A harmadik kötet további művei

A harmadik kötet további művei már elsősorban nem Mohameddel, a Koránnal vagy az iszlámmal foglalkoznak, hanem a törökökről adnak leírást. Érintik az Oszmán Birodalom kialakulását, a török hadsereg felépítését. Éppen ezért ezeknek a művekről csak egy rövid ismertetőt közlök.

A fiktív levelet egy ismeretlen szerző műve követi Ordinatio politiae Turcarum domi et foris (A törökök államigazgatásának rendje otthon és a csatatéren) címen.²⁰⁷ A művet ad Maximilianus caesarem-nek, azaz Miksa császárnak ajánlották. Valószínű, hogy I. Miksa német-római császárnak (1508–1519) ajánlották, ám keletkezéséről pontosabb adatunk nincs, a mű tartalma alapján sem lehet arra következtetni. A mű az oszmán törökök történelmével kezdődik. „A török nép néhány évszázaddal ezelőtt még annyira ismeretlen volt, hogy semmi említésre méltó dolgot nem lehet róluk elmondani Oszmán ideje előtt, aki ezt a népet elsőként

205 BIBLIANDER: i. m. 1543. III. 99–100.

206 E fiktív levéllel kapcsolatban: HIATT, Alfred: The Making of Medieval Forgeries: False Documents in Fifteenth-century England. University of Toronto Press, Toronto 2004. 92-93.; D’ASCIA: i. m. 2001. 43.

207 BIBLIANDER: i. m. 1543. III. 100–106.

emelte fel.”²⁰⁸ Az Oszmán Birodalom felépítését mutatja be tisztségviselőkön keresztül (vezír, beglerbég), illetve az oszmán sereg felépítéséről ad leírást. A mű szerzője a törökök erősségét abban látta, hogy az európai nemzetekkel ellentétben, a töröknél szigorú fegyelem van, s a birodalmat egy ember akarata vezeti.

Ezt követi Paulus Iovius, Nocera püspökének műve. A mű egy 1531-ben olasz nyelven írt, V. Károly császárnak szóló röpirat. A gyűjteményébe Franciscus Nigrus Bassianatus for-dításában került bele, ráadásul Bibliander két külön műre tagolta szét a röpiratot.²⁰⁹ A mű első része a Turcicarum rerum commentarius (A török dolgok kommentárja) címet viseli, s benne egy összefoglaló található a törökök eredetéről, valamint az Oszmánt követő török uralkodók tetteiről. Giovio azt írta, hogy a törökök szkíta eredetűek, s 1300 körül egy alacsony szárma-zású ember hatalmat szerzett köztük. Ez a személy nem volt más, mint Oszmán (Ottomanus).

Magáról Oszmánról nem sokat írt az itáliai szerző, ám az őt követő uralkodókat – Orhántól kezdve (Orcannes) I. Szulejmán (Solimanus) uralkodásáig – már fejezetenként mutatta be. A Szulejmánról szóló fejezetben hosszasan kitért az 1526-os mohácsi küzdelem leírására is. A küzdelemmel kapcsolatban megjegyezte, hogy a királyt cserbenhagyták, s maga a király me-nekülés közben egy mocsárba fulladt. „Ám a szerencsétlen királyt előbb cserbenhagyta a vé-delemre rendelt őrség, semmiképpen sem menekülhetett. Ugyanis menekülés közben egy mo-csaras árokba érkezett, melyből, amikor ki akart menni, leesett a lováról, melynek hátán a mocsárban forgolódott, s elsüllyedt.”²¹⁰

Paolo Giovio röpiratának második része Ordo ac disciplina Turcicae militiiae (A tö-rök katonaság rendje és tudománya) címen szerepel a gyűjtemény harmadik kötetében. Ebben a részben azt olvashatjuk, hogy a török minden katonai ereje a portai katonaságnak nevezett hadtestben van, ezeket a katonákat janizari-nak nevezi a szerző. Megjegyzi erről a hadtestről, hogy gyalogosokból és lovasokból áll, s hogy a törökök nem toborzás révén állítják fel ezt a hadtestet, hanem különböző tartományokból, portyák vagy adók által szedik össze az embere-ket. Giovio leírta, hogy ezek az emberek kezdetben különböznek, de neveltetésük és kiképzé-sük révén fegyelmezett hadsereget alkotnak. Beszámolt még a katonaság felépítésről is. A

208 „Turcarum gens ante pauca saecula adeo obscura fuit, ut etiam ipsi nullas a se res gestas memorie dignas ante Othmamum, qui primus hanc gentem illustravit, narrare possint.” BIBLIANDER: i. m. 1543. III. 100.

209 Paulus Iovius művei BIBLIANDER: i. m. 1543. III. 106–140.

210 „Sed ipse infoelix rex destinato antea praesidio destitutus, evadere minime potuit. Etenim inter fugiendum in palustrem quandam foveam descendit, ex qua quum emergere ascendendo conaretur, ab equo, qui in terga in paludem obversa decidit, opressus est.” BIBLIANDER: i. m. 1543. III. 133. II. Lajos király halálával kapcsolatban 2015. augusztus 29-én, a mohácsi csata 489. évfordulóján tartottak „Nekünk mégis Mohács kell..” címen szim-póziumot az OSZK-ban. A szimpózium során érintették azokat a híreszteléseket is, hogy II. Lajos királyt esetle-gesen megölték. Ezt a híresztelést a jelenlevő történészek mind megcáfolták, s e sorok is azt bizonyítják, hogy a csata után öt évvel az európai közvélemény is a király mocsárba fulladásáról tudott.

Koránról a röpiratban csak egyszer tett említést, elmondva róla, hogy a törökök törvénygyűj-teményét, melyet Koránnak neveznek, arabul írták.

Ezután következik Vives egy röpirata, mely a De conditione vitae Christianorum sub Turca (A török alatt élő keresztények életének fogsága) címet viseli. Vivesnek ezzel a röpirat-tal több célja is volt. Elsőként a keresztények szabadságfelfogását kritizálta, mert szerinte a saját korában sokan félreértelmezték a szabadság fogalmát. A hiba az uralkodóké és az alatt-valóké is. Vives azt állította, hogy teljes szabadság sosem létezett, példaként a különböző ókori társadalmakat hozta fel. Athénban büntették a jó polgárokat is, míg Rómában még a köztársaság korában is rosszabb állapotok uralkodtak, mint saját korában. Ezt követően a tö-rök népet barbárként, a görög-római kultúra lerombolójaként és a keresztény vallás ellensége-ként mutatta be. Ezért egyaránt veszélyesnek tartotta a tétovázó és a hitében erős keresztények számára, hogy török fogságba essenek, mert a török úgy bánik a keresztényekkel, mint az igavonó állatokkal. A foglyoknak nincsenek jogaik, csak hasznosságuk miatt tartják őket, s nem részesülnek sem megtiszteltetésben és semmilyen más dologban sem, melyet egy polgári közösségben megkapnának.

Vives szót ejtett azokról is, akik önként szövetkeznek a törökkel. Figyelmeztette őket, hogy előbb-utóbb sanyarú sor vár rájuk is. „De ez vonatkozik mindannyitokra, akik a semle-gesség és a szabadság neve alatt teszitek, fontoljátok meg, hogy nem lesz más helyetek a tö-röknél, mint a marháknak, amiket a hasznosságuk és a gyümölcsük miatt etetnek. A hasznos-ság semmilyen más részében, sem megtiszteltetésben és semmi olyan dologban, amelyben a polgárok a közösségben részesülnek, mivel mi nem számítunk a polgárok, de még az emberek közt sem. Nem engedik meg számunkra a vagyonban való gyarapodást, a hatalom növelését, a méltóságban való életet, a gazdagság birtoklását… Bármit szabad neki, amit magának meg-engedhetőnek vél a győztes jogán, s nem véli úgy, hogy van olyan törvény, eskü, hit, amely zabolátlan szenvedélyét gátolhatná vagy istentelen indulatosságát feltartóztathatná vagy aka-dályoztathatná.”²¹¹ Erre a rodoszi katonák sorsát hozza fel bizonyításképpen, akik megadták magukat és szabad elvonulást ígértek nekik, ám a török ezt az ígéretét megszegte, s a

211 „Vos qui immunitatis, qui libertatis nomina tanti facitis, reputare decet vos omnes Turcae non alio futuros loco quam pecudes, quas ad utilitates modo et fructus suos alit, non ad participatum ullum commodorum, honorum, non denique earum rerum quae communes sunt civibus inter se, cum illi non simus futuri nec civium numero, ac ne hominum quidem; non pateretur augere opibus, potentia crescere, vigere honoribus, pollere dignitate;… quidquid ipsi liberet, existimaret licere oportere, et iure victoriae, et quod non censeret ullas esse leges, ullum iusiurandum, ullam fidem, qua soluti affectus possent alligari, aut vehementia impetus retardari ac impediri.” BIBLIANDER: i. m. 1543. III. 144–145.

náknak meg kellett menteniük magukat, vagy különben a legkegyetlenebb levágásban része-sültek volna.

A következő mű Felix Petancius Quibus itineribus Turci sint aggrediendi (Amely uta-kon a törököt meg kell támadni) című műve. Petancius életéről, illetve az általa betöltött tiszt-ségről több tanulmány íródott. Petancius 1455 körül született. Dubrovnikban kalligráfiát és miniatúra festészetet tanult, tanítóként és jegyzőkent is dolgozott. 1496-ban Dubrovnikból Zengg városába költözött. Ekkoriban kaphatta az élete végéig járó elnevezést: cancellarius iuratus spectabilis communis Segniae. Ezután keződött diplomáciai karrierje, II. Ulászló király (1490–1516) Franciaországba, Velencébe, és Rodoszra (a johannita lovagrend nagymesteréhez) küldte. Rodoszról való visszatérte után, 1502-ben készült el a Quibus itineribus Turci sint aggrediendi című műve. 1510-ben Dalmácia velencei megszállása ellen is diplomáciai munkát fejtett ki, hogy visszaszerezze azt a magyar koronának. Ulászló 1511-ben kiemelkedő munkásságáért a zágrábi bíróságra helyezte. 1512 márciusában azonban összetűzésbe került a városvezetéssel, így Ulászló Isztambulba küldte, hogy a békekötést segítse. A szultán halála, majd fia, Szelim kinevezése miatt egészen 1513-ig volt kénytelen maradni. Visszatérte után már nincs róla újabb híradás. Halálának ideje és helyszíne nem ismert.²¹²

Ezt a művet Petancius II. Ulászló királynak ajánlotta. A rövid leírás 1502-ben került kiadásra, s a maga idejében hatalmas siker volt, századokon át hivatkoztak rá a későbbi útlerírásokat tartalmazó gyűjtemények, illetve a különböző törökellenes antológiák is. A mű bevezetővel és befejezéssel együtt tíz fejezetet tartalmaz, s e tíz fejezetben Petancius nyolc útvonalat javasolt a királynak a török elleni hadjárathoz. Az utakkal, illetve a tartományokkal kapcsolatban egy-egy rövid leírást adott, de a hadakozással kapcsolatban is megemlített törté-neteket. Azonban Petancius műve eltért a korabeli útleírások szerzőitől, ugyanis ő a török veszély jegyében egy összehangolt támadás lehetőségéről, illetve annak különböző változatairól írt. Máig eldöntetlen kérdés azonban, hogy a szerző csatlakozva a korabeli törökellenes irodalomhoz, saját maga ment-e el az általa említett utakra, s az ott látottakat lejegyezte, vagy más követek – akikkel kapcsolatban állt – beszámolóit egészítette ki saját elgondolásaival és tapasztalataival.

212 MILIČIĆ, Irena: Književnost ili povijest? Knjižica o opisu putova u Tursku: Feliks Petančić i njegov renesansni bestseler. Povijesni prilozi 44 (2013) 155–168. Köszönettel tartozom Horváth Brankonak, aki a cikk rövid tartalmát a rendelkezésemre bocsájtotta.

A gyűjtemény utolsó műve Iacobus Sadoletus De regno Ungariae ab hostis Turcis oppresso et capto (A Magyar Királyság török ellenségtől való megtámadása és elfoglalása) című homiliája.²¹³ A homilia a Commentarius in epistolam Sancti Pauli ad Romanos című műből származik, mely 1535-ben keletkezett. A műben a püspök Pannónia pusztulásának képeit idézte fel, s az országot vestibulum Germaniae és propugnacula Italiae szavakkal írta le. Azaz már nem az egész kereszténység védőbástyájaként, hanem csak egyes tartományok védelmezőjeként tüntette fel. A pusztulás leírása után azonban figyelmeztette a keresztényeket, hogy ne essenek kétségbe, mert Isten képes a bajok enyhítésére, s Krisztus jó pásztorként megvédi a nyáját a farkastól. A török sereg csak azért tudott győzelmeket aratni, mert a keresztények rengeteg bűnt követtek el. Azonban, ha bűnbánatot gyakorolnak, akkor a győzelem is hamar visszatér a keresztényekhez.

Bibliander gyűjteményének első kiadása még tartalmazta VI. Jóannész Kantakuzénosz bizánci császár Négy védőirat és a Négy beszéd Mohamed ellen című műveit is. Ám az OSZK-ban fellelhető példányban a bizánci császár művei külön kötetként vannak a gyűjte-ményhez kapcsolva. Oporinus ajánlotta a bizánci császár művét Bibliander figyelmébe, ő azonban nem ért rá a művet lefordítani, így ennek feladatát barátjára, Rudolf Walther-re bízta.

Walther 1542 decemberében végzett a latin nyelvre történő fordítással, s mű így külön, a harmadik kötet után jelent meg. További érdekesség, hogy a latin és a görög nyelvű szöveg között a következő írás található: „Basileae, ex Officina Ioannis Oporini, Anno salutis MDXLIII Mense Martio.” A felirat érdekességét az adja, hogy a bázeli tanács megtiltotta a város és a kiadó nevének feltüntetését.

VI. Jóannész Kantakuzénosz bizánci császár művében a kereszténység különböző taní-tásait fejtette ki és védelmezte, mint például, hogy Jézus Krisztus Isten fia, s ezt az ószövetsé-gi próféták is igazolják. Megjegyezte, hogy az iszlám is nagy becsben tartja Krisztust, hiszen Isten szavának vagy lelkének nevezik, aki szűztől született. Kifejtette, hogy Jézus Krisztus kereszthalálával és feltámadásával megváltotta az emberiséget és legyőzte a Sátánt, de a ke-resztre feszítést a mohamdeánok tagadják. Felhívta a figyelmet, hogy az apostolok és a mártí-rok cselekedetei rengeteg embert kereszténnyé tettek. Az utolsó, leghosszabb védőbeszédben azonban már bírálta is az iszlám tanításait. Szerinte a mohamedánok tévesen származtatják hitüket Ábrahámtól, tévednek abban is, hogy Mohamed neve ki lett hagyva a Szentírásból.

Továbbá azt állította, hogy Mohamed törvénye nem lehet Istentől való, mert a kardon (azaz az

213 BIBLIANDER: i. m. 1543. III. 154–163.

erőszakon) alapszik; mert a nem hívők vagy az adó fizetését vagy a halált választhatják; s szerinte azért sem lehet Mohamed tanítása isteni eredetű, mert a hívőknek a paradicsomban testi gyönyöröket ígér.

Mohameden kívül a Koránt is támadta a volt bizánci császár. Újra felhívta arra a fi-gyelmet, hogy bár a Korán Krisztust nagy embernek, minden prófétát felülmúló prófétának tart, azonban tagadja, hogy Isten fia lenne és tagadja keresztre feszítését is. Mohamedet nem tartotta Isten által küldött embernek, a Koránban foglalt tanításai és Krisztussal való összeha-sonlítás miatt.²¹⁴

VI. Jóannész Kantakuzénosz művének forrásául Riccoldo da Monte Croce műve szol-gált, melyet latinról görögre fordított formában ismert. Riccoldo művéről a későbbiekben bő-vebben lesz szó. A császár művét Bibliander gyűjteményének második, 1550-es kiadása is tartalmazta. S a dolgozatomban tárgyalt két magyar Korán-cáfolat írója, Pázmány Péter és Szántó István név szerint is megemlítették a császárt.

214 A művek forrásául Riccoldo da Monte Croce műve szolgált. Lásd lentebb. A két művet kiadta és németre lefordította Karl Förstel. FÖRSTEL, Karl: Johannes kantakuzenos, Christentum und Islam. Corpus-Islamo-Christianum, Series Graeca 6, Altenberg 2005.