Romokban hever a költő családi boldogsága; de hogy mit vesztett ő nyájas tüzhelyével, azt nem sejti se jó barát, se testvér, se anya: azt csak maga a költő érzi, tudja. Ifjú becsvágyát fojtotta volt el, hogy egész lelke beleolvadjon az édes családias érzésbe, és ime amiért föláldozta legszebb álmait, az most hitvány csalképnek bizonyúlt. Házi isteneiért megtagadta magasabb költői becsvágyát, és ime a bálvány, mely előtt kilencz évig térdelve imádkozott, széttörött és cserépjeivel gúnyolja minden gyengéd érzését.
Mint mikor legdrágább kincsünket sírhalom borítja, és lelkünk egyedüli vigasza, hogy virá-gokkal ékesitsük a dombot, de jő a tél és behavazza, eltemeti magát a temetőt is: oly érzés fogta el a költő szivét. S az egyéni gyász, mely lelkét eltölti, beleolvad az általános nemzeti gyászba, mert hiszen temetővé lett az egész haza. Ebből a mélységes, véghetetlen szomorú-ságból fakad »A halál költészete« czimű öt elégiája, öt drága gyöngye az eszmeköltészetnek, s a legbecsesebb, mit a nemzeti elnyomatás sötét korszakának lyrája termett.
E költemények bár egyenkint is jelentősek, mégis eszmei összefüggésük által magasabb egészet alkotnak. Madách lirai költészete ez öt versben csúcsosodik ki, ép úgy mint drámai költészete »Az ember tragédiájá«-ban. A cyclus czíme ne vezessen bennünket félre; nem csak a halálról van benne szó, hanem az életről is. A halálhymnusból, észrevétlenül, isten-hymnus, majd a költészet, a kiváló egyéniségek, s a honszerelem hymnusa kerekedik. Madách fönséges elmésséggel viszi át az egyik motivumot a másikba, és csak a gyász, mely valamennyin végigvonul, teszi, hogy a halál motivuma emelkedik valamennyi fölé. Madách mintegy a halálon keresztül tekinti az egész életet, az egész világot, és ez álláspontból oly eredeti szerkezetű és észjárásu lyrai világköltemény támad, melyet más szóval, mint hogy tökéletesen madáchias, nem jellemezhetek. Észjárása a következő:
Igazi bölcselőhöz illően Madách mindenekfölött az egységet, az összhangot keresi a világ-egyetem mérhetlenül szaggatott változatosságában. És mert szive gyászszal van tele, hát azt az egységet, azt az összhangot a halál képében szemléli. Igy lesz széppé maga a halál; hiszen nem egyéb, mint a világegység, világharmonia jelképe. Az élet merő disharmonia: ez hirt hajszol, az kincset keres, a nyomor szitkozódik, a hatalom gőgösen fennhéjázik; de a zajgó összhangtalan élethullámokat mind ölébe tereli az enyhe halál:
Oh, vajhmi roszul ismert téged, ki Undok rémnek festett, szent anya vagy, Kinek hangját a gyermek hogyha hallja, Jő és minden játékot abbahagy.
Kebledre dűl, s te könnyeit letörlőd, Leleplezed a titkok fátyolát,
S hiú törekvéseit elcsitítod, Dalolván néki a halál dalát.
Édesnek, szépnek kell e dalnak lenni, Melyet tanyáján a halál susog,
Hogy a létnek hullámi rá figyelnek És a vad szenvedély elandalog.
Csodáljam-e hát, hogy félénk madárként Költészetem is messze menekül
Az utczának zajától, s megpihenni A csendes sírnak szent ormára ül?
Magasztos költemény ez, mely a mindenség egységét, a világharmóniát a halálban szemlél-teti. De ha a költő a halál képében lelte meg a világ-egységet, benne kell föllelnie az egységes világhatalmat, az istenséget is. Még pedig mindenekelőtt mint romboló világhatalmat, ki mindent széjjelzúz, és semmit meg nem kimél. A szeliden győztes halál után tehát a követke-ző költeményben a tombolva diadalmaskodó halál énekét halljuk:
Fejét a csillagdús ég koszorúzza, Inogva reszket a föld, melyre hág, Dúl és romból minden tekintetével, S minden rom ismét egy-egy uj világ.
Keresztül nyargal a széles világon, Zugó viharral tüzes paripán,
Oroszlánnal játszik a puszták fövényén, Jégpalotát lakik a föld sarkán.
Vulkánt hamvaszt el, bérczeket mos széjjel, Tengert száraszt ki, megtölt völgyeket, Fölkerekíti a puszták homokját
És száz hiú emberműt eltemet.
Emelt homlokkal jár a harczmezőkön És nemzeteknek ír ott végzetet, Jár büszke trónok eldűlt omladékin, Jár elfelejtett istenek felett.
A halál-hymnuson keresztül mintha az isten-hymnus fenséges accordjait hallanók. - De csak a harmadik költeményben bontakozik ki Madách költői észjárásának nagyszerű eredetisége. A mindent szétromboló világhatalom egyszersmind az a hatalom, mely mindent létrehoz. Az öldöklő halál egyben teremtő erő is. Ő szüli a létet, ő mintegy túlvilági kútforrása az életnek, és mindennek, mi fényt hint az életre, s azt széppé teszi. Mert az élet magában véve rút, prózai, sivár és alkotásai csak korcsművek:
Fénytermei csak büszke kőrakások, Miket hiúság és nyomor emel, Piarczai önérdekű küzdtérek, Hol lelkünk csak botránkozásra lel.
De mert az elmúlás lelke, a halál, folyton végig lehel az egész világon, hát e lehelettől meg-szépűl, megdicsőül minden, ami van; még az ember hitvány alkotása is túlvilági varázsfény-ben ragyog, mikor az enyészet bemohosítja:
Rejtélyes dícst von a rom homlokára, Legendát sző a puszta kő fölé,
Felássa a gyöngyöt a düledékből, Helyheztetvén a csillagok közé.
S mint martyr, aki vérkeresztelésben Tisztula meg, nyer csillagkoszorút, Úgy embermű is a romlásnak csókja Által megszentesűl és dícshez jut.
És a halál csókjátúl rejtélyes költészet száll az elpusztúlt régi emlékművekre, circusra, forum-ra, ősi romokra:
És isten is gyönyörködni kezd bennök, Hol a festék lehullt, teremt mohot, Hol az oszlop ledűlt, dús kárpótlásúl, Karcsú virágos hársfa nő ki ott.
Zengő fészket rak a beomlott sírnak Bozótos ormára a kis madár,
S az elpusztult, az elfeledt oltárra A kis tücsök még cziripelni jár.
A költészet legmélyebb titkát érintik e remek sorok, azt a ragyogványt éreztetik, mit az örökkévaló isten lehel az elmulás által a földi dolgokra, a gyarló emberművekre. Az érzék-fölöttinek csodáját csillogtatják az érzéki fátyolon keresztül, melyet Mája fátyolának nevez a hindu hitrege. És mintha áttetszővé válnék a durva szövetű, köznapi valóság, s mögötte a halál szépséges tündér gyanánt lebegne, véghetetlen költészet dicsébe vonva a rögöt, a sziklát, a tehetetlen anyagi világot. Igy lesz a halálból maga a teremtő erő, vagy ha úgy tetszik, maga a múzsa, s a halál hymnusából a mindenséget beragyogó, átsugárzó költői ihletnek hymnusa.
És ki ne érezné e ponton, hogy e fölséges gondolatok közvetlenül Madách egyéni élet-drámájából fakadtak. Hát nem a saját boldogságának »düledék«-ein áll ő, és nem épen e romokból támadt életre költői alkotó ereje? Amit a természetről dalol, hogy a romlásban ujul csak meg s a pusztulásban dicsőül meg igazán, nem dalolhatná ép úgy önnönmagáról? Egyéni érzését így zengi ki a nagy eszmeköltő fenséges, világot ölelő gondolatok alakjában. »A halál költészete« életrajzi szempontból azt az óriási lendületet jelzi, melyet a költő szelleme épen házas életének megromlása által nyert. Nejétől való válása után Madách egy ideig mély elkeseredésbe sülyedt, de a mérges kétségek nem nyűgözhették tartósan lelkét, sőt ellenkezőleg hatalmas erkölcsi és szellemi erőfeszítésre sarkalták. A költői föltámadásnak lirai harsonája az, mely A halál költészetében megszólal.
És hogy egyéni érzés sugallja a bölcselmi költeményeket, az a cyclus utolsó két darabjával tűnik ki. Már azt hihettük, hogy a költő tárgyát kimerítette, mert hiszen czélját teljesen elérte.
Elébb szembe állította a halál összhangját és hatalmát az élet minden harmoniátlansága és törpeségével, utóbb már minden szépet, ami az életben van, a halálból eredőnek tüntetett föl, az ő számára foglalta le. Teljesebb hymnust az enyészetre irni már nem lehet. De most a költő előlép a háttérből és azt az egyéni érzést mutatja meg, melyből a költemények fakadtak.
Megszólal a nagy életfájdalom, mely ily bölcselmi dicséneket zengeni készteti:
Romlás! ki a követ megdicsőited, Nincs-e irgalmad emberek iránt?
És főleg nincs-e irgalmad a kiváló egyéniség iránt? Ez az a kérdés, mely Madách szivét tépi, szaggatja. Ha a sors kegyetlenül összezúzza a nagy ember életboldogságát, hát összezúzza-e ihletett nagy lelkét is? Az el nem ismert költő titkos nagy gyötrelme dictálja a kérdést; az eltemetett lángész égő könyei omlanak ki a zokogó versekben. De ép az életromlásból merit erőt a kiváló egyéniség, és ha az élet már egyáltalán nem kedvez neki, hát megdicsőiti a halál.
Mert nyomorúlt kishitű az élet és bálványok előtt görnyedez önérzetlenül:
Oh szolgalelkü, kishitű az élet, Gyáván hajol meg bálványok előtt, Csókdossa a szekérnek kerekét, mely Díszmenetében eltapodja őt.
De a halál a nagy lelkek barátja, örök szövetséges társa; az elnyomott igaz érdemet ő támasztja föl és emeli a csillagokba:
Menten minden salaktól, a legenda Rejtélyes és magasztos lepliben, S ha a bámuló késő ivadékok Előtt alakja ekként megjelen:
Ez ő, ez ő, mondják majd, kit kortársi Megkövezének, oh jaj a vakok, De szíveikben szent leend örökké, Mig perczenkint gördülnek századok.
Igen, ez ő, ez Madách Imre. E hangban rokonul ő az elnyomatás korának másik költői láng-elméjével, Vajda Jánossal, kinek »Megnyugvás« czímű költeménye hasonló hurokat pendit.
De mig Vajda coriolánusi szellem, ki kora és sorsa ellen bősz haraggal lázong, addig Madách Imre szelid, magasztos bölcselem alá rejti egyéni fájdalmát.
És nem volna ő magyar költő, ha egyéni fájdalma végül is nem honfi-bánatba olvadna át.
Hiszen a nagy ember magyar érzés és észjárás szerint nem más, mint aki egynek érzi magát hazájával, és a nagy lélek fájdalma nem egyéb, mint nemzeti fájdalom. Alig hogy önmagát siratja Madách Imre, dala egyszerre csak gyászénekké válik az elbukott szabadságharcz fölött.
A cyclus utolsó darabja egyike leggyönyörübb hazafias költeményeinknek, méltó párja Vajda János »Virrasztók«-jainak, de nagyszerü szerénységével talán még mélyebb benyomást tesz:
Én láttam, éltem nagyszerű időket, Szorítottam nem egy martyr-kezet, Megrészegitett a dicsőség árja, Mely szétsugárzott egy ország felett.
Úgy érzém: nékem is van abban részem, A honnak lévén én is gyermeke,
És nem irigylém mástól, bármi fényes Volt a sugár, mit osztályul nyere.
Elmultak az idők, elvesztek véle Bajnokai, lealkonyult a fény, Sirjoknál eldült nagyság emlékével Kicsinységemben megmaradtam én.
Talán, hogy én is óvjam a sirlámpát, Mit kegyelet ti néktek félve vitt, Hogy helyrehozzam a nép gyávaságát, S a hatalom féltékeny gondjait.
Hogy oly korban, hol sírni is erő kell, Könynyel szenteljem fel bús lantomat, Míg az enyészet számotokra is majd Méltóbb díjjúl csillagkoszorút ad.
2.