nyugalmi állapot. Ha életre-halálra összekötötték is sorsukat, ha el vannak is szánva, hogy soha ki nem szállnak a közös csó-nakból s nem kívánkoznak át egy másikba: a kisebb-nagyobb hullámverések mindig újra megtáncoltatják ôket, csónakostul.
S nemcsak a különleges próbatételek hullámverései, hanem a közönséges hétköznapokéi is.
Voltál már szerelmes? Jártál már valakivel? Akkor jól tudod, hogy nincs felhôtlen boldogság. Mert ha felettünk netán ra-gyogó tiszta is az ég, belôlünk magunkból mindig elôgomo-lyog valami homályos indulat, valami bántó, rontó hajlam, amely arra biztat, hogy ne hagyjuk békén a másikat.
Mondhatod ugyan mint ifjú szerelmes, hogy te még ezt nemigen ismered. Neked több bajod van a fölötted gomolygó felhôkkel, szülôi és egyéb felnôtt aggodalmakkal, intelmek-kel, tilalmakkal, szemrehányásokkal, mint azzal, akit szeretsz.
Hagynának csak békén, ne szólnának bele a dolgaitokba, Ti nem fájdítanátok egymás fejét.
Te mondhatod ezt, csakhogy én azt állítom: jaj, dehogyis-nem fájdítanátok! Lehet, hogy a Ti figyelmeteket most in-kább a bujkálás, a dacolás gondjai kötik le. De ha kitisztulna fölöttetek az ég, egymással kezdene mindjárt meggyûlni a bajotok.
bajtól féltettem. Másnap megjött, rám nézett, s azonnal meg-látta rajtam a kétségbeesés nyomait. „Mi van veled?” „Sem-mi.” „De igen!”
Kénytelen voltam kivallani, ami ebben az egy napban végbement bennem. Kerülgettem ugyan a keserûbb szavakat, hogy legalább ôt ne kese-rítsem. De így is mindent megértett, s egyszer-re boldog lett. „Hát így féltettél? Csakugyan? Te drága!” S akkor talán csakugyan elhitte végre:
mondom, nem mondom, az, amit iránta érzek, szerelem kell hogy legyen.
Nemsokára haza is keveredtem. Tudtam, hogy sok a törlesztenivalóm. Ô is tudta már, nagyon is tudta, mi az: egyedül maradnia. Egy ideig még sok kíméletre szorultunk mind a ketten: a kény-telen távollét sebeinek mind a kettônkben gyó-gyulniuk kellett. De még kölcsönös kímélettel is gyôztük az egymáshoz való visszaszokás heteit, hónapjait, éveit. Betelt az, amit még távollétem elejetájt írtam egyszer haza, Adyt idézve:
Megállott, de lehet folytatni A jó szemek, a szép szemek Érdemes, ôrült látomását, Az életet, az életet.
Lehetett folytatni, igen, a miénket legalábbis. De nyilván nemcsak a miénket.
Történnek olykor nehezen jóvátehetô törések emberek életében, de sokszor ôk ma-guk sem teszik jóvá, amit jó-vátehetnének. Mások viszont nem tudnak elszakadni attól az érdemes, ôrült látomástól,
amilyennek a jó szemek, a szép szemek mutatják az életet.
Néha talán csak ezen fordul meg, merre dôl el egy-egy sors-fordító próba, jobbra-e vagy balra.
Megint odajutunk, hogy a legfôbb tudomány: nem rontani el a dolgunkat egymással. Erre pedig mi alighanem épp ek-kortájt jöttünk rá. Az elsô kilenc év nem volt elég hozzá. A tizediknek és a tizenegyediknek a nagy próbatétele ezt is meg-hozta. Elôször szaladt ki valamelyikünk száján: „Ne rontsuk el!” S most már, amíg élünk, nem fogyunk ki ebbôl a szóból és szándékból.
HÉTKÖZNAPOK Férfiak és nôk kölcsönös kapcsolata sohasem lehet tartós nyugalmi állapot. Ha életre-halálra összekötötték is sorsukat, ha el vannak is szánva, hogy soha ki nem szállnak a közös csó-nakból s nem kívánkoznak át egy másikba: a kisebb-nagyobb hullámverések mindig újra megtáncoltatják ôket, csónakostul.
S nemcsak a különleges próbatételek hullámverései, hanem a közönséges hétköznapokéi is.
Voltál már szerelmes? Jártál már valakivel? Akkor jól tudod, hogy nincs felhôtlen boldogság. Mert ha felettünk netán ra-gyogó tiszta is az ég, belôlünk magunkból mindig elôgomo-lyog valami homályos indulat, valami bántó, rontó hajlam, amely arra biztat, hogy ne hagyjuk békén a másikat.
Mondhatod ugyan mint ifjú szerelmes, hogy te még ezt nemigen ismered. Neked több bajod van a fölötted gomolygó felhôkkel, szülôi és egyéb felnôtt aggodalmakkal, intelmek-kel, tilalmakkal, szemrehányásokkal, mint azzal, akit szeretsz.
Hagynának csak békén, ne szólnának bele a dolgaitokba, Ti nem fájdítanátok egymás fejét.
Te mondhatod ezt, csakhogy én azt állítom: jaj, dehogyis-nem fájdítanátok! Lehet, hogy a Ti figyelmeteket most in-kább a bujkálás, a dacolás gondjai kötik le. De ha kitisztulna fölöttetek az ég, egymással kezdene mindjárt meggyûlni a bajotok.
bajtól féltettem. Másnap megjött, rám nézett, s azonnal meg-látta rajtam a kétségbeesés nyomait. „Mi van veled?” „Sem-mi.” „De igen!”
Kénytelen voltam kivallani, ami ebben az egy napban végbement bennem. Kerülgettem ugyan a keserûbb szavakat, hogy legalább ôt ne kese-rítsem. De így is mindent megértett, s egyszer-re boldog lett. „Hát így féltettél? Csakugyan? Te drága!” S akkor talán csakugyan elhitte végre:
mondom, nem mondom, az, amit iránta érzek, szerelem kell hogy legyen.
Nemsokára haza is keveredtem. Tudtam, hogy sok a törlesztenivalóm. Ô is tudta már, nagyon is tudta, mi az: egyedül maradnia. Egy ideig még sok kíméletre szorultunk mind a ketten: a kény-telen távollét sebeinek mind a kettônkben gyó-gyulniuk kellett. De még kölcsönös kímélettel is gyôztük az egymáshoz való visszaszokás heteit, hónapjait, éveit. Betelt az, amit még távollétem elejetájt írtam egyszer haza, Adyt idézve:
Megállott, de lehet folytatni A jó szemek, a szép szemek Érdemes, ôrült látomását, Az életet, az életet.
Lehetett folytatni, igen, a miénket legalábbis. De nyilván nemcsak a miénket.
Történnek olykor nehezen jóvátehetô törések emberek életében, de sokszor ôk ma-guk sem teszik jóvá, amit jó-vátehetnének. Mások viszont nem tudnak elszakadni attól az érdemes, ôrült látomástól,
Mit bánják ôk, hogy a lányokat illetô másik strófa sokkal szomorkásabb!
Titkon sírok, ne lássa más, könnyeim verik le egymást, ihajja, de csuhajja!
Árkot vájnak két orcámba, mint a folyó a martjába, ihajja, de csuhajja!
Vagy manapság már a lányok között is ritkák az ilyen titkon sírdogálók? S a fiúk is könnyebben beleugranak egy-egy hir-telen házasságba, tudván, hogy ha netán úgy fordul, könnyeb-ben ki is tudnak mászni belôle?
Ez sem változtat azon, hogy egyszerûbb csak úgy egybebo-rulniuk fiúknak, lányoknak, mint házastársakként pergetniük együtt mindennapi életüket, nyugalmat ritkán hozó hétköz-napjaikat.
Erre is van egy népi szólás – „Tányér, kanál is összekoc-can” –, de ebben mintha már kevesebb bölcsesség volna. Épp arra nem utal, ami a legfontosabb ez esetben: a férfi- és a nôi természet közötti eredendô különbségre.
Errôl, igaz, én is csak félve merek beszélni. Tudom, milyen felhördülés fogadta néhány éve egyik jeles írónk nyilatkozatát, aki maradandó különbségeket vélt felfedezni férfiak és nôk között, nemcsak biológiai adottságaikat, nemcsak sporttelje-sítményeiket, hanem például logikai képességeiket illetôleg is. Nem emlékszem már pontosan, hogy is fogalmazott, de a dohogására jól emlékszem: miért kell a nôket mindenben a férfiak után szalajtani, megjátszatni velük a kissé tehetségtele-nebb, testiekben és szellemiekben kissé gyöngébben eleresz-tett férfit?
Egy másik, még jelesebb írónkban nyilván hasonló gondolat mocorgott, mikor azt javasolta: a férfijogokat már megadtuk a nôknek, adjuk meg nekik végre a nôi jogokat is. Nem a há-zasságban persze, nem a családokon belül. Ott külsô hatalom Tudom, hogy sok szerelmet a külsô szorongatás is segít
szétrágni, fôleg ha az egyik fél gyöngének, gyávának, esendô-nek, a szolidaritás megszegôjének bizonyul a másik fél szem-ében. De azért az a régi szólás sincs minden bölcsesség híján:
„A kutya is akkor vész meg, mikor legjobban megy a dolga.”
Nézd meg azokat az ifjú házasokat – mert ilyenek is akad-nak –, akiknek nagyjából mindenük megvan a nyugodt csa-ládi élet megalapozásához. Nekik már nem kell senki szeme elôl bujkálniuk, senkivel sem dacolniuk, hogy együtt lehesse-nek, hogy kedvükre boldogíthassák egymást. S akkor elkezdik egymást – boldogtalanítani. Még jó, ha nemsokára jelentke-zik a gyerek, s a férj belátja, hogy a felesége most csakugyan több kíméletre szorul. Az asszony ettôl fogva több joggal nyûgösködhet, már nemcsak saját maga, hanem jövendô gyere-ke érdekében is. így még helyreállhat az egészséges egyensúly.
De hát az az egyensúly, az is oly ingatag, még ha megvan is.
Sokszor nem kell, csak néhány pillanat, s már bevágta az ajtót a férj, már lángba borult arccal zokog az asszony.
Miért?
Nektek, ifjú szerelmeseknek ennyibôl csakugyan könnyebb, mint azoknak, akik már házasságot kötöttek. Ti szinte a súly-talan lebegés állapotában éltek. Nem érzitek egymás terhét, csak az együttlétek meleg mámorát, az együvé tartozás min-den keserûség nélküli jóízét.
A fiúk gyakran ennyiben is maradnának. Sôt minél idôseb-bek, minél tapasztaltabbak, annál inkább. Nekik nem olyan sürgôs a házasság. Sejtik ôk, hogyne sejtenék, hogy az már egy szorosabb és veszedelmesebb kötelék. Szívük szerint szól a régies szövegû, de soha el nem avuló székely népdal:
Míg a tóban halak vadnak, addig rózsám el nem hagylak, ihajja, de csuhajja!
Míg a tóban halak lesznek, addig rózsám el nem veszlek, ihajja, de csuhajja!
Mit bánják ôk, hogy a lányokat illetô másik strófa sokkal szomorkásabb!
Titkon sírok, ne lássa más, könnyeim verik le egymást, ihajja, de csuhajja!
Árkot vájnak két orcámba, mint a folyó a martjába, ihajja, de csuhajja!
Vagy manapság már a lányok között is ritkák az ilyen titkon sírdogálók? S a fiúk is könnyebben beleugranak egy-egy hir-telen házasságba, tudván, hogy ha netán úgy fordul, könnyeb-ben ki is tudnak mászni belôle?
Ez sem változtat azon, hogy egyszerûbb csak úgy egybebo-rulniuk fiúknak, lányoknak, mint házastársakként pergetniük együtt mindennapi életüket, nyugalmat ritkán hozó hétköz-napjaikat.
Erre is van egy népi szólás – „Tányér, kanál is összekoc-can” –, de ebben mintha már kevesebb bölcsesség volna. Épp arra nem utal, ami a legfontosabb ez esetben: a férfi- és a nôi természet közötti eredendô különbségre.
Errôl, igaz, én is csak félve merek beszélni. Tudom, milyen felhördülés fogadta néhány éve egyik jeles írónk nyilatkozatát, aki maradandó különbségeket vélt felfedezni férfiak és nôk között, nemcsak biológiai adottságaikat, nemcsak sporttelje-sítményeiket, hanem például logikai képességeiket illetôleg is. Nem emlékszem már pontosan, hogy is fogalmazott, de a dohogására jól emlékszem: miért kell a nôket mindenben a férfiak után szalajtani, megjátszatni velük a kissé tehetségtele-nebb, testiekben és szellemiekben kissé gyöngébben eleresz-tett férfit?
Egy másik, még jelesebb írónkban nyilván hasonló gondolat mocorgott, mikor azt javasolta: a férfijogokat már megadtuk a nôknek, adjuk meg nekik végre a nôi jogokat is. Nem a há-zasságban persze, nem a családokon belül. Ott külsô hatalom Tudom, hogy sok szerelmet a külsô szorongatás is segít
szétrágni, fôleg ha az egyik fél gyöngének, gyávának, esendô-nek, a szolidaritás megszegôjének bizonyul a másik fél szem-ében. De azért az a régi szólás sincs minden bölcsesség híján:
„A kutya is akkor vész meg, mikor legjobban megy a dolga.”
Nézd meg azokat az ifjú házasokat – mert ilyenek is akad-nak –, akiknek nagyjából mindenük megvan a nyugodt csa-ládi élet megalapozásához. Nekik már nem kell senki szeme elôl bujkálniuk, senkivel sem dacolniuk, hogy együtt lehesse-nek, hogy kedvükre boldogíthassák egymást. S akkor elkezdik egymást – boldogtalanítani. Még jó, ha nemsokára jelentke-zik a gyerek, s a férj belátja, hogy a felesége most csakugyan több kíméletre szorul. Az asszony ettôl fogva több joggal nyûgösködhet, már nemcsak saját maga, hanem jövendô gyere-ke érdekében is. így még helyreállhat az egészséges egyensúly.
De hát az az egyensúly, az is oly ingatag, még ha megvan is.
Sokszor nem kell, csak néhány pillanat, s már bevágta az ajtót a férj, már lángba borult arccal zokog az asszony.
Miért?
Nektek, ifjú szerelmeseknek ennyibôl csakugyan könnyebb, mint azoknak, akik már házasságot kötöttek. Ti szinte a súly-talan lebegés állapotában éltek. Nem érzitek egymás terhét, csak az együttlétek meleg mámorát, az együvé tartozás min-den keserûség nélküli jóízét.
A fiúk gyakran ennyiben is maradnának. Sôt minél idôseb-bek, minél tapasztaltabbak, annál inkább. Nekik nem olyan sürgôs a házasság. Sejtik ôk, hogyne sejtenék, hogy az már egy szorosabb és veszedelmesebb kötelék. Szívük szerint szól a régies szövegû, de soha el nem avuló székely népdal:
Míg a tóban halak vadnak, addig rózsám el nem hagylak, ihajja, de csuhajja!
Míg a tóban halak lesznek, addig rózsám el nem veszlek, ihajja, de csuhajja!
Harcolniuk a házasfeleknek mindig kell, minden körülmé-nyek között. Kellenek a véleménykülönbségek, kellenek a vi-ták, kellenek a sértôdések, olykor még a könnyek is. Hiszen csupán ezek képesek – feltéve, hogy minden újabb haragot újabb kibékülés követ – a férfiakkal mélyen megismertetni a nôi, a nôkkel a férfitermészetet.
Míg ezt az iskolát Te is ki nem jártad, bajos elmagyaráz-nom, mirôl is van szó valójában. A mai tizenévesek különben is hajlamosak arra az illúzióra, hogy ôk ismerik egymást, far-mernadrágosok a farmernadrágosakat, hosszú hajúak a hosszú hajúakat, tarka cuccosok a tarka cuccosokat, és viszont. Aki haver, az haver, legyen bár lány vagy fiú.
Míg meg nem kóstolják a haveri házasságot, s rá nem jönnek, hogy ami összeköti ôket – férfi és nô voltuk –, az el is választ-ja. Mert elôbb-utóbb föltörnek belôlük is az eddig ismeretlen indulatok, amikkel hogy egymás ellen küzdenek vagy egymá-sért, azt csak az eredmény dönti el. Vagyis az, hogy az ideges-ség, a harag, a gyûlölet nô-e nagyra köztük és bennük, vagy a szûnni nem akaró szeretet.
KÖZÖS ZSÁK