És Erzsike diadalmaskodik Levelet kap Madách anyjától, melyben a méltóságteljes úrnő -kétségtelenül sok szép és bölcs tanács kiséretében - anyai jóindulatának ıneleg kifejezésével halmozza el leendő menyét. Ez volt talán a legnagyobb áldozat, melyet a nemes asszony valaha életében szívének kedvenczeért, szemefényéért, Imre fiáért hozott. Erzsike a leg-nagyobb öröm kifejezéseivel hálálkodik a levélért, melynek »minden szava félelmem meg-vigasztalója«, de azért teljesen tisztában van azzal, hogy kinek és minek köszönheti amaz anyai sorokat. Most már nyíltan kimondja azt is:
»ha kedvesei nem méltányoltak volna, akkor igen is szerelmemet áldoztam volna fel, de ettől megmente az ég!« (1845. márczius 21.)
Szép, nagyon szép dolog az őszinteség, csakhogy az elmés leányzó jónak látta ezt a nagy nyiltságot arra az időre halasztani, mikor az eljegyzés már megtörtént volt és már a leendő anyósa is megadta magát.
De nem csak az anya, hanem a jó barát Szontagh Pál is aggódott, hogy Imre aligha szerencsés élettársa megválasztásában. Még az eljegyzés előtt szóba hozta Szontagh barátja előtt, hogy Erzsike neki is hagyott hajfürtöcskét emlékül, sőt hogy van még valaki aki hasonló emlék-tárgygyal dicsekedhetik. Madách ennek a lányos kaczérságnak nem tulajdonított jelentőséget, de azért Szontaghtól elkérte a hajfürtöcskét, hogy Erzsikének visszaadja. A hű barát még egy kis cselhez is folyamodott, hogy Madáchot megfontolásra birja. Az eljegyzés időtáján ugyanis mindketten betértek Szécsényben Szontagh anyjához. A koros úrnő fölöttébb rövidlátó volt, úgy hogy már nehány lépésről sem tudott semmit megkülönböztetni. Mi ujság? kérdi hozzá közellépő fiától. - Hát kedves anyám, eljegyzettem magamnak Fráter Erzsit.
- Csak nem tettél olyan bolondot, szólt meghökkenve Szontaghné, ki Madách Imrét még mindig nem vette észre.
- Ez nem bolondság. Itt, Imre jegyezte el.
A közelállók szíve, mint látni, tele volt kételylyel és nyugtalansággal; a házasságnak azonban mi sem állott többé utjába. Erzsike visszatér nagybátyja házába és oda várja vőlegényét. Imre azonban megbetegszik és ezért a levélváltás még tovább folyik a jegyesek között. A meny-asszonynak ez időből származó levelei nagyon gyengédek és telve vannak szenvedélyes, nyugtalan várakozással:
»Szeretett jó Imrém! Ismét soraid kapám, bár ez is kedves nekem, de reményem, hogy azt szoríthatom forró keblemre, ki által ezek a sorok kedvesek, hid meg már egy örök idő életem legboldogabb szakában, ne képzeld hogy neheztelnék érte reád, de fáj szivem érted és magamért, e napokban minden perczet számlálok fájdalom egyik sem hozta boldogítómat körünkbe, alig várom, hogy láthassalak, mennyi beszélni valóm van, kedvesem csak egy szóval sem merem mondani, jőj mentül elébb, örömmel szenvedek jó létedért, hid meg érzésim gondolatim oly zavartak - -« (1845. junius 18.)
Mikor Imre aztán föllábadt, 1845. julius 20-ikán Csécsén megtörtént a lakodalom.
3.
észrevét-lenül mélységes édes békével telik el. A boldog szerelem messze űzi a kielégíttetlen becsvágy komor felhőit, és maga az égi múzsa is az erősebb földi szerelem tulsulya elől szellős berkei-be menekül. A jó barátok, kik immár lassan föl-föl keresgélni kezdik, tréfák és enyelgések között lelik az egykor oly tartózkodó, és komoly Madách Imrét. Még a házasság nagy cunctator-ának, Szontagh Pálnak agyán is átvillanhatott ilyenkor, hogy mégis csak szép ez a páros élet.
A boldogság olyan, mint a nehézkedő erő, az édes anyaföldhöz vonja szivünket. Madáchban fölébred az atyjától örökölt gazdálkodó hajlam. Iratai között egy csomó gazdasági jegyzet is foglaltatik, számos gazdasági térkép és tervrajzzal; ezek azonban mind jóval későbbi időből erednek és a sztregovai birtokokra vonatkoznak. Most a fiatal házaspár a csesztvei birtokon gazdálkodik, mely Balassa-Gyarmattól délre esik. Sztregován ez alatt özvegy Madáchné viszi tovább a kormányt, melyet a gyengéd lelkű úrnő immár több mint tizenegy év óta ritka körül-tekintéssel és kitartással kezel, régi gazdatisztje, az öreg Bory István segítségével. Madách Imrének jobb keze a csesztvei gazdálkodásban Matolcsy György, tetőtől talpig becsületes, szeretetre méltó ember, kit nem is tekintenek alárendeltnek, hanem mint egyenranguval közlekednek Madách úri barátai. Orvosi tanulmányokat végezett volt, de nem tette le a szigorlatokat, hanem mint gazdatiszt nyert alkalmazást Csalomján, honnan aztán Madáchhoz került Csesztvére. Ő kiséri Imrét eljegyzési utján Biharba, Cséhtelekre, és az ő hű gondos-kodása őrködik a háttérben, mialatt a boldog szerelem gyönyöreibe temetkezik. Igazi bizalmasa, barátja volt Madáchnak, és arról, a mit tesz-vesz, nem is tartozik számot adni.
Csak akkor szakad el Madáchtól, mikor ennek házas boldogsága véget ér, és Csesztvét Imre öcscse: Károly veszi át.
És a mint múlnak a hónapok, és Csesztvén megszilárdúl az új gazdaság rendje, a fiatal gazda azon veszi észre magát, hogy a boldogság őt magát átalakította. Egy szép költemény, a
»Boldogság és szenvedély« ad számot a nagy fordulatról, mely a fiatal forrongás sötét szakát elválasztja az idylli hajlamok nyájas idejétől:
Nem vagyok már, aki hajdanában, Szirtéleknek zúgó csermelye, Melyben forrongó, de vad erő van S utját megdöbbentve futja le.
Rónaságnak lettem most patakja, Mely szelíden, lassan folydogál;
Csillagocskát tűkröz sima árja És mellettem part virága áll.
Lelkem többé már nem árva felhő, Melyet a szél mennydörögve űz, Míg keblében óriási harcz fő, Vad sötétség s dúló égi tűz.
Ily éber öntudattal kiséri a költő saját egyéni fejlődését és utólag ő maga igazolja, hogy mily jogosan neveztük a házasság előtti éveket az ő »Sturm und Drang« korszakának. A nyilvános-ság felszinére nem törve, viharzott át lelkén a fiatal szívnek eget vívó belső háborúja; de most már nemcsak a világ temeti el, hanem ő maga hantolja be gyeppel, pázsittal a saját múltját. Az a nyájas csesztvei lak, illatos ákáczok árnyában, a viruló rét s a zöldelő liget, mind, mind egy nagy temető, egy föl nem ismert költőszívnek temetője. Ez talán az oka annak, hogy a boldog békét lehellő tájképekből, melyeket ez idő szerint rajzolgatni szeret, soha se feledi ki a temetőt düledező keresztjeivel.
De ha egy-egy búsító emlék árnya át is suhan lelkén, mégis mintha csupa fényözönben fürdenék. Családiasságának képét főleg két lirai vers tükrözi, az »Otthon« és a »Borúra derű«
czímüek. Ez utóbbiban jelentkeznek ama lenge, könnyű kedélyfelhők, melyek legjobban bizonyítják, mily fényes és derüs volt a költő házasságának ege:
Meggyötrélek oly sokszor hiába, Fájó kéjjel lestem könnyedet.
Ámde még istent is káromoljuk És szivünk mégis hozzá vezet.
Megbocsátál oh te is, te hajlál Első hozzám, csókkal ajkadon, Szégyenűlten és kéjtől remegve, Hogy bevallám, vétkezém nagyon.
A második versben azonban már egészen tiszta felhőtlen idylli boldogság árad ki a költő szivéből:
Ott a kis ház ajtajában állva, Vár a kedves ölelő karjába, És szemében tiszta érzelem;
Mint virág él illatot lehelni, Szerelemben boldogságot lelni, És nem tudna élni nélkülem.
De a lirai ér most már csak ritkán buzog fel. Hogy a költőt elhagyták lázongó vágyai, most már nyugodtabb tárgyiassággal szemléli a világot. Ebben az időben indúlnak meg szélesen áradó leíró költeményei, melyeken Petőfi hatása válik érezhetővé. Az ember azt hitte volna, hogy Madách csak az alanyi indulatok, bölcselmi gondolatok költője, és ime most mintha toll helyett ecsettel irna, mély érzéket tanúsítva a tájrajz, a természeti képek, az egyszerű falusi élet mozzanatai iránt. Szivesen tér be a pór kunyhójába, vadászlakba, csárdába és mindenikről egy csinos genre-képet tud festeni. Modora egyre nyugodtabb, terjengőbb lesz, éles ellentét-ben ifjúkori drámáinak szaggatott, merész stiljével. Szóval a boldog házas élet, a falusi gaz-dálkodás részletező reálista művészt kezd kifejleszteni ebből az eszménykereső forradalmár költőből.
Ennek az új iránynak ízesebb gyümölcsei azonban csak későbben érlelődnek, mert úgy van alkotva a költőlélek, hogy el kell vesztenie a való életben azt, amit megnyer a múzsa számára.
Egyelőre a költő még egészen szerelmi mámorán keresztül látja az erdőt és mezőt, hegyet és patakot; és e mámorra vajmi nagy szüksége is van, mert különben idylli gazda-élete könnyen egyhangúnak és prózainak tünhetnék föl előtte. A kis fészek kell hogy kipótolja neki az egész világot még pedig olyan világot, melyet soha nem is birt valójában: kielégítetlen becsvágya mérhetetlen birodalmát. Ez pedig nem könnyü föladat, különösen olyan korban, melyben a szabadság láza becsvágyat ébreszt még az aluszékony köznapi lelkekben is.
És a mézes hetek gyönyörei sem tarthatnak örökké. Az élet követelményei lassan-lassan érezhetőbbekké válnak: a költőnek valahogy ismét ki kell lépnie a küzdőtérre. A fiatal forrongás éveiben elvesztette volt kedvét a megyei szerepléstől, mert sértette, hogy magán-érdek is vegyülhet a közéleti küzdelmekbe. De a házasság a gyakorlatiasság iskolája, és a költő kezdi az életet olyannak venni, amilyen. Csak egy éves házas még, és már nem idegen-kedik többé attól, hogy a megyénél hivatalt vállaljon. Az 1846. julius 15-iki megyei tiszt-választó gyűlésen a főbiztosi hivatalra jelöltetve, »felkiáltásból kitünő többséggel« meg is választatik három más jelölt ellenében. A megyei főbiztos - fő-szalmakomiszárius - feladata gondoskodni a megyében elhelyezett katonaság elszállásolása és élelmezéséről. Fizetése 300 frt., mely összeget azonban nem szabad a mai mértékkel mérni, mert a másod-alispán fizetése
350 forint, az első alispáné 700 frt. A főbiztosnak négy albiztos van alárendelve és a hivatal egyáltalán nem jár semmi terhesebb kötelezettséggel. A megye inkább csak azt jelzi e meg-választással, hogy Madách egyéniségét becsüli és magához csatolni kivánja. Az 1847-iki és 48-iki megyei jegyzőkönyvek számot is adnak a főbiztos hivatalos működéséről; így pl. a 48 január 15-iki:
»Madách Imre főbiztos 1847-ik évben a katonai mérnökök által elfogyasztott termesztmé-nyekről szóló nyugtatókat piaczi árjegyzékkel együtt, s ugyanazon mérnökök számára foga-dott szállásokról szóló katonai bizonyítványokat oly kérelemmel terjeszti elő, hogy azoknak a helytartótanács utján készpénzzeli beváltását a nemes megye eszközölni igyekezzék«.
Ilyen foglalatosságok jutnak ki Madáchnak ama nagy időkben, mikor Széchenyi jós szeme már a forradalom közelségét látja és Kossuth vele szemben és Apponyi administratori rend-szere ellen vívja nevezetes küzdelmeit az utolsó dietán. Csoda-e, ha a költő falusi gazdálko-dásának és megyei szerepének prózájában egy képzeleti világot kezd magának alkotni, s az idyll közepén regényes irányú költővé lesz: a messze keletre kalandoz, Szádi és Zulejkáról dalol, majd regékhez nyúl, kisérteties és hátborzongató tárgyakat ragad meg, az ellentétek bizarr színezésében gyönyörködik, szóval egészen a phantasztikus irányba csap át. Ez idő-szakból származnak: Pusztai temetés, Nyári nap, téli éj, A vampir, A rom szelleme, Nabuko-donozor álma, sat. regényes rajzai, balladaszerű költeményei. Ezek helyenként ragyogó színes leirásaikkal ragadják meg az olvasót. Nyilvánvaló, hogy csak a boldog szerelemtől ittas fiatal férj képzelméből eredhettek, mint pl. az erdőben elaludt ifjú álomképei:
S ím megnépesül körötte a tér, Jőnek fürge, kisded szellemek, Hall zenét, hall suttogást a lombban S tánczot lát, melyben keringenek.
Rózsa kelyhében ring ott a tündér, Itt szivárványt sző a gyep felett, Mosolyogva búv ez a sűrűbe, Mert a másik pajkos cselt vetett.
Ott rovarszárny kisded csolnakában Szállnak által a légtengeren,
Itt a napsugár fényes szalagján Lejtnek föl-le, fürgén, sebesen.
Harmatcseppben, mely virágon állt meg, Mossa keblét kis tündér-leány,
Csipkés pókháló törülközője, És ruhája tarka lepkeszárny.
Vágytól égő szemmel les feléje Pajkos szellem a lombok mögül, És előbb, mintsem fölkészülhetne, Már forróan öleli körül.
Erzsike öleléseitől mámoros a költő, mikor a tündérek pajkos szerelmi játékát szemlélteti.
Viszont elég neki pillanatra elképzelni, mi lesz, ha ő meghal, máshoz megy-e Erzsikéje? hogy olyan borzongató kisérteties költemény támadjon, minő pl. A vampir. E versben a hölgy megigéri lovagjának, hogy ha ez a harczban el is esnék, sohase lesz másnak neje, de esküjét szegi és a holt azzal boszulja magát, hogy a sírból jár vissza kedvese ágyába. - Egészen hasonló képzelt érzésből ered a Pusztai temetés. Itt Erzsikéből Zulejka lesz, a költő pedig magát Szádi alakjában képzeli, kit ellenfele Hafiz a csatában megölt. Zulejka a harczmezőre
jő, hogy az elesett hőst eltemesse és elsirassa. A győztes Hafizt pedig féltékenység gyötri: azt hánytorgatván lelkében, vajjon mi ér többet: a mosoly, mely neki jut Zulejkától vagy a köny, mely Szádi sírjára pergett.
Igy játszik a költő képzeleti játékot boldog szerelmének élményeivel. Érzéki vágyainak tündéreivel népesíti be az erdőt, a mezőt, az egész természetet vagy ha féltés vagy más sötét érzés nyílal át szívén, rémes románczokat koholgat. Szines szappanbuborékok ezek, a szivárvány minden szineiben ragyogók, és amint támadtak, úgy el is pattannak. De mit tegyen a költő, mikor élete eseménytelen lapálylyá lett? - A mig meglepetésünk tart, hogy Madách költői tehetségét egészen új oldalról tanuljuk megismerni, addig gyönyörüséggel szemléljük szerelemittas és a természet szépségeitől ihletett regényes képzelmének játékait; utóbb azonban mégis kérdjük: meddig tart ez így? Vagy talán a házasság álma nehezebb a halálénál is, és belőle nincsen többé ébredés?
Az egykori eszmeköltő, a nagyratörő, talán úgy elaltatta magát, hogy többé föl sem ébred; az édes bilincsek talán úgy szívéhez nőnek, hogy többé le sem fejthetők. Költő hivatásának nagy kérdését Madách a forrongás éveiben sem vetette föl gyakorlati alakban, hanem csak titkon, elméletileg epedett, lázongott. Hogyan oldaná meg életkérdését most, mikor már megoldott-nak képzeli, mikor családi boldogsága a legédesebb kötelékek fogságában tartja? Pedig e megfejtés már közeleg. Mert amit az ember maga megoldani nem tud, azt megoldja számára az isteni gondviselés.
4.