Ehhez nem jár egyenruha. De akkor is elég szorongatóvá teszi a helyzet hatalma.
Te ennek fôleg azt az oldalát látod, hogy apád, anyád bosz-szantóan kapaszkodik a saját hatalmába.
A hatalmat bizony meg lehet szokni. A hatalomtól való bú-csúzást sokkal nehezebb.
Márpedig ezt minden szülônek át kell élnie, mikor a gye-rekei fölnônek. Egy ideig még halogathatja apányi-anyányi magzatának a teljes fölszabadítását, nem is lévén jó egyszerre odadobni a gyeplôt. De elôbb-utóbb mindenképpen le kell szállnia a bakról, és leszoknia a gyíkrôl és a hókról: az atyai, anyai engedelmekrôl és tilalmakról, s fôleg a megföllebbezhe-tetlen parancsszavakról.
Keserves lecke ez, kivált azoknak a szülôknek, akik tekin-télytartó természetûek. Akik ahhoz szoktak, hogy csak az ô akaratuk számít a családban, senki másé. Ha egyszer kimon-danak valamit, annak úgy kell lennie. De még a hajlékonyabb természetû, alkura kaphatóbb apákat, anyákat is hogyne riasz-taná, mikor azt látják: félig fölserdült fiukról, lányukról min-den intô szó lepereg. Mondhatják neki a magukét – de minek?
Te egészen mástól riadozol persze, megint csak helyze-tednél fogva. (Mert ne feledd: téged is köt a helyzet hatal-ma!) Ne kerülgessük: egy kicsit fafejûnek tartod a szüleidet, amiért annyi mindent képtelenek megérteni. Sôt esetleg:
tûrhetetlen zsarnoknak. Legalábbis az egyiket. Vagy apádat, vagy anyádat. Mert a legtöbb családban úgy alakul, hogy az egyik szülô mutatkozik értetlenebbnek, hajthatatlanabbnak. A másikkal valahogy jobban össze tudsz kacsintani, sôt esetleg esküdni is. Az nem ad pénzt, ez ad. Az nem ereszt el, ez el-ereszt. Az zûrözik, ez hallgat. Az megríkat, felhergel, ez vi-gasztal.
Te nyilván ahhoz húzódsz, aki jobban megért. Jobb szereted ezt a szülôi szerepet. S arra aligha sül el az eszed, hogy a másik szerepre is szükség lehet.
Borzasztó bajos belegondolni, mikor mi is hajtja azt az ér-tetlenebb szülôt. Puszta hatalomféltés? Ôszinte, de jogtalan aggodalom? Vagy valóságos veszedelmek józan fölmérése?
A magad korú fiatalok legtöbbjére jellemzô például: alig van veszélyérzete. Ott is kockáztat, ahol nem kellene. Hány tizen-éves áldozata volt már a Dunának, a Tiszának, a Balatonnak!
Hány a nekieresztett, szédült iramban száguldó motornak!
Hány az olyan kétes társaságoknak, ahol a barátok, barátnôk egymást cukkolták bele az ivászat, a kábítózás, a nejlonzacskós ragasztószagolgatás, a kamaszkori szabad szeretkezés gyönyö-reibe, vagy parkoló autók föltörésébe, nyaralók fosztogatásába és egyéb heccekbe! Ilyesmikrôl naponta írnak az újságok. De ha nem írnának, hírük akkor is eljutna a szülôkig, akik szeret-nék persze, ha az ô fiuk, lányuk kimaradna a bajból.
Néhány éve történt, egy szilveszter délután. Elugrottam egyik barátomhoz, nem jönnek-e át hozzánk estére. Otthon voltak mind a hárman: S a felesége meg a tizenöt éves, egyet-len lányuk. A szokott kedvességgel fogadtak, valahogy mégis zavart hangulatban, hiszen csak a csengôszóra fagyták abba a hangos veszekedést. Hamarosan újra is kezdték.
A lánynak – Katinak – kapóra jött, hogy szilveszterezni hívom a szüleit. Pártfogót is remélt tán bennem, akinek a segítségével mégis elérheti, hogy egyedül mehessen el mu-latni, szülei számára ismeretlen, nemrég szerzett barátai közé. Egyedül. Csakis egyedül. Nemcsak hogy nem vágyott szülôi kíséretre, de meg is mondta kereken: nem röhögteti Ha Te nem érted a felnôtteket, fôleg ezért nem érted. Mért
így viselkednek, mért nem úgy? Mért így gondolkoznak, mért nem úgy? Mért így beszélnek, mért nem úgy?
Neked igazad van, hogy több igazságosságot, több bátorsá-got, több belátást várnál el tôlük. Olykor még több tisztessé-get, becsületet is. De félek, hogy mire fölnôsz, fokról fokra Te is megalkuszol. Elkezded játszani a magad egész életre szó-ló szerepeit, s éppúgy aláveted magad a helyzet hatalmának, mint ôk.
A SZÜLÔI SZEREP
Ehhez nem jár egyenruha. De akkor is elég szorongatóvá teszi a helyzet hatalma.
Te ennek fôleg azt az oldalát látod, hogy apád, anyád bosz-szantóan kapaszkodik a saját hatalmába.
A hatalmat bizony meg lehet szokni. A hatalomtól való bú-csúzást sokkal nehezebb.
Márpedig ezt minden szülônek át kell élnie, mikor a gye-rekei fölnônek. Egy ideig még halogathatja apányi-anyányi magzatának a teljes fölszabadítását, nem is lévén jó egyszerre odadobni a gyeplôt. De elôbb-utóbb mindenképpen le kell szállnia a bakról, és leszoknia a gyíkrôl és a hókról: az atyai, anyai engedelmekrôl és tilalmakról, s fôleg a megföllebbezhe-tetlen parancsszavakról.
Keserves lecke ez, kivált azoknak a szülôknek, akik tekin-télytartó természetûek. Akik ahhoz szoktak, hogy csak az ô akaratuk számít a családban, senki másé. Ha egyszer kimon-danak valamit, annak úgy kell lennie. De még a hajlékonyabb természetû, alkura kaphatóbb apákat, anyákat is hogyne riasz-taná, mikor azt látják: félig fölserdült fiukról, lányukról min-den intô szó lepereg. Mondhatják neki a magukét – de minek?
Te egészen mástól riadozol persze, megint csak helyze-tednél fogva. (Mert ne feledd: téged is köt a helyzet hatal-ma!) Ne kerülgessük: egy kicsit fafejûnek tartod a szüleidet, amiért annyi mindent képtelenek megérteni. Sôt esetleg:
válási viszontagságot. Volt – és talán még most is van – mit fe-lejtenie, noha azóta megint férjhez ment, már sokkal szeren-csésebben.
Végül is nem tette tönkre az életét. Bár az esélye megvolt rá, mint minden fiatalnak.
Ti a rossz életek példáit inkább a felnôtteken szemlélitek.
A serdüléssel jár az is, hogy mindinkább kinyílik a csipátok, s mind leplezetlenebbül láttok bele szüleitek és más nagyok éle-tébe. Beleláttok – és el-elszörnyedtek. Lázadásotok ennek is szól: nem kívántok olyanok lenni, mint az elôttetek járók. És lám, mégis ôk akarnak kordában tartani, jóra vezérelni titeket.
Nem képmutatásból. Nem, nem, egészen ôszintén. Rop-pant ritka, hogy ne akarjon jót egy szülô a saját gyerekének.
„Egy vérbôl valók vagyunk, te meg én.” Te az ô szemükben:
életük még eljátszatlan, nagy esélye vagy. Tudják, nagyon jól tudják, hogy ôk sok mindent elrontottak a maguk életében.
Maga az élet is sok mindennel adós maradt nekik. Egyetlen vágyuk, hogy Te jobban járj, többre juss. Ne légy elrontója önnön sorsodnak.
Jobban mondva: nem ez talán az egyetlen vágyuk. Ismered a szólást: „Minden kakas úr a maga szemétdombján.” Bocsánat a hasonlatért, de ez a kis családi szemétdombokra is áll. Ott sem mindegy, ki kukorékol és mekkorát. Még annak az apának sem egészen mindegy, aki tiszta szívbôl remél jó sorsot esendô gyermekének.
Furcsán kavarognak a vágyak, az érzések. A magzatainkért való aggódásban, izgalomban például az az önzô óhaj is benne van: csak szégyent ne hozzanak ránk, szüleikre! Csak az ne süljön ki végül, hogy fiunkat cégéres gazembernek neveltük, lányunkat cégéres cafkának!
Ismerem ezt én is. Jól ismerem. Minden szülôben megvan a félelem: jaj, csak szégyellnem ne kelljen a saját gyerekem!
Mert a világ szemében mindenrôl a szülô tehet. Arról is, ha dagadt a gyerek, arról is, ha zörögnek a csontjai. Arról is, ha fancsali, arról is, ha vigyori. Arról is, ha pimasz, arról is, ha ravasz, arról is, ha mulya. Lop? Csal? Hazudik? Nála gyön-ki magát. Különben is ez magánlakás. Ide nem lehet csakúgy
beállítani.
Apja eleinte még nem mondott határozott nemet. Kérdez-gette, hányán lesznek ott. Felnôttek is, vagy csak fiatalok? És milyen italok? És meddig tartana ez az egész buli?
De mikor én becsöngettem, mindezen már túl voltak. Az apa akkor már döntött. Nem ereszti el a lányát. Ha a fene fenét eszik, akkor sem.
Elôször még kíméletesen közölte ezt vele, olyan szelíden, hogy Kati el sem hitte. Gondolta, csak nem akarja olcsón megadni az engedelmet. Barátom különben is a leghatáro-zottabb véleményeit is egészen halkan mondta ki. Nem volt egészen rendben a szíve, talán ezért is vigyázott, hogy vitáiban csak nagyon lassan jusson el az emeltebb hangig, s onnan a magas céig. Sôt lehetôleg el se jusson.
Most mégis eljutott. A magas céig már az én fülem halla-tára. Kati a végsôkig védte a maga igazát, de apjának az utol-só kitörésére már ôbelôle is kitört a zokogás. Valami furcsa fejhangon visított, már teljesen artikulálatlanul, s könnyektôl ázó arccal rohant a szobájába.
Megsajnáltam, ôt is, de az apját is. Néma szemlélôje voltam a jelenetnek, nem szóltam közbe, mert nem is szólhattam. Ez az ôkettejük ügye volt. Az anya is éppígy hallgatott.
Késôbb megtudtam: Kati aznap már ki sem jött a szobájá-ból. Végigvetette magát az ágyán, úgy sírdogált. Vacsorázni is hiába hívták. Végül elaludt. Korán lefeküdtek a szülei is:
ilyen hangulatban semmi kedvük sem volt a tévé vagy a rádió szilveszteri kabaréjához.
A téma ezzel valahogy el is temetôdött. Anyjával azért még megtárgyalta másnap Kati a dolgot, de apjával nem folytatta a vitát. Utóbb is kerülte az összeütközéseket, egészen tizeny-nyolc éves koráig, amikor sietve férjhez ment.
Azt már legfeljebb egy lélekelemzô tudná kideríteni, volt-e köze az emlékezetes szilveszteri szóváltásnak ehhez az elsie-tett házassághoz. Kati ezúttal kétségtelenül hebehurgyának bizonyult, és bôven szerzett magának bánatot, betegséget,
válási viszontagságot. Volt – és talán még most is van – mit fe-lejtenie, noha azóta megint férjhez ment, már sokkal szeren-csésebben.
Végül is nem tette tönkre az életét. Bár az esélye megvolt rá, mint minden fiatalnak.
Ti a rossz életek példáit inkább a felnôtteken szemlélitek.
A serdüléssel jár az is, hogy mindinkább kinyílik a csipátok, s mind leplezetlenebbül láttok bele szüleitek és más nagyok éle-tébe. Beleláttok – és el-elszörnyedtek. Lázadásotok ennek is szól: nem kívántok olyanok lenni, mint az elôttetek járók. És lám, mégis ôk akarnak kordában tartani, jóra vezérelni titeket.
Nem képmutatásból. Nem, nem, egészen ôszintén. Rop-pant ritka, hogy ne akarjon jót egy szülô a saját gyerekének.
„Egy vérbôl valók vagyunk, te meg én.” Te az ô szemükben:
életük még eljátszatlan, nagy esélye vagy. Tudják, nagyon jól tudják, hogy ôk sok mindent elrontottak a maguk életében.
Maga az élet is sok mindennel adós maradt nekik. Egyetlen vágyuk, hogy Te jobban járj, többre juss. Ne légy elrontója önnön sorsodnak.
Jobban mondva: nem ez talán az egyetlen vágyuk. Ismered a szólást: „Minden kakas úr a maga szemétdombján.” Bocsánat a hasonlatért, de ez a kis családi szemétdombokra is áll. Ott sem mindegy, ki kukorékol és mekkorát. Még annak az apának sem egészen mindegy, aki tiszta szívbôl remél jó sorsot esendô gyermekének.
Furcsán kavarognak a vágyak, az érzések. A magzatainkért való aggódásban, izgalomban például az az önzô óhaj is benne van: csak szégyent ne hozzanak ránk, szüleikre! Csak az ne süljön ki végül, hogy fiunkat cégéres gazembernek neveltük, lányunkat cégéres cafkának!
Ismerem ezt én is. Jól ismerem. Minden szülôben megvan a félelem: jaj, csak szégyellnem ne kelljen a saját gyerekem!
Mert a világ szemében mindenrôl a szülô tehet. Arról is, ha dagadt a gyerek, arról is, ha zörögnek a csontjai. Arról is, ha fancsali, arról is, ha vigyori. Arról is, ha pimasz, arról is, ha ravasz, arról is, ha mulya. Lop? Csal? Hazudik? Nála gyön-ki magát. Különben is ez magánlakás. Ide nem lehet csakúgy
beállítani.
Apja eleinte még nem mondott határozott nemet. Kérdez-gette, hányán lesznek ott. Felnôttek is, vagy csak fiatalok? És milyen italok? És meddig tartana ez az egész buli?
De mikor én becsöngettem, mindezen már túl voltak. Az apa akkor már döntött. Nem ereszti el a lányát. Ha a fene fenét eszik, akkor sem.
Elôször még kíméletesen közölte ezt vele, olyan szelíden, hogy Kati el sem hitte. Gondolta, csak nem akarja olcsón megadni az engedelmet. Barátom különben is a leghatáro-zottabb véleményeit is egészen halkan mondta ki. Nem volt egészen rendben a szíve, talán ezért is vigyázott, hogy vitáiban csak nagyon lassan jusson el az emeltebb hangig, s onnan a magas céig. Sôt lehetôleg el se jusson.
Most mégis eljutott. A magas céig már az én fülem halla-tára. Kati a végsôkig védte a maga igazát, de apjának az utol-só kitörésére már ôbelôle is kitört a zokogás. Valami furcsa fejhangon visított, már teljesen artikulálatlanul, s könnyektôl ázó arccal rohant a szobájába.
Megsajnáltam, ôt is, de az apját is. Néma szemlélôje voltam a jelenetnek, nem szóltam közbe, mert nem is szólhattam. Ez az ôkettejük ügye volt. Az anya is éppígy hallgatott.
Késôbb megtudtam: Kati aznap már ki sem jött a szobájá-ból. Végigvetette magát az ágyán, úgy sírdogált. Vacsorázni is hiába hívták. Végül elaludt. Korán lefeküdtek a szülei is:
ilyen hangulatban semmi kedvük sem volt a tévé vagy a rádió szilveszteri kabaréjához.
A téma ezzel valahogy el is temetôdött. Anyjával azért még megtárgyalta másnap Kati a dolgot, de apjával nem folytatta a vitát. Utóbb is kerülte az összeütközéseket, egészen tizeny-nyolc éves koráig, amikor sietve férjhez ment.
Azt már legfeljebb egy lélekelemzô tudná kideríteni, volt-e köze az emlékezetes szilveszteri szóváltásnak ehhez az elsie-tett házassághoz. Kati ezúttal kétségtelenül hebehurgyának bizonyult, és bôven szerzett magának bánatot, betegséget,
gyerek el kezdje veszíteni illúzóit. Hibák? Még egy kis ko-paszság, még egy kis hájasság, még egy kis fonnyadtság, még egy kis foghíjasság is elég a kiábránduláshoz. Vagy akármi más, ami miatt a szegény szülôket le lehet sajnálni.
Ôk érzik ezt, azért is akarják sokszor erônek erejével tartani a tekintélyüket. Tovább játszani a nagyot cseperedô csemetéik szemében.
Cseperedô csemetéik azonban ennek épp az ellenkezôjét akarják. Az ô szerepük ez. Nekik minden jó, amivel szüle-iket gondolatban lejjebb ráncigálhatják, önmagukat viszont följebb tornászhatják. Amivel csökkenthetik a nyomasztó fel-nôttfölényt.
Ezzel a felnôttfölénnyel, ahogy minden serdülônek, neked is meg kell küzdened. Amíg gyerek voltál, igazi gyerek, addig nem törôdtél vele. Addig Te is gyereknek tartottad magad.
Egészen természetesnek vetted, hogy az emberiség nagyokra és kicsikre, felnôttekre és gyerekekre oszlik, s Te az utóbbiak közé tartozol.
Aztán minden megkavarodott. Ez a sorsa minden növekvô gyereknek. Elér a felnôttség küszöbére. De ettôl a küszöb-tôl még messze, mérhetetlen messze van az igazi felnôttélet.
Abból egyelôre látni is keveset lát a szegény kis zsíros orrú, pattanásos arcú kamaszfiú, süldôlány, nemhogy egyenrangú részese lehetne. Titkok rohanják meg, elôször is a saját tes-tének titkai, aztán az egész nemi élet sok titokzatossága, az-tán eddig sohasem érzett halálfélelmek, halálvágyak, azaz-tán a nagy kérdés, a legnagyobbak legnagyobbika, hogy mi is az élet értelme. Aztán mások életének a rejtélyei, fiúkéi, lányo-kéi, szüleiéi, más felnôttelányo-kéi, amikbe oly jó volna végre mind belelátnia... Amire kíváncsi volt, azt eddig nyugodtan megkér-dezte, ha nem a nagyoktól, akkor más gyerekektôl. De most?
Most rengeteg mindent érez megkérdezhetetlennek, szé-gyenletesnek, rondának, mocskosnak. Kérdezôsködés helyett inkább fülel, leselkedik, gusztálja a maga és a mások testét, könyveket böngész, lexikonokat forgat, meztelenséget mutató képekre vadászik, fantáziái, ábrándokat szô, álmokba merül, gébbekkel kegyetlenkedik? Ront minden ronthatót? Mocskos
a szája? Mocskos ô maga? Mindenért a szüleit szólják meg.
Hálátlan szerep a szülôké. Amíg kicsik a gyerekeik, még tán nem annyira. De mikor érzik, hogy már-már kicsúsznak a kezük közül, s a szégyen csak rájuk marad... olyan kínja ez a tehetetlenségnek, amit ki tudja, hogy Te a mai eszeddel meny-nyire vagy hajlandó megérteni. De majd egyszer magad is kóstolót veszel belôle.
A TE SZEREPED
Neked könnyebb dolgod van. Te csak magadért felelsz.
Senki sem mondhatja: „Mégiscsak gyalázat, micsoda szülô-ket neveltél magadnak!” A szüleid olyanok, amilyenek. Arról Te nem tehetsz.
Vagy ez sem ilyen egyszerû? Most olvastam egy kisregényt:
Hajótöröttek szigete a címe. A hajótöröttek, akikrôl Doór Ág-nes ír, tizenéves fiúk és lányok, akik különféle okok miatt nem jôvén ki a családjukkal, szívesen tanyáznak estelente a Cellini nevû barátjuk által fölfedezett és berendezett roncs mentôautó-ban. Közéjük tartozik egy Dzsudy nevû lány is, akinek az apját rablógyilkosság miatt felakasztották, amikor ô még alig hétéves volt. Akkori gyerektársai kegyetlenül kicsúfolták érte. Idôbe telt, míg bele tudta élni magát a jótékony hazugságba, „hogy az apját baleset érte, meghalt. Nincs. És nem kell ítélkeznie felette.”
Rablógyilkos apja szerencsére kevés gyereknek van. De sok-kal kisebb ok is elég, hogy egy serdülô fiú vagy lány egy-szerre szégyellni valónak találjon valamit a saját apján, anyján.
Ez egészen másféle szégyenkezés persze, mint a szülô-ké. Majdnem azt mondhatnám: olyan viszolygás a szeretett szülôktôl, amelynek célja van. Egyértelmû, világos – ha nem is tudatos – célja: az elszakadó hadmûveletek megkönnyítése.
Ne gondoljunk itt még olyan szülôi botlásokra se, hogy az apa, mondjuk, idônként többet iszik a kelleténél. Vagy hogy az anya zsémbes, morgós, sikoltozós, veszekedôs természetû.
Ennél sokkal kisebb hibák is elégségesek, hogy egy növekvô
gyerek el kezdje veszíteni illúzóit. Hibák? Még egy kis ko-paszság, még egy kis hájasság, még egy kis fonnyadtság, még egy kis foghíjasság is elég a kiábránduláshoz. Vagy akármi más, ami miatt a szegény szülôket le lehet sajnálni.
Ôk érzik ezt, azért is akarják sokszor erônek erejével tartani a tekintélyüket. Tovább játszani a nagyot cseperedô csemetéik szemében.
Cseperedô csemetéik azonban ennek épp az ellenkezôjét akarják. Az ô szerepük ez. Nekik minden jó, amivel szüle-iket gondolatban lejjebb ráncigálhatják, önmagukat viszont följebb tornászhatják. Amivel csökkenthetik a nyomasztó fel-nôttfölényt.
Ezzel a felnôttfölénnyel, ahogy minden serdülônek, neked is meg kell küzdened. Amíg gyerek voltál, igazi gyerek, addig nem törôdtél vele. Addig Te is gyereknek tartottad magad.
Egészen természetesnek vetted, hogy az emberiség nagyokra és kicsikre, felnôttekre és gyerekekre oszlik, s Te az utóbbiak közé tartozol.
Aztán minden megkavarodott. Ez a sorsa minden növekvô gyereknek. Elér a felnôttség küszöbére. De ettôl a küszöb-tôl még messze, mérhetetlen messze van az igazi felnôttélet.
Abból egyelôre látni is keveset lát a szegény kis zsíros orrú, pattanásos arcú kamaszfiú, süldôlány, nemhogy egyenrangú részese lehetne. Titkok rohanják meg, elôször is a saját tes-tének titkai, aztán az egész nemi élet sok titokzatossága, az-tán eddig sohasem érzett halálfélelmek, halálvágyak, azaz-tán a nagy kérdés, a legnagyobbak legnagyobbika, hogy mi is az élet értelme. Aztán mások életének a rejtélyei, fiúkéi, lányo-kéi, szüleiéi, más felnôttelányo-kéi, amikbe oly jó volna végre mind belelátnia... Amire kíváncsi volt, azt eddig nyugodtan megkér-dezte, ha nem a nagyoktól, akkor más gyerekektôl. De most?
Most rengeteg mindent érez megkérdezhetetlennek, szé-gyenletesnek, rondának, mocskosnak. Kérdezôsködés helyett inkább fülel, leselkedik, gusztálja a maga és a mások testét, könyveket böngész, lexikonokat forgat, meztelenséget mutató képekre vadászik, fantáziái, ábrándokat szô, álmokba merül, gébbekkel kegyetlenkedik? Ront minden ronthatót? Mocskos
a szája? Mocskos ô maga? Mindenért a szüleit szólják meg.
Hálátlan szerep a szülôké. Amíg kicsik a gyerekeik, még tán nem annyira. De mikor érzik, hogy már-már kicsúsznak a kezük közül, s a szégyen csak rájuk marad... olyan kínja ez a tehetetlenségnek, amit ki tudja, hogy Te a mai eszeddel meny-nyire vagy hajlandó megérteni. De majd egyszer magad is kóstolót veszel belôle.
A TE SZEREPED
Neked könnyebb dolgod van. Te csak magadért felelsz.
Senki sem mondhatja: „Mégiscsak gyalázat, micsoda szülô-ket neveltél magadnak!” A szüleid olyanok, amilyenek. Arról Te nem tehetsz.
Vagy ez sem ilyen egyszerû? Most olvastam egy kisregényt:
Hajótöröttek szigete a címe. A hajótöröttek, akikrôl Doór Ág-nes ír, tizenéves fiúk és lányok, akik különféle okok miatt nem jôvén ki a családjukkal, szívesen tanyáznak estelente a Cellini nevû barátjuk által fölfedezett és berendezett roncs
Hajótöröttek szigete a címe. A hajótöröttek, akikrôl Doór Ág-nes ír, tizenéves fiúk és lányok, akik különféle okok miatt nem jôvén ki a családjukkal, szívesen tanyáznak estelente a Cellini nevû barátjuk által fölfedezett és berendezett roncs