A magyar történelemből merített hazafias drámáiban Madách Imre új stílre tér át. Mi okozza e fordulatot a költő izlésében, művészi felfogásában és módszerében? Első tekintetre látni, hogy a Csák végnapjai s a Mária királyné egészen a század első felében divó romantikus iskola termékei. Sem Shakespeare, sem Sophokles, kiket a dráma örök érvényű törvényhozóinak tekint, nem képesek izlését megvédeni a divatos árral szemben. Legalább is tíz éven keresztűl, egész házassága idején, rabja marad ez iránynak és csak házasságának fölbomlásával szabadul föl a romanticismus nyüge alól. Ez a kapcsolat Madách Imre művészi irányzata és házassága között nem véletlenségből eredő. Romantikus hajlama sodorja őt szerencsétlen házasságába és ugyan-e romantikus hajlam téveszti meg költői izlését. Csak mikor házasságának omladékán áll, nyílik meg egészen költő-szeme is, s emelkedik arra a magaslatra, hol őt főművében látjuk.
Mi az a romantika? Egy elrongyollott zászló; divatját mult széptani divat. Századunk első felében ép úgy dühöngött, mint második felében a naturalismus. A helyett, hogy elvontan fejtegetném, jobb lesz rámutatnom Madách Imre saját külön romantikájára, mert ez úton élénken s szemlélhető módon fog elénk föltárulni amaz irány egész mivolta.
A fiatal Madáchban két lélek lakik. Mikor magas hivatásának szava szólal meg szivében, lenézi a magánélet gyönyöreit, a csöndes családi boldogságot, lenézi a nőt, sőt gyűlöli, mert azzal vádolja, hogy a férfit igazi hivatásának teljesítésében megakadályozza s alantas gyönyörökkel a röghöz köti. De mikor viszont a közélet harczaitól megémelyedik s hiúnak lát minden dicsőséget, hiúnak a költő babérját, hiúnak a népbarát legszentebb törekvését, akkor erős vágy ragadja egészen a magánélet, a szerelem érzéki élveibe, a családiasság békés ölébe temetkezni. E meghasonlottság viszi őt a regényesség hinárjába. A helyett, hogy ellentétes törekvéseit összhangra juttatni iparkodnék, folyton egyiket a másik ellen viszi harczba, egyiket a másikkal összekeveri és meghamisítja. E zűrös lelkiállapotból származik drámáinak regényes irányzata.
Itt van a »Mária királyné« czímű regényes drámája, melynek első fogalmazványát valószi-nűleg 1844-ben irta, de mely csak 1856-ból eredő jelentékenyen javított alakjában maradt ránk. Nagy Lajos lánya, Mária király-kisasszony úgy viselkedik e darabban, mintha koronával a fején jött volna világra, koronával kelne és koronával feküdnék le. Egyre azt szavalja, hogy ő érzi magában a királynét, még ha lemond is a koronáról. De ez a fölséges öntudata a leg-parányibb cselekedetben sem jut kifejezésre. Királyné voltát csupán azzal bizonyítja, hogy a szerelem fölött állónak érzi magát. Tartozni vél magának azzal, hogy szive vonzalmát Forgách Balázs főpohárnok iránt elfojtsa. A lovag imádja királynéját, de természetes, hogy a koronás delnő s a főpohárnok közt még vallomásig se juthat a dolog. Az ismert regényesdi
játék ez, hol a szerelmesek oly finom lelküek, hogy hallgatnak szerelmükről, bárha minden szavuk czélzást rejt elfojtott magasztos érzelmükre. De azért a fenséges delnő csak úgy csere-beréli a vőlegényeket, mintha azok nem vőlegények, hanem pipereasztalának kellékei volná-nak. Zsigmondot eltaszítja, és az orleánsi herczeghez menne feleségül. De mert ennek nem kell, hát visszafogadja Zsigmondot, bár utálja a könnyelmű, ledér, pazar gavallért, ki majd-nem szemeláttára futkos a szobalányok után és zálogosít el országrészeket, melyeknek még csak nem is fejedelme. - Forgách Balázs, a regényes lovag, teljesen méltónak mutatkozik a regényes király-kisasszonyhoz. Szerelme szinte elhal, megsemmisűl a királykisasszony iránti hódolatában. Még álmában sem mer arra gondolni, hogy a leányt megnyerje, de mihelyt Mária érdekében orgyilkosságot kell elkövetni durazzói Károlyon, akkor erre a nemes lovag a legnagyobb készséggel vállalkozik.
Első tekintetre érthetetlen, hogyan lelheti gyönyörét ily alakok eszményítésében az a Madách Imre, ki csak az imént egy Herakles lelki vívódásait állította elénk megragadó költői képek-ben. Közelebbről vizsgálva azonban, ez alakokban is megleljük a fiatal Madách benső harczainak kifejezését. Mária tulajdonképen egy magasabb, mondjuk egy királyi hivatás jelképe, költői symboluma akarna lenni. E magasabb hivatás nevében tagadja meg magában a szerelmet. Ugyanaz a motivum ez, mely fiatal költőnket a nőgyűlölet sötét hangulatába kergette, s melynek Heraklesében ékes kifejezést adott. Csakhogy a szerelem megtagadását egy magasabb hivatásért most nem férfiban, hanem fölöttébb kaczér módon leányban szem-lélteti; oly lényben, kinek egyetlen hivatása épen csak a szerelem lehetne. Így történik meg, hogy Mária sem nem királynő, sem nem nő, sem a magasabb hivatást, sem a szerelmet nem ábrázolja. A két ellentétes motivum teljesen megsemmisítette egymást, és üres regényes bábuként jelentkezik, melynek neve Mária. Ez az alak ily módon Madách Imre fiatal forron-gásának holt pontját jelképezi: midőn ellentétes hajlamai egymást semlegesítik, és sem a szerelemnek, sem közéleti hivatásának hivó szavát nem követi, hanem a saját iránytalansá-gában czélvesztettségében regényesen kéjeleg.
A költő benső ellentmondása még világosabban szemlélhető a dráma egy másik alakjában, Palizsnay János, vránai perjelben, ki a darab hősének volna mondható, ha e műnek egyáltalán volna főszemélye. Palizsnay a szeretetre méltó regényes alakok közé tartozik: nem oly száraz, elvont jelképes lény mint Mária vagy Forgách. A belső ellentmondás nála szilaj, merész vér-mérsékletből származó vonás. Őszinte, hetyke, legénykedő természete minden ellen lázadni készteti, de legfőképen elviselhetlen reá nézve az, hogy nőkirálynak hódoljon. A dalia vére fölforr, mihelyt az országos szoknyauralomra gondol. Ime Madách egyéni életének alap-motivuma hogy tör fölszinre a dráma minden alakjában, a cselekmény minden pontján. A nő, a nő az, ki vérét lázítja: s nem tudni: szerelemre-e vagy asszony-megvetésre. Ez a Palizsnay hogy el van telve férfiasságának hetyke öntudatával, s mennyire csak játékszernek, a férfi kéjére alkotott kedves bábúnak tekinti a nőt! Pedig voltaképen rabja érzékiségének, meg-bűvöltje a szépnemnek. Tulajdon abban a betegségben szenved, mint a fiatal költő maga.
Mikor Mária, anyjával Erzsébettel együtt Horvátországban járva, Palizsnay fogságába kerűl, hősünk regényes szivének titka egyszerre kipattan. Csak azért lázad Mária ellen, mert birni akarja szerelmét, mert ura akar lenni a szépséges király-leánynak:
P a l i z s n a y.
Mondj egy szót és én kisérlek Budára, Hatalmasabb leszesz mint valaha, Karom védelmez Isten, ember ellen.
M á r i a.
S mi e bűvös szó?
P a l i z s n a y.
Hogy szeretsz királynő.
Fegyverzörej között tanúltam szólni, Czikornyás szókra ottan nincs idő, Nem udvaroltam még egy fél óránál Nőnek tovább, mert hosszabb fáradalmat Nem érdemel, úgy hittem. - sat.
A 21 éves Madách Imre hogy leplezi le önmagát Palizsnay e szavaiban! Ő az, ki nem tartotta érdemesnek nőnek egy félóránál tovább udvarolni. De itt látjuk, hogy a fiatal nő-megvető hogy ég, hogy lángol, hogy szeretne női sziveket tördelni, szerelmes asszonynak zsarnoka, egyedura lenni. Madách Imre a Mária királynét nem irhatta máskor, mint a pozsonyi országgyűlésről (1844) visszatérte után Sztregovára, és igy nagyon valószinű, hogy Mária királyné mögött a szépséges Matkovich Ida lebeg modell gyanánt a költő szemei előtt.
Fölszines élmények, fiatal széptevések, lovagias udvarlások lappanganak a regényes dráma mögött. Palizsnay nem más, mint a 21 éves Madách lovagjelmezben, a 14-ik századba kivetítve. Ép oly iránytalan, mint maga a fiatal költő. Avagy nagyravágyónak mondhatjuk-e?
Úgy látszik, hogy igen, mert egy király-leány szerelmére tör. És mégsem nagyravágyó, mert hiszen nem a korona, a királyi hatalom birtoka csábítja. De hát szerelmes-e ez a Palizsnay?
Aligha, mert hiszen hiú nagyravágy tüzeli, mikor egy királynő szivének ura akar lenni. Tehát nagyravágyó is, nem is, szerelmes is, nem is; szóval igazi romantikus lovag: eleven ellent-mondás, csillogó képtelenség.
Nem is egyéb a romantika, mint szemfényvesztő játék a gondolati, szemléleti, erkölcsi ellen-tétekkel. Kaczérkodása az eszménynek az anyaggal, bujálkodása a fönségesnek az aljassal. De minden zűrös tisztátalansága daczára nagy erő rejlik benne. Ugyanazok az ellentétek, melyeknek hazug egysége regényes korcsműben nyilatkozik, igazi összhangban egymással dicső remeket alkothatnak.
A szerző iránytalansága okozza, hogy Mária királynénak nincsen határozott alapgondolata.
Voltaképen három, sőt négy drámának összeszövéséből keletkezett. Külön drámája van Máriá-nak és ForgáchMáriá-nak; más drámája MáriáMáriá-nak és PalizsnayMáriá-nak; elmosódott harmadik drámát kép-visel Erzsébet anyakirályné és Gara nádor története. De valamennyi főalakon csudálatos módon ugyanaz a belső ellentmondás húzódik végig: a dicsvágy vagy mondjuk a magosabb hivatás és a szerelem harcza egymás ellen. Ha ez még kétségesnek tűnnék föl: ime itt van Durazzói Károly alakja, ki a műnek negyedik drámai hőse. Felesége kéri, könyörög hozzá, ne hagyja el boldog családi fészkét, ne vágyjék a magyar koronára. De Károlyt nagyravágyása elragadja:
K á r o l y.
De ládd, a férfi nem csupán szeretni Vagyon teremtve, lelkébe nemesb Érzéseket is oltott az Istene, Dicsvágyat, kötelességérzetet.
M a r g i t.
Oh Károly s nemesebb érzésnek mondod Mindezt a szerelemnél? Károlyom, Elhagynád-e narancsfánk illatát, E lágy eget, Margitod mosolyát, Hogy ottan, távol szürke ég alatt, Véres mezőkön éjjeket viraszsz? sat.
És Károly ingadozik, már engedne szerelmes neje kérésének, végűl azonban mégis a magyar urak követségének hívó szava dönt. Igen érdekes jelenet ez: jellemző Madách Imre egész drámai költészetére. Minden drámáinak örökké visszatérő refrainje az a kettős szózat: a szere-lem s a magasabb hivatás szózata. De hogy is ne, mikor a költőnek magának is egész élete a két szózat körül forog.
Életrajzi szempontból tehát beható figyelmet érdemel a Mária királyné, mert az iránytalan regényességbe tévedt, vezérlő fonalát vesztett fiatal Madách lelkét teljesen föltárja előttünk.
De széptani szempontból is vannak a munkának becses részletei. A magyar urak pártosságát helyenként igen élesen jellemzi a költő; csakhogy a jellemeket nem egyszer puszta álkegyelet-ből elregényesíti. Madách igen mélyen belelát a magyar történelem lelkébe, de gyakran szándékosan nem akar látni. Ez a látva nem látás, ez a félig ösztönszerű elfátyolozása a valónak szintén csak regényes irányzatának kifolyása.
Ugyancsak e regényes irányzat szülöttje a Csák végnapjai, mégis egészen más jellegű munka.
A költő 20 éves korában (1843) irta, de 19 évvel később (1861) teljesen átdolgozta, úgy, hogy e dráma bizonytalanúl lebeg a fiatal forrongás és a házasság utáni költői virágzás korszakai közt. Csak formai okból szólok már itt róla, mert egyébként a mű egészen a forradalom után következett elnyomatás korának hazafias bánatával van telítve. Voltaképen egy nagyszabású búsmagyar lirai költemény, melynek a költő drámai formát adott. Olyan fájdalomból eredt, mint mikor valaki magát nemzete utolsó hű fiának érzi. Az utolsó hazafit látjuk meghalni és halálával mintegy magát a magyar hazafiságot sírba szállani. A mai olvasó ezt a Csákot való-szinüleg komolyan történeti drámának tekintené, és nem venné észre, hogy a hatvanas évek búsmagyar lelke él benne. Hja, a hazafias érzés harmincz év alatt nagy átalakuláson ment keresztül. Harmincz év előtt még úgy tetszhetett, hogy a kiegyezés csak látszat, mert a szívekben a függetlenség eszménye élt; ma fordítva a kiegyezés vált a szívek eszményévé, s a függetlenség szelleme tűnik föl puszta látszatnak. Ez a magyarázata annak, hogy Csák egyáltalán nem szólna a mai olvasó szívéhez. Nem értené meg ezt a beteg, de betegségében is oly dicsőségesen szép magyar érzést. Pedig ez az érzés kölcsönöz egyedül értéket a műnek;
ami dráma van benne, az csak olyan tessék-lássék-dráma.
Cselekményről e műben alig lehet szó, hiszen ott kezdődik, a hol Csák Máthé hatalma a rozgonyi csatában végkép megtörött. Ez a rozgonyi csata, közelebbről tekintve, nagyon a világosi fegyverletételre emlékezteti az olvasót. Róbert Károly nem is úgy beszél mint ha az Anjou-király, hanem mintha Austria császára volna. Zách Felicián egészen a hatvanas évek aulikus főura; ezelőtt Csák hive volt, de a rozgonyi csata után a császárhoz, azaz hogy jobban mondva Róbert Károlyhoz pártolt. Zách és az ő hívei mintegy a hatvanas évek aulikus pártját képviselik. Ellenben Csák a hajthatatlan magyar álláspont megszemélyesítője. Nem lázadó, nem forradalmár, hanem a magyar szabadságot, az alkotmányt, a nemzet jogát védi az idegen törvénytipró uralom ellen. Szembetűnő, hogy ez nem a történeti Csák Máthé, a gőgös olygarcha, a kis király. Csák csak azért ellenfele Róbert Károlynak, mert ő III. Endre utolsó Árpádházbeli királyunk leányának, Erzsébetnek híve, és ennek jogát a magyar koronához védi utolsó lehelletig. Erzsébet a műben nem egyéb, mint egy romantikus symbolum: a nemzetet magát, vagy ha úgy tetszik a nemzeti eszmét jelképezi. Csák a rozgonyi vereség után újabb fölkelést tervez, hogy Erzsébet szent jogát kivívja. Ez allegórikus czélzás a hatvanas évek forradalmi hangulatára. Csákot hivei ugyan sorra cserben hagyják, de ő kész csekély csapattal is a nemzet jogáért sikra szállani. Csak akkor törik meg nagy akarata, mikor Erzsébet maga lemond a trónról és kolostorba megy. Ezzel a költő jelképezni akarja, hogy a hős is tehetet-lenné válik, ha nemzete őt cserben hagyja. Madách Imre mintegy megjósolja a kiegyezési korszak bekövetkezését. Ez az előérzet az, mely Csák nagy szívét megtöri. Madách maga is örökre lehúnyta szemét, midőn a kiegyezés kora közeledett.