3. Egy olvasóköri előadás és következményei:
3.3. Zárszó: Bolzano-olvasatok
Az előző, 3.2 alfejezet vizsgálódásait Reinach megjegyzésével indítottuk a logikai jelentés (Satz) és a tényállás (Sachverhalt) közti megkülönböztetés késői megjelenéséről Husserl Logikai vizsgálódásaiban. Érdemes ezen kijelentés ellendarabjaként felidézni egy másik fejlődéstörténeti bizonytalanságot Husserlnél, amelyet azonban nem motivált külső tulaj-donítás révén, hanem Husserl szinkron feljegyzéséből ismerünk – és amely bizonytalan-ság ráadásul ismét csak nem független a kora századfordulón a legkülönbözőbb értelme-zések számára projekciós felületként szolgáló egykori prágai polihisztortól. Egy 1899 áprilisára datált, azaz egyértelműen a Logikai vizsgálódások írási munkájának korszakához sorolható, nemrég megjelentetett kutatási kéziratban ezt írta Husserl:
„Bolzano, úgy tűnik, bizonytalanságban maradt azt illetően, hogy miként viszonyul a mondat [Satz] az ítélethez mint aktushoz. Legalábbis hiábavalóan próbálkoztam döntő
219 Id. James Boswell (1740–1795) skót író és biográfus nyomán.
220 Kolnai 1999, 137.; ford.: 2005, 211–212.
szöveghelyeket találni, (döntőeket) a két lehetséges felfogás között, miszerint a mondat vagy az ítélet in specie, vagy a mondat az a közös tartalom az ítéletek, kívánságok, kételyek etc. esetén, amelyek ugyanarra a tényállásra vonatkoznak, azaz az egyformaság, amit az ugyanarra a tényállásra vonatkozásnak nevezhetünk (habár különböző vonatkozási mó-dok mellett).”221
Ismét csak egy félreérthetetlen autobiográfi ai-történeti állítás áll előttünk, még ha Husserl a saját elméleti bizonytalanságát részben Bolzano személyébe transzpontálta is. Ez a néhány éve hozzáférhetővé vált feljegyzés egyébként működésében mutatja meg Husserl Bolzano-olvasási technikáját, melyről egy korán megjelent és befolyásos önértelmező szö-vegben, a Logikai vizsgálódások részleges második kiadásához 1913 őszén írott előszó tö-redékeiben Husserl úgy fogalmazott, Bolzano Tudománytanának egy antikváriumban történő véletlen felfedezését követően nem „mulasztotta el” a Bolzano-könyvet „átnézni [durchzusehen] és tartalmas mutatójának segítségével alkalmanként használni”.222 Mindez magyarázatot adhat arra, hogy Bolzano szisztematikus felépítésű műve miként válhatott Husserl esetében is egy projekciós felületté, azonban az olvasás technikájánál esetünkben érdekesebb a részben azáltal is meghatározott értelmezés. Az ítéletaktus, a mondat (Satz) – azaz az ítélet in specie – és a tényállás (Sachverhalt) világos megkülönböztetése egy 1899.
április 20-ára datált szövegben kétségbe vonja Reinach fentebb idézett egzegetikai állítását a hármas különbségtétel utóbbi két tagja közti megkülönböztetés kialakulásáról, hiszen a Prolegomena szövege, melyet Husserl 1896 nyarán a logika-előadásai (Hua Mat I.) alapján kezdett el írni,223 már 1897 elején „teljesen kész [fi x und fertig]” volt (BW V, 73.; vö. IX, 135–136.), kivéve az utolsó két fejezetét, melyet Husserl 1897 közepe körül fűzött a szö-veghez (vö. BW V, 73.). Egy Gustav Albrechtnek írott levélből azt is tudjuk, hogy a
Prole-221 Hua XL, 138–139.
222 Első kiadás: Husserl 1939a, 129.; kritikai kiadás: Hua XX/1, 297-298., 2. lj. A kritikai kiadás alapján szigorúan véve még kérdéses lehet e szöveghely autenticitása, mivel az csak az Eugen Fink, az ambi-valens szövegkezelési praxisáról híres Husserl-asszisztens által megjelentetett szövegben szerepel, s nem maradt fenn az e kiadás alapját képező, még Ludwig Landgrebe, Husserl korábbi és jóval kevés-bé önálló asszisztense által készített gépelt átirat (vö. Hua XX/1, 332–333.; a gépiratot Edith Steinnek tulajdonítja: Schuhmann 1972), amely révén eldönthető, hogy ez a szöveghely expressis verbis Hus-serltől származik-e vagy Fink kreatív szövegkezelésének eredménye-e. Időközben a Husserl-archí-vumban őrzött hagyatékon kívüli forrásból előkerült a Landgrebe-gépirat egy példánya (Melle 2011), ami megerősíti e szöveghely autenticitását, habár nagyon szigorúan véve még nyitva hagyja azt kérdést, hogy az eredeti szöveg és a gépirat keletkezése közt eltelt bő évtized során mikor került be a szöveghely (amely egészében véve Husserl Bolzanóval kapcsolatos önértelmezésének egyik legfonto-sabb dokumentumát alkotja), és az a nyilvánvalóan különböző hatásoknak kitett emlékezési folyamat melyik állomásához köthető (elvégre az elbeszélés tárgyát képező események két évtizeddel koráb-ban, 1890 körül zajlottak). – A Tudománytan felfedezésének körülményeiről tudósító, a második vi-lágháború utáni évtizedekben végzett interjúra támaszkodó testimónium: Schuhmann 1977, 463.
223 A fi lológiai azonosítást maga Husserl végezte el (vö. Hua XXIV, 57. [datálás: 1906]; Hua XX/1, 296., 416. [datálás: 1913]), az évszám korrekcióját illetően lásd Elisabeth Schuhmann magyarázatát (Hua Mat I, xi skk.), aki egyben plauzibilis fi lológiai magyarázatot is ad Husserl retrospektív évszámtévesz-tésére.
gomena nyomdai korrektúrája 1899 októberében és novemberében zajlott (lásd BW IX, 16.), amit követően, amint ezt több levél tanúsítja (vö. BW I, 136.; II, 25.; V, 74.), Husserl-nek egy kiadóváltásra volt szüksége ahhoz, hogy a Prolegomena – egy féléves kényszerszü-net után, de még a második kötet előtt – 1900 nyarán megjelenjen és forgalomba kerüljön.
A Hatodik logikai vizsgálódás viszont, amelynek szövegében Reinach lokalizálni próbálta a háromosztatú megkülönböztetés explicit módon artikulált megjelenését, a mű tényleges keletkezéstörténetének legkésőbbi rétegéhez tartozik (amint ezt szintén egy Albrecht- levélből tudjuk; vö. BW IX, 20.), mivel Husserl ugyan 1900 őszén elkezdte a második kötet nyomdai munkálatait (amit korábban 1900 januárjában remélt megkezdeni, vö. 19.), azonban 1900. december és 1901. március között a könyv végét át kellett dolgozni, ami az eredetileg tervezett terjedelem megkétszereződéséhez vezetett. Az, hogy Husserl már 1899 áprilisában rendelkezett a háromosztatú megkülönböztetéssel, kizárja, hogy ez egy késői felismerés legyen, mivel annak az imént rekonstruált eseménytörténet alapján 1900–
1901 fordulóján kellett volna először megjelennie.224
A Logikai vizsgálódások keletkezésének eseménytörténeti rekonstrukciója sajnos nem teszi lehetővé, hogy azt a mű egy történeti-kritikai megértésévé bővítsük ki, azon egyszerű oknál fogva, hogy szinte semmi nem maradt fenn a különböző keletkezéstörténeti réte-gekhez rendelhető kéziratok közül (ellentétben a Logikai vizsgálódások 1913–1914-ben végzett, sokkal előnyösebb fi lológiai helyzetű átdolgozási kísérletével, vö. Hua XX/1–2.).
Reinach keletkezéstörténeti hipotézisét – ami egyébként plasztikusan mutatja, hogy Hus-serl könyve a Fenomenológiai Mozgalmon belül már egy évtizeddel később kanonikus státuszra tett szert – tehát csak cáfolni tudjuk, de nem tudunk azzal szemben egy pozitív tartalmú fi lológiailag megalapozott hipotézist felállítani. A Reinach-hipotézis és a jelen szakasz elején idézett Husserl-önértelmezés összevetésének tétje azonban nem is az, hogy Husserl mikor jutott el egy a megszülető Fenomenológiai Mozgalom számára centrális fogalomhoz, hanem éppen az, hogy Husserl vajon már akkor nem eleve egy más fogalom irányába tapogatózott-e. Másként fogalmazva: Husserl valódi célja nem a háromosztatú különbség kimunkálása volt – elvégre az ítéletkorrelátumként tekintett tényállásokkal Husserl már hallei pártfogója, Stumpf révén ismerhette 225 –, hanem Husserl fi gyelmének homlokterében e distinkció egyik eleme, a logikai mondat (Satz) értelmének kettébontása állt a noétikus (a megjelenés szubjektív feltételeihez tartozó) és a noématikus (a megjele-nés tárgyi oldalához tartozó) aspektusok révén, ami egyértelmű fogalmi markere Husserl a transzcendentális fenomenológia felé vezető útjának.
Az 1899-ből származó husserli önértelmezésnek ugyanis létezik egy párhuzamos szö-veghelye, mégpedig nem máshol, mint az Eszmék… I. egyik lábjegyzetében, ahol Husserl
224 Tekintve hogy a Prolegomena korrektúrája során Husserl a beszámolója szerint „tollba mondott” fe-leségének (BW IX, 16.), az sem zárható ki, hogy a Prolegomena 1896–1897-re datálható szövegteste későbbi meglátásokat tartalmaz.
225 Lásd: Varga 2013a, 189., 825. lj. A jelentéssel és az ítéletaktussal egyaránt szembeállított tényállás pszichologisztikus fogalmának a Stumpf-iskolában jelen lévő tradíciójával Gerhard Gotthardtnak a 3.1.b. szakaszban vizsgált disszertációja kapcsán is találkozhattunk.
ugyanerre a fogalmi distinkcióra refl ektál Bolzano kapcsán, azonban már az időközben kialakított transzcendentális fenomenológiája vártájáról:
„Ami a »magánvaló ítélet [Urteil an sich]«, »magánvaló mondat [Satz an sich]« bolzanói fogalmát illeti, látható a Tudománytan fejtegetéseiből, hogy Bolzano számára nem vált vilá-gossá úttörő koncepciójának tulajdonképpeni értelme. Bolzano sohasem látta, hogy itt két elvileg lehetséges interpretáció van, amelyek mind »magánvaló ítélet«-ként jellemezhetők:
az, ami specifi kus az ítéleti élményben (a noétikus eszme) és az annak megfelelő [korre-lative] noématikus eszme. Bolzano leírásai és magyarázatai kétértelműek.”226
A bizonytalanságot Husserl már nem saját Bolzano-olvasatának tulajdonítja, hanem Bolzano saját fi lozófi ai tökéletlenségének (a transzcendentális fenomenológia által ki-munkált álláspont felől nézve).227 Husserl ugyanis már az 1908. tavaszi félév Jelentéselmé-let (Bedeutungslehre) előadás során különbséget tett az „ítéJelentéselmé-let in specie, az általános lényeg, ami ezen tartalom minden ítéletaktusában […] indvidualizálódik” között (Hua XXVI, 33.), és a jelentés egy olyan fogalma között, ami „nem pusztán valamilyen aktusra […]
nem vonatkozik” (azaz nem pszichológiai jelentésfogalom), sőt még „valami az aktusban specifi kusra sem vonatkozik, hanem valami ennek megfelelő [korrelativ] szemben állóra vonatkozik a tárgyi oldalon” (35.), ami azonban nem maga az a (transzcendens) tárgy vagy – akármilyen ontológiai státuszú – tényállás, amire az intencionális aktus elsődlege-sen irányul. Ismét csak előkerül Bolzano neve, aki Husserl szerint „az általunk (adott) ér-telmezést nem mondta ki, de elszórt megjegyzések […] ebbe az irányba mutatnak, miköz-ben persze mások ismét csak legalábbis lehetségessé tesznek egy másik értelmezést” (33.).
A motiváló példa Husserl számára pedig Napóleon két lehetséges fogalma mint „a jénai győztes” és a „waterlooi vesztes” (37.): ami ebben az esetben különböző, az a „téma”, mi-közben „maga az intencionális tárgy” ugyanaz (36.), azaz a különböző tartalmú, de ugyan-arra az intencionális tárgyra vonatkozó aktusok különbözőségének egy (transzcendentá-lis) tárgyi oldalon is meg kell jelennie. Az 1910/1911-es téli szemeszter logika-előadásában pedig már ezen koncepció artikulált formája is megjelenik, sőt Husserl nagyon plasztiku-san bemutatja, hogy miben különbözik az általa követett megkülönböztetés a korabeli vi-ták hagyományos tárgyától:
„Nem csak abban követett el hibát a tradicionális logika (mégpedig egy alapvető jelentő-ségűt), hogy összekeverte az empirikusat és az ideálisat, hogy nem tett különbséget a
226 Id I, 196., 1. lj.; Hua III/1, 218., 1. lj.
227 Amint jelen szerző máshol érvelt (lásd Varga 2017, kül. 70. skk.), Husserl Bolzano-értelmezése át-fordulásának és a noétikus–noématikus husserli jelentésfogalmak kikristályosodása nem lehetett független az éppen ekkor Göttingenben tartózkodó Enyvvári Jenő saját hozzájárulásától a göttingeni fi lozófi ai konstelláció számára (anélkül hogy ezzel a noétikus–noématikus jelentésfogalmat Enyvvá-rinak tulajdonítanánk, vagy akár csak azt állítanánk, hogy Enyvvári felismerte e husserli megkülön-böztetés valódi tétjét).
pszichológiai értelemben vett ítélet és a logikai értelemben vett ítélet között, hanem abban is, hogy az ítélés és a mondat között nem tett világos különbséget. Nem látta, hogy itt két megfelelően [korrelativ] egymásra vonatkoztatott eszme (között kellene különbséget tenni).”228
A korrelatív pár mindkét tagja eszme, azaz ugyanarról a distinkcióról van szó, melyet Husserl 1899-ben az »ítélet in specie« és az »egyformaság, amit az ugyanarra a tényállásra vonatkozásnak nevezhetünk« között kívánt megvonni, 1913-ban pedig noétikus és noé-matikus jelentésfogalmaknak nevezte őket. Az 1910/1911-es előadás kommentárja sze-rint: „Erre a különbségre a hagyományos logika nem volt tekintettel (Bolzano Tudomány-tana?)” (Hua XXX, 43.). Bolzano tehát – változó hermeneutikai keretben – csakúgy projekciós felület volt, mint Palágyi Husserl-értelmezése számára, csak éppen ez Husserl esetében azt bizonyítja, hogy Husserl tulajdonképpen ab ovo egy olyan ítéletelméleten dolgozott, ami csak transzcendentális fenomenológiájában nyerhette el végső formáját.
Valóban interszubjektív viszonyokban testet öltő történeti kontingenciák sokaságára kel-lett szükség legyen ahhoz, hogy ezek a lényegileg divergens, sőt eleve egymással nem érintkező fogalmi irányok egy fi lozófi ai iskola alakzatába összefonódjanak. Vizsgálódá-sunk célja persze korántsem a Fenomenológiai Mozgalom dekonstrukciója, hanem éppen e Mozgalom keletkezéstörténetének feltárása abban a történeti komplexitásában, amely lehetővé teszi a fenomenológia keletkezéstörténetére irányuló kérdés fi lozófi ai tétjének megragadását.
228 Hua XXX, 43.
avagy a korai fenomenológia és a természettudományok
4.1. Prológus: Az ignorabimus-vita korabeli magyar visszhangja
„[S]zoros szakmáján kívül úgy a philosophiai tudományoknak […] is számot tevő alapos művelője” volt – csillantotta meg a szónok a természettudományok és a fi lozófi a közti szerves kapcsolat lehetőségét a német fi ziológus, Emil du Bois-Reymond (1818–1896) fe-lett 1898. október 21-én a Magyar Tudományos Akadémián tartott nekrológjában (Than-hoffer 1898, 1.). A „kísérleti élettan […] buzgó apostolá”-t (uo.) 1893. május 12-én vá-lasztotta külső tagjainak sorába az Akadémia harmadik, akkor „mathematikai és természettudományok” névre hallgató osztálya,229 s így került sor az emlékbeszédre, melynek szónoka a budapesti egyetemen az évtized eleje óta az anatómia rendes tanára-ként működő Th anhoff er Lajos (1843–1909) volt. Az akadémikus Th anhoff er saját anató-miai kutatásai révén kapcsolódott du Bois-Reymond munkásságához, azonban láthatóan nehezére esett beváltani az „izom-ideglélektan” (7.) német specialistájának fi lozófi ai rele-vanciájára tett nagyívű ígéretét. Du Bois-Reymond populáris beszédeinek némelyike, val-lotta meg, „semmi különös hatást nem gyakorolt rám”, másika „sem nagyszerű, inkább csak is rövid s érdekes csevegés” (22.). Mégis egy természettudós deskriptív pontosságával kellett megállapítsa: du Bois-Reymond az „a német természetvizsgálóknak Lipcsében 1872-ben tartott űlésén [Sic!] mondott”, A természetismeret határairól (Über die Grenzen der Naturerkenntnis) című beszédével „[l]egnagyobb feltűnést keltett” (18.). Ez a „feltű-nés”, melyet du Bois-Reymond beszédének latin zárszava – „Ignorabimus”: „nem fogjuk tudni” – után ignorabimus-vitának neveztek, ekkorra már a magyar tudományt is javában elérte és éppen professzionális természettudósok, illetve professzionális fi lozófusok a fen-tihez hasonló diszciplináris határátlépései jellemezték. A vita tárgya pedig – amint mind-járt látni fogjuk – maga is egy határátlépés, pontosabban a természettudományos megis-merés egy fontos fi lozófi ai határának kijelölése volt.
„Du Bois-Reymondnak [Sic!] ez előadásai meglehetős föltűnést keltettek, különösen első fölolvasása képezte sok megbeszélés tárgyát”, tudósította a magyar olvasóközönséget már az előző évtized derekán a Budapesti Szemle szerzője (Szaniszló 1886, 288.), már ekkor termi-nusként használva a vita nevét: „Bírálók és ócsárlók egyaránt hallatták hangjokat e tárgyról, egy valóságos »Ignorabimus-vita« keletkezett” (uo.). Az ismertetés egyébként szintén egy a hivatását tekintve a fi lozófi án kívül álló, irodalmilag a mezőgazdászat terén aktív szerző tol-lából eredt. A természettudomány ismeretigénye elé állítandó határ gondolata azonban
épp-229 Lásd Akadémiai értesítő 4/63 (1893. június 15.), 347. (eltérő adatokat közöl: Fekete 1975, 339.).
úgy foglalkoztatta a kor professzionális magyar fi lozófusait, mégpedig az ellentétes irányú, a konkrét természettudományok területére történő határátlépésre késztetve őket. A budapesti királyi tudományegyetemen 1881. december 8-án a kanti Kritika első megjelenésének százéves jubileumán tartott emlékbeszédében Medveczky Frigyes (1855–1914), aki éppen a rákövetkező évben kapta meg rendkívüli egyetemi tanári kinevezését, a „kanti ismerettani fölfogás” „tudományos psychologiá”-ra történő alkalmazásaként jelölte meg a felismerést, miszerint, „[h]a az idegphysiologia az idegekben előforduló processok legkisebb részleteit kimutatná, a legcomplicáltabb physiologiai processus és a legelemibb tudati állapot, az érzés között még olyan távol lesz, melyet a physiologia nem hidalhat át”. Medveczky, aki korábban a német nyelvterületen megjelentetett publikációiban explicit módon foglalkozott Emil du Bois-Reymond-nal, a kanti fi lozófi a beszédében megjelölt természettudományos alkalmazá-sát a berlini fi ziológus nevéhez kapcsolta: „Erre nézve mondja Du Bois-Reymond [Sic!], hogy az óvatos természetbúvár a tudat primitív tényeivel szemben kénytelen meggyőződését egy szóban összefoglalni: Ignorabimus!”230
A 19. század utolsó harmadának német tudományosságában zajló – és, mint láttuk, ennek szerves részeként Magyarországra is eljutó – ignorabimus-vita, amelyben egyszer-re találkozunk természettudósok konkrét fi lozófi ai, illetve fi lozófusok konkrét termé-szettudományos határátlépéseivel, valamint a természettudományok fi lozófi ai jelentősé-gének határaira vonatkozó elméleti refl exióval – melyre a 19. század sokarcú posztidealista Kant-recepciójának árnyéka is rávetül –, több szempontból is nagyon von-zó vizsgálódási tárgynak tűnik, s ennek fényében aligha meglepő a legújabb fi lovon-zófi a- és tudománytörténeti szakirodalom érdeklődése ezen téma iránt.231 Jelen fejezetben ezt a vitát egy eddig kevésbé vizsgált szempontból, a kialakulóban lévő fenomenológiai fi lo-zófi a felől szeretnénk szemügyre venni. Úgy tűnik ugyanis, hogy az ignorabimus-vita első pillantásra nem is olyan egyszerűen tetten érhető hatása a fenomenológia keletke-zésére jól példázza ezen fi lozófi ai mozgalom geneológiájának komplexitását, túl a kon-tinentális és az analitikus fi lozófi a szembeállításához általában dimenzióképzőként felhasznált ellentétpárokon, mint például a fenomenológia hagyományosan a termé-szettudományokkal szembeállított defi nícióján. Egy vita mint konkrét történeti esemény fi lozófi ai elemzési vezérfonalként használata egyben egy olyan fi lozófi atörténet-írás felé is utat keres, melyet nem »tények« és »gondolatok«, azaz az antikvarianizmus és anakro-nizmus rigid oppozíciója határoz meg.
230 Medveczky 1882, 358. A kevésbé laikus közönségnek szánt, a természeti teleológiát tárgyaló német nyelvű írásaiban Medveczky pozíciója – összhangban kantiánus meggyőződésével – kifi nomultabb volt: nemcsak a teleológia természettudományokból történő száműzése ellen érvelt egy a darwiniz-mussal összeegyeztethető teleológia vártájáról, hanem „Kant gyógyító szkepticizmusa mint a tudás-képessége határain túlterjeszkedő ész regulatívuma” mellett foglalt állást, szemben azzal a „szkep-ticizmussal, melynek egy »Ignorabimus« a válasza az ész általános problémafelvetéseire” (Bärenbach 1878, 26.; vö. 1877, 365.).
231 Lásd pl. Bayertz – Gerhard – Jaeschke (szerk.) 2007; 2012; Finkelstein 2013, 265–287.; Beiser 2014, 97–132. Örvendetes módon – jelen fejezet kéziratának elkészülését követően – időközben:
Ambrus 2015, 65–66.
4.2. Az ignorabimus-vita és annak kontextusai
a) A tudat helye a világképletben: du Bois-Reymond ignorabimus-tézisei
Du Bois-Reymond beszéde, amint magyar visszhangjának imént felidézett körülményei mutatták, egy olyan tudományos nyilvánosság részét képezte, amely, legalábbis a hivatalos aspektusát tekintve, megszólalásig hasonlít ahhoz, ahogyan a tudományos élet napjaink-ban is zajlik (szemben az életkörülmények terén a másfél évszázad alatt bekövetkezett nyilvánvaló változásokkal), s ennélfogva bármiféle kulturális közvetítés nélkül is pontosan meg tudjuk ítélni du Bois-Reymond fellépésének helyiértékét. A beszéd a német termé-szetkutatók és orvosok társaságának 1872. augusztus 11. és 17. között Lipcsében ülésező kongresszusán, a harmadik nap délelőtt 10 órakor kezdődő második plenáris szekció első előadásaként hangzott el, közvetlenül a következő évi kongresszus helyszínének ünnepé-lyes kihirdetése után. Az előadás különkiadása még abban az évben megjelent brosúra formában, amit két héten belül el is kapkodtak (Finkelstein 2013, 269.), s még ugyan-ezen év decemberében megjelent az újabb kiadás (Du Bois-Reymond 1872), s ezt 1916-ig kilenc további kiadás követette. Az ötödik kiadástól kezdve a könyvecske du Bois-Rey-mond – külön is kiadott – 1880-as Leibniz-emlékbeszédével kibővítve jelent meg (Du Bois-Reymond 1882a), az évtized közepén pedig napvilágot látott a még élő szerző beszé-deinek kétkötetes válogatása, melyből természetesen az elhíresült előadás sem hiányozha-tott (Du Bois-Reymond 1886, 105–140.). A kiadástörténetet egyébként azért érdemes szem előtt tartanunk, mert – a korban egyáltalán nem szokatlan módon – az ignorabi-mus-beszéd textuálisan instabilnak bizonyult, azaz az egymást követő kiadásokban szá-mos érdemi kiegészítés vagy a kritikákra reagáló változtatás található.232 Egy korabeli ki-adói prospektus megfogalmazása szerint du Bois-Reymond beszédét rögvest „első megjelenésekor az összes kultúrnyelvre lefordították”; azt legalábbis megállapíthatjuk, hogy 1872–1874 között gyors egymásutánban angol, francia, spanyol és szerb fordítások láttak napvilágot, melyeket később olasz és orosz kiadások követtek, sőt még a két világhá-ború között is jelentek meg japán és kínai fordítások.233 Magyar fordítás egyébként nem jelent meg, habár du Bois-Reymond külső akadémiai tagságának megítélésével egy idő-ben az akkor már betegeskedő Szász Béla (1840–1898) dolgozott egy „Emlékbeszédek és ünnepi előadások” munkacímű du Bois-Reymond-kötet fordításán.234
232 Az 1872-es és 1907-es kiadások között a lábjegyzetek száma 23-ról 44-re emelkedett. A kiegészítési folyamatot jól példázza du Bois levélváltása az amatőr tudománytörténész orvos Gerhard
232 Az 1872-es és 1907-es kiadások között a lábjegyzetek száma 23-ról 44-re emelkedett. A kiegészítési folyamatot jól példázza du Bois levélváltása az amatőr tudománytörténész orvos Gerhard