Akarja megtudni nyomorunk nagy részének rövid történetét? Nos. Volt egyszer egy természe-tes ember. Belebújtattak ebbe az emberbe egy mesterséges embert, mire a barlangban életre szóló polgárháború támadt. Hol a természetes ember az erősebb, hol az erkölcsös és mestersé-ges ember teríti le őt, de mindkét esetben ide-oda rángatják, gyötrik, kínozzák, kerékbetörik a szomorú szörnyet…1
– így Diderot a Bougainville utazásához írt Pótlásban. Melynek alcíme azért azt sejteti, hogy inkább a természeti embernek szurkolt az erkölcsi ellenében: „Arról, hogy mily káros erköl-csi eszméket kapcsolni egynémely fizikai ténykedéshez, melyben ilyesmik nincsenek.”2 Tahiti szigetének természetes társadalma – Diderot szexuális utópiája – feloldja a konflik-tust, mivel erkölcsi előnyöket fűz az ember természetes vágykielégítéséhez, és a lányoknak csak a szüzesség szégyenét kell elkerülni (a férfiaknak meg, gondolom, a nemzésképtelensé-gét), s az egyéni boldogság és a közösségi gyarapodás közti harmonia preastabilita biztosítva vagyon. Filozófiai műveiben azért árnyaltabb a konfliktus mibenléte: az erkölcs elveit illetően a Shaftesbury-fordító moral sense hite küzd a naturalista nihilizmus kísértésével, szűkebben vett szexuáletikai írásaiban pedig a női test sajátos konstitúciójából adódó elvárások a férfiúi vágykielégítés nyersebb igényeivel.
Az Enciklopédia „Természetjog” cikkében a klasszikus jusnaturalizmus „quod semper ubique ab omnibus” erkölcse győz az etikai relativizmus és egoizmus érvei ellenében: „ember vagyok, nincsenek más, valóban elidegeníthetetlen természetes jogaim, mint az emberiség jogai”,3 ám a Rousseau-val versengve kialakított „általános akarat” fogalom bázisa az emberi természet fizikai organizációja, melynek normativitása talán levezethető, ám kényszerítő hatása semmiképp. Erről szól A társadalmi szerződés első változatának, „Az emberi nem egyete-mes társadalmáról” szóló – a végső változatból kihagyott – fejezete, mely a „kozmopolita
1 Denis Diderot: Válogatott filozófiai művei, ford. Csatlós János és Győry János, Budapest, Akadé-miai, 1983, 365. o.
2 Diderot: id. mű, 326. o.
3 Denis Diderot: „Természetjog (Erkölcsi) (Enciklopédia-cikk)”, ford. Ludassy Mária, in A francia felvilágosodás morálfilozófiája, a válogatást készítette, az utószót és a jegyzeteket írta Ludassy Mária, Budapest, Gondolat, 1975, 466. o.
Ludassy Mária
filozófusok” ellenében a konkrét politikai közösségek kötelező politikai normáit posztulálja, az egyetemes erkölcs feladása árán a kényszerítő erő érvényesítésével. Rousseau a „kénysze-ríteni kell őket, hogy szabadok legyenek” logikája felé lépett tovább, Diderot – Hume min-den óvása ellenére – továbbra is az ember (fizikai) természetének „van”-jából (adottságaiból) kívánta levezetni az egyetemes erkölcs elveit, „kell”-jeit. „Az erkölcsöt tehát a faj keretei hatá-rozzák meg. Mi a faj? Egyformán szervezett egyedek sokasága. Hogyan? A szervezet lenne az erkölcs alapja?! Úgy hiszem…”4
Márpedig ebből az organizációból nem nagyon lehet levezetni a szervezet öncélú sanyar-gatásának – azaz az önmegtartóztatásnak – a morálját. A párbeszéd folytatásában Bordeau doktor erről győzködi L’Espinasse kisasszonyt:
– Meg tudná mondani nekem, kisasszony, hogy a szüzesség és a szigorú önmegtartóztatás milyen hasznot hajt vagy miféle örömet szerez, akár annak, aki így él, akár a társadalomnak?
– Valóban semmilyet.
Ezzel a kislányok maszturbációja, a kis- (és nagy-)fiúk önkielégítése felmentést nyer a zsidó-keresztény hagyomány kárhoztatása ellenében: „Sohase hívjuk ki a természetet, de adandó alkalommal nyújtsuk oda a kezünket neki…”5 Bár A párbeszéd folytatásának libertinus logi-kája arról szól, hogy „néhány csepp fluidum kibocsájtása vagy abszorbeálása mitől lenne erköl-csi kérdés”, a szerelem diderot-i definíciója túllép a naturalista redukcionizmuson: „Azért, mert a körülmények megfosztanak az elképzelhető legnagyobb boldogságtól, attól, hogy érzékeim, mámorom és lelkem összeolvadhasson szívem választotta társam érzékeivel, mámorával és lel-kével”, és utódnemzéshez nem vezető „magányos cselekedetekre” kényszerülök az ártalmat-lan örömszerzés céljából, nem kell bűnösnek érezni magam.6 Diderot az Enciklopédia „Élve-zet” címszavát úgy kezdi, hogy „élvezet az KÖLCSÖNÖS gyönyör…”
Azaz per definitionem kizárja La Mettrie „én élvezni akarok, és nem számít, hogy kinek a kárán” naturalista nihilizmusát és az éppen csak megszületett Sade majdan diadalmas izmusát.
Az élvezet kölcsönösségének kikötése – mely nagyon is erkölcsi eszme! – áll a Helvéti-ust cáfoló (1774) argumentációjának központjában. Helvétius mindent a „fizikai érzőképes-ségre” vezet vissza az emberi motiváció terén, de még ebből a radikális redukcionizmusból is kihagyja a nőket, akik – vagy inkább amelyek – egyetlen feladata, hogy a férfiak fizikai gyö-nyörét szolgálják, lévén hivatásuk, hogy testükkel jutalmazzák a haza hőseit. „Bármely elő-nyösnek tűnjék is az, hogy a nőket megfosztják testük tulajdonjogától, azért, hogy közügyet
4 Denis Diderot: „Részlet az 1767-es Szalonból”, ford. Ludassy Mária, in A francia felvilágosodás morálfilozófiája, 479. o.
5 Denis Diderot: „A párbeszéd folytatása”, ford. Zsámboki Mária, in A francia felvilágosodás morál-filozófiája, 484. o.
6 Uo.
Ember az állatban
csináljanak a női testből, ez olyan zsarnokság, amelynek a gondolata is felháborít; rafinált módszer a női szolgaság növelésére, mely már amúgy is túlságosan nagy.”7
Mai kategóriákat használva Diderot empatikus feminizmusa nem a ’68-as emancipatórikus mozgalmak előfutára – melyek Condorcet és John Stuart Mill eszmei örökösei, akik a nők fér-fiakkal azonos szellemi képességeire hivatkoznak –, hanem a XXI. század feminizmusáé, mely a nők speciális testi és lelki adottságai számára követel különleges jogokat. „Vannak olyan averziók, melyek nemünk sajátjai, s melyeket maguk, férfiak nem ismernek és nem is ismer-hetnek” – érvel egy szexrabszolgaságra ítélt női díj a győztes hadvezér előtt.
Mi kínpadon érezhetjük magunkat azokban a percekben, melyek maguknak aligha okozhatják a legcsekélyebb kellemetlenséget, sőt a maguk számára a legnagyobb gyönyör forrását jelent-hetik. Maguk úgy rendelkezhetnek szervükkel, ahogy tetszik; a mienk kevésbé engedékeny, még saját szívünkkel sincs mindig összhangban, néha külön választásai vannak.8
Azaz Diderot felfedezte az „elcserélt fejek” dilemmáját. De azt is felfedezte, hogy Helvétius fizikalista redukcionizmusa nemcsak a gyengébb nem kiszolgáltatottságát növeli extrém mér-tékben, de a diadalmas férfiú számára is megalázó helyzetet teremt naturalista motiváció-elmé-letével: „Nos, jól van, Monsieur Helvétius, egy nagy uralkodó minden terve, egy jeles miniszter, egy kiváló államférfi minden fáradozása, a politikus minden töprengése, a zseni minden törek-vése a f…ra vezethető vissza, hogy egy jót b…nak este és egy szintoly jót lőjenek reggel…”9
A női és a férfiúi természet közötti fizikai és morális különbség nem mindig az első javára billenti a morális mérleg nyelvét: Diderot osztotta kora – és minden korok – előítéletét a női szenvedélyek szélsőséges, kontrollálhatatlan voltát illetően, mely Médea rémtettétől a legön-feláldozóbb anyai szeretetig széles skálát ölel fel, ám mindenekelőtt a féktelen féltékenység speciálisan nőinek tartott emóciója foglalkoztatta (bár Shakespeare kiváló ismerőjeként hall-hatott a mór történetéről is). Ám saját élettapasztalatai alapján inkább a bosszúszomjas, elha-gyott nők szenvedései és szenvedélyei foglalkoztatták:
[…] a nő az a lény, amely végletes erejében és gyengeségében: képes elájulni, ha egy egeret vagy egy pókot meglát, ám az élet legnagyobb rémületeivel sokszor rettenthetetlenül száll szembe. Különösen a szerelem szenvedélyében, a féltékenység rohamaiban, az anyai gyön-gédség révületeiben, a babonásság pillanataiban, és abban a módban, ahogy a tömeg ragá-lyos indulataiban osztoznak…10
7 Denis Diderot: „Helvetius Az emberről című művének cáfolata”, ford. Ludassy Mária, in A fran-cia felvilágosodás morálfilozófiája, 506. o.
8 Diderot: „Helvetius”, id. mű, 507. o.
9 Diderot: „Helvetius”, id. mű, 514. o.
10 Denis Diderot: „A nőkről”, ford. Csehi Gyula, in A francia felvilágosodás morálfilozófiája, 493. o.
Ludassy Mária
Ez utóbbira remek példa a szeptemberi mészárlásokban vezető szerepet játszó citoyenne-ek meg a tricoteuse-ök… Nem kevésbé gyilkos indulat uralja Diderot kisregényeinek fanatikus féltékenységű hősnőit, a kedvencem mégis a happy enddel végződő elbeszélés. Egy márkinőt megcsal a szeretője, mire kegyetlen bosszút forral: cselszövések végtelen sorával eléri, hogy hűtlen szeretője beleszeressen egy kis kurvába, majd – persze mit sem sejtve annak előéleté-ről – feleségül is vegye. Ám a márkinő olyan gondosan ügyelt arra, hogy exe ízlésének min-denben megfelelő nőt találjon, hogy végül az ifjú házasok boldogan éltek, míg meg nem hal-tak. Maga Diderot, bár a fizikai hűség terén nem jeleskedett, amikor igazi szellemi társra lelt – mint Sophie Volland esetében –, levelei tanúsága szerint a filozófiai diskurzust még évekkel az után is fenntartotta, hogy a testi kapcsolat már megszűnt közöttük. S éppen azokat a témá-kat tárgyalta ki vele, melyeket kényességük miatt a felvilágosodás filozófusainak szélesebb nyilvánossága előtt elhallgatott: Helvétius egysíkú egoizmus-elméletének nyomaszó primi-tivizmusát, Holbach körének dogmatikus ateizmusát, mely inkább ember-, mint istentaga-dásba torkollik… Az ember állat, mondja minden materialista, de Diderot szerint „a materi-alizmus az embergyűlölet ellenszere”, tehát olyan áthumanizált természetfogalmat feltételez, mely a fizikai folyamatok apológiája mellett az erkölcsi érzületnek is helyet ad. „Mi vagyok én? Mi az ember? Egy állat?… kétségkívül, ám a kutya is állat, a farkas is állat. Azonban az ember sem nem farkas, sem nem kutya. […] Hány filozófus volt, aki a legegyszerűbb megfi-gyelések mellőzésével a farkas morálját alkotta meg az ember számára...”11 Az angol mora-listáktól megörökölt moral sense materiális bázisa meg akár a rekeszizom is lehet – ami nem sokkal rosszabb megoldás, mint Descartes-é, aki a tobozmirigybe helyezte a res cogitanst.
Azonban a velünk született erkölcsi érzék nem mindig tudja uralni a testi folyamatokat:
vannak ártatlan esetek az öntörvényű rossz diadalmára, mint a Diderot által – talán nem téve-dek, ha úgy vélem, inkább dicsekvő, mint panaszkodó módban – leírt eset ugyanebben a Sza-lonban. A filozófus modellt ült – a kor divatjának megfelelően mezítelenül – egy szép szob-rásznőnek. A szobrásznő nagyon belehevült a munkába, ami nagy kebelmozgással járt. Egyéb vallomásaiból tudjuk, hogy Diderot igen érzékenyen reagált a nőiesség ilyes megnyilvánulá-sára, és a reakció ezúttal sem maradt el. „Bocsásson meg, Madame, s higgye el nekem, hogy én nem vagyok olyan rossz, mint emez itt!” – mentegetőzött. Ám az amorális természeti – és társadalmi – mozgások az 1770-es évek második felétől kezdve keserűbb konklúziókhoz vezet-ték a filozófust. Lengyelország felosztása végképp kiábrándította a felvilágosult despotizmus álhitéből, Grimm sötét szerepe Raynal abbé elítélésében pedig ráébresztette arra, hogy barátja, aki a Rousseau-val való szakítást erőltette, a zsarnokok számító ügynöke (míg Jean-Jacques ugyan beszámíthatatlan, de gondolatilag őszinte). Az ember és az állat közötti ontológiai sza-kadék létének posztulátumát ugyan nem vonja vissza, de az értékpreferenciákat kétségessé teszi: „Amikor Odüsszeusz elérte Kirkénél, hogy társainak visszaadja emberalakjukat, a dol-got megbeszélte Kirkével, de egyetlen átváltoztatott társát sem kérdezte meg erről.”12
11 Diderot: „Részlet az 1767-es Szalonból”, 479. o.
12 Denis Diderot: „A boldogság temploma”, ford. Ludassy Mária, in A francia felvilágosodás morál-filozófiája, 580. o.