Bevezetés: a dialektus-költészet
I. Hebel titka: a felvilágosodás dialektikája
A XX. század húszas–harmincas éveire a dialektus-költészet elvesztette minden vonzere-jét, de Benjamint Goethe értékelése mégis elgondolkodtatta. Habár őt Johann Peter Hebel inkább mint elbeszélő érdekelte. Hebel 1811-ben jelentette meg Schatzkästlein des rheinischen
16 Uo.
17 Uo.
18 Uo. A fordítást módosítottam, kiemelés tőlem – W. J.
19 Bernhard Sowinski: Dialektdichtung, in Killy Literaturlexikon, München, Bertelsmann, 1988, 13.
kötet, 168. sk. o.
„Az elbeszélés eredete”
Hausfreundes (A Rajna-vidéki házibarát kincsesládikója) című könyvét, amivel megalapozta a kalendáriumi történeteket mint önálló irodalmi műfajt. Ezek a történetek nem dialektusban íródtak, de egyértelműen a dialektus-költészet meghosszabbításának tekinthetők. Benjamin, amikor ezeket a történeteket recipiálja, eltekint a nyelviség messzire ágazó problémájától, de úgy, hogy ennek fundamentumát mégis megőrzi. A kalendáriumi történet a népiségről szól, de ezt nem a nyelven keresztül konstruálja meg, hanem egy sajátos népies irodalmi műfaj bevezetésével. Benjamin soha nem beszélt az Allemannische Gedichte című verseskötetről,20 és minden bizonnyal úgy gondolta, hogy a népiességnek egy műfajhoz való hozzákötése azért nagyobb teljesítmény, mert ezzel az elbeszélés mélystruktúráját lehetett megtalálni. Benjamin így Hebelen keresztül az elbeszélés eredetének kérdéséhez jut el. A Hebelről írt első tanulmá-nyát21 a következő felütéssel kezdi: „Ha Johann Peter Hebelt ma, halálának századik évfor-dulóján nem kell mint »félreismertet« kiásni, és a nyilvános érdeklődés figyelmébe ajánlani, akkor az inkább az ő érdeme, mint az utókoré.”22 Ez egy talányos és ugyanakkor több elága-zást felvázoló mondat. Az alkotói pálya lezárulása után száz évvel a szerző életműve vagy fennmaradt, vagy feledésbe merült. Száz év ugyan még nem nagy idő, de ahhoz már elég hosz-szú, hogy az életmű kanonizálása „középtávon” eldőljön. Benjamin most közvetlenül mintha semmit sem akarna mondani a kanonizálás körülményeiről és feltételeiről. De közvetetten mégiscsak mond róla valamit: egy életművet halhatatlanná tehet annak rangja, de a körülmé-nyek által fölvetett kérdések és problémák is. Ezzel elkezd kibontakozni egy érdekes párbe-széd Goethével, aki egy 1829-és beszélgetésben így fogalmazott:
Az ember csak higgyen a halhatatlanságban, joga van ehhez, természete szerint való, és sza-bad vallásos ígéretekre építenie; ám nagyon silány dolog és nem sokat ér, ha a filozófus egy legendából akarja előszedni lelkünk halhatatlanságának bizonyítékát. Fennmaradásunkba vetett hitem a tevékenység fogalmából fakad; ha ugyanis fáradhatatlanul munkálkodom halá-lomig, akkor a természet köteles számomra másik létformáról gondoskodni, mihelyt szelle-mem nem képes tovább megférni a jelenlegiben.23
Benjamin erre talán azt mondaná, hogy ez vagy így van, vagy nincs. De Hebelnél maradva:
őt a saját érdeme tartotta fenn, és nem az utána következő korok kérdései és problémái. Vala-kinek a saját érdeme is korhoz kötött, de Hebel esetében és az ő halála óta ez nem változott:
vagyis Hebelt még mindig az tartja életben, ami a maga életében is jelentőssé tette. Ezzel
20 Goethe pedig a Schatzkästlein történeteiről nem vett tudomást. Egy 1811. augusztus 3-i naplóbe-jegyzés szerint a könyvet ugyan megkapta a kiadótól, Cottától, de már az elolvasására vonatko-zóan sincsenek dokumentumaink.
21 Ez a tanulmány a Westdeutsche Allgemeine Zeitungban jelent meg, 1926. szeptember 22-én, vagyis pontosan Hebel halálának századik évfordulójára.
22 Walter Benjamin: „Johann Peter Hebel”, in uő: „A szirének hallgatása”. Válogatott írások, válo-gatta, fordította és szerkesztette Szabó Csaba, Budapest, Osiris, 2001, 119–125. o., itt: 119. o. A for-dítást módosítottam – W. J.
23 Eckermann: Beszélgetések Goethével, ford. Győrffy Miklós, Budapest, Európa, 1989, 424. o.
Weiss János
a kritika sajátos formája kezd körvonalazódni: a feladat a szerző titkának, pontosabban a tel-jesítményében rejlő titkának a megfejtése. E titok megfejtéséhez azonban egy teljes fogalmi konstellációra van szükségünk.
Benjamin ebben a vonatkozásban Hebel „felvilágosult humanizmusáról” beszél. A Köl-tészet és valóság című könyvében Goethe a humanizmust így határozta meg:
Az ügyvédek között […] a fiatalabb nemzedékben, valamint a bírák idősebb korosztályában, elterjedt a humanizmus, és mindenki versengve igyekezett jogi kérdésekben is minél embe-riesebben dönteni. Javítottak a börtönök állapotán, némely bűncselekményt megbocsátottak, enyhítették a büntetéseket, megkönnyítették a gyermekek törvényesítését, a válást a rangon aluli házasságok esetében […]. A vallási pártok már nemcsak prédikálták, hanem gyakorol-ták is a türelmet […].24
Benjamin ezek közös elemét az általános emberiben látja, miközben a szókapcsolat maga már elárulja, hogy a felvilágosodásra kell visszavezetnünk. Tudjuk, hogy Goethe a „felvilágoso-dás” szót általában a vallásra vonatkoztatja, és a protestantizmust tekinti a felvilágosodás első és legfontosabb eseményének.
De minél derekasabban haladunk előre mi protestánsok nemes fejlődésünkben, annál hama-rabb követnek majd bennünket a katolikusok. Mihelyt utoléri őket a kor egyre szélesebb kör-ben elharapózó nagy felvilágosodása, engedniük kell, akármilyen álláspontot foglalnak is el, el fog következni, hogy végre a minden egy lesz.25
Benjamin ebből egy meghatározó impulzust merít: a lényeg nem a felvilágosodás ilyen-olyan meghatározása, hanem az, hogy magához húzza a maga ellentétét, aminek a következtében minden egy lesz. A „minden egy” a felvilágosodás végső eredménye; és azt is tudjuk, hogy Hegel ezt majd a „megbékülés” fogalmával fogja helyettesíteni. Mindenesetre ezt az egész folyamatot egy provizórikus terminussal a „felvilágosodás dialektikájának” is nevezhetjük.
Most már látjuk, hogy Benjamin nem egyszerűen a felvilágosult humanistát látta Hebelben, hanem egy olyan szerzőt, aki a felvilágosodás dialektikáját ábrázolta. Ami Goethénél a katoli-cizmus, a felvilágosodás ellentéte, az Benjaminnál a Heimatkunst és az ahhoz kötődő provinci-alizmus A Heimatkunst fogalma az 1806-os felszabadító háború után vált irodalmi törekvéssé.
Ekkor olyan fogalmak léptek előtérbe az irodalomban, mint a „nép”, a „népiesség”, a „haza”, a „németség”. Aztán a Heimatkunst az 1890-es évektől egy önálló programmal rendelkező írói-művészi mozgalommá szélesedett ki.26 És e mozgalom a maga legjelentősebb előfutárát
24 Johann Wolfgang von Goethe: Költészet és valóság, ford. Szőllősy Klára, Budapest, Európa, 1982, 507. o.
25 Eckermann: Beszélgetések Goethével, 631. o.
26 A kifejezés Adolf Bartelstől származik. „Bartels […] másokkal együtt a Heimatkunst-mozgalomhoz tartozott, amely épp úgy szembefordult a várossal, az iparral és az eltársadalmasodással, mint
„Az elbeszélés eredete”
Johann Peter Hebelben találta meg. A „Hebel hívott engem” kijelentését most úgy értelmez-hetjük, hogy Benjamin tulajdonképpen a Heimatkunst különböző irányzataival próbált szem-beszegülni. És ebben az értelemben mondhatjuk azt is, hogy stratégiai szerepet vállalt az iro-dalmi harcban.27 Közvetlenül Benjamin ugyan nem ezekkel az irányzatokkal polemizál, de azt határozottan szeretné megmutatni, hogy Hebel nem volt ezen irányzatok előfutára. Hebel nem az ellen-felvilágosodás, hanem a felvilágosodás dialektikájának írója.
Semmi sincs, ami távolabb esne a provinciálisan korlátolt Heimatkunst-tól, mint a színhe-lyeinek kinyilvánított kozmopolitizmusa. Moszkva és Amszterdam, Jeruzsálem és Milánó alkotják egy olyan földkerekség horizontját, amelynek a közepén – na jó, legyen – Segringen, Brassenheim, Tuttlingen fekszenek. És így állunk minden igazi, nem-reflektált népművészet-tel: az egzotikusat, a monstruózusat ugyanazzal a szeretettel és ugyanazon a nyelven mondja ki, mint a saját házának az ügyeit. Ennek a papnak és filantrópnak a kimeredt szemei még a világ építményét is be tudják vonni a falusi ökonómiába […].28
Benjamin így elválasztja egymástól az (igazi) népművészetet és a Heimatkunstot. Az igazi nép-művészet nem tesz különbséget a világ közepe és horizontja között, és így a felértékelt provin-cializmus valóban eltűnik. (Most eltekintek attól, hogy nem tűnik szerencsésnek „nem reflek-tált népművészetről” beszélni, inkább úgy kellene fogalmazni, hogy a népművészet sohasem lehet reflektálatlan, miközben a Heimatkunst egy képtelen közvetlenséget követel.)
A felvilágosodás dialektikájának igazi közege Hebelnél a topográfia.
Az embereknek ugyan minden nap van rá alkalma – Emmendingenben vagy Gundelfingenben éppúgy, mint Amszterdamban – hogy ha akar, elgondolkozzék a földi dolgok mulandóságán, s ebből okulva elégedett legyen a sorsával akkor is, ha történetesen a sült galamb nem repül a szájába. – Hanem egy német iparoslegény a legfurcsább kerülővel, éspedig egy tévedés foly-tán jutott el ennek az igazságnak a felismeréséhez, méghozzá éppen Amszterdamban. – Alig-hogy megérkezett ugyanis ebbe a pompás házakkal, ringatózó hajókkal és szorgos emberek-kel teli hatalmas és jómódú kereskedővárosba, mindjárt szemébe ötlött egy épület. Csodaszép nagy ház volt, egész vándorútja során, Duttlingentől [Benjamin Tuttlingen-nek írja – W. J.]
Amszterdamig nem látott ehhez foghatót sehol.29
minden avantgárd művészeti irányzattal (naturalizmus, expresszionizmus).” Angelika Müller:
„Bartels, Adolf”, in Killy Literaturlexion, München, Bertelsmann, 1988, 1. kötet, 320. o.
27 Walter Benjamin: „Egyirányú utca”, ford. Tandori Dezső, in uő: Angelus Novus. Értekezések, kísér-letek, bírálatok, válogatta és jegyzetekkel ellátta Radnóti Sándor, Budapest, Magyar Helikon, 1980, 483–520. o., itt: 504. o.
28 Benjamin: „Johann Peter Hebel”, 119. o. A fordítást módosítottam – W. J.
29 Johann Peter Hebel: „Kaniferszta”, in uő: Kincsesládikó. Válogatott történetek a Rajna-vidéki Házi-barát kalendáriumának évfolyamaiból, szerk. Mosonyi Aliz, ford. Halasi Zoltán, Budapest, Mag-vető, 1997, 77–81. o., itt: 77. o.
Weiss János
És mindig létrejöhetnek félreértések: a kézműves legény valakit megkérdez Amszter-damban, hogy kié ez a szép ház, az illető azt válaszolja, hogy nem érti, a legény viszont azt hiszi, hogy ez a ház tulajdonosának neve: Kaniferszta. De aztán a kis elbeszélés így végződik:
„valahányszor nyomni kezdte a szívét, hogy annyi gazdag ember van a világon, ő meg milyen ágról szakadt szegény, olyankor a Kaniferszta úrra gondolt, a nagy házára, a gazdag hajójára, és a szűk sírjára”.30 Félreértések ide vagy oda, végső soron mindig a világ dolgainak állhatat-lanságáról van szó, és ez teljesen ugyanaz Duttlingenben és Amszterdamban.