatók számára, hogy olyan ingereket mutassanak be a kísérleti személyeknek, amelyeket azok egy szem-mel nem láthatnak (…), csak azok az ideg-sejtjeik érzékelhetik amelyek mindkét szem-ből kapnak ingert. Így az agy olyan belső tulajdonságaira, szerkezetére lehetett fényt deriteni, amire régebben egyáltalán nem volt lehetőség.” (Kovács Ilona) http://www.c3.hu/collection/ludwig/ind ex.html

103

Ami persze valóban meglepő, az Julesz Béla alapvető felfedezése nyomán válik érthetővé: az általa az 1960-as években készített véletlen-pont sztereogramok azt mutatják, hogy két alkalmasan konstruált, külön-külön csak véletlenszerű ponthalmaz-ból álló ábra – akár segédeszköz nélküli, két szemmel történő – egyesítése térben láttat egy ott „elrejtett”, a külön-külön képeken felfedezhetetlen alakzatot. „...amikor a vélet-len pont sztereogrammokkal végzett kísérletekből kiderül, hogy a globális térlátás információja felismerhető a látókéreg bemenetéből, megerősítést nyer az a pszicho-lógiai elképzelés, hogy a sztereopszis egy alacsony szintű folyamat, hiszen a random textúrák észleléséhez nincs szükség szemantikára.”²²A látáskutatás újabb, 20. századi döntő fordulata ismét a sztereoképhez kapcsolódik tehát, minthogy bebizonyosodik, a sztereopszis alulról felfelé irányuló, a formaészlelést megelőző, alacsony szintű folyamat, hiszen a véletlenszerű, külön-külön értelmezhetetlen ponthalmazok két szemmel történő megfejtése révén 3D illúzió áll össze az agyban, amit a ponthalmazo-kon azt követően sem vagyunk képesek felismerni, miután a képet megfejtettük.

...és a kortárs művészet

E rövid ismertetőnek nem célja a sztereoszkopikus vagy a stroboszkopikus technikák alkalmazásával, illetve hatására léterjött kotárs művészeti alkotások – Marcel Duchamp, Oskar Fischinger, Folke Hanfeld stb. – szisztematikus elemzése, csupán néhány (a kiál-lításon láthatók közül választott) mű rövid bemutatása. Remélhetőleg sikerül érzékel-tetni, miként kapcsolódhat egy-egy jelenkori mű a fenti történeti vázlatban említett tényekhez, illetve adott esetben hogyan segítheti az interpretációt az előtörténet.

Szegedy-Maszák Zoltán és Fernezelyi Márton interaktív installációja, aPromenád 2.0terébe egy-egy polárszemüveg felvétele után lép a néző, amely az ugyancsak pola-rizációs szűrőkön vetített két képet, a passzív sztereóvetítés nyomán egymásra vetülő VRML jeleneteket három dimenziós térillúzióként rendezi össze. A mű egyidejűleg teszi megtapasztalhatóvá a perspektívikus képszerkesztés, a dinamikus (mozgó) kép és a három dimenziós, sztereókép jellegzetességeit. A műhöz tartozó interfész, melyet

22) Julesz Béla:Dialógusok az észlelés-ről.Szerk. Kovács Gyula. Typotex, Buda-pest, 2000, 85.

Erdély Miklós: Eredeti és másolat egy közegben, dokubrom fotópapír, ceruzarajz, 1974

egy látogató vehet kézbe, rejti az ultrahangos pozícionáló érzékelőt (ultrasonic position tracker). Ez nagy pontossággal segít meghatározni a néző aktuális pozícióját a térben, amihez a vetített kép igazodik, vagyis a kép mindig a kitüntetett Megfigyelő helyze-téhez, mozgásához igazodva változik. Nem szoktuk meg, hogy egy kép így viselkedjen.

Általában vagy statikusan, vagy mozgókép esetében a folytonosság illúzióját megte-remtendő periodikus szakaszossággal mutatkozik. Itt dinamikus képpel találkozunk, melyet csak a térben található „többi”, passzív látogató tekinthet meg más perspektívából, mint az interfész révén annak változásait szabályozó, a megfigyelő szerepét vállaló, aktív nézőé. A „mozgóképet” tehát a megfigyelő mozgása teremti meg a többi látogató számára is. A sztereókép által a mű még egy meglepő, új, a fentieket erősítő sajátosság-gal gazdagodott. APromenádterébe lépve lehetetlen szabadulnunk attól az érzetünktől, hogy benne vagyunk a képben, s az aktív képnézőt, az interfésszel a kezében mozgó látogatót nem csak a kép alakítójaként, hanem egyúttal annak részeként érzékeljük.

Maurer Dóra filmjében, aRelatív lengésekben a nézőpontnak, valamint a fotokine-tikus rögzítés viszonylagosságának kitüntetett szerepe van. Az egyszerű ábrák (egy fénylő, kúpalakú test nézetei) mozgáskoordinátáinak megfejtése, a finom eltérések okainak magyarázata gyakorlatilag lehetetlen, ha pusztán a rögzített képeket látjuk, ám azonnal nyilvánvalóvá válik, ha feltárulnak, láthatóvá válnak a rögzítés körülmé-nyei. Ez a mű egyszerre szól a képzőművészeti formaképzésnél alapvető finom variá-ciók, eltérések, változatok érzékelésének szerepéről, a mozgó tárgy, kamera képeinek egymáshoz való viszonyítása, analízise révén a filmképen rögzített mozgás relativi-tásáról, a manipulációról és a manipuláció leleplezéséről.

Csörgő Attila kinetikus műve, azEseménygörbék,mintha az ős-kísérlet, a tűzből kiragadott, izzó végű fahasáb vagy „eleven szén” lendületes mozgatásával a sötét hát-térbe rajzolt ábrák jelenségének korszerű megidézése lenne. Hasonlóképp felidézhetjük a mechanikus televízió legendás alkatrészét, a külvilág képét diszkrét pontokká alakító, gyors fordulatokkal szkennelő Nipkow-tárcsát is, mint médiaarcheológiai előképet.

Két kör alakú tárcsát látunk, melyek nagy sebességgel saját tengelyük körül forognak, egymást némileg átfedve, s ezen a közös területen egy-egy egyszerű, a háttérvilágí-tásból adódóan fénylő állókép, ábra (kör, háromszög, fekvő nyolcas, a végtelen jele) rajzolódik ki. A folytonos, nem szűnő működés jelentő formákat teremt, melyek értel-mezhetetlenül szétesnek, ha e működés abbamarad. A megállított tárcsákon látható két-két folyamatábra az avatatlan szemlélőnek önmagában semmit sem árul el arról, milyen forma képződik majd, ha e görbék adott, állandó sebességgel, a folytonosan változó metszéspontok sokasága révén „vetíteni” kezdenek. A gyors mozgás révén produkált szabályos, statikus geometriai ábrákat nézve felmerül, hogy ilyen lehet talán a figyelem, a világot szemlélő és megérteni vágyó tudat működésének egyszerű modellje.

Ha elolvassuk azIsmétléselméleti téziseket és a másik,Azonosításelméleti vizsgálatok című tézissort Erdély Miklóstól, s megnézzük a kapcsolódó fényképeket, látszólag semmi sem indokolja, hogy e műveket jelen kontextusban tárgyaljuk. A felvetett prob-lémák és megoldások, a megfogalmazás és – a mellé rendelt – képi megvalósulás

In document Olafur Eliasson: Árnyékvetítõ lámpa, 2004 (Pldal 101-117)