5. Sigwart és a Brentano-iskola,
5.2. Christoph Sigwart: Premodern biográfi a és modern életmű
Christoph Sigwart tökéletesen példázza az imént említett fi lozófi ai establishmentet, amely a 19. század második felének német egyetemi fi lozófi áját dominálta, majd feledésbe me-rült. Christoph Sigwart maga Heinrich Christoph Wilhelm Sigwart (1789–1844) legfi ata-labb fi aként született, s az apa maga is fi lozófi apropfesszor volt a tübingeni egyetemen 1816 óta (1818-tól kezdve rendes professzori kinevezéssel), s egy logikai tankönyv szerző-je (Sigwart 1835), amely 1818 és 1835 között három kiadásban is megszerző-jelent. Sigwart szenior életvitelét kortársai az „egyszerű és kiegyensúlyozott” jelzőkkel illették (Lieb-mann 1892, 307.), sőt 1841-ben fel is adta egyetemi pozícióját egy egyházi alsóbb oktatási karrier kedvéért; fi a azonban nem vádolható azzal, hogy ódzkodott volna az egyetemi
századi fi lozófi a egzisztencializmusnak nevezett irányzata között. Ezen historiográfi ai séma ellen leg-utóbb Frederick C. Beiser emelt szót (Beiser 2014, 7. skk.), aki azonban rekonstrukciós kísérletébe sajnos nem foglalta bele a korai fenomenológiát (minden kínálkozó kapcsolódási pont ellenére, vö.
Varga 2016d, 96.), csakúgy mint a fi lozófi ai logika történetét, azaz a logika történetét annak a Gott-lob Frege (1848–1925), Bertrand Russell (1872–1970) és előfutáraik – George Boole (1815–1864), William Stanley Jevons (1835–1882) és Ernst Schröder (1841–1902) (vö. Peckhaus 1999) – által kezdeményezett mélyreható átalakulását megelőzően (amely diszciplína történetírása – Hansen 2000; Käufer 2010 úttörő munkái ellenére – önmagában is elhanyagoltnak számít).
karriersikerektől.271 A híres tübingeni kollégiumban végzett fi lozófi ai és teológiai tanul-mányokat követően – melynek falai között egykor Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770–
1831), Friedrich Wilhelm Joseph von Schelling (1775–1854) és Friedrich Hölderlin (1770–1843) lakott (s ahol Sigwart szenior egykor igazgató volt) –, s egy egyetemi peregri-nációval töltött évtized után Christoph Sigwart az apja nyomdokába lépve előbb a tübingeni teológiai szeminárium instruktora lett, majd – a dél-németországi Blaunbeurenben töl-tött kitérőt követően – 1863-ban kinevezték a tübingeni egyetem evangélikus teológiai sze-mináriumának fi lozófi aprofesszorává. Három évre rá rendes professzori kinevezést is ka-pott, s egészen nyugdíjazásáig Tübingenben maradt, noha kinevezési tárgyalások során felmerült a neve Würzburgban, Berlinben és Göttingenben is.272 Christoph Sigwart lénye-gében a Német Császárság hivatalnok-fi lozófusai számára elérhető összes állami elisme-rést elnyerte: 1875-ben az egyetem rektora volt, személyre szóló nemesi címet kapott,273 az állami tanácsos (Staatsrat) és titkos tanácsos (Geheimrat) titulusokkal is kitüntették (1901-ben, illetve 1903-ban), valamint a porosz (1885) és bajor (1901) akadémia levelező tagjai közé választották. Mintha ez még nem lenne elég, Sigwart a Württemberg királyi család személyes tanára is volt, s persze ünnepi egyetemi események szónokaként is fellépett (lásd Sigwart 1889a, 1. skk.). Aligha szükséges hangsúlyoznunk azt a szembeötlő kü-lönbséget, amely Sigwart sikeres tudományos karrierje és Franz Brentano biográfi ája kö-zött húzódik, akinek, eltekintve az 1874 és 1880 kökö-zötti rövid periódustól, nem álltak ren-delkezésére a tanítványikör-építkezésnek és befolyásgyakorlásnak ilyen bevett eszközei.
Ugyan Christoph Sigwart karrierkezdetének körülményei még a prehumboldtiánus karrierpályákat idézték (például Christoph Sigwart nem habilitált és magántanárként sem szolgált), későbbi karrierje során azonban egy meglepően modern fi lozófussá fejlődött.
Már korai teológiai tárgyú írásait is „a természettudományok hű megfi gyelései” iránti tisz-telet jellemezte, amihez a teológiai antimodernizmus elutasítása társult: „hamis magabiz-tosságról tanúskodna, ha [napjaink teológiája] ragaszkodni akarna egy olyan fogalomhoz, ami nem egyeztethető össze a természettudománnyal” (Sigwart 1859, 272–273.). Ezt kö-vetően pedig kutatásai a logika és a tudományelmélet területei felé tolódtak, amelyet mély
271 A bevett biográfi ai kézikönyvek nem foglalkoznak kellő részletességgel Christoph Sigwarttal. A leg-részletesebb életrajzi információkat illetően lásd Maier 1904; Freytag-Löringhoff 1981. Sigwart megtiltotta műveinek posztumusz megjelentetését, hagyatéka pedig valószínűleg megsemmisült a második világháborúban.
272 Würzburgban 1872-ben Sigwartot a kar a második kör második jelöltjeként javasolta a kinevezési procedúra során, amely végül Wilhelm Dilthey győzelmével végződött, aki azonban ezt breslaui hely-zetének javítására használta fel (lásd Dilthey 2011, 632–635., vö. 635., 3. lj.). Berlinben 1880-ban Sigwart ismét csak secundo loco jelölt volt, amely katedrát végül a göttingeni Hermann Lotze (1817–
1881) szerezte meg (lásd Lotze 2003, 675., 1. lj.). Sigwart neve ismét felmerült Lotze megürült göt-tingeni katedrájának betöltésekor, amely pozíciót végül az akkor újoncnak számító Georg Elias Mül-ler, Husserl későbbi egyetemi ellensége (lásd 2.1.a. szakasz fentebb) nyerte el. – Az egyetemtörténeti forrásokból kirajzolódó tudományosan megalapozott kép részleteiben eltér a Sigwart környezetében hagyományozottól (vö. Freytag-Löringhoff 1981, 251.).
273 A „von” nemesi szócskát Christoph Sigwart nevében nem szerepeltetem, mivel beszámolók szerint maga is tartózkodott ettől, s a publikációin sem tüntette fel.
tudomány- és fi lozófi atörténeti háttérismeretek birtokában művelt. Rögvest tübingeni egyetemi karrierje elején Sigwart vitába keveredett a müncheni kémiaprofesszor és nép-szerű tudományos író Justus von Liebiggel (1803–1873) Francis Bacon természettudósi érdemeiről. Sigwart és Liebig 1863-ban az utóbbi által kirobbantott vitája, amely széles körben olvasott általános jellegű folyóiratokban zajlott, nem pusztán Sigwart hírnevének megalapozásához járult hozzá, hanem Sigwart tudományos fejlődés egy protokuhniánus felfogása iránti nyitottságáról is tanúskodik. Amint Sigwart hangsúlyozta, Bacont mindig
„saját történelmi körülményei közepette” kell tekintenünk (Sigwart 1863, 117.), s nem
„róható fel neki, hogy Newton előtt élt” (103.). Sigwart a tudományos fejlődésről alkotott koncepciójának nóvuma jól kiviláglik, ha azt ellenfelének nyers prezencializmusához ha-sonlítjuk, ami szerint a „történeti kutatás” csak „az érdemek és hiányosságok értékelése”
során a jelen tudományos perspektívájából lehetséges (Liebig 1863, 5069, vö. még 5070.).
Sigwartnak a kor élvonalbeli természettudománya iránti érdeklődését jól tükrözi az 1865-ös nyári szemesztertől kezdve rendszeresen tartott A fi lozófi a alapproblémái az empirikus tudományok legfontosabb eredményeinek és elméleteinek tükrében című népszerű egyetemi előadása is.
Azonban az 1870-es évek bizonyultak Sigwart igazi tündöklő évtizedének, amikor gyors egymásutánban először egy logikai kérdéseknek szentelt önálló értekezést (Sigwart 1871), majd pedig a fi lozófi ai logika átfogó kétkötetes bemutatását (Sigwart 1873; 1878) jelentette meg. Már az előbbi, a feltételes ítéletek kérdéskörét tárgyaló mű méltó lehet ér-deklődésünkre, mivel abban a hagyományos ítéletelmélet olyan érzékeny pontja kerül napvilágra, amely a jelen fejezet tárgyát alkotó logikai problémában is szerepet kap. A feltételes ítéletek vagy a főmondatbeli tartalom kvalifi kált állításaként (bedingte Behaup-tung) értelmezhetők, vagy pedig a sztoikus logikai hagyomány nyomán két kijelentés vi-szonyáról alkotott egyszerű ítéletként (lásd Sigwart 1871, 12.). A történetileg adott és kortárs elméleteket áttekintve Sigwart arra a megállapításra jut, hogy a vita tétje az, vajon a feltételes ítéletek a kategorikustól „különböző szintézist fejeznek[-e] ki” az alanyuk és állítmányuk között (30.). Sigwart maga a második, sztoikus elmélet mellett köteleződött el, miszerint a feltételes ítélet „egy állítás a két predikáció viszonyáról, melyek az előtag és az utótag révén megjelenítődnek, azonban nem mennek végbe állításként” (38.), ponto-sabban szólva ezen két részmondat érvényessége közti szükségszerű viszony állítása. Ál-lásfoglalása során Sigwartot az a meggyőződés vezette, hogy a kvalifi kált állítás önmagá-ban nem rendelkezhet igazságértékkel, azonönmagá-ban bele kellett törődnie abba, hogy elmélete alapján a feltételes ítéletek szükségszerűen pozitívek, azaz a megengedő ítéletek (»még ha…«) nem sorolhatók a feltételes ítéletek közé (vö. 51–52.). A jelen vizsgálódás szem-pontjából érdemes megfi gyelni, amint Sigwart álláspontjának következményei között megjelennek a jelen fejezetben tárgyalandó problémában szerepet kapó mozzanatok: 1.
Mely ítéletek tekinthetők elsődlegesnek? Sigwart elemzése szerint a feltételes ítéletek elő-feltételezik a kategorikusakat. 2. A „gondolkodási folyamat [Denkprozess]” (62.) deskrip-tív pszichológiai hűségének kérdése: Sigwart bírálta a kategorikus és hipotetikus ítéletek kantiánus felfogását mint „az ítélés két koordinált fajtáját” (60.). 3. A metafi zikai
impliká-ciók kérdésköre: A tudás alacsonyabb szintjeit illetően Sigwart a fogalmi empirizmus (conceptual empiricism) álláspontját vallotta, azonban a magasabb szinteket illetően meg-engedte, hogy tudásunk eljusson „minden létező legvégső törvényeihez, a magasabb való-sághoz, amely a fi zikai és szellemi törvények ideális szükségszerűségében rejlik, ami nem szükségképpen kell megvalósuljon az empirikus létezésben” (64.). A feltételes ítéletek, melyek már viszonylag magasabb rendűek, tehát egy köztes szerepet töltenek be Sigwart számára a megismerés rendjében: sem nem annak kezdetét, sem nem annak célját alkot-ják. Másfelől a feltételes ítéletek éppen a köztes szférához tartozó természettudományok-ban kapnak kulcsszerepet (más szóval a természettudományok logikájára nem az ariszto-teliánus szubszumpció a jellemző). 4. Végül mindezen megfontolások egy szubtilis következménye is megjelenik, amely ismét csak jelentősnek fog bizonyulni a későbbiek-ben: A köztes szférában bizonyos mértékig minden ítélet feltételesnek tekinthető, ameny-nyiben nem közvetlenül az alany létezését állítják „egy külső vagy empirikus realitás értel-mében” (64.). Amint Sigwart kiemelte, ezzel ő az egziszenciális import kérdésében Herbart oldalára állt, amely kérdés – amint ezt látni fogjuk – az egymással versengő ítéletelméletek lakmusztesztjeként szolgál.
Sigwart hírnevét a terjedelmes logikatankönyve alapozta meg.274 Ezt Sigwart két ki-adásban is megjelenttette, amit egy 1924-ig újranyomott további posztumusz kiadás köve-tett (Sigwart 1911). A második kiadásból angol változat is megjelent (Sigwart 1895) Helen Dendy (1860–1925) fordításában, aki ugyanebben az évben a brit neohegeliánus fi lozófus Bernard Bosanquet-tel (1848–1923) kötött házasságot, aki pedig Hermann Lotze logikatankönyvét (első kiadás: Lotze 1874) fordította angolra (Lotze 1884).
274 Az angol közönség számára írt áttekintésében pl. Wilhelm Wundt Sigwart művét „a friss logikai mű-vek legfi gyelemreméltóbb”-jának nevezte (Wundt 1877, 518.), 1880-ban Dilthey pedig „érett és je-lentőségteljes könyv”-ként jellemezte (Dilthey 2011, 843.). A korban népszerű fi lozófi atörténeti és kortárs fi lozófi ai kézikönyv (vö. 2.2.a. szakasz fentebb), az Ueberweg 1897-es kiadása Sigwart logika-tankönyvét hasonló hangnemben „korunk egyik legkiválóbb”-jaként dicsérte (Heinze 1897, 280.).
Hasonlóan nem fukarkodtak az elismerő jelzőkkel Magyarországon sem: A Pallas Nagy Lexikona (1897) szerint „Sigwart Kristóf […] [a] modern logikai irodalom egyik legbecsesebb alkotását írta”
(XIV. kötet, 1097); a Révai Nagy Lexikon (1924) szerint pedig Sigwart „Logikája […] egyike a legki-válóbbaknak az újabb irodalomban” (XVI. kötet, 800.). Egy további hungarikumadalék Sigwart ka-nonikus mivoltának alátámasztására az a tény, hogy tankönyvét – Ueberweg történeti szempontból gazdag logikatankönyve (korai kiadás: Ueberweg 1865) mellett – a „gondolkodástan” bölcsészeti tárgy oktatására alkalmazták a marosvásárhelyi református kollégiumban már egészen korán, az 1877/1878-as tanévben (lásd A marosvásárhelyi helvét hitvallású főtanoda értesítője az 1877–78-dik tanévről. Szerk. Urr György. Maros-Vásárhely: Imreh Sándor, 1878, 8.) A középfokú oktatásban hasz-nált fi lozófi a-tankönyvek jelentőségéhez lásd különösen: Mészáros 2003, 24. skk.