A nagyok azt hiszik, hogy csak ôket kéne jobban békén hagyni. „Tekerd le azt a rádiót, az ég áldjon meg! Mit üvölte-ted? Halkítsd le a magnót! Halkítsd le! Ez a tévé! Ez a videó!
Muszáj ennek ilyen baromian bömbölni? Megôrjítesz! Tisztá-ra megôrjítesz! Csöndesebben! Nem érted?”
Nem érted, mert nem akarod érteni. Ôk letekerik, Te föl-tekered, ôk lehalkítják, Te fölerôsíted. Hadd ordítson! Hadd üvöltsön! Akkor van egy kis nyugalmad, ha üvölt. Akkor nem kell századszor meghallgatnod ugyanazt a szöveget, hogy:
„Miért nem nyíratod már le a hajad, miért nem nyíratod, miért nem nyíratod?” Vagy: „Már megint nem tanulsz, már megint nem tanulsz, már megint nem tanulsz!” Mert Te meg ezt nem bírod. Jobban utálod, mint ôk a rádiót, a tévét, a magnót, a vi-deót, a lemezjátszót, a gitárt, a pofagyalut, a pikulát és minden egyebet összevéve. Neked a fülsiketítô énekszó, az agyadba zu-hogó zene: menedék. Védelem a világtól. Oltalom, még a saját gondolataidtól is. Boldogan hallgatod, mert akkor nem kell odafigyelned még önmagadra sem. Elmerülhetsz a semmin sem rágódó öntudatlanságban, az ütemesen harsogó, mámo-ros egykedvûségben: „Mit érdekel – engem az – egész – hagy-jatok – békén – hagyhagy-jatok – békén – hagyhagy-jatok – békén!!!”
Vagy Te a csöndet, a magányt szereted inkább? A zavartalan tûnôdést, töprengést, a befelé való hallgatódzást?
Befelé? Vagy kifelé? Sokszor magad sem tudod. Megnyílik a füled legyek, méhek, darazsak döngésére, feketerigók estéli füttyére, harkályok hajnali kopogására, szelek sivítására, lom-bok suhogására, az ablak üvegét szaporán verdesô esôcseppek dobolására, folyóvizek csergésére, tóparti hullámok csapdosá-sára... de Te máris befelé figyelsz: ábrándozol vagy emlékezel.
Akárhogy s mint, az biztos, hogy az ilyen hangtalan hallga-tódzás, szótlan merengés többet ér a legmámorítóbb muzsi-kánál is.
Lehet persze, hogy az is kell. A táncra ingerlô tamtamok. A dobhártyarepesztô döndönök. Nem vitatom, jaj, dehogy vita-tom, bár cseperedô fiaim, lányaim apjaként szenvedtem töltik magam is eleget! „Tekerd le azt a rádiót, az ég áldjon meg!
Mit üvölteted?” Az ilyesmiben én sem voltam sokkal edzet-tebb idegzetû, vagy sokkal szelídebb más szülôknél. Akkor vi-gasztalódtam csak meg némileg, mikor Helsinkiben élô finn barátomtól kaptam egyszer panaszos levelet: nem tudja már, melyik zugába bújjon el a lakásnak, mert a két lánya szünet nélkül bôgeti, vagy a magnót, vagy a rádiót. No, mondom, már ti is itt tartotok, nesztelen természetû, halk szavú finn testvérek? Akkor én mit szóljak?
Igen, a mai fiataloknak ez a hangerôsítési, „megafonálási”
világmozgalma, úgy látszik, lassan minden országra kiterjed.
S én mégis azt mondom, hogy jó túljutnotok rajta. Vagy jó legalább megismernetek azt a másikfajta örömet, amit a csönd kínál kinek-kinek.
Volt egy barátom – hamar meghalt szegény –, ô írta valami-kor ezt az egyetlen mondatot egy Szilvásváradról küldött ké-peslapra: „Fexem a fûben, nézem az eget.”
Nekem akkor a fexem szó tetszett ebben a legjobban. Mind-járt neki is láttam, hogy hasonlókat keressek, amik ugyanilyen trükkösen írhatók le: cselexem, verexem, igyexem, törexem, énexó, nyaxirt, máxem, tyúxem... Magam is sült kamasz vol-tam, hogyne vihogtam volna hát jókat önnön leleményeimen.
Szívem mélyén mégis úgy éreztem: barátom szerencsésebb nálam, ô csak fexik a fûben, és nézi az eget. Ó, mely kívánatos állapot!
Valóban az. Ma is ezt mondom, holott azóta majd negyven esztendô múlt el felettem.
Nagyon kell néha ez a kiszabadulás. Az Iskolai és a családi muszájoktól megkötözött léleknek ez a jóízû kinyújtózása.
A világért sem akarom szidni az iskolát, hisz szidod Te úgyis eleget. Gyakran még igazságtalanul is. De az bizonyos, hogy az iskola – akarva-akaratlanul – napi jó néhány órára elvon té-ged is a látható, hallható, ízlelhetô, szagolható, tapintható vi-KORUNK GYERMEKEI
HAGYJATOK BÉKÉN!
A nagyok azt hiszik, hogy csak ôket kéne jobban békén hagyni. „Tekerd le azt a rádiót, az ég áldjon meg! Mit üvölte-ted? Halkítsd le a magnót! Halkítsd le! Ez a tévé! Ez a videó!
Muszáj ennek ilyen baromian bömbölni? Megôrjítesz! Tisztá-ra megôrjítesz! Csöndesebben! Nem érted?”
Nem érted, mert nem akarod érteni. Ôk letekerik, Te föl-tekered, ôk lehalkítják, Te fölerôsíted. Hadd ordítson! Hadd üvöltsön! Akkor van egy kis nyugalmad, ha üvölt. Akkor nem kell századszor meghallgatnod ugyanazt a szöveget, hogy:
„Miért nem nyíratod már le a hajad, miért nem nyíratod, miért nem nyíratod?” Vagy: „Már megint nem tanulsz, már megint nem tanulsz, már megint nem tanulsz!” Mert Te meg ezt nem bírod. Jobban utálod, mint ôk a rádiót, a tévét, a magnót, a vi-deót, a lemezjátszót, a gitárt, a pofagyalut, a pikulát és minden egyebet összevéve. Neked a fülsiketítô énekszó, az agyadba zu-hogó zene: menedék. Védelem a világtól. Oltalom, még a saját gondolataidtól is. Boldogan hallgatod, mert akkor nem kell odafigyelned még önmagadra sem. Elmerülhetsz a semmin sem rágódó öntudatlanságban, az ütemesen harsogó, mámo-ros egykedvûségben: „Mit érdekel – engem az – egész – hagy-jatok – békén – hagyhagy-jatok – békén – hagyhagy-jatok – békén!!!”
Vagy Te a csöndet, a magányt szereted inkább? A zavartalan tûnôdést, töprengést, a befelé való hallgatódzást?
Befelé? Vagy kifelé? Sokszor magad sem tudod. Megnyílik a füled legyek, méhek, darazsak döngésére, feketerigók estéli füttyére, harkályok hajnali kopogására, szelek sivítására, lom-bok suhogására, az ablak üvegét szaporán verdesô esôcseppek dobolására, folyóvizek csergésére, tóparti hullámok csapdosá-sára... de Te máris befelé figyelsz: ábrándozol vagy emlékezel.
Akárhogy s mint, az biztos, hogy az ilyen hangtalan hallga-tódzás, szótlan merengés többet ér a legmámorítóbb muzsi-kánál is.
Ábrándozva, lúdjait követvén:
Gyönyörködött benne, amint úsztak S magok után fénybarázdát húztak...
Vagy késôbb, már debreceni diák korában:
Ebédre vackort és kökényt szedett, S egész nap elcsatangolt a Nagy-erdôn, Olvasni fûbe ha telepedett,
Nem olvasott, – csak egy mohlepte cser-tôn A mikrokosmost, sürge hangyabolyt Órákig nézte, amint föl- s lefolyt.
Ezért is vált aztán olyan nagy költô belôle? Bizonyára ezért is. Tudott mélázni, tudott álmodozni.
Jó, jó, de mit csináljon az, akit nagyvárosba, kopár kôrenge-tegbe vetett a végzete?
Szippantson bele az is, amikor csak teheti, erdôk-mezôk-ligetek levegôjébe, nézzen föl az is, ahonnan csak fölnézhet, nappal a felhôk fodrozta, éjjel a csillagok csipkézte égre... de még az aszfalton is jobb elcsatangolnia egy-egy óra hosszat, mint sohasem lennie egyedül, lelke csöndességére.
Mindig csak az iskola, mindig csak a család, mindig csak a tévé, a videó, mindig csak a magnó... ez nem embernek való.
Még ha az az ember csak tíz-egynéhány éves, éretlen kamasz vagy kölyöklány is a felnôttek szemében.
Te is az vagy a szemükben, nem? Pontosabban: nem akarsz az lenni. Nem akarod, hogy unos-untalan éreztessék veled: igaz, hogy már nem vagy egészen gyerek, de nem vagy felnôtt sem.
Ezért is menekülsz a veled nagyjából egykorú barátok kö-rébe. Ezért a muzsikamámorba – néha még egyéb mámo-rokba is. S ezért szeretsz – ha szeretsz – idônként egyedül lenni, önmagaddal beszélgetni. Sôt, nemcsak önmagaddal, hanem – gondolatban – apáddal, anyáddal, egy-egy tanárod-dal: mindenkivel, akinek el akarnád magyarázni, hogyan is vannak a dolgok valójában. De csak akarnád. Mert ha igazá-lág ezernyi örömétôl. Bezár egy terembe, ahol nincs se fû, se
fa, se kutya, se macska, se lepke, se bogár, se víz, se sár, se hegy, se völgy, se ég (hacsak nem számítjuk azt a darabka kékséget, amelyre – ha bekukucskál is az ablakon – szigorúan tilos rábá-mulnotok). Olykor még a levegô is kevés annyiótoknak, akik ott ültök a fehér falak és a fekete tábla bûvöletében. Könyvei-tekben is fekete betûk sorakoznak fehér lapokon, s miközben a valóságból gondosan leszûrt tudományokkal tömitek a feje-teket, az élet igazi színei nemegyszer kiesnek a szemetekbôl.
Már csak ezért is jó hol hanyatt fekve bámulnod az égre, hol egyéb módon töltekezned kedvedre a természet apró-cseprô csodáival, s így jutnod közelebb önmagadhoz is.
Ahogy például Arany János tette Jankó korában:
Ott ledôlve, a temetô sarkán, Néha vesszôt metszegete tarkán, Néha pedig fiz tilinkót vágott, Vagy nézte a szôke délibábot.
Óra-hosszan nézte a felhôket, Toldva-foldva képzeletben ôket:
Majd bikának, majd toronynak látván, Majd betyárnak szilaj lova hátán.
Majd nagy fának képzele egy foltot:
Ez alakult, amaz elmosódott, És mikor így elmosák a szellôk, Megsohajtá az eloszló felhôt.
Vagy megállott szeme a nagy égen, Mely felette gömbölyödött kéken.
Nézte, hogyan tûnik el a gólya – Gólya lenni úgy szeretett volna!
Néha dalolt, néha fütyörészett, Néha csak úgy a semmibe nézett, Néha úgy tett, mint ki messze hallgat:
Hallgatá a láthatatlan darvat.
Olykor az ér sás-szegélyû mentén
Ábrándozva, lúdjait követvén:
Gyönyörködött benne, amint úsztak S magok után fénybarázdát húztak...
Vagy késôbb, már debreceni diák korában:
Ebédre vackort és kökényt szedett, S egész nap elcsatangolt a Nagy-erdôn, Olvasni fûbe ha telepedett,
Nem olvasott, – csak egy mohlepte cser-tôn A mikrokosmost, sürge hangyabolyt Órákig nézte, amint föl- s lefolyt.
Ezért is vált aztán olyan nagy költô belôle? Bizonyára ezért is. Tudott mélázni, tudott álmodozni.
Jó, jó, de mit csináljon az, akit nagyvárosba, kopár kôrenge-tegbe vetett a végzete?
Szippantson bele az is, amikor csak teheti, erdôk-mezôk-ligetek levegôjébe, nézzen föl az is, ahonnan csak fölnézhet, nappal a felhôk fodrozta, éjjel a csillagok csipkézte égre... de még az aszfalton is jobb elcsatangolnia egy-egy óra hosszat, mint sohasem lennie egyedül, lelke csöndességére.
Mindig csak az iskola, mindig csak a család, mindig csak a tévé, a videó, mindig csak a magnó... ez nem embernek való.
Még ha az az ember csak tíz-egynéhány éves, éretlen kamasz vagy kölyöklány is a felnôttek szemében.
Te is az vagy a szemükben, nem? Pontosabban: nem akarsz az lenni. Nem akarod, hogy unos-untalan éreztessék veled: igaz, hogy már nem vagy egészen gyerek, de nem vagy felnôtt sem.
Ezért is menekülsz a veled nagyjából egykorú barátok kö-rébe. Ezért a muzsikamámorba – néha még egyéb mámo-rokba is. S ezért szeretsz – ha szeretsz – idônként egyedül lenni, önmagaddal beszélgetni. Sôt, nemcsak önmagaddal, hanem – gondolatban – apáddal, anyáddal, egy-egy tanárod-dal: mindenkivel, akinek el akarnád magyarázni, hogyan is vannak a dolgok valójában. De csak akarnád. Mert ha igazá-lág ezernyi örömétôl. Bezár egy terembe, ahol nincs se fû, se
fa, se kutya, se macska, se lepke, se bogár, se víz, se sár, se hegy, se völgy, se ég (hacsak nem számítjuk azt a darabka kékséget, amelyre – ha bekukucskál is az ablakon – szigorúan tilos rábá-mulnotok). Olykor még a levegô is kevés annyiótoknak, akik ott ültök a fehér falak és a fekete tábla bûvöletében. Könyvei-tekben is fekete betûk sorakoznak fehér lapokon, s miközben a valóságból gondosan leszûrt tudományokkal tömitek a feje-teket, az élet igazi színei nemegyszer kiesnek a szemetekbôl.
Már csak ezért is jó hol hanyatt fekve bámulnod az égre, hol egyéb módon töltekezned kedvedre a természet apró-cseprô csodáival, s így jutnod közelebb önmagadhoz is.
Ahogy például Arany János tette Jankó korában:
Ott ledôlve, a temetô sarkán, Néha vesszôt metszegete tarkán, Néha pedig fiz tilinkót vágott, Vagy nézte a szôke délibábot.
Óra-hosszan nézte a felhôket, Toldva-foldva képzeletben ôket:
Majd bikának, majd toronynak látván, Majd betyárnak szilaj lova hátán.
Majd nagy fának képzele egy foltot:
Ez alakult, amaz elmosódott, És mikor így elmosák a szellôk, Megsohajtá az eloszló felhôt.
Vagy megállott szeme a nagy égen, Mely felette gömbölyödött kéken.
Nézte, hogyan tûnik el a gólya – Gólya lenni úgy szeretett volna!
Néha dalolt, néha fütyörészett, Néha csak úgy a semmibe nézett, Néha úgy tett, mint ki messze hallgat:
Hallgatá a láthatatlan darvat.
Olykor az ér sás-szegélyû mentén
mint amilyennek a maguk szigorú szemével látnak! Vagy ha legalább azt megértenék, hogy Te már egy kicsit sem vagy gyerek!
Úgy megmondanád nekik: „Köszönöm, hogy törôdtök ve-lem, de már ne úgy szeressetek, ahogy eddig szerettetek. S ha nekem jólesik egyedül lennem, magamban merengenem, hagyjatok engem békén, hagyjatok békén, hagyjatok békén!”