A sajátosságjelölő személynevek kronológiai rétegei

A magyar névtörténet legkorábbi dokumentált időszakának, a honfoglalás korá-nak magyar személynévadásában minden bizonnyal jelentős szerepet töltöttek be a

1 Hasonlóan dinamikus leírási keretet választottak azok a névkutatók is, akik az egyes európai személynévrendszerek fejlődési ívét rajzolták meg írásaikban. Közülük itt csupán néhányat emelek ki. ZOFIA KALETA hat szláv nyelv (cseh, lengyel, horvát, szerb, bolgár-macedón, orosz) személynévadásának alakulását mutatta be nagy alapossággal, a névrendszer fejlődését öt sza-kaszra tagolva (1989), ALEKSANDRA SUPERANSKAYA a keleti szláv nyelvek (1995), VERONICA

SMART az angol (1995), DAVID PHILIP DORWARD a skót (1995), HEINRICH TIEFENBACH (1995:

775–6) és WILFRIED SEIBICKE (2008) a német, WILLY VAN LANGENDONCK a flamand (2007: 256–

306) személynévrendszer fejlődésének leírását vállalta munkájában. Az európai névrendszerek-ről összefoglalóan szólt emellett MINNA SAARELMA (2013: 157–200), más írásokban pedig a névrendszer jellegzetes struktúraváltásai is nagy hangsúlyt kaptak (KALETA 1989: 15, VAN

LANGENDONCK 1995a: 488, 1995b: 1228).

sajátosságjelölő (leíró) személynevek. Ezt a megállapítást részben azokra a konk-rét adatokra alapozhatjuk, amelyeket a legkorábbi írott források személynévanya-ga hoz elénk, részben pedig e személynévfajta vélhetően legősibb jellegére építve tekinthetjük valószínűnek. A sajátosságjelölő személynevek ősi voltát nemcsak az az általános tétel támasztja ugyanis alá, miszerint minden tulajdonnév végső soron közszóra vezethető vissza (már csak azért sem, mert ez a tétel sok szempontból legalábbis vitatható), de emellett szól a mai és a régi névrendszer belső összefüg-géseinek az elemzése is, illetőleg az a körülmény sem mellékes e tekintetben, hogy a többi személynévfajta valójában ebből vezethető le. A sajátosságjelölő nevek központi szerepére utaló megállapításokat ennek alapján a személynévtörténet va-lamennyi korszakára vonatkozóan érvényesnek fogadhatjuk el: ez a személynév-fajta képezi valójában a névrendszer gerincét.²

Mindebből egyúttal az is következik, hogy a sajátosságjelölő szerepű személy-nevek a nyelvtörténetileg nem dokumentálható korszakban, a honfoglalást megelő-zően, az ősmagyar korban is meghatározó szerepű névfajtaként állhattak a ma-gyar személynévrendszerben. Az ősmama-gyar kor — mint az köztudott — közvetlen források alapján nem vizsgálható, de jellegéről egyrészt analógiák, másrészt pedig a legkorábbi nyelvemlékek szórványanyaga alapján és a névrendszer folytonossá-gára alapozva lehetnek fogalmaink. Az ősmagyar kor megismerhetősége kapcsán a visszakövetkeztetés módszerét vallotta BÁRCZI GÉZA is (1958a: 130), és noha e tekintetben alapvetően igazat adott neki LIGETI LAJOS, egyidejűleg arra is figyel-meztetett, hogy e bonyolult „egyelemű” névrendszer mégsem vonatkoztatható me-chanikusan a 9–10. századra (1978–1979: 28). A névrendszer folytonosságát BENKŐ LORÁND is kiemelte akkor, amikor azt hangsúlyozta, hogy „az ősmagyar kori személynév-anyagnak nemcsak a tipológiai továbbvitele, de az egyedi nevek-ben való hagyományozódása is viszonylag töretlen volt az ómagyarban” (1992:

61).

Az ősmagyar kori személynévrendszer és benne a sajátosságjelölő nevek vizs-gálatához a legközvetlenebb forrást — koraisága miatt — Konstantin császár munkája jelenti, amely ugyan a honfoglalás után íródott (950–951 k.), de adatai markáns képviselői az ún. pogány kori és nomád szemléletű magyar névadásnak;

lásd pl. άρπαδήσ ([ȧrpád(i)]; vö. árpa), φαλίτζιν ([fȧlics(i)], vö. fal), έζέλεχ ([éze-leÛ]; vö. íz(l)el), Λεβεδίασ ([lëÙed(i)]; vö. lesz).³ E névformák rendszertani tekin-tetben (szemantikai és morfológiai szerkezetüket illetően egyaránt) tökéletesen

2 RICHARD D.ALFORD az általa megvizsgált 60 különböző kultúra kétharmadában találta jellegze-tesnek azt, hogy a gyerekeknek transzparens, sajátosságjelölő névformát adtak (1988, lásd még SAARELMA 2013: 127).

3 E példák értékelése kapcsán ugyanakkor feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy az olvasatuk és az értelmezésük több kérdést is felvet, s a szakirodalomban a DAI. nyelv- és névtörténeti forrás-értékének a megítélése — mint korábban utaltam rá — közel sem egységes.

leszkednek a korai ómagyar kor hazai okleveles forrásainak korai személynévi adataihoz is; vö. pl. 1184: Cucendi ([kökén(y)di]; PRT. 10: 500, CAH. 86, ÁSz.

228), 1211: Kereu ([kérÈ]; PRT. 10: 503, ÁSz. 459), 1138/1329: Lewedi ([lë-Ùed(i)]; SZABÓ D.1936: 131, ÁSz. 494), 1174: Numvog ([nömÙagy]; CAH. 73.

ÁSz. 588), 1213/1550: Fehersa ([feèér(c)sa]; Gy. 1: 613, ÁSz. 303) stb.

Az a néhány szórványszemélynév persze, amely a 10–12. századi forrásokban fennmaradt, nemigen tájékoztat megfelelően sem az ősmagyar kor időszakáról, sem a korai ómagyar kor első néhány évszázadáról, de nagy vonalakban — és főképpen a későbbi nyelvemlékek személynévi adatait is figyelembe véve — még-is kirajzolódik valamiféle kép a korabeli névadási szokásokról. A kereszténység elterjedését megelőző, nomád névadási szokások legfőbb jellemzőjének a történeti személynévkutatás azt tartja, hogy az egész magyarságnál lényegében az a név-adási gyakorlat uralkodott, hogy a személyek csupán egy nevet viseltek, amit szü-letésükkor vagy nem sokkal azután kaptak a környezetüktől, de az sem kizárt, hogy az olykor csak később, az életük során valamikor tapadt hozzájuk (vö. pl.

MELICH 1907: 199, HORGER 1934: 78, BENKŐ 1949a: 2, 1950a: 19, 1967b:

378–9, 1992: 61, KÁLMÁN B. 1989: 40–2). E nevek pedig jórészt magyar köz-szavakból alakultak, szemantikailag motiváltak voltak, és nemigen különbözhet-tek jelentősen az ómagyar kor névadásának azon típusaitól, amelyeket az „egyele-mű” vagy „egytagú” névadáson belül különböző szemlélettel (de lényegében azo-nos tartalmat megjelölve) „kezdetleges”, „pogány kori”, „nomád” vagy utóbb — a kereszténység elterjesztette egyházi nevek típusával szembeállíva — „világi” név-adásnak szokás nevezni. További jellegzetes példák e korai időszak személynév-használatára (a szövegkörnyezetet — az utolsónak említett néhány adat kivételé-vel — azért nem tartottam fontosnak megadni, mert az itt közölt névformák nagy többsége szolgák egyszerű felsorolásában szerepel): +1086: Hitlen (DHA. 1: 254, CAH. 25, ÁSz. 388), Chozug (DHA. 1: 253, CAH. 25, ÁSz. 369), Feketeydi (DHA. 1: 253, CAH. 25, ÁSz. 303), Ereuca (DHA. 1: 253, CAH. 24, ÁSz. 289), Zacal (DHA. 1: 253, CAH. 24, ÁSz. 834), Paztur (DHA. 1: 253, CAH. 25, ÁSz.

622), +1135: Scemd (PRT. 8: 273, ÁSz. 844), Ruoz (PRT. 8: 273, ÁSz. 681), 1138/1329: Mogdi (SZABÓ D. 1936: 132, Gy. 1: 896, ÁSz. 561), Sileu (SZABÓ

D. 1936: 132, Gy. 1: 895, ÁSz. 715), 1152: Arua (PRT. 1: 601, CAH. 58, ÁSz.

75), Legunei (PRT. 1: 601, CAH. 58, ÁSz. 487), Fehera (PRT. 1: 601, CAH.

58), Halaldi (Sztp. 1: 28, CAH. 57, ÁSz. 367), Fergudi (PRT. 1: 601, CAH. 58, ÁSz. 306), Aianduc (PRT. 1: 601, CAH. 58, ÁSz. 51), 1165 k.: Golombos (CAH. 67, Gy. 1: 475, ÁSz. 344), 1164–1165: Zombot (CAH. 67, Gy. 1: 475, ÁSz. 856), 1171: Vrumes (JAKUBOVICH–PAIS 1929: 47, CAH. 74, ÁSz. 784), Qurta (JAKUBOVICH–PAIS 1929: 47, CAH. 74, ÁSz. 660), Vtuend (JAKUBO

-VICH–PAIS 1929: 47, CAH. 74, ÁSz. 786), Kerew (CAH. 73, ÁSz. 459), 1177:

Edlelmes (PRT. 1: 605, Sztp. 1: 41, CAH. 77, ÁSz. 268), 1181: Vendeg (CAH.

78, Gy. 1: 397, ÁSz. 802), Bibura (PRT. 8: 277, CAH. 82, ÁSz. 123), Som

cu(m) t(ri)bus filiis: Somos, Bol, Quisid (PRT. 8: 277, CAH. 82, ÁSz. 724), 1198: Sukete (JAKUBOVICH–PAIS 1929: 63, UB. 1: 34, ÁSz. 734), servos ...

Hamard ... Queseud, Warou (UB. 1: 33, ÁSz. 367), 1199: alium exequialem nomine Scimed cum uxore Tumpa et filio Buhta et filia Mog (H. 5: 3, OklSz.

603, ÁSz. 696) stb.

A kereszténység felvételét követően a személynévrendszer korábban már több ízben is jelzett átstrukturálódása folytán a sajátosságjelölő szerepű nevek haszná-latában némi változás állt be. Megjelent ugyanis a névrendszerben egy olyan refe-ráló szerepű névtípus, az egyházi nevek kategóriája, amely presztízsbeli fölénye folytán a névválasztásra jelentős hatást gyakorolt, különösen azt követően, hogy a keresztségben minden személy kötelező jelleggel egyházi nevet kapott. Az Árpád-korra vonatkozóan elsőre talán anakronisztikus megfogalmazásnak tűnhet, de mégis úgy látom, hogy a hivatalos névviseléshez vezető folyamat első állomását ebben a mozzanatban fedezhetjük fel. E kérdéskört a következő fejezeteben, a re-feráló nevek kapcsán részletesebben is érintem majd, itt csak azért tartottam fon-tosnak megjegyezni, mert ez a körülmény valójában a névhasználat más szintjére helyezte a korábbi névadást és névhasználatot karakterében jórészt meghatározó sajátosságjelölő neveket.

A források tanúsága szerint a referáló szerepű egyházi nevük mellett az egyé-nek sajátosságjelölő neveket is igen gyakran viseltek, s a két névfajta elemei — amint erre az 1.3. fejezetben több példát is láthattunk — egyazon személy okleve-les említéseiben hol váltakozva, hol egyidejűleg is megjelentek. Az 1284: Johan-nes dictus Balogh (H. 7: 194, ÁSz. 86), 1288: magister Thomas Tholpos dictus (Gy. 2: 454, Sztp. II/2–3: 397, ÁSz. 760), 1291: Mychael dictus Sydo (Kub. 1:

147, ÁSz. 713) típusú adatok a két személynévrendszer (az egyház képviselője által, bizonyos szabályokhoz igazodva adott referáló név, illetőleg közvetlenül a névközösség tagjai által életre hívott sajátosságjelölő név) egymás mellett élését egyértelműen tanúsítják. Arra is utalnunk kell ugyanakkor, hogy noha e sajátos-ságjelölő névformák sok tekintetben emlékeztetnek a későbbi családnevek jellegze-tes szemantikai típusaira, ezek az elemek másképpen értékelendők. És nem csupán amiatt, mert az itteni példák Balog, Talpas, Zsidó személyneve bizonyára csupán az illető személyhez kapcsolódik, s nem öröklődő névforma, hanem amiatt is, mert ezeket nem mint egy összetettebb névforma szerkezetelemeit, hanem mint párhu-zamos névformákat használták a 13. században. A fenti adatokban tehát nem Balog János, Talpas Tamás, Zsidó Mihály említéseit kell feltételeznünk, hanem János-ét, akit másképpen Balog-nak is hívtak, Tamás-ét, aki egyidejűleg a Talpas nevet is viselte, illetőleg Mihály-ét, akit pedig Zsidó néven is említettek az adott névhasználó közösség tagjai. A személynévfajták szintaktikai kapcsolata rend-szertani tekintetben valójában a családnevek megjelenésével alakul ki, egy új jel-lemzőt hozva ezáltal a személynévrendszerbe. További példák a sajátosságjelölő nevek e kronológiai rétegére: 1264/1305: Nicolaus dictus Tukus (Csáky 1: 34,

ÁSz. 766), 1272–1290: comes Stephanus dictus Ruphus (SoprOkl. 1: 53, ÁSz.

729), 1277/1356: Mychael dictus Tar (Sztp. II/2–3: 301, ÁSz. 740), 1279/1312:

Petrus dictus Feyes (Gy. 1: 802, ÁSz. 303), 1281/1347: Nicolaus dictus Ormous (HOkl. 91, ÁSz. 605), 1282/1381: Petrus dictus Agh frater Barthulumei (H. 7:

179, Sztp. II/2–3: 303, ÁSz. 49), [1292–1293]: comes Nycolaus dictus Farkas (H. 7: 321, ÁSz. 301), 1299: Petrus dictus Gumbus (MES. 2: 474, Gy. 1: 409, ÁSz. 345), 1300 k.: magister Jacobus dictus Kopoz (ÁSz. 468), 1323: Petrus dic-tus Chuka (Károlyi 53, SLÍZ 2011b: 398), 1327: Nicolaus dictus Hamar (OklSz., FEHÉRTÓI 1969: 95), 1333: Johannis dicti Istenwetthe (A. 3: 29, FEHÉRTÓI 1969:

98), 1337: Nicolaus filius Michaelis dicti Wkleleu de Byky (A. 3: 351, SLÍZ

2011b: 345).

A családnév mint nexusnévfajta kialakulását, megszilárdulását követő jelen-ségként szokás utalni a sajátosságjelölő nevek (a szakmunkákban rendre: ragad-ványnevek) újabb rétegére, amely e szerint a felfogás szerint a megkülönböztetés szükségességéből ered; rendszere nyitott, változatos és változékony, működését — amely alapvetően orális jellegű — semmiféle kodifikáció nem köti (vö. pl.KÁL

-MÁN B. 1962:139, 1989:94–5, B. GERGELY 1977a: 65). HAJDÚ MIHÁLY igen határozott véleménye alapján ragadványnevekről valójában csupán a családnevek megváltoztathatatlanságának törvénybe iktatása után beszélhetünk, mert addig legfeljebb a családnevek párhuzamos vagy egymást váltó használatáról lehet szó (1981: 28). Megítélésem szerint a modern kori ragadványnevek nem valamilyen új („harmadlagos”, BENKŐ 1949b: 251) személynévfajtaként jelentek meg a név-rendszerben, és létrejöttüket sem elsősorban a homonímia elkerülésének, vagyis az azonos hivatalos nevű személyek megkülönböztetésének az igénye magyarázza (hiszen ott is születnek, mintegy „feleslegesen”, ilyen elnevezések, ahol erre az azonosításhoz egyébként nem lenne szükség), hanem ugyanannak a természetes kognitív mechanizmusnak a működése, amely a legkorábbi sajátosságjelölő neve-két is meghatározza. E szerves, genetikus összefüggésre a kalotaszegi ragadvány-nevek rendszeréről írott monográfiájában B. GERGELY PIROSKA is rámutatott (1977a: 18). A sajátosságjelölő személynevek újabb kori példái (vö. pl. Csimasz, Gorilla, Döbrögi, Kétméteres, Bajusz, Sánta, Papó, Koszamagazin, Zsidó, Luci-fer, Kolléga, Kisfinánc, Faluvégi, Muszka, Bibliás, Pityókás, Amerikás, B. GER

-GELY 1977a; Böndő, Favágó, Paszuly, Kecske, Kancsi, Hegyesbajuszú, Mankós, Vén, Szolnoki, Csoszogi, Dicsértessék, Nagyjankó, Úttörőpajtás, FEHÉR K.

2002, 2003) rendszertani értelemben tehát az ómagyar, sőt minden bizonnyal az ősmagyar kor sajátosságjelölő neveivel egyazon rendszert alkotnak, azokkal min-den lényeges jellemzőjükben megegyeznek.⁴ Egyetlen különbség ugyanakkor

4 A mai ragadványnevekkel való párhuzamot, illetőleg a szinkrón névadás vizsgálatának fontos-ságát a régi névrendszer megismerésében N. FODOR JÁNOS is kiemelte, és utalt eközben arra is, hogy noha az emberi társadalom folyamatos változásban van, és ennek folytán más

kulturális-lóban elválasztja a modern kori sajátosságjelölő neveket a történeti korszakokban funkcionálókól: miután ugyanis a személynévrendszerben megjelent a névfajták szintaktikai szerkezetbe rendeződésének a lehetősége (illetve ennek a szabályozá-sa), a sajátosságjelölő szerepű (ragadvány)nevek is mutathatnak ilyen kapcsoló-dási jellegzetességeket. Nem csupán a hivatalos névszerkezet tagjait (a családne-vet és a keresztnecsaládne-vet együtt vagy külön-külön) helyettesítő funkciójuk lehet tehát, hanem azzal jelzői szerepű névrészként össze is kapcsolódhatnak.⁵