A referáló személynevek morfológiai jellemzői

S ha már a női nevek kapcsán bizonyos morfológiai kérdések is előkerültek, ezzel kapcsolatban néhány további megjegyzést a referáló nevek típusainak alaki szer-kezetéről ugyancsak tennünk kell. A latin eredetű egyházi személyneveket struktu-rális tekintetben az jellemzi, hogy az oklevelekben ott találjuk ezeket a neveket egyrészt az eredetibb, teljesebb formájukban (Paulus, Petrus, Johannes, Matheus), másrészt viszont gyakran szerepelnek a forrásokban olyan alakokban is, amelyek különböző névalakítási módok hatását viselik magukon: az -us végző-dés nélkül (Peter, Adrian), illetőleg rövidített (Pet, Dom, Sebu, Iacu) vagy rövidí-tett és egyúttal képzővel ellátott (Bene, Peta, Jacau) formában (vö. MELICH

1914: 11–3, BENKŐ 1950a: 22–3, 1950c: 336, 1950d: 230, 1967b: 379–80, KÁL

-MÁN B. 1961: 34, 1989: 62, KNIEZSA 1965/2003: 264, SZABÓ T.A. 1966/1972:

326, 331–2, MOZGA 2013: 158). Minthogy az utóbbi két kategória elemeit ha-gyományosan kicsinyítő-becéző célzattal létrehozott alakoknak szokás tekinteni, ezek tényleges funkcionális és morfológiai kérdéseivel az affektív neveket tárgyal-va foglalkozom, a Peter, Paul típusú névformákról viszont itt kell nyilatkoznunk.

Ezeket az elnevezéseket megítélésem szerint úgy tekinthetjük, mint a latin Petrus, Paulus nevek magyar megfelelőit, amelyek létrejöhettek a magyar nyelvben is, de meghonosodhattak idegen nyelvi közvetítés eredményeként is.⁶⁵ E nevek kapcsán további két tényezőt is számításba kell vennünk: egyrészt azt, hogy az egyházi latin jövevénynevek egy része, főleg a rövidebb női nevek, nem mentek át alaki változáson, s az eredeti latin alak egyben a magyar alakjukként is szerepel; vö. pl.

Anna, Ágnes, Mária, Judit, Sára (BERRÁR 1952: 53). A más nyelveknek e kör-ben feltehető közvetítő hatását pedig az is erősíti, hogy néhány gyakori női névnek több különböző néptől átvett variánsa is van: ismerünk a magyar névrendszerben használatos német változatát az Ágnes-nek (1252: Angles, H. 6: 75), az Erzsébet-nek (1379: Elspet, SoprVár. I/1: 180), a Katalin-nak (1355: katerein, H. 3: 166), a Judit-nak (pl. 1309: Jeuth, MES. 2: 591) és a Krisztiná-nak (1347: Kristhyn, BERRÁR 1952: 32), szláv változatát pedig például a Máriá-nak (1284: Marynna, H. 6: 310) (i. m. 53–4). De hogy ne csupán női neveket említsünk példaként: a

65 A latin -us végződés változási lehetőségeihez lásd pl. MELICH 1914: 3–5, 27–8, PAIS 1916: 365, HORGER 1933: 109, B. LŐRINCZY 1962: 27–9, BENKŐ 1998c: 1042 stb.

latin Stephanus szláv nyelvi Csépán változata — adatainak nagy száma alapján (vö. pl. 1220/1550: pristaldo Chepan de villa Ladan, Gy. 3: 111, ÁSz. 190) — a magyar névhasználók körében is igencsak népszerű lehetett (vö. ÁSz. 190–3).⁶⁶

Érdekes megállapítást tett BENKŐ LORÁND a dömösi adománylevél Laurenci, Egudi, Tiburci, Pangracij személynévi adatai és a Demetri, Dienesi-féle személy-névi helynevek -i elemének összefüggéséről. Megítélése szerint ezek a személyszemély-névi adatok az eredeti latin Laurentius, Egidius stb. személynevek -ius végződésének lekopásával vannak kapcsolatban mégpedig olyan módon, hogy az -us a nevek vé-géről hamarabb elmaradhatott, az -i elemük elhagyása pedig végső soron a tővég-hangzók szokásos fejlődésével eshetett egybe. Mindez pedig a Demetri, Dienesi típusú helynevek morfológiai struktúrájának értékelésével úgy függ össze, hogy bennük az i nemcsak helynévképző, hanem ez a bizonyos latin maradványelem is lehet, aminek hosszabb időn át való megmaradását éppen az segíthette elő, hogy egybeesett az -i helynévképzővel. Ennek fényében pedig egyes személynévi hely-nevek esetleg kiveendők az -i helynévképzős névalakulatok köréből, és puszta sze-mélynévi elnevezéseknek tarthatók (1949c: 77–8).

Ez a feltételezés több tekintetben is elgondolkodtató. Egyrészt azért, mert a dö-mösi adománylevél említett személynévi adatai felsorolásokban szerepelnek, és bi-zonyosan nominatívuszi (és nem az -i elemüket egyértelműen magyarázó genitívu-szi) alakokként állnak, ráadásul igen gyakran más tővéghangzós személynevek társaságában; vö. pl. 1138/1329: mansiones servorum … In villa Edelin: Feles, Cunos, Laurenci, Pilop, Egudi … In villa Sati … Cosu, Laurenci, Mogus; In villa Kinisti … Fintu, Laurenci stb. (SZABÓ D. 1936: 57, 130, 131, ÁSz. 483).⁶⁷ Genitívuszi formákkal is találkozunk persze a forrásokban, de e funkcióban más morfológiai struktúra használata a jellemző; pl. 1289: Chepan filius Laurencii (UB. 2: 220, ÁSz. 484), 1244>1410: Zalauich filius Egidii de Fygey (H. 8: 42–3, ÁSz. 270), 1262: Stephano filio Pangratii (PRT. 2: 321, ÁSz. 612). A BENKŐ

által idézett névstruktúrák párhuzamba állíthatók továbbá a latinban -eus végző-dést mutató személynevekkel is, amelyek között ugyancsak akadnak hasonló tu-lajdonságokat felmutató nevek, mint például a Matheus személynév, amelynek — amellett persze, hogy az oklevelek óriási fölénnyel ilyen alakban szerepeltetik az ezzel összefüggő származéknevet viselő személyeket — Mathe variánsa is feltű-nik. Az 1237–1240. évi összeírás „In predio Enyg hec sunt nomina iobagionum (equestrium) (Mate, Paul, Mortun)” (PRT. 1: 784, ÁSz. 528) szövegkörnyeze-tében ráadásul a Mate személynév mellett két további olyan egyházi latin eredetű

66 Ezek a névformák a magyar személynévrendszerben az átadó nyelv alapján természetesen né-met, illetőleg szláv eredetű jövevényszemélyneveknek minősülnek.

67 A felsorolásban szereplő nevek nominatívuszi helyzetét az egyidejűleg ugyanitt előforduló Mauricius, Matheus-féle adatok is megerősítik (pl. In villa Hust … Gabriel, Mauricius … Ma-theus, SZABÓ D. 1936: 131).

névforma áll, amelyek a latin -us végződésüket ugyancsak elveszítették (Paul, Mortun). A Tadeus, Timotheus stb. személyneveknek ugyanakkor az Árpád-kor-ból nem ismerek Tade, Timote-féle adataikat.

Abban is egyetérthetünk BENKŐ LORÁNDdal, hogy amennyiben az általa sej-tett változási folyamattal valóban számolnunk kell, akkor a Laurenci-féle alakok i elemének elhúzódó megmaradását a párhuzamosan aktív -i helynévképző elősegít-hette. Ezzel a lehetőséggel azonban megítélésem szerint csak a helynévvé alakuló személynevek esetében számolhatunk, hiszen azokra a személynévalakokra, ame-lyek személynévi szerepben funkcionáltak, a helynevek jellegzetes formánsai alig-ha alig-hatalig-hattak. Különösen azok nem, amelyek speciálisan a helynevek létrehozásá-ban játszottak szerepet, s a személynevek alaki felépítésében nem (vagy máskép-pen) vettek részt. Amíg ugyanis például a -d képzőnek a helynevek és a személynevek képzésében egyaránt meghatározó (és univerzális) szerepe volt a korai ómagyar korban (lásd pl. Szolgád, Árpád, Munkád, illetve Besenyőd, Nyá-rád stb.), az -i képzőt a speciális szerepkörei a helynevekben jellegzetes település-névformánssá tették (pl. Petri, Németi, Ácsi), a személynevekben pedig differen-ciálódva nexusjelölő szerepben patronimikumképzőként (pl. Lőrinci, Balassi), sajátosságjelölő funkcióban pedig lokális kapcsolatok kifejezésére szolgált (pl.

Kertmögi, Soproni). Ez azt is jelenti, hogy a Németi helynevek -i elemének (az etimológiai gyökereken túl) funkcionálisan nem sok köze van a Lőrinci, Soproni-féle személynevekhez (sőt bizonyos tekintetben még ez utóbbiaknak sem nagyon egymáshoz), de annyi bizonyosan nincs, hogy a helynevek képzői megtartó hatást gyakorolhassanak a velük kapcsolatba nem kerülő személynevek egy hangelemé-re. Ismét hangsúlyozom ugyanakkor, hogy más a helyzete azoknak a személynévi alakoknak, amelyek helynevekké váltak, bennük ugyanis az i névvégnek az -i helynévképzővel való esetleges egybeesése azonnali funkcióátértékelődéshez veze-tett, ahogyan így történt ez — fordított változási folyamatként — az i végű hely-nevek személynévvé válásakor is (Ercsi hn. > Ercsi szn.). Ha már mindenképpen analogikus alapon kívánjuk megközelíteni a Laurenci-féle személynévi adatok szerkezetének kérdését, akkor sokkal inkább lehet létjogosultsága az adott tulaj-donnévi kategórián belül maradva keresni az analógia gyökereit, s ehhez ebben az esetben az említett -i (és -a/-e) patronimikumképző lényegében önként kínálkozik.

A magam részéről mindezek alapján tehát semmiképpen sem vonnám meg a De-metri, Dienesi-féle helynevektől a helynévképzővel való alakulás lehetőségét, sőt még csak azt sem gondolom, hogy keletkezésükben ugyanolyan valószínűséggel kellene számolnunk a formáns nélküli személynévből való névalakulással, mint a névképzéssel. Ez a kérdés azonban már egy másik fejezet témájához tartozik.

A referáló nevek kategóriája a statikus személynévfajták közé tartozik, sőt azt is megkockáztathatjuk, hogy a rendszer megmerevedése, zárttá válása valójában e névfajta esetében jelentkezett a legkorábban. Az ebbe az irányba ható változás

je-lei — noha kronológiai kérdésekben csak igen nagy vonalakban tehetünk állás-foglalásokat — már igen hamar, a korai ómagyar kor végétől megfigyelhetők, s a folyamat néhány évszázad leforgása alatt lényegében be is fejeződik. Az pedig, hogy a reformáció szabadabb, kötetlenebb névadási légköre sem volt képes ezen számottevően változtatni, azt is egyértelműen jelzi, hogy a társadalmi igény a re-feráló nevektől mint személynévfajtától tulajdonképpen pontosan ezt a névadói-névhasználati kötöttséget várja el. A referáló nevek listanévjellege tehát valójában a keresztségi névadással, s ahhoz kapcsolódóan a szentek, vértanúk neveit szüle-tésnapjuk alapján felsoroló naptárakkal, mártirológiumokkal mint a névadáshoz alapul szolgáló „listákkal” alakult ki.⁶⁸