Milyen lehetett volna a Logikai vizsgálódások recepciója

2. Egy valószerűtlen kezdőpont:

2.2. Milyen lehetett volna a Logikai vizsgálódások recepciója

a) A korabeli fi lozófi ai nyilvánosság Husserl-képe

Már Husserl egyetemtörténeti pozíciójának iménti rövid feltárása során is megjelentek a Husserl fi lozófi ai programjára vonatkozó szempontok, s ezt a következőkben a Fenome-nológiai Mozgalmon kívüli tágabb német egyetemi nyilvánosság Husserl-képének bemu-tatásával szeretnénk kiegészíteni. Ez lehetővé teszi, hogy megfogalmazzunk egy fi lozófi ai tartalommal rendelkező kontrafaktuális állítást a Fenomenológiai Mozgalom létrejötte

hogy ilyen sok tudás mellett erre a gyorstüzelés [Schnellfeuer] iránti érthetetlen hajlamra kell akad-jak” (Lotze 2003, 558.).

108 A bürokratikus ízű megfogalmazást a kiadatlan egyetemi iratokból idézi: Peckhaus 1990, 207–208.

109 (Julius) Eduard Rehnisch neve a bevett biográfi ai kézikönyvekben nem lelhető fel, az életrajzi adatok forrása: Chronik der Georg-August-Universität zu Göttingen für das Rechnungsjahr 1901. Göttingen:

1902, 7–19.

110 Idézi Schuhmann 1977, 90. Megjegyzendő, hogy Volker Peckhaus rekonstrukciója szerint (Peck-haus 1990, 208.) a fakultás nem adott meg indoklást az elutasításhoz, ami lehetővé tette, hogy a mi-nisztérium a fakultás elfogultságára hivatkozva 1906 nyarán mégis előléptesse Husserlt. Husserl göt-tingeni fakultáson belüli helyzetéről az ezt követő évek során, illetve annak hatásáról Husserl fi lozófi afelfogásának alakulására, lásd Varga 2011d, 97. skk.

kapcsán.¹¹¹ A késő 19. – kora 20. század fi lozófi atörténetével foglalkozó kutatónak ugyan-is szerencsés módon rendelkezésére áll egy különleges forrás – a bizonyos rendszeresség-gel megjelenő Ueberweg-kézikönyvek utolsó kötetei – amely elénk tárja a korabeli német fi lozófi ai élet szakmai önreprezentációját, s ezáltal lehetővé teszi a korabeli recepció vi-szonylag jól alátámasztott meghatározását. A fi lozófi a egész történetét és jelenét átfogó kézikönyvet még Friedrich Ueberweg (1826–1871) jelentette meg, majd korai halála után egy rövid intermezzót követően a szakma kezelésébe került a könyv.

Az Ueberweg-kézikönyv nyolcadik kiadásában Husserl egyetlen kiemelésre méltó tel-jesítményeként még az egy évtizeddel korábbi könyvpublikációja, Az aritmetika fi lozófi ája jelenik meg (PA, kritikai kiadás: Hua XII, 1–283.). Az Ueberweg-kötet szerzője – nem úgy, mint a kritikai kiadás tartalomjegyzéke! –helyesen idézi Husserl első kiadói forgalomba került nyomtatott könyvének tanulságos deskriptív alcímét: „Pszichológiai és logikai vizs-gálódások”, s azt egy tartalomjegyzékszerű összefoglalással egészíti ki: „[…], amelynek első része a sokaság, az egység és a tőszám fogalmait vizsgálja pszichológiailag, míg a második kötet az általános aritmetika »logikai eredeté«-nek felkutatására tesz kísérle-tet.”¹¹² Az Ueberweg-kézikönyv röviddel a századforduló után megjelenő kilencedik ki-adása azonban egy jelentős véleményváltozást kényszerül regisztrálni: „Husserl […] ko-rábban a logikát a pszichológiától tette függővé. […] Új, terjedelmes, és részeiben mélyreható művében, a Logikai vizsgálódásokban korábbi nézeteivel szemben határozot-tan kijelenti, a logika nem várhatja el a megalapozását a pszichológiától” (Heinze 1902, 343.). Ennek megfelelően Husserl bemutatása, amely korábban a „pszichologizmus” pa-ragrafusban (30. §) szerepelt (ide olyan szerzők tartoztak, akik „a pszichológiában látják minden fi lozófi ai tudomány alapját, nevezetesen, szemben a kantiánusokkal, a logikáét és az ismeretelméletét is”, Heinze 1897, 274.), egészében átkerült egy másik paragrafusba (38. §), olyan szerzők közé, „akik különösen a logikával és az ismeretelmélettel foglalkoz-tak” (Heinze 1902, 343.). Ugyanez az értékelés szerepel a röviddel később megjelent tize-dik kiadásban is (vö. Heinze 1906, 322–323.), sőt még a Rudolf Eisler (1873–1926), bécsi

111 Amint jelen könyv szerzője egy korábbi írásában érvelt (Varga 2014a), a kontrafaktuális kérdésfelte-vések komolytalannak tűnő, ámde a történetírói praxist régóta kísérő gyakorlata az utóbbi időben professzionális történészek historiográfi ai érdeklődésének homlokterébe került (pl. Demandt 2011;

Ferguson 2011; kritikus álláspont: Evans 2014), sőt a különböző fi lozófi ai módszertanok (pl.

hermeneutika vagy fenomenológiai történelemfi lozófi a) mentén folyó vita számos megfontolásra ér-demes szempontot hozott fel, melyek a történeti kontrafaktuális kérdésfeltevések egy kontrollált, rö-vid távú használati lehetőségét látszanak alátámasztani az aktorperspektíva rekonstruálása, a történe-lem menetének kontingens természete és a történeti aktorok jövőre vonatkozó elvárásai a történéseket befolyásoló hatásainak bemutatása céljából. Ugyanebben a tanulmányban a jelen könyv szerzője a Fenomenológiai Mozgalom történetének más fejezeteiből választott esettanulmányokkal igyekezett alátámasztani, hogy a kontrafaktuális kérdésfeltevések egy a fi lozófi atörténet fogalmiságának és tör-ténetiségének összefonódására érzékeny fi lozófi atörténet-írói eszköztár termékenyen bevethető da-rabja lehetnek. Ebben az értelemben kísérli meg jelen szakasz annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogy miként alakulhatott volna Husserl Logikai vizsgálódásainak recepciója a Fenomenológiai Mozgalom közvetlenül a mű első kiadását követő években történő színre lépése nélkül.

112 Heinze 1897, 276. Az ismertetés egyébként szinte szó szerint idézi Husserl saját megfogalmazását a könyvvel egy időben megjelent szerzői önrecenzióból (vö. Husserl 1891, 360–361.).

fi lozófi ai író és megbecsült lexikográfus (egyébiránt Wundt-tanítvány),¹¹³ által összeállí-tott fi lozófuslexikon is a „»tiszta«, antipszichologista logika fő képviselője”-ként említi Husserlt (Eisler 1912, 286.), a Logikai vizsgálódások „nem jelentéktelen” (287.) hatásának jellemzésekor is csak Husserl pszichologista kritikusait sorakoztatva fel. Egészen a Feno-menológiai Mozgalom nyilvános színre lépését követően megjelent, szerzőváltáson átesett és a vonatkozó részekben újraírt tizenegyedik kiadásig kellett várni arra, hogy a helyzet megváltozzon (Oesterreich 1916, 423. skk.). Ebben a kiadásban Husserl ismertetésénél ugyan már szerepel a Logikai vizsgálódások második kötetének tartalma, sőt az azt követő művek is, azonban a Logikai vizsgálódások egyoldalú megítélését mi sem mutatja jobban, mint az, hogy annak „fő célja” a „tiszta logika megalapozása” lenne, szembeállítva a későb-bi művekkel, melyekben „a fenomenológia kialakítása” (429.) kerül előtérbe. A kézi-könyv-szerző Traugott Konstantin Oesterreich (1880–1949) pedig, aki elismeréseket ki-váltó lexikográfusi teljesítményeken túl nemcsak a fenomenológia közelségét kereste demonstratív módon – miközben részt vett Carl Stumpf empirikus pszichológiai kutatási programjában is –, hanem a parapszichológia és az okkultizmus megkésett képviselője is volt,¹¹⁴ zárszóként ismét csak Husserlnek „a pszichologizmus elleni harcá”-ból eredezteti

113 A Bécsben, Prágában és Lipcsében tanult Eisler, aki 1894-ben szerzett fi lozófi ai doktorátust Wundt-nál, ugyan nem futott be fi lozófi ai karriert és 1899-től kezdve magánzóként élt a császárvárosban, azonban lexikográfi ai teljesítményeit, mindenekelőtt az 1899 és 1927 között négy kiadást megért többkötetes fi lozófi ai szótárát általános elismerés övezte. A bécsi Neue Freue Pressében megjelent nekrológja szerint „az emberileg elgondolhatónak [Denkbarkeit] összvagyonát világos, csak a rendkí-vüli töménység által lehetővé tett elrendezésben feltáró” lexikon Eisler nevét „a földkerekség egészére elvitte” (22361. szám, 1926. december 15., 8.). Megjegyzendő, hogy a ma is használatos monumentá-lis Historisches Wörterbuch der Philosophie az Eisler-féle fi lozófi ai szótár új kiadásaként (völlig neu-bearbeitete Ausgabe) jött létre. Az új vállalkozás főszerkesztője, Joachim Ritter (1903-1974) ugyan méltatta Eisler „kivételes energiáját és állhatatosságát a fi lozófi atörténet összes korszakából származó nagy fogalomtörténeti anyag” összegyűjtésében (Ritter 1967, 75.), azonban – felmutatva a róla el-nevezett iskola alapmeggyőződését – bénítónak tartotta a fogalmak „»szisztematikus« funkciójának leválasztását azok történetéről” (75.). Ritter megjegyzése nemcsak Eisler wundtiánus pszichologizáló fi lozófi afelfogása elleni kritikaként értendő, hanem minden ahistorikus szisztematizációra vonatko-zik, egy olyan fi lozófi afelfogást megcélozva, amelyben a „rendszer és a fi lozófi atörténet közti válaszfal áteresztővé válik” (76.), azaz feltárulnak azok a horizontokat, melyek révén a fi lozófi a „fogalmai és nyelve történetileg érthetővé válik” (uo.).

114 1922-es rendkívüli professzori kinevezésekor Oesterreich kifejezetten azzal az indoklással került fel a javaslati listára, miszerint a fakultás nem a pszichologizmus képviselőjét, hanem egy fi lozófust keres, aki pszichológiai előadások tartására is alkalmas (lásd Tilitzki 2002, 1. köt., 133.). Oesterreich még a Fenomenológiai Mozgalom nyilvános fellépését megelőzően demonstratív módon használta a

„fenomenológia” címkét (Oesterreich 1910b), amely használat azonban – minden Husserlnek tett elismerő koncesszió ellenére (pl. Oesterreich szerint Husserl a tiszta gondolati folyamatok megfi gyel-hetőségének „legkompetensebb megítélő”-je [295–296.], explicit módon szembeállítva fenomenoló-giáját Wilhelm Dilthey leíró pszichológiájával) – rendszertelen, s nem meglepő, hogy a Fenomenoló-giai Mozgalom első történetírója szerint az „önjelölt [self-styled] fenomenológus” Oesterreich igényét

„nem kell névértékén venni” (Spiegelberg 1960, 1. köt., 4.). Oesterreich parapszichológiai munkás-ságának egy része magyarul is megjelent, mégpedig nem pusztán jó nevű kiadónál (Oesterreich [s. d.]; tényleges megjelenés 1926 vége – 1927 eleje), hanem Halasy-Nagy (1932-ig: Nagy) József (1885–1976) magyar fi lozófus, az Erzsébet Tudományegyetem (a háború után eleinte Budapest, majd Pécs) professzora (1921-től) és első rektora (1923/1924) feleségének, Nagy Gyenizse Antóniának a

azt, hogy „a Logikai vizsgálódásokat talán az új évszázad első évtizedében megjelent fi lo-zófi ai művek közül a legjelentősebbként jellemezhetjük” (430.). Oesterreich egyébként a kortárs fi lozófi a azon klasszifi kációjában, melyet az 1910-es habilitációs előadásának írá-sos változatához csatolt, Husserlt közvetlenül a „logika” címszava alá sorolta.¹¹⁵ „A logika pszichológiára alapozásának kísérletével szemben” – írta – a 19. „század végén egy ellen-áramlat jelentkezett, ami az 1900-as évben Husserl Logikai vizsgálódásaival győzedelmes lezárásához érkezett. Husserl a pszichologizmus kritikusa és meghaladója.” (Oesterreich 1910a, 28.) Ebben a kompakt szövegben, amely Oesterreich későbbi lexikográfi ai teljesít-ménye megelőlegezéseként tekinthető, a Logikai vizsgálódások második kötetéről egyálta-lán szó sem esik (ellenben Oesterreicher megosztja velünk azt a sejtését, miszerint Husserl iskolájában már megkezdődött Hegel recepciója, lásd 29., 1. lj.).

Egy utolsó példaként Husserl kanonizációjára saját korának fi lozófi atörténet-írásában érdemes szemügyre vennünk a badeni neokantiánus Wilhelm Windelband (1848–1915) áttekintését a logika (beleértve az egzakt és bölcsészettudományok elméletét is) utóbbi évtizedének történetéről, melyet Windelband a korai neokantiánus, illetve késői hegeliá-nus fi lozófus Kuno Fischer (1824–1907) emlékkönyvébe írt (akinek a heidelbergi katedrá-ját egyébként ő örökölte). Windelband ugyan a kor felfogásának megfelelően nem azt tart-ja a logika feladatának, „hogy egy minden tudomány számára érvényes univerzálmódszert eszeljen ki, ellenkezőleg, a [logika] az egyedinek a tárgyban gyökerező sajátosságával meg-értően törődve, annak a tudás összbirodalmán belüli tartományi autonómiáját megőrizni törekszik” (Windelband 1907, 194.), azt azonban élesen elutasította, hogy a logika saját-maga számára ez a tudomány a pszichológia lenne (vagy pedig a logikával történelmileg összefonódó grammatika). A logika pszichologizálását, írta, nem elég általában véve el-utasítani, hanem „pontosan meg kell jelölni azt a pontot, ahol megszűnik a pszichológiai tárgyalásmód és elkezdődik a logikai”. Azt, hogy ezt szisztematikusan megjelölni „meny-nyire nehéz, Husserl nemrég közvetlenül erre a célra irányult vizsgálódásai mutatják a legjobban” – hangzik a több mint ötszáz oldalas, és a fi lozófi a egyes diszciplínáinak

(pszi-fordításában. Ebből a mély akadémiai beágyazottságú fordításból megtudhatta a korabeli magyar publikum, hogy a világháború „forgószele” hatására nem csupán az „emberiség társadalmi szerkeze-te” remegett meg, hanem „még a tiszta szellemi tudományok terén is észrevehetők a világpusztulás jelei” (Oesterreich [s. d.], 6.), amennyiben a „telepáthia, a távolba látás, a materializáció” (9.) jelen-ségeit tudományos módon kutató metapszichológia (psychical research) forradalmi módon át fogja alakítani világképünket.

115 Oesterreich 1910a, 37. Tanulságos, hogy ekkor, azaz közvetlenül Husserlnek az évtizedes hallgatá-sát megtörő, nagy nyilvánossághoz intézett íráhallgatá-sát megelőzően – a brosúra hátsó borítóján a kiadó már a Logos folyóiratot hirdette, de Husserl saját cikke [Husserl 1911; kritikai kiadás: Hua XXV, 3–64.] ténylegesen csak a következő év elején jelent meg – a kortárs német fi lozófi a milyen címszavak alá sorolódott: „a német idealizmus kutatása”, „a politika befolyásolása a fi lozófi a által”, „neokantia-nizmus”, „történeti Kant-kutatás”, „a természettudomány ismeretelmélete”, „neovitalizmus”, „Spinoza befolyása alatt álló fi lozófusok” (ide Oesterreicher főként a pszichofi zikusok panteista spekulációit sorolta), „az idealizmussal kapcsolatot fenntartó gondolkodók”, „etika”, „logika”, „pszichológia” és „a pszichológia legújabb fordulata” (Oesterreich 1910a, 34–38.; a közvetlen szakirodalmi hivatkozá-soktól eltekintve).

chológia, természetfi lozófi a, logika, etika, jogfi lozófi a, történelemfi lozófi a, vallásfi lozófi a, esztétika és fi lozófi atörténet) legújabb történetét szemléző Festschrift egyetlen utalása az akkor negyvennyolc éves Husserlre.¹¹⁶

Ez a megítélés tükröződik a Logikai vizsgálódások közvetlen fi lozófi ai, azaz Husserl helyét nem a kortárs fi lozófi a kánonjában, hanem a kortársak által érzékelt fi lozófi ai prob-lémák megoldásának rendszerében megjelölni próbáló recepciójában is. Ennek leglátvá-nyosabb jele az, hogy a kortársak csak Husserl antipszichologizmusát és annak következ-ményeit diszkutálják, a második kötet deskriptív fenomenológiáját fi gyelembe se véve vagy azt pusztán Husserl antipszichologizmusára vonatkoztatva. Maga Husserl panaszko-dott a második kiadáshoz 1913 őszén írott előszótervezetében arról, hogy csak egyetlen olyan recenzió jelent meg, amely a mű mindkét kötetével foglalkozott.¹¹⁷ Azonban köze-lebbről tekintve még ez a Ludwig Busse (1862–1907) által jegyzett recenzió (Busse 1903) is csak az első kötet pszichologizmuskritikáját tárgyalta (összhangban azzal, hogy megje-lenésének helye egy specialista pszichológus-folyóirat volt). Ugyan Busse a „Husserl által elfoglalt alapvető álláspontot” (154.) helyesnek tartotta, azonban egy olyan kritikát fogal-mazott meg, ami nagyon jól jellemzi Husserl művének fogadtatását a német fi lozófi a tá-gabb, a Fenomenológiai Mozgalomhoz nem tartozó részében: „Azok a fenomenológiai vizsgálódások, melyeket Husserl a tiszta logika előkészítése és tisztázása céljából alkalmaz és melyek a második kötet zömét alkotják, pszichológiai elemzések jegyét viselik.”¹¹⁸

116 Windelband 1907, 190. Husserl ilyen historiográfi ai percepciójának megszilárdulását jól jelzi, hogy ez az értékelés kiemelésre került a kötet első kiadásának a kritikai realista August Messer (1867–

1947) által a kor meghatározó német fi lozófi ai folyóiratában, a Kant-Studienben írott recenziójában is (Messer 1906, 402.).

117 Hua XX/1, 274. Husserl az előszótervezetben még a következő, pusztán az első kötettel foglalkozó recenziókra utalt: Luquet 1901; Natorp 1901, melyek a második kötetről Husserl megállapítása szerint mind hallgattak, egy apró kivételt (ugyan csak említés, nem recenzió) illetően lásd Spiegel-berg 1981, 48.

118 Busse 1903, 154. Ludwig Busseét a kortársak „kritikai realista”-ként írták le, aki „elfogadja a külső dolgok megismeréstől független létezését” (Eisler 1912, 84.) és elutasítja, hogy az idő pusztán szem-léleti forma lenne. Busse számára a pszichologizmus problémája azért nem jelent kihívást, mert – amint az ötéves tokiói vendégtanításból hazatérve megjelentetett művében kifejtette – az empirikus pszichológia mint természettudomány és a fi lozófi a részét alkotó pszichológia (spekulatív pszicholó-gia) viszonyát a metafi zika és az empirikus tudományok általános viszonya határozza meg, amennyi-ben az alkalmazott metafi zika feladata „azon általános vonások megállapítása, illetve korrigálása, melyeket a speciális tudományok az általuk kutatott létterületek állandó formájaként tekintenek (pl.

tér, anyag, mechanizmus), az egyedi tények zűrzavarába a metafi zika [ellenben – V. P. A.] nem tud és nem is szabad behatoljon” (Busse 1894, 218–220.). A fi lozófi a és a természettudományok összebékí-tésének célját a kanti magánvaló megismerhetőségének posztulálása által sok szerző kitűzte maga elé a 19. század derekának tágan értelmezett kantiánus hagyományán belül, azonban Bussénál ez pusz-tán beváltatlan kívánalom marad (hacsak fi lozófi ájának panteista tendenciáját nem tekintjük a prob-léma megoldásának). Nem véletlenül írta róla a szigorú értelemben vett neokantiánus Paul Natorp (1854–1924) egy szakvéleményben, amikor 1894-ben Busse marburgi habilitációja egy nem várt konfl iktust robbantott ki: a „könnyelmű” Busse „még sohasem küszködött komolyan egy valódi [fi -lozófi ai] problémával” (a kiadatlan egyetemi iratot idézi: Sieg 1994, 191.; az imént idézett mű Busse habilitációs értekezésének első részét alkotta). Ugyanakkor jól jellemzi a német egyetempolitikai erő-viszonyokat, hogy végül Natorpéknak kellett meghátrálniuk. Hermann Cohen (1842–1918), a

mar-Végigtekintve a mű több kortárs olvasóján látható, hogy a terjedelmes második kötet fe-nomenológiája (Husserl ekkori terminológiájával: deskriptív pszichológiája) kapcsán a lé-nyegében egyetlen kérdés számukra abban állt, hogy mindez mennyire korlátozza az első kötet pszichologizmuskritikájának hatókörét? Oskar Ewaldnak (Friedländer, 1881–1940), egy a történelmi Magyarország területén (Borský Svätý Jur/Búrszentgyörgy/Bur-Sankt-Georg, mai Szlovákia) született bécsi fi lozófusnak a német fi lozófi a fejleményeit az angol-szász publikum számára áttekintő írásában is pusztán abból a szempontból jelenik meg a Husserl Logikai vizsgálódásainak második kötetében proponált fenomenológia, hogy az mint pszichológiai vizsgálódás nem mond ellent „még az olyan radikális antipszichologis-ta Husserl” álláspontjának sem (Ewald 1907, 252.).

b) Kontrafaktuális lehetőség Husserl és Nelson találkozása kapcsán:

fenomenológia és újfriesiánizmus

Ewald áttekintése egyébként abból a szempontból is tanulságos, hogy bemutatja, a husser-li fenomenológia értelmezésére milyen kortárs alternatívák álltak rendelkezésre. A hus-serli „fenomenológia” – azaz Ewald szerint a pszichológiától különböző, a „tiszta logika szolgálatában végzett” vizsgálódások – ugyan egy „hasznos fogalom” a pszichologizmus-vitában, azonban, jegyzi meg Ewald, „ezek a problémák Kantra vezethetők vissza” (uo.).

Ez a megjegyzés azért lehetett veszélyes Husserl számára, mert a kanti transzcendentális pszichológia ambícióinak restituálására éppenséggel más kortárs irányzatok is vállalkoz-tak. Ezt a tényt azon fi lozófi atörténeti megfi gyelés háttere előtt kell értelmeznünk, hogy a klasszikus német idealizmus Fichte–Schelling–Hegel nevével fémjelzett irányvonala ugyan dominálta a 19. század első felének németországi fi lozófi ai nyilvánosságát és az ezen időszakra vonatkozó fi lozófi ai historiográfi át, azonban uralma korántsem volt kizá-rólagos. A szakirodalom az utóbbi időben a Fichte–Schelling–Hegel triásszal szemben egy azzal egyidejű „elfeledett” „alternatív idealista tradícióról” beszél (Beiser 2015, 83.), amelynek protagonistái Jakob Friedrich Fries (1773–1843) mellett a főként az empirikus pszichológiai és pedagógiai munkásságáért számon tartott Johann Friedrich Herbart (1776–1841), valamint Hegel berlini ellenlábasa, az életének feltehetően önkezével véget vető Friedrich Eduard Beneke (1798–1854) voltak. Fries nemcsak „az egyik első fi lozófus, aki Kant fi lozófi ájának pszichologista értelmezésével lépett fel”, hanem a friesi értelmezés egyben „a kanti ismeretelmélet domináns értelmezése” (Beiser 2015, 91.) is volt a német

burgi neokantiánus iskola alapítója így kommentálta az eseményeket: a Busse-ügy hatására „elszige-telődtünk a fakultáson belül” (Holzhey (szerk.) 1986, 233.). A Zeitgeistet meglovagló Busse 1898-as königsbergi rendes professzori kinevezését pedig kifejezetten annak köszönhette, hogy, amint a kö-nigsbergi fakultás javaslata fogalmazott: Busse fi lozófi ája „semmiben sem hasonlít korunk empiricis-ta és pozitivisempiricis-ta áramlaempiricis-tainak rezignáltságához” (a kiadatlan egyetemi iratot idézi: Tilitzki 2012, 194.). Husserl egyébként lenéző véleménnyel volt Busséról (lásd pl. BW I, 41–42.). Busse biográfi áját és fi lozófi áját illetően lásd Falckenberg 1907.

fi lozófi a Hegel halálát (1831) követő és az iskolákba szervezett neokantianizmus fellépését (1871)¹¹⁹ megelőző évtizedei során.

Mintha ez még nem jelentett volna elég veszélyt Husserl számára, Jakob Friedrich Fries pszichologizáló kantianizmusának feltámasztására ráadásul éppen a századfordulót kö-vető években vállalkoztak. Az „újfriesiánus iskola” az imént idézett Ewald-féle áttekintés szerint azon az „állításon alapul, miszerint Fries nem a pszichologizmus képviselője volt, hanem fenomenológus, azaz nem kísérelte meg a kanti kategóriák redukcióját az asszociá-ció empirikus szabályaira vagy azok ismeretelméleti értékét ezen szabályokra alapozni, hanem pusztán annak megmutatására törekedett, hogy a kategóriák miként jelennek meg az emberi tudat számára” (Ewald 1907, 253.). Ewald ebben a kontextusban két korabeli fi lozófust is név szerint említett: egyrészt Th eodor Elsanhalst (1862–1918), akinek éppen az Ewald által szemlézett 1906-os évben jelent meg a Kant és Fries kapcsán az empirikus pszichológia és a transzcendentális a priori között középutat kereső, kétkötetes habilitá-ciós értekezése (Elsenhans 1906), másrészt Leonard Nelsont (1882–1927), az „újfriesiánus iskola” vezéralakját (Ewald 1907, 254.).

Nelson esetében, aki kapcsán már Ewald is megjegyezte, hogy Göttingenben műkö-dött, érdemes egy rövid kitérőt tennünk, ugyanis az 1903/1904-es téli szemeszter kezdeté-től Göttingenben tanuló Nelson személyében egy független perspektívából történő bete-kintést nyerhetünk Husserl egyetemi tanári működésébe és presztízsébe a fi lozófi a iránt elkötelezett göttingeni diákok szemében – vagyis inkább ezen presztízs hiányába. Nelson ugyanis göttingeni élményeiről részletesen tudósította a szüleit, akiknek 1903 novemberé-ben ezt írta: „Husserl az egyetlen fi lozófus itt, aki nem csak pszichológus, azonban ő

In document mint fi lozófi ai probléma (Pldal 65-0)