HORVÁTH BÉLA

nyugalmazott középiskolai történelemtanár, hadtörténész

A magyar nagyfejedelmi majd a királyi trón betöltéséhez szükséges volt-e, hogy az utód nagykorú legyen, és majd a kereszténység terjedésével meg is ke-reszteljék? Mindezen problémákat Liüntika-Zolta és Vajk-István történetén keresztül mutatom be.

A biztosan a Hétmagyarokról szóló legkorábbi hiteles írott feljegyzések és a kazahsztáni magyarok eredetmondái szerint sztyeppei őseink a 9. század második felében Közép-Ázsiából gyorsmenetben érkeztek a Kárpát-meden-cébe, és önmagukat magyarnak nevezték. Bizáncban az arab és perzsa for-rásaink viszont turkoknak nevezték Árpád népét. Makkay János régész 86 pontban rendbe szedett határozott ténye szerint az Árpádi hatalmi foglalók kizárólagosan török etnikumú és anyagi-szellemi kultúrájú nép vagy inkább hadsereg volt. Árpádék a 9-10. században nem mai nyelvünk ősét, hanem a csuvasos köztörök nyelvet beszélhették, miközben népnevük magyar volt. A hódító türk-magyar uraink azonban lassan átvették a – legalább tízszeresre te-hető – többségi őslakosok nyelvét, az Árpád-korban összegyúrt népesség pe-dig a törökös anyagi-szellemi kultúrát, s ezek tartanak össze bennünket a mai napig.¹

A Hétmagyarokról és Liüntika-Zoltánról szóló hiteles források legkoráb-bija, a Dzsajháni-hagyomány ma ismert változatainak ősforrása, Dzsajháni – közmegegyezés szerint – 910 körül készült munkája volt. A minket érdeklő forrásrészlet a kortárs Ibn Rusztánál: „A magyarok pedig a turkok egyik faj-tája. Főnökük 20 ezer lovassal vonul ki. Főnökük neve K.nd.h. (Kündü-Kende) Ez azonban csak névleges címe királyuknak, minthogy azt az embert, aki királyként uralkodik fölöttük, Ğ.l.h (Gyula)-nak hívják. Minden magyar a Ğ.l.h nevű főnökük parancsait követi a háború dolgában, a védelemben és más ügyekben.”²

VII. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 950 körül írt a DAI-ban a türkökről: „első fejük az Árpád nemzetségből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a jila és a karcha, akik bírói tisztséget viselnek”. Majd a következőkről

1 Hölbling Tamás (2010) A honfoglalás forráskritikája I-II. Ad Librum. Budapest. I.; Makkay János (2005) Türkmagyarok – Turcohungarica. Budapest.

2 A honfoglalás korának írott forrásai. Kristó Gyula (szerk.,1995) Szeged. 32–33.

tudósít bennünket a Symeon cár elleni újabb, Árpád halála utáni besenyő-bol-gár összefogásra utaló mondatában: „abban az időben Liüntika, Árpád fia volt a fejük”. Kicsit később: „Tudni való, hogy Árpád, Turkia nagyfejedelme négy fiat nemzett: elsőnek Tarkacsut, másodiknak Jeleget, harmadiknak Jutocsát, negyedik-nek Zoltánt.” Arról pedig, hogy kik uralkodtak Árpád után a magyarok felett, ezt írta: „…a harmadik fiú, Jutocsa nemzette fiát, Falicsit, a mostani fejedelmet, a negyedik fiú, Zoltán nemzette fiát, Taksonyt”.³

Anonymus 1072-74 között írt eredeti Gesta Hungarorumában nagyon szé-pen felvázolta, kik állottak a magyarok élén Ügyek fejedelemtől kezdve. Ügyek fia volt Álmos, azé Árpád, majd kisgyermeke Zoltán, őt fia követte, Taksony, azt meg idősebb fia, Géza, míg végül annak egyetlen fia, Vajk-István foglalta el Árpád székét. „Árpád fejedelem pedig fogadta Magyarország előkelőinek és vi-tézeinek esküjét, s Zolta fiát nagy tisztességgel a fejedelmi székre emelte… Bizonyos idő múltán, amikor Zolta fejedelem betöltötte a tizenharmadik életévét, országának minden előkelője közös határozatával és egy akarattal egyeseket a fejedelem alá ren-delt, és rektornak nevezett ki az ország élére, hogy a szokásjog alapján ők simítsák el a pereskedők jogvitáit és pereit.”⁴

Hölbling Tamás korszakos jelentőségű forráskritikája nyomán Anonymus családfája hiteles. Az Árpádok trónszéke apáról fiúra öröklődött, és azt is tud-juk, hogy Álmos, Árpád, Zolta, Gyevücsa-Géza és Szent István király még életükben, erejük fogytával előkelőik esküjét véve utódukká tették megne-vezett fiaikat. Két zavaró elem van e sorban, amely azonban csak egy, Zolta nagyfejedelemsége. A bizánci császár Árpádnak négy fiáról beszél, de előző-leg egy ötödiket is említ, Liüntikát. Most akkor négy vagy öt fia volt-e Árpád-nak? Anonymus tanúsága szerint Pannónia meghódítása után Árpádnak fia született Csepel szigetén, Zolta. A bizánci császár szerint Árpád legifjabb fiát Zoltánnak hívták. De akkor ki volt ez a csak bizánci forrásban megőrződött Liüntika, mint Árpád utáni nagyfejedelem? Milyen esetekben viselhet egy uralkodó két nevet? – kérdezi Hölbling Tamás. Az első lehetőség, hogy vallási okból, mint Gyevücsa-István és Vajk-István esetében, de ez itt nem játszik. A másik lehetőség, ha egy fejedelem már uralkodása alatt lesz nagykorú, ezt ol-vashatjuk az orkhoni feliratokon. A rejtély nyitja a Dzsajháni-hagyományban rejtezik: Árpád legifjabb fiát két néven örökítették ránk. Megszületése után a Liüntika pogány nevet kapta, amikor viszont meghalt apja, a sztyeppei szo-kás szerint nagykorúvá avatták, férfinevet vett fel, és akkor kapta az uralko-dói Zoltán (szultán) nevet.

Mostanra immáron elég tekintélyes számú adat bizonyítja, hogy Árpádot halála után kiskorú fia, Zoltán követte a trónon. Ezt igazolja a 910 körüli

in-3 Moravcsik Gyula (1984) Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Akadémiai Kiadó, Bu-dapest. 47–49.

4 Anonymus Gesta Hungarorum. (1977) Magyar Helikon, Budapest. 127.

Horváth Béla: A trónöröklés, a megkeresztelés és a nagykorúsítás a kora Árpád-korban

formációk alapján írt Dzsajháni-hagyomány azon kitétele, hogy a főkirály he-lyett a gyula gyakorolja a hatalmat, ez utóbbi viszont bíróként működött a De Administrando szerint. A gyula nem lehetett hadvezér 910 körül sem, hiszen a történelem nem ismer olyan példát, hogy a hadvezér címe bírói elnevezéssé változott volna 1-2 évtized alatt. Ezt igazolja Anonymus is, aki szerint Zoltán fejedelem 13 éves korában egyes bírákat alá rendeltek, akik ezelőtt felette vol-tak. Nyilván az általa visszaadott hagyomány is a gyuláról beszélt. Harmad-részt azt is tudjuk, hogy Árpád halála után egyik fia két nevet viselt, aminek egyetlen logikus magyarázata az, ha ezen fia már fejedelemként lett nagykorú.

A Dzsajháni-hagyomány tehát nem „kettős fejedelemségről” szól, sőt az anony-musi képpel tökéletes összhangban van. Az alapvetően bíróként működő gyula a közösség ellenőrzése mellett Zoltán kiskorúsága idején az ország élére került.

A Mongóliában 1889-ben felfedezett 8. századi türk orkhoni feliratok is szólnak a kiskorúság miatti alkalmatlanságról: „Mikor kagán atyám meghalt, még csak hétéves volt öcsém, Kül tegin. De anyámnak, az Umaj istennőhöz hasonló katunnak a szerencséjére, már tízéves korában férfinevet vett fel.”⁵ A tízéves kor tehát szokatlanul korainak számított, eszerint a férfivá avatás (felövezés) nor-mális ideje a 11-13 év lehetett. László Gyula a 10-15 éves sávot tartja elfogad-hatónak írott és régészeti források alapján.⁶

Huszonhárom Árpád-házi királyunk közül négyen kerültek serdületlen gyermekként a trónra, ketten (Salamon és II. Géza) 11 évesen, IV. László 10 évesen, III. László 5 évesen.⁷ Grandpierre ugyan a 14-15 évesen trónra ke-rülteket (I. Szent István és II. István) is serdületlen gyermekeknek veszi, de ez szerintem hibás feltevés. IV. Lászlót tízéves kisgyermekként koronázták meg 1272. szeptember 3-án. 1277 késő tavaszán a 14. évében lévő IV. László ki-nyilvánította, hogy a „törvényes kort” elérve, átvette az ország kormányzását.

Minden valószínűség szerint a május utolsó napjaiban ülésező rákosi gyűlés nyilvánította nagykorúvá az ifjú királyt.⁸

Azonban még így is maradt bőven homályos pont Liüntika-Zolta körül.

Anonymus 51,52,53. fejezete alapján ismeretlen nevű anya (Árpád 2. fele-sége?) szülte, és az ismeretlen jelentésű, feltehetően türk eredetű Liüntika nevet kapta. Csak a DAI-ban található és csak egyetlenegyszer szereplő sze-mélynevű fejedelemfi azonban nem a honfoglalás eseményeinek, hanem Ár-pád halála utáni besenyő-bolgár szövetség elleni háborúskodás főszereplője.

Anonymus ezt a nevet nem ismerte, csak a Zoltát. A szaktudomány a Levente névvel azonosítja, de ez nagyon ingatag lábakon áll. Liüntikát már egyévesen, közvetlenül Mén-Marót meghódolása, azaz a honfoglalás befejeztekor,

ösz-5 MEH – Győrffy György (szerk., 1986) A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Budapest. 65.

6 László Gyula (1999) Múltunkról utódainknak. Budapest. 786–787.

7 Grandpierre K. Endre (1991) Magyarok titkos története. Királygyilkosságok. Budapest. 28.; 33.

8 Szűcs Jenő (1993) Az utolsó Árpádok. Budapest. 282.; 291–293.

szeházasították Mén-Marót hasonlókorú csecsemő és persze ismeretlen nevű leányával. Sőt tetejébe Árpád „Magyarország főembereit és vitézeit megesketve, fiát, Zoltát, nagy tisztséggel vezérré emeltette”. Vezérré egy csecsemőt! Ráadásul ugyanolyan címet adott neki, mint a sajátja, a dux-ot. Anonymus itt évszámot egyáltalán nem használ, a lakodalom leírása utáni mondatban meséli el a ve-zérré tételét. Persze tudom, hogy a vezér-dux címmel többen is bírtak Árpád környezetében, de a szöveg ugyanaz, mint amikor a trónutódlásról döntenek az urak. Mén-Marót az esküvőt követő második évben fiú utód nélkül meg-halt, s egész országát (Erdélyt?) vejére hagyományozta. Árpád nagyfejede-lem Anonymus szerint 907-ben halt meg, pont akkor, amikor Liüntika-Zolta 13 évesen nagykorú lett. Erről az avatásról sem tudunk semmi bizonyosat, de pogány keresztelésről beszélnek a 13. századi inkvizíciós jegyzőkönyvekben.

Eszerint egy szent forrásban álló mágushoz az ifjú hátrálva belép, az a hajá-ból elől levág egy darabot, majd a forrásban megmossa a fejét és mellét, há-tát olajjal megkeni, majd derekára köti a felnőttséget jelentő veretes bőrövet, és így hátrál ki a felavatott, a szárazra.⁹ Tehát a nagyfejedelmi poszt betölté-séhez szükséges volt a nagykorúvá válás, amely a krónikás szerint a 13. életév volt, s ez szertartásos „pogány” ceremóniával kellett járjon. Számomra azon-ban talány, hogy Dzsajháni informátora pont 907-ben, Árpád halálát követő néhány hónapban-hétben járhatott hazánkban? Mert korábban és később sem tapasztalhatott semmiféle régensséget.

A keresztség gyakorlata, mint vallásos szimbólum, nem Jézussal kezdő-dött. A keresztséget, ami szó szerint vízbe való bemerülést jelent, az Ószö-vetség népe éppúgy gyakorolta, mint a pogány vallásokhoz tartozó népek.

A keresztség általános jelentése az „újból kezdés”, azaz meghalás egy régi élet-nek és újjászületés egy új életre. Ezért a keresztség mindig összekapcsolódott a bűnbánattal, ami egy morális átalakulást, az „értelem átalakulását” jelenti, át-menetet egy régi és rossz életből az új és jó életbe.

A keresztény egyházban a keresztség gyakorlata új és különleges jelentősé-get kap, a keresztség a Sátán elutasításával és Krisztus elfogadásával kezdő-dik. Mielőtt valakit megkeresztelnek, a személy – vagy nevében támogatói, keresztszülői – nyilvánosan elmondja a keresztény hitvallást, a Hiszekegyet.

A hit megvallása után a pap imádkozik a keresztvíz fölött és megáldja azt, mint Isten teremtésének és jóságának jelét. A megkeresztelendő személy fölött is imát mond és megáldja szent olajjal annak jeléül, hogy ő mint Isten alkotása szent és jó. Majd az Alleluja („dicsérjétek az Urat”) ünnepélyes eléneklése után háromszor vízbe meríti az Atya és Fiú és Szent Lélek nevében. Az alámerítés által a megkeresztelt személy meghal a világnak és újjászületik Krisztus feltá-madásában az örök életre.

9 Fehér M. Jenő (1999) Középkori magyar inkvizíció. Gede Testvérek Bt., reprint kiadás. Buda-pest. 218–219.

Horváth Béla: A trónöröklés, a megkeresztelés és a nagykorúsítás a kora Árpád-korban

A bérmálás szentségével megkapjuk a „Szent Lélek ajándékának pecsétjét”.

A keresztség személyes részvételünk a húsvétban, Krisztus halálában és feltá-madásában; a bérmálás pedig ugyanolyan részvételünk a pünkösdben, a Szent Lélek eljövetelében.

A bérmálás szentségét konfirmációnak is szokás nevezni, de az ortodox egy-házban mindig a kereszteléssel együtt végzik. A keresztelés és a bérmálás után az Isten családjában újonnan befogadott személyt megnyírják. Mivel a haj az erő szimbóluma, a hajnyírás során kereszt alakban levágják a hajat, ezzel je-lezve, hogy az ember teljesen felajánlja magát Istennek.¹⁰

Taksony nagyfejedelem halála után, talán 971-ben idősebb fia, Gyevücsa került a trónra. Neve a türk Istemi kagán méltóságneve volt. A politikai éles-látás és cselekvőképesség napkeleti gőggel és nyersességgel párosult benne. Fe-lesége, Sarolt pedig a bizánci kereszténységre tért erdélyi Gyula leánya, méltó társa volt. Gyevücsa megértette az idő szavát, felhagyott a hódító-rabló há-borúkkal, és a békepolitika mellett kötelezte el magát. Bizánc helyett a Né-met Birodalmat választva, már 972 elején elküldte követeit I. Ottó császárhoz, hogy elfogadja-e közeledését, a jószomszédi viszonyt, és támogatja-e a ma-gyarok keresztény hitre térítését. Az öreg és bölcs I. Ottó mindkettőre igent mondott, s ezt a magyar követek sietve vitték haza. De nemcsak a jó híreket vitték magukkal, hanem velük érkezett Brunó Sankt galleni szerzetes, akit a mainzi érsek a magyarok térítő püspökévé szentelt fel a császár utasítására.¹¹

Brunóval a német császárságból szent életű szerzetesek, világi papok, sváb lovagok és természetesen ügynökök hada indult meg Magyarországra. 972 őszétől Bruno társaival együtt keresztelte meg Gyevücsa nagyfejedelmet (aki a Stephanus-István nevet kapta, de a 19. században rossz olvasat miatt Gézának nevezték át), családját és előkelőit. Egy év múlva vagy ötezer jeles származású magyar nő meg férfi lett keresztény, de „az egész magyar nép hajlandó a szent hit felvételére”, legalábbis Piligrim püspök szerint. A nagyfejedelem kőtemplomo-kat építtetett, valamint Esztergomban a vár mellett kápolnát, amelyet István első vértanú tiszteletére szenteltek fel. Leányait a szomszédos fejedelmekkel házasította össze. Itthon nyugati, egyenes kardokkal felszerelt állandó sereggel (akik Fehérvár kora Árpád-kori temetőiben nyugosznak) terjesztette ki a köz-ponti hatalmat. Gézát a korabeli források királynak is nevezték. A 11. század elején Merseburgi Thietmar azt írta róla: „A mindenható Istennek és a különféle isteneknek gúnyból áldozott. Amikor püspöke emiatt szemrehányást tett neki, azt fe-lelte, hogy elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtegye.” Géza uralkodása alatt már országos kereszténységről beszélhetünk, ha Querfurti Bruno szavaival

10 Thomas Hopko. A szentségek magyar ortodox egyházmegye honlapján. http://hungary.ort-hodoxia.org/konyvtar/teologia/bevezetes/ Fordította: Imrényi Tibor, Polgár Györgyi Forrás:

https://www.ortodox.hu (Letöltve: 2011. 01. 30.)

11 Csóka J. Lajos (1938) A magyarok és a kereszténység Géza fejedelem korában. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Budapest. 152.

mondva „tétlenről és bágyadtról is”. A német püspökök versengtek azért, hogy az új magyarországi egyház kinek a jogi fennhatósága alá tartozzon. Géza azonban keresztülhúzta terveiket oly módon, hogy egyetlen német egyháztar-tomány részévé sem kívánta tenni országát. Elfogadta azt a laza függést, ami Brunónak Mainzhoz való kötelékéből származott, de ennél tovább nem volt hajlandó menni. 973 húsvétján a magyar nagyfejedelem 12 előkelőjét küldte a quedlinburgi birodalmi gyűlésre, ahol a cseh és lengyel fejedelem és a többi hűbéres személyesen jelent meg. Csehország és Lengyelország mind politi-kailag, mind vallásjogilag a német birodalmi egyház fennhatósága alá került, Magyarország viszont megmaradt függetlennek. Ezt a kibékülést Bizáncban is tudomásul vették, hogy nincs mit keresniük Magyarországon, mivel a biro-dalom gondját a Balkánon és keleten is növelték a lázadók.¹²

Sarolt nagyasszony négy leány után végre 982-ben trónörökös fiút szült.

A szakirodalomban általában a Képes Krónika 969-es évét fogadják el, egye-sek 975-re gondolnak¹³, de nem erről beszélnek a korban közel lévő legendák.

Veszprémy László kiváló munkája alapján tudjuk, hogy a magyarországi ke-reszténytérítés kezdetei azért homályosak, forrásszegényesek, mert a legendák Szent Istvánja, mint a magyarok első királya, a nép megtérítője és egyházszer-vezője elhomályosított és feledésbe kényszerített minden ettől eltérő, korábbi hagyományt. Mindezek tetejébe az oklevélkiadásban és István király koroná-zásában való magas szintű német közreműködés, az erős német befolyásból a későbbi korok udvari írástudói nem kértek. Géza halálakor a fiatal Istvánt gyermeknek tartják, azaz puer-nek. Ez mindenekelőtt a kisebb legenda fel-fogása: „(Apja) halála után a még gyermek István a főemberek és a köznép kegyé-ből dicsőségesen az ország trónjára emeltetett.” A nagyobb legenda még óvatosan, az életkor szempontjából nem értékelhetően fogalmaz: „Nőtt a gyermek gyá-molítva a királyi nevelésben, átlábalta a gyermekéveket s miután a serdülőkor első lépcsőfokán átlépett, apja összehívta Magyarország főembereit,” sőt néhány sor-ral alább már ifjúnak nevezi. Ezzel fordul szembe a Hartvik-legenda, amely az átvett gyermek/puer szót serdülőre, adolesencre javítja át.¹⁴ Az én következ-tetésem, hogy erre akkor került sor, amikor a gyermek betöltötte a 13. évét, s ez 982-es születést feltételez. A trónörökös azért kapta a türk eredetű-po-gány Vajk (gazdag, hatalmas) nevet, mivel már nem volt az országban Brunó püspök. A kis legenda szerint Vajkot már gyermekként átitatta a grammatika tudománya, megtanulta a latin nyelvet, a hét szabad művészet alsó fokán ta-nulta a nyelvtant, a szónoklattant és a logikát. Tehát latin szerzetesek és papok nevelték, de apja mellett az uralkodás területeit is meg kellett ismernie,

ami-12 Makk Ferenc (1993) Magyar külpolitika (896-1196). Szeged. 26–33.

13 Csóka i. m. 290.

14 Veszprémy László (2019) Történetírás és történetírók az Árpád-kori Magyarországon (XI-XIII.

század közepe). Line Design, Budapest. 255, 260, 263.; Árpád-kori legendák és intelmek. (1987) Budapest. 17.; 25.; 36.

Horváth Béla: A trónöröklés, a megkeresztelés és a nagykorúsítás a kora Árpád-korban

ben a német Tibold, Hunt és Pázmán testvérek és talán san-severinoi Deoda-tus gróf volt segítségére. Egy szó, mint száz, herceghez illő neveltetést kapott.

A 990-es években a nagyfejedelem betegeskedett, ezért Sarolt „férjét és ami a férjéé volt maga kormányozta. Vezetése alatt megkezdődött a kereszténység, de po-gánysággal vegyült a megfertőzött ország, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál”

– írta ezeket Querfurti Brunó. Prága városában élt ekkoriban a csehek szent életű püspöke, Adalbert, aki már érintkezett a magyar nagyfejedelmi udvar-ral. Querfurti Bruno azt írja ugyanis, hogy a püspök előbb követeit, azaz pap-jait küldötte a szomszédos magyarokhoz, tehát érdeklődéssel figyelte a magyar kereszténység sorsát.¹⁵

995-ben érkezett az esztergomi udvarba a Prágából menekülő Adalbert püs-pök nagyobb kísérettel. Rómába menetélét megszakítva, feltehetően néhány hónapot töltött a magyar nagyfejedelem udvarában. A nagy legenda szerint

„Elmondhatatlan öröm támadt Krisztus új katonáiban, a vezér híveivel Krisztus apródjai elé vonult, tisztességgel fogadta”. Leginkább Vajk herceg érezhetett ki-mondhatatlan örömöt, ez a különleges természetű ifjú, aki legendái szerint egész életében nem húzta mosolyra a száját. A kinyilatkoztatott vallás esz-mevilágát nemcsak magába fogadó, hanem az életével megvalósítani és népe között terjeszteni vágyó ifjú várva-várhatta a pillanatot, amikor a nagyhírű püspök ajkairól hallhatja az evangélium igéit. Remélhetően Adalbert öröme sem volt kisebb, amikor az övével rokon, az Isten országa terjesztéséért he-vülő lelket fedezett fel a hercegben. Hogy mi történt kettejük között, nem tudjuk, legfeljebb sejtjük. Mégpedig abból, ami Adalbert és a Vajknál alig egy évvel idősebb III. Henrik császár között egy év múlva lezajlott beszélge-téseikről fennmaradt. Adalbert lánglelke nyilatkozhatott meg mindkét eset-ben, szinte lenyűgözte a fogékony lelkű császárt, aki az első találkozó után gyakran felkereste a szentéletű szerzetest. Az örök dolgokról folyó eszmecse-réik gyakran belenyúltak a késő éjszakába is. A mulandó dicsőséget és a földi érdekeket megvető Adalbert ismételten a lelkére kötötte Ottónak, hogy ne bízza el magát császári méltósága miatt, mert ő reá is a halandó emberek kö-zös végzete vár. Gondoskodjék mindenekelőtt örök üdvösségéről, félje Istent, az igazságos bírót, viselje gondját a szegényeknek, az özvegyeknek és az ár-váknak és vesse meg a világ hiú javait.¹⁶ Ilyenekről kellett diskurálniuk ma-gyar földön is. Adalbert jókor és épp kapóra jött, így ő keresztelte meg az idős és beteg nagyfejedelem egyetlen már nagykorúvá lett fiát, aki a keresztségben a Stephanus/István nevet kapta. Tehát a latin egyház legfőbb vértanú szent-jének nevét, amelyet már apja is kapott. Ezt a keresztelést (ma bérmálásnak nevezhetnénk!) azért is tartjuk a nagykorúság elérésének, mert 13 évesen már

15 Az államalapítás korának írott forrásai. Kristó Gyula (szerk.,1999) Szeged. 78–84.

16 Csóka i. m. 160.

képes a felavatandó érthetően és értelmesen megválaszolni a legfőbb kérdést:

képes-e ellent állni a Gonosznak.

Szent István Nagy legendája szerint a nagyfejedelem, még életében, minden bizonnyal 995-ben az öröklés rendje szerint a nagykorúságát elért és megke-resztelt fiát jelölte a nagyfejedelmi trónra, és „az ország főembereit és az utánuk

Szent István Nagy legendája szerint a nagyfejedelem, még életében, minden bizonnyal 995-ben az öröklés rendje szerint a nagykorúságát elért és megke-resztelt fiát jelölte a nagyfejedelmi trónra, és „az ország főembereit és az utánuk