egy hármasság nyomában - Filozófus a műteremben – Tanulmányok Radnóti Sándor 70. születésnapjár

J

oseph Addison A képzelőerő gyönyörei címen ismert esszésorozatát, amely az általa társ-szerkesztett és nagyrészt szerzőként is jegyzett The Spectatorben jelent meg 1712 nyarán (No. 411–421), általában és teljes joggal a modern esztétikai tapasztalat első vagy legalább egyik első megfogalmazásaként tartják számon.^* Noha számos filozófus írásából merít, ez nem filozófiai mű, tehát felesleges rajta számon kérni a világos és szabatos fogalomhasznála-tot, a precíz rendezettséget vagy bármiféle elmélet megalkotásának igényét. Viszont az esszé olyat is kínál, amit egy jól megírt filozófiai értekezés esetleg sokkal kevésbé: az utalások, remi-niszcenciák és asszociációk gazdagságát, ami könnyebben felfejthetővé teszi vagy teheti azo-kat a beszédmódoazo-kat, hagyományoazo-kat és inspiráló szellemi forrásoazo-kat, amelyekből a szöveg táplálkozik, amelyekre épít, amelyeket felhasznál és alkalmaz mondandója megformálásakor.

E számottevő hatású és sokrétű szövegből itt most csak egyetlen, bár nagy horderejű gon-dolatot szeretnék kiemelni. Addison a „képzelőerő gyönyörei [the pleasures of the imagination]”

szókapcsolattal utal egy olyan tapasztalati formára, amelyet visszamenőleg már nyugodt szív-vel nevezhetünk a szó modern értelmében esztétikainak. A 412-es szám e sokat idézett mon-datokkal indul:

Először a képzelőerő azon gyönyöreit vizsgálom meg, amelyek a külső tárgyak tényleges látása és a látvány vizsgálata nyomán ébrednek bennünk. Ezek pedig, úgy gondolom, kivétel nélkül a nagy, a szokatlan és a szép [Great, Uncommon, or Beautiful] dolgok szemléletéből fakadnak.¹ A felosztás – bár Addison e minősítéseket vagy elveket (hol így utal rájuk, hol úgy) nagyon is

keverhetőnek és keverendőnek gondolja – „kivétel nélküli”: ezek volnának a visszamenőleg

„esztétikainak” nevezhető örömforrások típusai: a fenséges és a szép, ahogy majd a XVIII. szá-zad teoretizálja az elsőt és harmadikat; a „szokatlan” pedig utóbb részben feloldódik a másik kettőben (minden esztétikai tárgynak valahogy fel kell keltenie az érdeklődésünket), részben

* A jelen írás Aberdeenben született 2015 áprilisában a 7^th European Community Framework Programme keretében elnyert Marie Curie Intra European Fellowship támogatásával.

1 Joseph Addison: „A képzelőerő gyönyörei”, ford. Gárdos Bálint, Jelenkor, 2007/11, 1184–1209. o., itt: 1188. o.

Szécsényi Endre

a festőiség (brit) kategóriájának századvégi előképének tűnik. Most azonban nem a recepció-jukkal szeretnék foglalkozni, hanem ennek a hármas felosztásnak az eredetével.

Sokáig azt gondoltam, hogy Addison ezen a helyen, mint annyi más esetben, egyik ked-venc ókori szerzőjéből, Pszeudo-Longinoszból – vagy ahogy a XIX. századig ismerték és utal-tak rá, Longinusból² – merít. A fenségről szóló töredékben ránk maradt görög szöveg XXXV szakaszában ugyanis a következőket olvashatjuk Nagy Ferenc fordításában:

[A természet] eleve leküzdhetetlen vágyat oltott a lelkünkbe minden iránt, ami örök nagyság és hozzánk mérten istenibb. Épp ezért a törekvő ember szemlélődésének és gondolkodásá-nak az egész világ sem elég, hanem gyakran még a környező világűr határait is áthágják esz-méink, és ha bárki szemügyre veszi körös-körül az életet, azt, hogy mennyivel többet ér min-denben a rendkívüli, a nagyság és a szépség, rögtön belátja: mire születtünk.³

Az emberbe plántált magasabb rendű iránti vágy tehát közvetlenül (anakronisztikusan: eszté-tikailag) „a rendkívüli, a nagyság és a szépség” ösztönös preferálásában mutatkozik meg, ami hozzásegít bennünket méltóságunk, a bennünk meglévő „isteni” felismeréséhez. További érv-ként felhozható az is, hogy Longinus eddig a pontig elsősorban irodalmi példákon keresztül mutatja be, miben is áll a fenséges minősége, de éppen itt elszakad az irodalmi és retorikai kérdésektől, s tágabb vonatkozásokról beszél: az ember rendeltetéséről és a természet céljairól, s hoz fel több természeti példát (tehát nem pusztán természeti képből alkotott metaforát) arra, mi váltja ki mintegy ösztönszerűen az igazi csodálatot az emberből. Mintha Addison éppen itt venné fel a fonalat, amikor elkezdi feltárni a képzelőerő gyönyöreit, hogy aztán persze ő is visszafuttassa irodalmi példákba az esszésorozat későbbi számaiban; ez annyira jól sikerült, hogy szokás lett eltekinteni a szöveg elejétől, vagy legalábbis elméleti súlyának mérlegelésétől, s az egész sorozatot inkább irodalomkritikai⁴ vagy akár olvasásesztétikai műként értelmezni.⁵

Donald F. Bond, aki Addison kitűnő ismerője volt, s akinek a nevéhez fűződik a Spectator ötkötetes kiadásának szerkesztése, lábjegyzetben beszúrja a fent idézett helyhez: „Eddig nem tárták fel a pontos forrását Addison hármasságának, a nagynak, a szokatlannak és a szépnek, amelyeket oly gyakran idéznek majd a XVIII. században.”⁶ Majd Clarence DeWitt Thorpe két

2 Az egyszerűség kedvéért én is így hivatkozom rá a továbbiakban.

3 Longinus: A fenségről, ford. Nagy Ferenc, Budapest, Akadémiai. 1965, 97. o.

4 Basil Worsfoldtól, aki talán először értelmezte mérföldkőként Addison ezen esszésorozatát a modern esztétika létrejöttében, William Youngrenig, hogy csak két példát hozzak; vö. William Basil Worsfold: The Principles of Criticism: An Introduction to the Study of Literature (1897), új kiadás, London, George Allen & Unwin, 1923, 82. skk. o.; William H. Youngren: „Addison and the Birth of Eighteenth-Century Aesthetics”, Modern Philology, 1982/3, 267–283. o.

5 Vö. Martha Woodmansee: The Author, Art, and the Market. Rereading the History of Aesthetics, New York, Columbia University Press, 1994, 87–102. o.

6 Joseph Addison é. m.: The Spectator, szerk. Donald F. Bond, Oxford, Clarendon Press, 1965, III.

kötet, 540. o., 2. jegyzet.

A nagy, a szokatlan és a szép: egy hármasság nyomában

1930-as évekbeli cikkét ajánlja azoknak, akik a részletekre kíváncsiak.⁷ Ezek egyike a „szo-katlan” (itt: novelty) kategóriájának előzményeit és elágazásait vizsgálja Arisztotelésztől Tho-mas Hobbeson át John Dennisig. Amikor Longinushoz ér – aki csak Boileau 1674-es francia fordítása után válik olvasott és megkerülhetetlen szerzővé⁸ –, nagy örömünkre egyből idézi is a fentebbi helyet a XXXV. szakaszból, benne a hármas felosztást, amely William Rhys Roberts fordításában: „striking, and great, and beautiful” lesz. Ehhez – igaz, csak mintegy futólag – Thorpe mindjárt hozzáteszi: „Ha a szokatlant [novel] tesszük a meglepő [striking] helyére ebben a passzusban, akkor meg is van a három forrása az esztétikai gyönyörnek Addisonnál.”⁹ Itt az alacsony boldogságküszöbbel rendelkező eszmetörténész szélesen elmosolyodik: lám, korábban másnak is feltűnt már ez a kapcsolat Longinus és Addison között¹⁰ – mit kellemet-lenkedik Bond a megjegyzésével? A boldogság azonban ez esetben is tünékenynek bizonyul, mert gyanú kezdi beárnyékolni. Thorpe ugyanis még egy-két helyet idéz Longinusból (mie-lőtt Baltasar Gracián El Criticónja 1696-os francia fordításának, Addison saját úti

7 Bond úgy fogalmaz, hogy az ezzel a kérdéssel foglalkozó hatalmas mennyiségű irodalomból ajánlja Thorpe cikkeit, de hogy kik és hol írtak volna az addisoni hármasság eredetéről rengeteget, szá-momra (eddig még) nem derült ki.

8 Boileau-t Tanneguy Le Fèvre latin kritikai kiadása inspirálta (Saumur, 1663), amely a Longinus-szöveg első franciaországi megjelenésének tekinthető; ezt Boileau is említi a Préface-ban, de arról hallgat, hogy Le Fèvre előszava milyen eredeti fejtegetéseket tartalmaz a fenségesről; vö. Nicholas Cronk: The Classical Sublime. French Neoclassicism and the Language of Literature, Charlottesville, VA, Rockwood Press, 2002, 96–97. o.

9 Clarence DeWitt Thorpe: „Addison and Some of His Predecessors on »Novelty«”, Publication of the Modern Language Association of America, 1937/4, 1114–1129. o., itt: 1124. o.

10 Thorpe cikkén túl azért máshol is találhatunk – általában ugyancsak futólag odavetett – utalást erre a kapcsolatra, a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül, pl. Tuveson is felveti ezt (Ernest Lee Tuveson: The Imagination as a Means of Grace. Locke and the Aesthetics of Romanticism, Berke-ley – Los Angeles, University of California Press, 1960, 100. o.); vagy: Nicolson Thomas Burnet Sacred Theoryja mellett az addisoni hármasság másik lehetséges inspirációforrásként Longinust jelöli meg, lábjegyzetben, modern fordításban idézve a XXXV. szakaszt (Marjoire Hope Nicolson:

Mountain Gloom and Mountain Glory. The Development of the Aesthetics of the Infinite [1959], Seattle – London, University of Washington Press, 1997, 311. o.); illetve mindenekelőtt (még ha egy ünnepi kötetben nem is szívesen hivatkozunk a későbbi náci főideológusra) már Rosenberg utalt erre, bár ő elsősorban csak a „nagy” és a „szokatlan” eredetét látta meg a Longinus XXXV-ben (Alfred Rosenberg: Longinus in England, bis zum Ende des 18. Jahrhunderts, Berlin, Mayer

& Müller, 1917, 127–128. o.). – A „fenséges” fogalmának esztétikatörténeti klasszikusa, Monk is idézi rövidítve a Longinus XXXV-öt (ehelyütt nincs szó A képzelőerő gyönyöreiről), s megjegyzi, hogy az ebben található eszmék képezik a XVIII. századi (természeti) fenséges kibontakozásá-nak kiinduló pontját, de a bennünket érdeklő mondatok még az idézetből is kimaradtak (Samuel H[olt] Monk: The Sublime. A Study of Critical Theories in XVIII-Century England [1935], Ann Arbor, Michigan University Press, 1960, 17. o.). Szinte pontosan ugyanígy jár el – bár legalább már az addisoni „nagy” tárgyalása kapcsán – a Longinus XXXV-tel Hipple, a másik agyonhivatkozott klasszikus is (Walter John Hipple: The Beautiful, The Sublime, & The Picturesque in Eighteenth-Century British Aesthetic Theory, Carbondale, Southern Illinois University Press, 1957, 18. o.).

Szécsényi Endre

lóinak és az Elveszett Paradicsomra vonatkozó kritikai reflexióinak a tárgyalásával lezárná a tanulmányt), amelyek a „szokatlan” kategóriáját inspirálhatták Addisonnál, s persze meg-jegyzi, amit általában evidensnek veszünk, hogy Addison minden bizonnyal Boileau fordítá-sát használta. Ezért aztán a további idézeteket Rhys Roberts XIX. század végén keletkezett angol változata mellett Boileau tolmácsolásában is megadja. No, de miért nem közölte a fran-ciát az első idézetnél? Talán mert Boileau-nál, fájdalom, nincs meg a fenti hármasság: „Et certainment si quelqu’un fait un peu de reflexion sur un Homme dont la vie n’ait rien eu dans tout son cours, que de grand & d’illustre, il peut connoître par là, à quoy nous sommes nez.”¹¹ Tehát ha csak egy pillantást vetünk egy olyan ember életére, akinek egész létezése mindenes-tül, minden mozzanatában „nagy(szabású) [grand]” és „kimagasló [illustre]” volt, akkor tudni fogjuk, mire születtünk. A „nagy” még csak megvan, a „kimagasló” vagy „jeles” már kissé erőltetett a „szokatlanra”, de ha ettől nagyvonalúan eltekintünk is, a „szép” akkor is hiányzik;

s egyáltalán, az egész kevéssé tűnik valamiféle kimerítő felsorolásnak.

John Hall már 1652-ben lefordította Longinust angolra, és bár megoldása ezen a helyen nem érdektelen, ezt a fordítást egyáltalán nem olvasta senki.¹² A következő angol, John Pulteney munkája viszont már Boileau francia kiadásából készült 1680-ban, így ezen a helyen, nem meglepő módon, a „great and ilustrious [sic]”¹³ formulát találjuk, tehát ez nem segít rajtunk.

Ráadásul Boileau, és így Pulteney fordítása is egy példaértékű életet élő emberről, az ő éle-tének nagyszabású vagy nagyszerű és kimagasló minőségéről beszél, tehát szűkebb és erőtel-jesen moralizáló, a hősi erények fennköltségét idéző környezetbe kerülnek a jelzőink;¹⁴ ami azért más hangszerelés, mint az, hogy „ha bárki szemügyre veszi körös-körül az életet, azt, hogy mennyivel többet ér mindenben a rendkívüli, a nagyság és a szépség…” Mindenesetre Boileau vagy Pulteney Longinus-fordításának XXXV. szakaszából Addison nem olvashatta ki a képzelőerő gyönyöreinek három fő típusát. Az eszmetörténészben lappangó filológus azért nem adja fel ilyen könnyen. Milyen egyéb Longinus-kiadást olvashatott még Addison?

S egyáltalán, mi van a görög szövegben, amelyet ennyire másként fordít Boileau, a XIX. szá-zadi angol és a XX. szászá-zadi magyar fordító? Ez utóbbi kérdést nem akarom most részletesen tárgyalni, elég itt annyi, hogy a Boileau által használt görög¹⁵ és más korabeli vagy későbbi

11 Nicholas de Boileau Despréaux: Œuvres diverses du Sieur D*** avec le Traité du sublime ou du merveilleux dans le discourse. Traduit du Grec de Longin, Párizs, Denys Thierry, 1674, 73. o.

12 Vö. Longinus: Peri Hypsous Or Dionysius Longinus of the Height of Eloquence, ford. John Hall, London, Roger Daniel, 1652, 65. o.; vö. Rosenberg: id. mű, 5. o.

13 Longinus: A Treatise of the Loftiness or Elegancy of Speech. Written Originally in Greek by Longin, And now Translated out of French by J. P., ford. John Pulteney, London, John Holford, 1680, 132. o.

14 Pulteney még világosabbá teszi ezt azzal, hogy megfogalmazásában a példaadó személy életében nem találni mást, csak nagy és jeles „tettet [action]” (ez nincs meg Boileau-nál), ami a moralizáló tónust erősíti.

15 Vö. Longinus: Dionysiou Longinou Peri Hypsous biblon. Traité du sublime ou du merveilleux dans le discours, traduit du Grec de Longin, ford. Nicholas de Boileau Despréaux, Párizs, La Veuve de Claude Thiboust et Pierre Esclassan, 1694.

A nagy, a szokatlan és a szép: egy hármasság nyomában

fordítások görög szövege ezen a helyen (s bizonyára még másutt is) valóban eltér, tehát nem for-dítási hibá(k)ról van szó, hanem szövegkiadási variációkról.¹⁶

Találunk egy újabb angol kiadást. Ezt mind Londonban, mind Oxfordban kinyomták még 1698-ban. Úgy hirdeti magát, hogy a görög eredetiből készült, de azért tekintettel volt Boileau franciájára is, ezen a helyen – a XXXV. szakaszban, amely itt a XXXI. fejezetnek felel meg (miként Boileau-nál és Pulteney-nél a XXIX. fejezetnek) – mintha Boileau-t olvasnánk angolul ismét, ami vagy azért van, mert ugyanabból a görög szövegből dolgozott az ismeret-len angol fordító,¹⁷ és/vagy mert túlságosan nagy tekintélye volt eddigre már a kiváló francia

16 A kétnyelvű magyar kiadás ezzel együtt sajtóhibás, ugyanis a görög szövegből (ahogy erre Bárány István volt szíves felhívni a figyelmem) hiányzik a „kai mega” (a nagyság) – ahogy, teszem hozzá, a Boileau által használt görögből pedig éppen a „kai kalon” (a szépség) (Longinus: Dionysiou Longinou Peri Hypsous biblon, 182. o.) –, miközben a magyar szövegben megjelenik, ahogy fen-tebb láttuk.

17 Ez lehetett a Boileau önálló kötetben is kiadott, görög–francia Traité du sublime-je (vö. Longinus:

Dionysiou Longinou Peri Hypsous biblon), de biztosan nem az ugyanabban az évben Utrechtben megjelent Jacobus Tollius-féle Longinus-kiadás, amely a görög szöveg mellett saját új latin for-dítását, Boileau franciáját, modern kommentárokat és öt korábbi kiadásból származó előszava-kat és széljegyzeteket is tartalmaz. Ugyanis Tollius görög szövege, amelyet az előző kiadások-ból „gyúr össze” és módosít, tartalmazza a „kai kalon”-t (Longinus: Dionysiou Longinou peri hypsous eyriskomena. Dionysii Longini de sublimitate commentarius, ceteraque, quae reperiri potuere, szerk., ford. Jacobus Tollius. Utrecht, Francisci Halma, 1694, 194. o.), szemben Boileau görögjével (vö. Longinus: Dionysiou Longinou Peri Hypsous biblon, 182. o.) – nem ez az egyet-len különbség ehelyütt, de talán a legszembetűnőbb. Ugyanakkor Tollius egy az egyben átveszi a korábban szerzői gyűjteményes kötetben 1674-ben megjelent Traité du sublime szövegét (csak Boileau fejezetekre tagolását veti el, s ragaszkodik a klasszikus szakaszoláshoz); az általam fentebb közölt francia idézet betűre megegyezően megtalálható itt is (vö. Longinus: Dionysiou Longinou peri hypsous eyriskomena, 328. o.), dacára annak, hogy nem passzol az ugyanebben a kötetben fellelhető megfelelő görög szöveghelyhez, következésképp a latinhoz sem. Jules Brody szerint a korábbi, szinte semmilyen érdeklődést ki nem váltó kiadásokkal (Franceso Robortello, Bázel, 1554; Paolo Manuzio, Velence, 1555) szemben a Francesco Porta gyűjteményes kötetében (Genf, 1569–1570) megjelent Longinus-szöveg „szolgált alapjául minden további kiadásnak a XVIII. szá-zadig. S a kifejtett hatás szempontjából sokkal inkább Porta, mintsem Robortello érdemli ki, hogy princepsként tartsuk számon” (Jules Brody: Boileau and Longinus, Genf, Droz, 1958, 10. o.). Ha ezt elfogadjuk, akkor is úgy tűnik, eltérő változatok vagy szerkesztői hagyományok éltek együtt a XVII. század végén. A pontosság kedvéért: Porta textusában nem szerepel a „kai kalon” (Hoi en te rhetorike techne koryphaioi Aphthonios, Hermogenes, D. Longinos, szerk. Franciscus Portus, Genf, Crispinus, 1569–1570, 55. o.), tehát „a szépség” betoldása és az egyéb „igazítások” későbbi fejlemények; s ha azt nem merném is megkockáztatni, hogy azok mindegyike Tolliustól ered, az biztos, hogy az ő kiadása tette ezt a variációt ismertté. Longinus szövegének több latin fordítása is hozzáférhető volt – ehelyütt a korai kiadások Emma Gilby által összesített listájára támaszkodom (Emma Gilby: Sublime Worlds: Early Modern French Literature, London, Modern Humanities Research Association – W. S. Maney and Sons Ltd, 2006, 15–16. o., 7. jegyzet) –, ezek közül Gabriele dalla Pietra (vagy: Gabriele de Petra, Genf, 1612) latin textusát adták ki legtöbbször újra a XVII. században; tegyük hozzá, ezt tartja még Boileau is a legjobb latin fordításnak az 1674-es

Szécsényi Endre

megoldásainak: ha „csak egy pillantást vetünk egy olyan életre, amely minden részében nagy és jeles volt [great and illustrious], gyorsan felismerjük, mily nagyszerűségre [grandeur] ter-veztettünk”.¹⁸ Úgy tűnik, helyben járunk.

Mégis felcsillan a remény, mert rátalálunk John Hudson görög–latin kétnyelvű Longinus-kiadására, amely Oxfordban jelent meg 1710-ben, tehát hathatott A képzelőerő gyönyöreire.

Ellenben abban biztosak lehetünk, hogy Leonard Welsted éppen 1712-ben napvilágot látott újabb angol fordítása, amely ugyancsak a görög eredetiből származónak hirdeti magát, már nem játszhatott szerepet Addison hármasságának megalkotásában, hiszen a kiinduló idéze-tünket a 412-es Spectator-számból már szó szerint megtaláljuk az esszé 1711-re datált kézira-tos változatában is.¹⁹ Mindenesetre gyanítható, legalábbis az ominózus XXXV. szakasz alap-ján, hogy Welsted az 1710-es oxfordi kiadást használta, amelynek görög szövege eltér Boileau forrásától. Hudsonnál a görög és a latin szépen össze van fésülve, s mintegy ehhez rakja hozzá Welsted a maga angolját két évvel később; mivel Addison kitűnően tudott latinul, neki bőven elengedő lehetett a Hudson-kiadás. Nézzük: „quare si quis undequaque vitam hanc omnem consideraverit, & quantum quod grande est & excellens in cunctis rebus pulchro nitidoque praevaleat, intelliget e vestigio, cui nos rei nati simus.”²⁰ Welsted szerint ez így szól angolul:

„If one Surveys the Course of Man’s Life, and observes how far what is great and illustrious, prevails over that which is merely elegant and beautiful, we shall soon determine, to what

Longinus-kötete Préface-ában. Ezt nyomja ki Gerard Langbaine 1636-ban (és 1638-ban ismét) görög–latin kétnyelvű formátumban Oxfordban. Utóbbi természetesen szintén hozzáférhető lehetett Addison számára, de nem sokat segítene, ha így is volt, mert – a Porta-kiadást követve – ebből is hiányzik a „kai kalon”, következésképp Pietra latinja is csak a Boileau-tól származó idézetből már ismert két minőséget tartalmazza (Longinus [Pseudo]: Dionysiou Logginou retoros Peri Hypsous logon biblion. Dionysii Longini Rhetoris Praestantissimi Liber De grandi eloquentia sive sublimi dicendi genere, szerk. Gerard Langbaine, Oxford, G. Webb, 1638, 124–126. o.). (A XXXV sza-kasz Langbaine-nél is a 31. fejezetben található, ahogy a Hall-féle 1652-es fordításban, s az 1698-as angolban is.) S aztán ezekhez jön Tollius új latin fordítása 1694-ben.

18 Longinus: An Essay upon Sublime. Translated from the Greek of Dionysius Longinus Cassius, the Rhetorician. Compar’d with the French of the Sieur Despreaux Boileau, London, T. Leigh, 1698, 74. o.

19 Vö. Joseph Addison. An Essay on the Imagination. Essays for The Spectator: Manuscripts, Cam-bridge, MA, Houghton Library – Harvard University, 1711, 1. o. Ha Nicolsonnak van igaza, s akár már 1704-re visszadatálhatjuk a kéziratos vázlatokat (Nicolson: id. mű. 307. o.), akkor csak a Tollius-kiadásban láthatjuk a „Boileau-vonal” Addison számára még hozzáférhető alternatíváját.

20 Longinus: De sublimitate libellus, cum praefatione de vita et scriptis Longini, notis, indicibus et variis lectionibus, szerk. John Hudson, Oxford, Theatro Sheldoniano, 1710, 107. o. Ez a latin szö-veg (amely tehát nem azonos Gabriele dalla Pietra többször újraközölt fordításával) megegyezni látszik az 1694-es Tollius-fordítással (Longinus: Dionysiou Longinou peri hypsous eyriskomena, 195. o.). Az adott helyen a különbség annyi, hogy a Hudson-kiadás „praevaleat, intelliget”-je helyett Tolliusnál még „praevaleat, animum advertit, intelliget” olvasható.

A nagy, a szokatlan és a szép: egy hármasság nyomában

ends we were born.”²¹ Az „illustrious”-t meggyökeresedett Boileau-hatásként azonosíthatjuk (ahogy a felosztást is: Welstednél ez a rész ugyancsak a XXIX. fejezetben található), ez a latin

„excellens”-nek felel meg. Ami ennél izgalmasabb, hogy végre megkapjuk a hármas tagolást:

íme, a „nagy”, a „kimagasló” (igaz, ez továbbra is csak némi szelíd erőszakkal érthető a „szo-katlan” előképének²²) és a „szép” (a „kai kalon” valóban szerepel is a görögben). Ráadásul elhomályosodik a hősi minta, úgy tűnik, bármelyikünk végigpillanthat az emberi életen (akár a sajátján, akár másokén), s észreveheti benne ezeket a minőségeket, ami a rendeltetésünk fel-ismeréséhez segít. Viszont mindennek ára van, ezt egy hierarchikus összevetés keretében kap-juk, amely teljesen idegen Addison mellérendelő hármasságától. Ennek egyik következménye, hogy a szépet magyarázni vagy árnyalni kell mint „pulchro nitidoque”-t vagy mint „merely elegant and beautiful”-t. Ebben a szövegváltozatban tehát a „nagyot” és „kiválót” kijátsszák a „csiszolt szépséggel” vagy „elegánssal” szemben: azt vesszük észre, ha végigpillantunk az életen, hogy mennyivel többet ér a nagyság és kiválóság, mint a puszta elegancia és szépség.

Kétségtelen, ez összeillik a XXXV. szakasz egész felépítésével. Hüpereidész és Démosz-thenész összevetése adja ehhez az alaphangot, ami még az előző szakasz végén olvasható: az előbbi nagyszámú „szép megnyilatkozásai […] nagyszerűség híján vannak”; utóbbi viszont, számos hiányossága mellett, „mintegy mennydörgés–villám erejével igázza le minden idők szónokait”.²³ A XXXV. szakasz elején Longinus felteszi a kérdést: mi teszi képessé a fenséges műveket alkotó isteni művészeket arra, hogy mindig a legnagyobbra törjenek, s közben a kínos

In document Filozófus a műteremben – Tanulmányok Radnóti Sándor 70. születésnapjára (Pldal 132-144)