4. Az ignorabimus-vita, avagy a korai fenomenológia és a természettudományok
4.4. Az ignorabimus-vita és a fenomenológia keletkezéstörténete
2006-ban, a magyar analitikus-kontinentális vita268 csúcspontján teljes joggal és találóan fogalmazódott meg, hogy az érett fenomenológia számára „a tudományok nem az igazság végső terepének bizonyulnak, hanem csupán az értelemadás egy speciális változatának, amelyet ráadásul súlyos és tisztázatlan előfeltevések terhelnek” (Ullmann 2006, 247.).
A fenomenológia keletkezése, különösen ha annak a 19. századba vezető nyomait követ-jük, egy sokkal diff erenciáltabb képet mutat, amely azonban a fenti megállapítást egyálta-lán nem érvényteleníti, hanem éppen annak genealógiáját nyújtja. A hivatásos természet-tudósok fi lozófi ai határátlépései, melyek éppen tudományuk fi lozófi ai határainak megállapítását célozták, nemcsak a német és magyar természettudomány, valamint a po-puláris irodalom köreiben rezonáltak, hanem ez az ignorabimus-vita elérte a professzionális fi lozófusokat is – különösen azokat, akik a 19. század tág értelemben vett, posztidealista kantiánus tradíciójához sorolhatók. A fenomenológia eredeténél álló Franz Brentano szá-mára az ignorabimus-vitához történő kapcsolódás éppen a brentanói pszichológiafoga-lom manifeszt olvasata által jelzett érzetfi ziológiai kantianizmus felé mutató kapcsolódá-sok – amelyek a formálódó fenomenológia számára is irányadónak bizonyultak –, illetve a mű dokumentumokból kirajzolódó szerzői intenciója közti diszkrepancia szempontjá-ból vált megvilágító erejűvé. Edmund Husserl számára, akinek szinte diákkorára esett az ignorabimus-vita, sőt személyes szálakon is kapcsolódott annak fő aktorához, a termé-szettudományok hatókörének korlátozására szánt második ignorabimus-tézis tulajdon-képpen azt az architektonikai pozíciót jelölte ki, ahol a tudatfi lozófi ai örökség fenomeno-lógiává változhatott, sőt Husserl azt az invenciózus módszert is recipiálta, ahogyan Friedrich Albert Lange és főként Wilhelm Dilthey az ignorabimus-vita egyes érveit a szel-lemtudományok módszertani demarkációjára vetette be. Tekintve, hogy az ignorabi-mus-vitával csak nemrég kezdett újra foglalkozni a szakirodalom – ső t eddig azt nem kapcsolták a korai fenomenológiához –, aligha túlzás ezen gazdag tanulságokat a feno-menológia keletkezéstörténete egy eddig feltáratlan fejezetének tekinteni.
Érdemes ugyanakkor ezeket a megállapításokat egyben a fenomenológia és az analiti-kus fi lozófi a sokat elemzett kapcsolata, illetve különböző sége felő l is szemügyre venni.
Amint a ké t irá nyzat keletkezé stö rté neté nek kapcsolatá t vizsgá lva má shol é rveltünk (lásd kül. Varga 2011b, 106–107.), a ké tsé gtelenü l fellelhető tö rté neti é rintkezé si pontok adta
268 Lásd 2. lj. fentebb.
optimizmus mellett talá n é rdemes egy bizonyos ó vatossá g fenntartá sa is: az »inter« é rtel-mé ben vett kö lcsö nö s ö sszefonó dá s é s megterrtel-mé kenyí té s alakzatai meglehető sen ritká k, é s a remé lt hozadé k sok esetben inká bb csak abban nyilvá nul meg, hogy az ö sszekap-csolá si kí sé rletek sajá t á llá spontunk megé rté sé re hatnak vissza. Ez persze korá ntsem ke-vé s, kü lö nö sen ha az elmé leti alternatí vá k, a sorozatos vá ltó á llí tá sok felismeré se a má sikat illető tú lzó leegyszerű sí té sek, biná ris oppozí ció k lebontá sá val is együ tt já r. Az, hogy az ignorabimus-vita é s annak kontextusai egysé gben mutatjá k a hagyomá nyosan kü lö nbö ző fi lozó fi ai irá nyzatok genealó giá já hoz sorolt szerző ket – hozzá já rulva az ő ket ö sszekö tő graduá lis elmé leti elmozdulá sok egy tö rté netileg beá gyazott rekonstrukció já hoz –, mint-ha é ppen ehhez a tanulsá ghoz illeszkedne.
Mindezek mellett talán egy módszertani szempontot is megfogalmazhatunk, visszate-kintve a fenomenológia keletkezéstörténetének felrajzolására irányuló vállalkozásunk ed-dig megtett szakaszaira: Az ignorabimus-vita mint egy máig ható fi lozófi ai téttel rendelke-ző, ámde hús-vér fi lozófi ai vita mentén történő orientálódás egyben azt az esélyt is hordozza a fi lozófi atörténeti vizsgálódás számára, hogy elkerülje az antikvarianizmus és anakronizmus dilemmáját (vö. Beiser 2014, 13.). A fenti kísérlet legalábbis reményeink szerint nem csak ráirányíthatja a fi gyelmet a fenomenológia keletkezésének történeti és egyben fi lozófi ai kontextusát jelentő poszthegeliánus 19. századi német akadémiai fi lo-zófi ára, egységben mutathatja meg a hagyományosan különböző fi lolo-zófi ai irányzatok ge-nealógiájához sorolt szerzőket, sőt talán hozzájárulhat graduális elméleti elmozdulások olyan történetileg beágyazott rekonstrukciójához, amely egy – ugyan nem kizárólagos, de ismeretbővítést jelentő, új jellegű – megértését adhatja annak a „különös, bonyolult vi-szony”-nak (Ullmann 2009, 178.), ami a husserli fi lozófi át, s általa az egész fenomenoló-giai hagyományt a kanti gondolati örökséghez fűzi. A könyv következő fejezétében hason-ló módszertani érzékenységgel kíséreljük meg célbe venni a fenomenohason-lógia keletkezéstörténetének egy másik, talán kevésbé híres, de annál fontosabb kontextuális problémáját, nevezetesen az in statu nascendi fenomenológia viszonyát korának main-stream egyetemi fi lozófi ájához.
avagy a korai fenomenológia kapcsolata korának német egyetemi fi lozófi ájával
5.1. Miért foglalkozzunk egy 19. századi elfeledett gondolkodóval?
1905-ben, a fi lozófi ai mesterétől való elidegenedésének csúcspontján, Edmund Husserl levelében többek között azáltal igyekezett visszanyerni Franz Brentano jóindulatát, hogy bizonygatta, szemben egy tipikus „törekvő magántanárral” – aminek Brentano a levélvál-tás korábbi darabjában titulálta Husserlt – ő sohasem „igazodott a befolyásosokhoz és híresekhez ([Wilhelm] Wundt, [Christoph] Sigwart, [Benno] Erdmann [1851–1921])”
(BW I, 25.). A kiengesztelési kísérlet ugyan sikertelen maradt,269 Husserl e levélrészlete azonban több szempontból is fi gyelemre méltó. Az a tény, hogy a Husserl által befolyásos-ként és híresbefolyásos-ként jellemzett három fi lozófus mára elfeledetté vált (vagy, mint Wundt, átke-rült egy másik diszciplína, nevezetesen a pszichológia történetírásához), jól jelzi a mai fi lo-zófi ai tudatunk hangsúlyeltolódásait a német fi lolo-zófi ai élet a 19. század végén fennálló tényleges helyzetéhez képes. Egy ilyen diszkrepancia egyben elkerülhetetlenül felveti an-nak kérdését, hogy ezen korabeli fi lozófi ai establishment tagjai nem fejthettek-e ki olyan hatást a mai fi lozófi ai tudatunk számára fontos szerzőkre, amely hatás éppen a kutatási hangsúlyok eltolódása miatt nehezen észrevehető? Vajon Husserl – a Brentano melletti kirívó hűségeskü dacára – tényleg mentes volt bárminemű tudatosított vagy maga számá-ra észrevétlen befolyástól, amely a koszámá-rabeli fi lozófi ai establishment tagjai felől érkezett vol-na? Nem lehet vajon, hogy az idézett levele éppen azért született, hogy mérsékelje egy ilyen befolyásoltságnak a Brentano-iskolán belüli kedvezőtlen tudománypolitikai követ-kezményeit, mivel egy ilyen befolyásoltság feltételezése igencsak kézenfekvő volt a korban egy Brentano körüli fi atal fi lozófus esetén?
E megfontolások nyomán jelen fejezetben a korai fenomenológia és az annak termé-szetes közegét alkotó német egyetemi fi lozófi a (Universitätsphilosophie) viszonyát szeret-nénk megvizsgálni egy esettanulmány segítségével, amely a Brentano-iskolát alkotó orto-dox és heteroorto-dox tanítványi köröknek a poszthegeliánus egyetemi fi lozófi át meghatározó iskolás logika egy kiemelt képviselőjéhez, Christoph Sigwarthoz fűződő sokarcú kapcso-latára irányul.270 Számos érv szól amellett, hogy Christoph Sigwart nevét állítsuk
vizsgá-269 Egy évvel később egy ortodox tanítványának írott levelében Brentano Husserl „zavart fejé”-ről (ver-worrener Husserlkopf) beszélt, hozzátéve, hogy Husserl olyasvalaki, „aki túl hamar vált híressé”
(Brentano 1946, 86.).
270 A 19. század fi lozófi atörténet-írásában a poszthegeliánus német egyetemi fi lozófi át (Universitätsphi-losophie) rendszerint beárnyékolják a század első felének fi lozófi ai teljesítményei, különösen azon historiográfi ai séma felől nézve, amely közvetlen kapcsolatot tételez a 19. század első fele és a 20.
lódásunk középpontjába: Sigwart nemcsak korának ismert és befolyásos logikatudósa volt, akinek életművét a későbbi kutatás elhanyagolta, hanem egyben meglepően fogé-kony volt a korában megjelenő modern természettudomány iránt, ráadásul – szempon-tunkból korántsem elhanyagolható módon – egy rendkívül markáns, szinte késhegyre menő vitát folytatott Brentanóval és egyes tanítványaival. Egy tényleges történeti szerep-lők részvételével zajló korabeli vita rekonstrukciója egyben lehetőséget teremthet egy olyan fi lozófi atörténet-írási program megvalósítására, amely az anakronizmus Szküllája és a történetietlenség Kharübdisze közt átvezető utat keresi. Az itt vázolt célkitűzéseknek megfelelően jelen fejezet kifejezett fi gyelemmel fordul ezen vita korai szakaszára, valamint a fi lozófi ai érvek és történeti körülmények összefonódására, csakúgy mint a Brentano- tanítványokra gyakorolt hatás bemutatására. Mindezek eredményeképpen remélhetőleg lehetőség nyílik a Brentano-iskolában és annak környékén felbukkanó ítéletelméleteket (Urteilstheorien) és a korai fenomenológia történetírását egyaránt illető tanulságok meg-fogalmazására. Mindez azért is különösen fontos szempontunkból, mivel – amint az eddi-giek során (különösen a 3. fejezetben) megmutatkozott – éppen az ítéletelmélet töltött be konstitutív szerepet a Fenomenológiai Mozgalom létrejöttében. A jelen fejezet tehát az ítéletelmélet a Brentano-iskolán belüli és azon kívüli eredetének felmutatásával kívánja tovább árnyalni a fenomenológia keletkezéstörténetének képét, miközben ezt a témát egy-ben explicit módszertani refl exióra is fel kívánja használni.
5.2. Christoph Sigwart: Premodern biográfi a és modern életmű
Christoph Sigwart tökéletesen példázza az imént említett fi lozófi ai establishmentet, amely a 19. század második felének német egyetemi fi lozófi áját dominálta, majd feledésbe me-rült. Christoph Sigwart maga Heinrich Christoph Wilhelm Sigwart (1789–1844) legfi ata-labb fi aként született, s az apa maga is fi lozófi apropfesszor volt a tübingeni egyetemen 1816 óta (1818-tól kezdve rendes professzori kinevezéssel), s egy logikai tankönyv szerző-je (Sigwart 1835), amely 1818 és 1835 között három kiadásban is megszerző-jelent. Sigwart szenior életvitelét kortársai az „egyszerű és kiegyensúlyozott” jelzőkkel illették (Lieb-mann 1892, 307.), sőt 1841-ben fel is adta egyetemi pozícióját egy egyházi alsóbb oktatási karrier kedvéért; fi a azonban nem vádolható azzal, hogy ódzkodott volna az egyetemi
századi fi lozófi a egzisztencializmusnak nevezett irányzata között. Ezen historiográfi ai séma ellen leg-utóbb Frederick C. Beiser emelt szót (Beiser 2014, 7. skk.), aki azonban rekonstrukciós kísérletébe sajnos nem foglalta bele a korai fenomenológiát (minden kínálkozó kapcsolódási pont ellenére, vö.
Varga 2016d, 96.), csakúgy mint a fi lozófi ai logika történetét, azaz a logika történetét annak a Gott-lob Frege (1848–1925), Bertrand Russell (1872–1970) és előfutáraik – George Boole (1815–1864), William Stanley Jevons (1835–1882) és Ernst Schröder (1841–1902) (vö. Peckhaus 1999) – által kezdeményezett mélyreható átalakulását megelőzően (amely diszciplína történetírása – Hansen 2000; Käufer 2010 úttörő munkái ellenére – önmagában is elhanyagoltnak számít).
karriersikerektől.271 A híres tübingeni kollégiumban végzett fi lozófi ai és teológiai tanul-mányokat követően – melynek falai között egykor Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770–
1831), Friedrich Wilhelm Joseph von Schelling (1775–1854) és Friedrich Hölderlin (1770–1843) lakott (s ahol Sigwart szenior egykor igazgató volt) –, s egy egyetemi peregri-nációval töltött évtized után Christoph Sigwart az apja nyomdokába lépve előbb a tübingeni teológiai szeminárium instruktora lett, majd – a dél-németországi Blaunbeurenben töl-tött kitérőt követően – 1863-ban kinevezték a tübingeni egyetem evangélikus teológiai sze-mináriumának fi lozófi aprofesszorává. Három évre rá rendes professzori kinevezést is ka-pott, s egészen nyugdíjazásáig Tübingenben maradt, noha kinevezési tárgyalások során felmerült a neve Würzburgban, Berlinben és Göttingenben is.272 Christoph Sigwart lénye-gében a Német Császárság hivatalnok-fi lozófusai számára elérhető összes állami elisme-rést elnyerte: 1875-ben az egyetem rektora volt, személyre szóló nemesi címet kapott,273 az állami tanácsos (Staatsrat) és titkos tanácsos (Geheimrat) titulusokkal is kitüntették (1901-ben, illetve 1903-ban), valamint a porosz (1885) és bajor (1901) akadémia levelező tagjai közé választották. Mintha ez még nem lenne elég, Sigwart a Württemberg királyi család személyes tanára is volt, s persze ünnepi egyetemi események szónokaként is fellépett (lásd Sigwart 1889a, 1. skk.). Aligha szükséges hangsúlyoznunk azt a szembeötlő kü-lönbséget, amely Sigwart sikeres tudományos karrierje és Franz Brentano biográfi ája kö-zött húzódik, akinek, eltekintve az 1874 és 1880 kökö-zötti rövid periódustól, nem álltak ren-delkezésére a tanítványikör-építkezésnek és befolyásgyakorlásnak ilyen bevett eszközei.
Ugyan Christoph Sigwart karrierkezdetének körülményei még a prehumboldtiánus karrierpályákat idézték (például Christoph Sigwart nem habilitált és magántanárként sem szolgált), későbbi karrierje során azonban egy meglepően modern fi lozófussá fejlődött.
Már korai teológiai tárgyú írásait is „a természettudományok hű megfi gyelései” iránti tisz-telet jellemezte, amihez a teológiai antimodernizmus elutasítása társult: „hamis magabiz-tosságról tanúskodna, ha [napjaink teológiája] ragaszkodni akarna egy olyan fogalomhoz, ami nem egyeztethető össze a természettudománnyal” (Sigwart 1859, 272–273.). Ezt kö-vetően pedig kutatásai a logika és a tudományelmélet területei felé tolódtak, amelyet mély
271 A bevett biográfi ai kézikönyvek nem foglalkoznak kellő részletességgel Christoph Sigwarttal. A leg-részletesebb életrajzi információkat illetően lásd Maier 1904; Freytag-Löringhoff 1981. Sigwart megtiltotta műveinek posztumusz megjelentetését, hagyatéka pedig valószínűleg megsemmisült a második világháborúban.
272 Würzburgban 1872-ben Sigwartot a kar a második kör második jelöltjeként javasolta a kinevezési procedúra során, amely végül Wilhelm Dilthey győzelmével végződött, aki azonban ezt breslaui hely-zetének javítására használta fel (lásd Dilthey 2011, 632–635., vö. 635., 3. lj.). Berlinben 1880-ban Sigwart ismét csak secundo loco jelölt volt, amely katedrát végül a göttingeni Hermann Lotze (1817–
1881) szerezte meg (lásd Lotze 2003, 675., 1. lj.). Sigwart neve ismét felmerült Lotze megürült göt-tingeni katedrájának betöltésekor, amely pozíciót végül az akkor újoncnak számító Georg Elias Mül-ler, Husserl későbbi egyetemi ellensége (lásd 2.1.a. szakasz fentebb) nyerte el. – Az egyetemtörténeti forrásokból kirajzolódó tudományosan megalapozott kép részleteiben eltér a Sigwart környezetében hagyományozottól (vö. Freytag-Löringhoff 1981, 251.).
273 A „von” nemesi szócskát Christoph Sigwart nevében nem szerepeltetem, mivel beszámolók szerint maga is tartózkodott ettől, s a publikációin sem tüntette fel.
tudomány- és fi lozófi atörténeti háttérismeretek birtokában művelt. Rögvest tübingeni egyetemi karrierje elején Sigwart vitába keveredett a müncheni kémiaprofesszor és nép-szerű tudományos író Justus von Liebiggel (1803–1873) Francis Bacon természettudósi érdemeiről. Sigwart és Liebig 1863-ban az utóbbi által kirobbantott vitája, amely széles körben olvasott általános jellegű folyóiratokban zajlott, nem pusztán Sigwart hírnevének megalapozásához járult hozzá, hanem Sigwart tudományos fejlődés egy protokuhniánus felfogása iránti nyitottságáról is tanúskodik. Amint Sigwart hangsúlyozta, Bacont mindig
„saját történelmi körülményei közepette” kell tekintenünk (Sigwart 1863, 117.), s nem
„róható fel neki, hogy Newton előtt élt” (103.). Sigwart a tudományos fejlődésről alkotott koncepciójának nóvuma jól kiviláglik, ha azt ellenfelének nyers prezencializmusához ha-sonlítjuk, ami szerint a „történeti kutatás” csak „az érdemek és hiányosságok értékelése”
során a jelen tudományos perspektívájából lehetséges (Liebig 1863, 5069, vö. még 5070.).
Sigwartnak a kor élvonalbeli természettudománya iránti érdeklődését jól tükrözi az 1865-ös nyári szemesztertől kezdve rendszeresen tartott A fi lozófi a alapproblémái az empirikus tudományok legfontosabb eredményeinek és elméleteinek tükrében című népszerű egyetemi előadása is.
Azonban az 1870-es évek bizonyultak Sigwart igazi tündöklő évtizedének, amikor gyors egymásutánban először egy logikai kérdéseknek szentelt önálló értekezést (Sigwart 1871), majd pedig a fi lozófi ai logika átfogó kétkötetes bemutatását (Sigwart 1873; 1878) jelentette meg. Már az előbbi, a feltételes ítéletek kérdéskörét tárgyaló mű méltó lehet ér-deklődésünkre, mivel abban a hagyományos ítéletelmélet olyan érzékeny pontja kerül napvilágra, amely a jelen fejezet tárgyát alkotó logikai problémában is szerepet kap. A feltételes ítéletek vagy a főmondatbeli tartalom kvalifi kált állításaként (bedingte Behaup-tung) értelmezhetők, vagy pedig a sztoikus logikai hagyomány nyomán két kijelentés vi-szonyáról alkotott egyszerű ítéletként (lásd Sigwart 1871, 12.). A történetileg adott és kortárs elméleteket áttekintve Sigwart arra a megállapításra jut, hogy a vita tétje az, vajon a feltételes ítéletek a kategorikustól „különböző szintézist fejeznek[-e] ki” az alanyuk és állítmányuk között (30.). Sigwart maga a második, sztoikus elmélet mellett köteleződött el, miszerint a feltételes ítélet „egy állítás a két predikáció viszonyáról, melyek az előtag és az utótag révén megjelenítődnek, azonban nem mennek végbe állításként” (38.), ponto-sabban szólva ezen két részmondat érvényessége közti szükségszerű viszony állítása. Ál-lásfoglalása során Sigwartot az a meggyőződés vezette, hogy a kvalifi kált állítás önmagá-ban nem rendelkezhet igazságértékkel, azonönmagá-ban bele kellett törődnie abba, hogy elmélete alapján a feltételes ítéletek szükségszerűen pozitívek, azaz a megengedő ítéletek (»még ha…«) nem sorolhatók a feltételes ítéletek közé (vö. 51–52.). A jelen vizsgálódás szem-pontjából érdemes megfi gyelni, amint Sigwart álláspontjának következményei között megjelennek a jelen fejezetben tárgyalandó problémában szerepet kapó mozzanatok: 1.
Mely ítéletek tekinthetők elsődlegesnek? Sigwart elemzése szerint a feltételes ítéletek elő-feltételezik a kategorikusakat. 2. A „gondolkodási folyamat [Denkprozess]” (62.) deskrip-tív pszichológiai hűségének kérdése: Sigwart bírálta a kategorikus és hipotetikus ítéletek kantiánus felfogását mint „az ítélés két koordinált fajtáját” (60.). 3. A metafi zikai
impliká-ciók kérdésköre: A tudás alacsonyabb szintjeit illetően Sigwart a fogalmi empirizmus (conceptual empiricism) álláspontját vallotta, azonban a magasabb szinteket illetően meg-engedte, hogy tudásunk eljusson „minden létező legvégső törvényeihez, a magasabb való-sághoz, amely a fi zikai és szellemi törvények ideális szükségszerűségében rejlik, ami nem szükségképpen kell megvalósuljon az empirikus létezésben” (64.). A feltételes ítéletek, melyek már viszonylag magasabb rendűek, tehát egy köztes szerepet töltenek be Sigwart számára a megismerés rendjében: sem nem annak kezdetét, sem nem annak célját alkot-ják. Másfelől a feltételes ítéletek éppen a köztes szférához tartozó természettudományok-ban kapnak kulcsszerepet (más szóval a természettudományok logikájára nem az ariszto-teliánus szubszumpció a jellemző). 4. Végül mindezen megfontolások egy szubtilis következménye is megjelenik, amely ismét csak jelentősnek fog bizonyulni a későbbiek-ben: A köztes szférában bizonyos mértékig minden ítélet feltételesnek tekinthető, ameny-nyiben nem közvetlenül az alany létezését állítják „egy külső vagy empirikus realitás értel-mében” (64.). Amint Sigwart kiemelte, ezzel ő az egziszenciális import kérdésében Herbart oldalára állt, amely kérdés – amint ezt látni fogjuk – az egymással versengő ítéletelméletek lakmusztesztjeként szolgál.
Sigwart hírnevét a terjedelmes logikatankönyve alapozta meg.274 Ezt Sigwart két ki-adásban is megjelenttette, amit egy 1924-ig újranyomott további posztumusz kiadás köve-tett (Sigwart 1911). A második kiadásból angol változat is megjelent (Sigwart 1895) Helen Dendy (1860–1925) fordításában, aki ugyanebben az évben a brit neohegeliánus fi lozófus Bernard Bosanquet-tel (1848–1923) kötött házasságot, aki pedig Hermann Lotze logikatankönyvét (első kiadás: Lotze 1874) fordította angolra (Lotze 1884).
274 Az angol közönség számára írt áttekintésében pl. Wilhelm Wundt Sigwart művét „a friss logikai mű-vek legfi gyelemreméltóbb”-jának nevezte (Wundt 1877, 518.), 1880-ban Dilthey pedig „érett és je-lentőségteljes könyv”-ként jellemezte (Dilthey 2011, 843.). A korban népszerű fi lozófi atörténeti és kortárs fi lozófi ai kézikönyv (vö. 2.2.a. szakasz fentebb), az Ueberweg 1897-es kiadása Sigwart logika-tankönyvét hasonló hangnemben „korunk egyik legkiválóbb”-jaként dicsérte (Heinze 1897, 280.).
Hasonlóan nem fukarkodtak az elismerő jelzőkkel Magyarországon sem: A Pallas Nagy Lexikona (1897) szerint „Sigwart Kristóf […] [a] modern logikai irodalom egyik legbecsesebb alkotását írta”
(XIV. kötet, 1097); a Révai Nagy Lexikon (1924) szerint pedig Sigwart „Logikája […] egyike a legki-válóbbaknak az újabb irodalomban” (XVI. kötet, 800.). Egy további hungarikumadalék Sigwart ka-nonikus mivoltának alátámasztására az a tény, hogy tankönyvét – Ueberweg történeti szempontból gazdag logikatankönyve (korai kiadás: Ueberweg 1865) mellett – a „gondolkodástan” bölcsészeti tárgy oktatására alkalmazták a marosvásárhelyi református kollégiumban már egészen korán, az 1877/1878-as tanévben (lásd A marosvásárhelyi helvét hitvallású főtanoda értesítője az 1877–78-dik tanévről. Szerk. Urr György. Maros-Vásárhely: Imreh Sándor, 1878, 8.) A középfokú oktatásban hasz-nált fi lozófi a-tankönyvek jelentőségéhez lásd különösen: Mészáros 2003, 24. skk.
5.3. A vita kerete: Miklosich és Brentano tudományos szövetsége Bécsben
a) Franz Miklosich az alanytalan mondatok logikájáról
Sigwart könnyen Brentano kortárs fi lozófusok iránti érdeklődésének perifériáján maradha-tott volna, hiszen eleinte sem Brentano kedvenc kortárs szerzőihez (pl. John Stuart Mill), sem korai kritikusaihoz nem tartozott. Brentano és tanítványai korai hivatkozásai Sigwart művére tulajdonképpen jól illeszkedtek a korabeli érdeklődési mintázatba, amely különösen Sigwartnak a kortárs természettudomány iránti fogékonyságát értékelte, melynek nyomai
Sigwart könnyen Brentano kortárs fi lozófusok iránti érdeklődésének perifériáján maradha-tott volna, hiszen eleinte sem Brentano kedvenc kortárs szerzőihez (pl. John Stuart Mill), sem korai kritikusaihoz nem tartozott. Brentano és tanítványai korai hivatkozásai Sigwart művére tulajdonképpen jól illeszkedtek a korabeli érdeklődési mintázatba, amely különösen Sigwartnak a kortárs természettudomány iránti fogékonyságát értékelte, melynek nyomai