lehet-e a személynév-alakulás körülményeire: arra tehát, hogy a két fő morfológiai típus közül melyik realizálódik a személynévben, illetőleg arra, hogy egyáltalán alakul(hat)-e belőle személynév. Ilyen irányú vizsgálatokat e munka kapcsán ugyan nem végeztem, de annak a lehetőségét, hogy a helynév morfológiai struktú-rája esetleg akadályozó tényezőként jelentkezik a személynévalkotásban, nem tar-tom kizárhatónak. Efféle morfológiai korlátokról JUHÁSZ DEZSŐ is említést tett a tájnévből lett családnevek tipizálásakor, és meggyőzően igazolta, hogy a Szilágy-sági, Szepességi személynévformák létrejöttét az a -ság/-ség tájnévképző gátol-hatta meg, amely a 16–17. században (tehát viszonylag későn) tör ugyan jelentő-sen előre, de akkor nagy produktivitást mutat, és a vele alkotott tájnevek kronoló-giailag még bőven beleeshettek volna akár a családnevek előzményeiként szolgáló sajátosságjelölő névformák keletkezésének utolsó hullámaiba, mégsem találjuk ott őket ezen elnevezések között, míg a helyettük álló Szilágyi, Szepesi nevek viszont nagy gyakoriságú elemei a névrendszernek. Az is nyilvánvaló, hogy az olyan táj-nevek, amelyek népi használatúvá sohasem váltak (mint pl. a Partium, Szlavó-nia), nem szolgálhattak személynevekhez sem alapul, a Kővár vidéke, Beszterce vidéke viszont szerkezetes jellegével állt ellen a személynévvé válásnak (1997:
177–8). KÁLMÁN BÉLA a helynévből formáns nélkül alakult névformák kapcsán pedig azt szögezi le, hogy a legtipikusabb összetett településnév-típusok, mint a -falu ~ -falva, -vár, -ház(a) stb. utótagúak, nem fordulnak elő ilyen struktúrájú személynévként, míg a németben például a Königsfeld, Tiefenbach, Mittendorf
tí-pusú családnevek egészen jellegzetesek (1975: 455, ezt a megfigyelést aRMCsSz.
is alátámasztja).40
Az előzményirodalommal tartva én is úgy gondolom, hogy egy olyan személy-névtípus, amely ilyen jelentős elemszámú kategóriája a személynévrendszernek, és amelynek ennyire markáns morfológiai jellemzői vannak, feltétlenül érdemes egy olyan vizsgálatra, amely az esetleg meglévő kötöttségeit igyekszik feltárni. Az ilyen vizsgálatoknak egyrészt az lehet a fő kérdésfelvetése, hogy milyen (morfoló-giai vagy egyéb nyelvi és nem nyelvi) tényezők állhatnak amögött, hogy valamely térség bizonyos helyneveiből keletkeznek helyviszonyt kifejező, helynévi lexémát tartalmazó sajátosságjelölő személynevek, másokból pedig nem. Ebben persze migrációs jelenségek is értelemszerűen szerepet játszanak, de az ezt a faktort lehe-tőség szerint kiszűrő, jól meghatározott területen végzett vizsgálatok nyelvi oko-kat — már ha vannak ilyenek — is a felszínre hozhatnak. A másik megválaszo-landó kérdés pedig a helynévszerkezet és a személynévszerkezet összefüggéseire irányul: kimutathatóak-e eltérések a helynévstruktúrák tekintetében a helynevek-ből képzéssel, illetőleg metonímiával alakult személynevek között. E kérdések megválaszolása azonban olyan speciális vizsgálatokat igényel, amilyenre e dolgo-zat keretében nem vállalkozhatom.
A sajátosságjelölő nevek problematikájának a fentebb bemutatott részletezését több okból is szükségesnek tartottam: egyrészt azért, mert ez a személynévfajta a nyelv történetének bármely időszakában a névrendszer magvát képezi, és számos lényeges jegyét csak átfogó, sokféle szempontot érvényesítő vizsgálattal deríthet-jük fel. Indokolhatja másrészt az eljárásomat az is, hogy a sajátosságjelölő nevek efféle bemutatása több olyan kérdést is a felszínre hozott, amelyek a dolgozatom központi témáját, a személynevek és a helynevek rendszertani összefüggéseit a legközvetlenebbül érintik. Végül pedig az a törekvés is vezetett ebben, hogy e személynévfajta sokszálú kapcsolatrendszerén keresztül bemutassam, milyen el-vek és módszerek alkalmazásával látom a történeti személynévvizsgálatokat álta-lában véve is a leginkább megvalósíthatónak és eredményre vezetőnek.
2.2. Referáló nevek
2.2.1. A referáló személynevek forrásai
A referáló nevek a személyneveknek pusztán a legelemibb funkciójával rendelkez-nek, vagyis azonosítják az elnevezettet anélkül, hogy ehhez a szerepkörükhöz
40 Talán ez a körülmény is inspirálhatta FEHÉRTÓI KATALINt abban, hogy — amint erről a fentiek-ben már szó esett — e nevekkel is számoljon a helynévi eredetű személynevek alapszavai kö-zött, föltéve azok ellipszis útján való megrövidülését; vö. Péterfalva helynév > Péter helyvi-szonyra utaló személynév (lásd előbb).
vábbi funkciók (pl. jellemzés, leírás, affektív szerep) is társulnának. E személy-névfajta forrásbázisául egyrészt az adott nyelvbe bekerült jövevényszemélynevek szolgálnak. A nyelvek ugyanis nem elszigetelten léteznek, hanem egymással köl-csönhatásban, aminek köszönhetően a beszélők az egyik nyelvből a másikba neve-ket is átvihetnek (vö. HOFFMANN 2008a: 13). Az átvett nevek az átadó nyelvben lehetnek ugyan leíró, sajátosságjelölő nevek, de az átvevő nyelvben csakis referáló szereppel bírhatnak: a magyar nyelvben tehát a török, szláv, német, latin nyelvek-ből származó személynévformák (pl. Ákos, Bogislav, Hedvig, Péter) referáló funkcióban és csak abban állhatnak. A referáló személynévfajta emellett kap ele-meket a saját nyelv személynévállományából is: az adott nyelv sajátosságjelölő nevei ugyanis — minthogy az új nevek keletkezése mindig a meglévő névrendszer árnyékában működik — nemcsak a modelljükkel, hanem önmagukban is egyre inkább mintává, azaz valójában egyfajta lista, szómező elemeivé válnak. A név-adást egyre inkább a divat befolyásolja, a névnek háttérbe szorul a sajátosságjelö-lő szerepe, s esajátosságjelö-lőtérbe kerül a név legfőbb funkciója, azaz a referáló jellege, hiszen a névnek nem a leírás, hanem az azonosítás a fő szerepe (vö. HOFFMANN 2008a:
14). Konkrét példán keresztül megvilágítva mindez tehát azt jelenti, hogy a köz-szói azonosíthatósággal rendelkező, szemantikailag trapnszparens névformák nem feltétlenül leíró jelleggel kapcsolódnak minden esetben a névviselőjükhöz, hiszen hívhattak valakit az ómagyar korban Búzád-nak pusztán azért, mert volt ilyen név a rendszerben, anélkül is kaphatott tehát valaki ilyen nevet, hogy ezzel az illetőt bármilyen módon is jellemezni kívánták volna. Így az adott nyelv közszóállománya is forrása lehet a referáló neveknek, hiszen minden korban ke-letkezhettek olyan közszói eredetű személynévformák is, amelyek áttetsző transzparenciájuk ellenére sem az elnevezett személy sajátosságait voltak hivatot-tak kifejezni, pusztán az azonosításukra szolgálhivatot-tak. HOFFMANN ISTVÁN erre a mai személynévadás Napsugár listanevét hozza példaként (2008a: 15). A jelensé-get MINNA SAARELMA úgy értékeli, hogy az egyfajta kész névállományból való választással a különböző nyelvi kifejezések tradicionális személynevekké váltak (2013: 128).
Minthogy az ómagyar kor személynévadása kapcsán arra a jelenségre vonat-kozóan, hogy a közszói azonosíthatósággal rendelkező személynevek mely esetek-ben kapcsolódtak nem sajátosságjelölő, hanem pusztán referáló funkcióban a név-viselőhöz, lehetetlen információkat szereznünk, ezt csupán elméleti — ám bizo-nyosan létező — lehetőségként jeleztem a fentiekben, konkrét ómagyar kori adatokkal történő alátámasztása azonban az említett okok miatt nem áll módom-ban. Az ilyen elnevezéseket mint rendszerelemeket — a vélhetően elsődleges sze-repüknek megfelelően — a sajátosságjelölő neveknél tárgyaltam a rendszertani leírás során. A továbbiakban a referáló nevek bemutatását ezért a magyar sze-mélynévrendszer jövevényszemélyneveire leszűkítve végzem el, ezek referáló-azonosító funkciója ugyanis minden kétségen felül áll.
A referáló nevek csoportjában etimológiai rétegek különíthetők el attól függő-en, hogy az egyes elemek milyen nyelvben keletkeztek, illetőleg milyen nyelvből kerültek be a kérdéses névállományba. Meg kell jegyeznünk ugyanakkor azt is, hogy mindennek csak az átvétel korára vonatkozó népesség- és kultúrtörténeti, valamint nyelvtörténeti jelentősége lehet (HOFFMANN 2008a: 19). A jövevényne-vek mint a referáló személynévréteg elemei egyrészt természetes, gyakran igen intenzív népi-nyelvi érintkezések eredményeként kerülhettek át a magyar nyelvbe, de komolyan számolnunk kell a körükben olyan jövevényelnevezésekkel is, ame-lyek kulturális-művelődéstörténeti tényezők hatására váltak a személynévrendszer részévé. Ez azt jelenti tehát, hogy az érintkezéseknek két síkját különíthetjük el: a népi szintű, vagyis az alsó néprétegbeliek között zajló népi-nyelvi érintkezéseket, amelyek valójában a köznapi szintű érintkezés szférájában zajlanak; a magasabb presztízsű rétegek képviselte, a magasabb műveltség szintjén zajló érintkezések pedig a másik sík részeiként foghatók fel. Az előbbi kategóriát a honfoglalás előtti török, illetve a letelepedés utáni elsősorban szláv és német névkincs képviseli, az utóbbiba pedig főképpen a kereszténység révén elterjesztett egyházi latin személy-nevek tartoznak, de föltehetünk itt kisebb részben irodalmi gyökerű francia ele-meket is.41
2.2.2. A referáló személynevek kronológiai rétegei
1. A referálónév-csoportok történeti rétegződésében az adatokkal is