bíztál a legjobban ezen a világon. Ez többnyire így szokott lenni, kivéve tán az olyan családokat, ahol az apa reménytele-nül rákapott a szeszre, s részeg állapotában nemcsak a felesé-gét, hanem a gyerekeit is mindig újra meggyötri. Egy ötéves kislányról hallottam egyszer, hogy ilyeneket mond: „Anyu, fojtsd meg az aput, mert én úgyse szeretem.” Ugyanez a seb-zett lelkû kislány a nagyanyját sem szerette, mert az meg túl szigorú volt hozzá az anyjához képest. Az otthoni zûrök miatt Ezt a fajta önsajnálatot, gondolom, Te is ismered, de emiatt
még nem akarod elvetni magadtól az életet. Jó is, ha megta-nulsz – legalább utólag – mosolyogni magadon, ha olykor-oly-kor elfog a szívfájdalom.
De ha nem tudsz mosolyogni! Ha csak kényszeredett vigyor ül ki a szádra, vagy még az sem, mert azok közül való vagy, akiket – mint egykor József Attilát – csakugyan megkísért a végsô kétségbeesés!
Nekem is volt egy ilyen diáktársam. Bement az internátus udvari budijába, ott lôtte magát fôbe egy rozsdás pisztollyal.
A halántékához tartotta a csövét, szerencsére túl ferdén, úgy-hogy inkább csak súrolta a golyó. Odarohantam az eset hí-rére, akkorra már fölsegítették a földrôl, s két fiú támogatta jobbról-balról, vitte orvoshoz. Az arca most is elôttem van:
kissé nyitott szájjal, majdnem bambán bámult a világba. Tán védekezésül is, nehogy kérdezgetni kezdje valaki:
„Ede, miért tetted ezt?” Mert egy-egy öngyilkossági kísérlet után az
életben maradás még öröm is le-het („és oly jó volt /venni: élek”),
de ez a faggatódzás...!
Nekem is megvoltak egy idô-ben a magam kamaszkori ön-pusztító álmai. Onnan tudom, a magam fájdalmaiból, hogy a kibeszélhetetlen titkos képzel-gések hogyan szövik-fonják át ilyenkor az embernek a lelkét, mennyire tud hiányozni neki egy legalább néhány évvel idôsebb ba-rát, akinek mindent elmondhatna, akivel mindent megbeszélhetne, aki-ben apjaként bízhatna. Vagy ha lány:
anyjaként, úgy, ahogy kicsikorában csimpaszkodott két kézzel az anyjába.
A vérbeli apa, anya ritkán alkalmas erre a szívnyitogató sze-repre. Tôlük ebben az idôben inkább csak az várható, hogy legalább ne ôk legyenek gyerekeiknek a kétségbeesésbe ker-getôi. De teljes bizalmat aligha várhatnak, s még kevésbé kö-vetelhetnek tôlük.
Annyit mégis megtehetnek, hogy nem vadítják el ôket.
Hogy legalább szép szóval, jó kajával, meleg szobával, érdekes könyvekkel, barátaik szívesen látásával, utazások szervezésével és amivel csak lehet, egyre csak kötik ôket magukhoz s az élet-hez. Legfôképpen pedig azzal, hogy minden tolakodás nélkül, minden faggatódzás nélkül, leveleikbe és egyéb titkaikba való belekotorászás nélkül is a lelkük közelében maradnak: meg-hagyják ôket abban a gyermeki tudatban, hogy ôrájuk mindig számíthatnak.
Akinek ilyen szülei vannak, azt kevésbé féltem élete válsá-gos idôszakaiban. De akinek nincsenek, azt sem biztathatom másra: ne gyûlölje meg az életet. Ne nyugodjon, amíg olyan nálánál felnôttebb barátra nem talál, aki legszorongatóbb tit-kainak is a letéteményese lehet. Vallomásainak meghallgatója, neki magának pedig kapaszkodója a rémálmaiban már-már el-felé futó földi létbe.
Volt-magamról is beszélek, mikor ezt mondom. Hajdani fájdalmaim és feloldoztatásom jogán állítom, hogy hihetsz nekem.
A BIZALOM ISKOLÁJA Amíg serdületlen gyerek voltál, nyilván Te is a szüleidben bíztál a legjobban ezen a világon. Ez többnyire így szokott lenni, kivéve tán az olyan családokat, ahol az apa reménytele-nül rákapott a szeszre, s részeg állapotában nemcsak a felesé-gét, hanem a gyerekeit is mindig újra meggyötri. Egy ötéves kislányról hallottam egyszer, hogy ilyeneket mond: „Anyu, fojtsd meg az aput, mert én úgyse szeretem.” Ugyanez a seb-zett lelkû kislány a nagyanyját sem szerette, mert az meg túl szigorú volt hozzá az anyjához képest. Az otthoni zûrök miatt Ezt a fajta önsajnálatot, gondolom, Te is ismered, de emiatt
még nem akarod elvetni magadtól az életet. Jó is, ha megta-nulsz – legalább utólag – mosolyogni magadon, ha olykor-oly-kor elfog a szívfájdalom.
De ha nem tudsz mosolyogni! Ha csak kényszeredett vigyor ül ki a szádra, vagy még az sem, mert azok közül való vagy, akiket – mint egykor József Attilát – csakugyan megkísért a végsô kétségbeesés!
Nekem is volt egy ilyen diáktársam. Bement az internátus udvari budijába, ott lôtte magát fôbe egy rozsdás pisztollyal.
A halántékához tartotta a csövét, szerencsére túl ferdén, úgy-hogy inkább csak súrolta a golyó. Odarohantam az eset hí-rére, akkorra már fölsegítették a földrôl, s két fiú támogatta jobbról-balról, vitte orvoshoz. Az arca most is elôttem van:
kissé nyitott szájjal, majdnem bambán bámult a világba. Tán védekezésül is, nehogy kérdezgetni kezdje valaki:
„Ede, miért tetted ezt?” Mert egy-egy öngyilkossági kísérlet után az
életben maradás még öröm is le-het („és oly jó volt /venni: élek”),
de ez a faggatódzás...!
Nekem is megvoltak egy idô-ben a magam kamaszkori ön-pusztító álmai. Onnan tudom, a magam fájdalmaiból, hogy a kibeszélhetetlen titkos képzel-gések hogyan szövik-fonják át ilyenkor az embernek a lelkét, mennyire tud hiányozni neki egy legalább néhány évvel idôsebb ba-rát, akinek mindent elmondhatna, akivel mindent megbeszélhetne, aki-ben apjaként bízhatna. Vagy ha lány:
anyjaként, úgy, ahogy kicsikorában csimpaszkodott két kézzel az anyjába.
A kölcsönös szeretethez mindig hozzátartozik a kölcsönös bizalom is. A családnak, amely megérdemli ezt a nevet, ez az egyik fô éltetô eleme.
Ezért is kell nagyon vigyázni az ígéretekkel. Ha beváltatlan ígéretekrôl van szó, a legtöbb ember memóriája pompásan mûködik. Sok mindent elfelejtenek, de hogy mit ígért nekik ez és ez, ekkor és ekkor, azt nem. Az nem megy ki a fejükbôl.
S ha így van ez a felnôttekkel, a gyerekekkel még százszor inkább így van.
A feleségem száján könnyen kiszalad egy-egy ígéret. – Jó – mondja Julcsinak –, vasárnap elmegyünk az Állatkert-be. – Még szerencse, hogy ott vagyok és hallom, mert gyorsan hozzáteszem: – De csak ha nem esik az esô! Vagy ha nem lesz nagyon hideg, szeles idô.
Igen, mert a gyerek az ilyesmit nem kalkulálja bele a do-logba. Amit az anyja megígért, az neki szentírás. Abba beleéli magát, s nem bánja, ha vasárnap olyan orkán dúl is, hogy fákat dönt ki a szél, ô menni és menni akar.
De hát ez a jó, hogy ennyire bízik bennünk. Hogy ennyire biztos benne: mi nem játszunk a szavunkkal. Van egy szívbéli barátnôje, tôle is ezt várja el. Harmadik éve egy osztályba jár-nak, de csak tavaly kötöttek ki – alighanem véglegesen – egy-más mellett. Addig több barátot végigpróbálgattak, így jöttek rá végre, hogy legeslegjobban egymásban bízhatnak.
Nagy szó ez. Te is tudod, hogy a gyerekek egymás közt sokat füllentgetnek, szívesen becsapják, lóvá teszik egymást.
Sokszor nem is rosszindulatból, csak viccbôl. Ki is csalnak egymástól sok mindent. „Add nekem a radírod, a filctollad, a jelvényed, a pénzed, a nemtudommid, add nekem, és én majd hozok neked...” – és aztán nem hoz semmit. Vagy mást hoz, valami kevesebbet érô dolgot.
Mondom, mindennapi eset ez a gyerekek között, de ebbôl csak életrevalóságot tanulnak. Nemcsak a becsapók, a becsa-pottak is. Elôbb-utóbb ôk is rájönnek, milyen ez a világ, s hogyan kell viselkedni benne, hogy az ember rajta ne veszít-sen. Hogy mást ne mondjak: olyan barátokat, barátnôket kell mégis gyakran nála kellett lennie. Neki mondta egyszer:
„Nagymami, ha nekem szárnyam volna, kiröpülnék az abla-kon, titeket itthagynálak, úgy röpülnék haza Csornára.”
Egy gyereknek a természetes állapota mégsem ez. Sokkal inkább a legközelebbi hozzátartozói iránt érzett mélységes bizalom. Apának, anyának lenni nem utolsósorban ezért ér-demes, mert akkor hosszú évekig lubickolhat az ember ebben a bizalomban, gyerekeinek abban a töretlen hitében, hogy szülei ôneki csak jót akarnak, ezért minden baj elôl hozzájuk menekülhet, minden veszedelem elôl hozzájuk futhat.
Már aki kegyetlen ütlegekkel, olcsó hazugságokkal és egye-bekkel el nem vesztegeti ezt a bizalmat. Sem mértéktelen ivás-sal, melytôl hol dühödt oroszlánná válik, hol sárban fetrengô disznóvá, saját gyerekeinek a szeme láttára.
Az az ötéves kislány is, akirôl szó volt, megvetôen mondta az apjáról: „Ha a vitrinolajnak borszaga vagy pálinkaszaga volna, még azt is meginná!” Nyilván az anyjától hallotta ezt a felnôt-tes mondást, de mivel nem értette, mi az a vitriol, abból az ô száján már vitrinolaj lett.
Szomorúan koravének sokszor ezek az alkoholista családban élô gyerekek. Hát még ha az anyjuk is iszik, mert az sem ritka!
Ôk, szegények, sohasem kóstolhatnak bele abba a tökéletes bizalomba, amelyre pedig minden gyerekszív kész, csak meg ne csalják, csak idd elôtt ki ne ábrándítsák.
Mikor kicsik voltak a gyerekeim, gyakran dobáltam föl ôket a levegôbe. Kacagva röpültek föl a magasba, majdnem a mennyezetig. Soha nem féltek, tudták, hogy elkapom ôket.
Minden földobásban benne volt annak az ígérete is, hogy a karomban kötnek ki, s ez elégnek is látszott a teljes biztonság-hoz és boldogságbiztonság-hoz. Máskor a szekrény tetejérôl ugrattam ôket az ölembe, megint máskor azt játszottuk, hogy kifeszített testtel hanyatt vágták magukat, s tarkójukkal estek bele az én visszájáról összekulcsolt két kezembe. Megunhatatlan mulat-ságok voltak ezek. Ha egyszer megijednek, hogy el is ejthe-tem ôket, mindennek vége. De kiben bíztak volna, ha nem bennem?
A kölcsönös szeretethez mindig hozzátartozik a kölcsönös bizalom is. A családnak, amely megérdemli ezt a nevet, ez az egyik fô éltetô eleme.
Ezért is kell nagyon vigyázni az ígéretekkel. Ha beváltatlan ígéretekrôl van szó, a legtöbb ember memóriája pompásan mûködik. Sok mindent elfelejtenek, de hogy mit ígért nekik ez és ez, ekkor és ekkor, azt nem. Az nem megy ki a fejükbôl.
S ha így van ez a felnôttekkel, a gyerekekkel még százszor inkább így van.
A feleségem száján könnyen kiszalad egy-egy ígéret. – Jó – mondja Julcsinak –, vasárnap elmegyünk az Állatkert-be. – Még szerencse, hogy ott vagyok és hallom, mert gyorsan hozzáteszem: – De csak ha nem esik az esô! Vagy ha nem lesz nagyon hideg, szeles idô.
Igen, mert a gyerek az ilyesmit nem kalkulálja bele a do-logba. Amit az anyja megígért, az neki szentírás. Abba beleéli magát, s nem bánja, ha vasárnap olyan orkán dúl is, hogy fákat dönt ki a szél, ô menni és menni akar.
De hát ez a jó, hogy ennyire bízik bennünk. Hogy ennyire biztos benne: mi nem játszunk a szavunkkal. Van egy szívbéli barátnôje, tôle is ezt várja el. Harmadik éve egy osztályba jár-nak, de csak tavaly kötöttek ki – alighanem véglegesen – egy-más mellett. Addig több barátot végigpróbálgattak, így jöttek rá végre, hogy legeslegjobban egymásban bízhatnak.
Nagy szó ez. Te is tudod, hogy a gyerekek egymás közt sokat füllentgetnek, szívesen becsapják, lóvá teszik egymást.
Sokszor nem is rosszindulatból, csak viccbôl. Ki is csalnak egymástól sok mindent. „Add nekem a radírod, a filctollad, a jelvényed, a pénzed, a nemtudommid, add nekem, és én majd hozok neked...” – és aztán nem hoz semmit. Vagy mást hoz, valami kevesebbet érô dolgot.
Mondom, mindennapi eset ez a gyerekek között, de ebbôl csak életrevalóságot tanulnak. Nemcsak a becsapók, a becsa-pottak is. Elôbb-utóbb ôk is rájönnek, milyen ez a világ, s hogyan kell viselkedni benne, hogy az ember rajta ne veszít-sen. Hogy mást ne mondjak: olyan barátokat, barátnôket kell mégis gyakran nála kellett lennie. Neki mondta egyszer:
„Nagymami, ha nekem szárnyam volna, kiröpülnék az abla-kon, titeket itthagynálak, úgy röpülnék haza Csornára.”
Egy gyereknek a természetes állapota mégsem ez. Sokkal inkább a legközelebbi hozzátartozói iránt érzett mélységes bizalom. Apának, anyának lenni nem utolsósorban ezért ér-demes, mert akkor hosszú évekig lubickolhat az ember ebben a bizalomban, gyerekeinek abban a töretlen hitében, hogy szülei ôneki csak jót akarnak, ezért minden baj elôl hozzájuk menekülhet, minden veszedelem elôl hozzájuk futhat.
Már aki kegyetlen ütlegekkel, olcsó hazugságokkal és egye-bekkel el nem vesztegeti ezt a bizalmat. Sem mértéktelen ivás-sal, melytôl hol dühödt oroszlánná válik, hol sárban fetrengô disznóvá, saját gyerekeinek a szeme láttára.
Az az ötéves kislány is, akirôl szó volt, megvetôen mondta az apjáról: „Ha a vitrinolajnak borszaga vagy pálinkaszaga volna, még azt is meginná!” Nyilván az anyjától hallotta ezt a felnôt-tes mondást, de mivel nem értette, mi az a vitriol, abból az ô száján már vitrinolaj lett.
Szomorúan koravének sokszor ezek az alkoholista családban élô gyerekek. Hát még ha az anyjuk is iszik, mert az sem ritka!
Ôk, szegények, sohasem kóstolhatnak bele abba a tökéletes bizalomba, amelyre pedig minden gyerekszív kész, csak meg ne csalják, csak idd elôtt ki ne ábrándítsák.
Mikor kicsik voltak a gyerekeim, gyakran dobáltam föl ôket a levegôbe. Kacagva röpültek föl a magasba, majdnem a mennyezetig. Soha nem féltek, tudták, hogy elkapom ôket.
Minden földobásban benne volt annak az ígérete is, hogy a karomban kötnek ki, s ez elégnek is látszott a teljes biztonság-hoz és boldogságbiztonság-hoz. Máskor a szekrény tetejérôl ugrattam ôket az ölembe, megint máskor azt játszottuk, hogy kifeszített testtel hanyatt vágták magukat, s tarkójukkal estek bele az én visszájáról összekulcsolt két kezembe. Megunhatatlan mulat-ságok voltak ezek. Ha egyszer megijednek, hogy el is ejthe-tem ôket, mindennek vége. De kiben bíztak volna, ha nem bennem?
órák alatt vele levelez... Miért estek ezek most egyszerre olyan betegesen nagy barátságba egymással?
Pedzettem már, mindjárt e könyv elejetájt, miféle törvény telik be ilyenkor rajtatok. Hogy aki kezd magabiztos nagygye-rekbôl félszeg kis fiókfelnôtté válni, annak mérhetetlen nagy szüksége van rá, hogy el-el- húzódhasson az igazi felnôttek körébôl. Ôközöttük folyton a saját idétlenségének a kínjait érzi. Növekvô testével sem tud még mit kezdeni, csetlik és botlik, balkezeskedik és ballábaskodik, döglik és tehetetlen-kedik. A szava is el-elakad, mondaná a magáét, de belezavaro-dik, nagyokat nyög és nyel, hebeg és dadog. Folyton úgy érzi, hogy szégyellnie kell valamit, fôleg a saját magában ébredezô férfit, illetve nôt, az ôszámára eddig ismeretlen testi jeleivel a serdülésnek, és a lelki jelekkel is persze, a kívánságokkal és kíváncsiságokkal, az álmokkal és ábrándokkal, amiknek a csá-bító íze mindig újra megkeseredik a szájában, megint csak a szorongató szégyen miatt...
Nem, ilyenkor nincs más menekvés, mint olyan társakra ta-lálni, akik nem éreztetik fensôbbségüket, nem nyomják agyon az embert a puszta létükkel, akiktôl nem áll el se a lélegzete, se a szava, akiktôl nem kell még a zavarodott tekintetét is rej-tegetnie, mint a szigorúan fürkészô felnôttszemek elôl.
Ilyesfélékrôl, mondom, már beszéltünk, de arról még nem, hogy ezek a kiskamasz- és csitribarátságok a bizalom iskolái is.
Az elsô próbái annak, hogy olyanokkal, akikhez vér szerint sem-mi közöd, akik sohasem voltak családod tagjai, éppoly mélysé-ges bizalom fûzhet össze, mint kicsikorodban a szüleiddel.
Remélem, Te nem maradtál ki ebbôl. Mert aki ebbe nem kóstol bele, az olyasformán jár, mint aki írni-olvasni sem tud még rendesen, de már a magasabb osztályok tanulnivalóival kell küszködnie.
Ez a magasabb osztály a serdülés idején: a szerelmi ügyek-bajok, a fiú-lány kapcsolatok próbatétele.
Barátot a baráthoz, barátnôt a barátnôhöz a gyerekkoron túl már valami szerelemféle is fûz. Még azt sem mondhatnám, hogy valami egészen légies szerelem: tetszenek ôk egymás-választania, akiknek minden szavára építhet. Az igazi
barát-sággal – ezt minden gyerek tudja és számon tartja – semmiféle átejtés nem fér össze. A jól megválasztott, hûséges barátok a legfixebb pontjai ennek a nehezen kiismerhetô, csalódásokkal teli világnak. Ha senkire, de órájuk számítani lehet.
Te nem így érzed?
Dehogynem! Ha van barátod – illetve barátnôd így kell érezned, különben miért ragaszkodnál hozzá? Miért osztanád meg vele szíved titkait? Azért, hogy kifosszon? Azért, hogy egyszer röhögve otthagyjon, s amiket bizalmasan elsusogtál neki, hangos szóval másoknak beszélje ki?
Nem, a barát ott kezdôdik, hogy éppoly nyugodtan rábíz-hatod magad, mint apádra hajdanán, mikor kiskölyökként a levegôbe dobált. Hogy tudhatod: nem csap be, nem ver át.
Akár az életed is rábízhatnád.
Enélkül nincs valamirevaló barátság, se gyerek-, se felnôtt-, se öregkorban. De legjobban, legeslegjobban a serdülôfélben lévô fiatalok vágynak ilyen barátnôre, barátra. A család mé-hébôl kifelé tartó életüknek ez az elsô veszélyes vizsgája: rá tudják-e ruházni másra azt az eredendô nagy-nagy bizalmat, amit csecsemôkoruk óta szívtak magukba a szüleik mellett? S akire ráruházzák, azt jól választják-e meg?
Te nem is érezted tán ezt veszélyes vizsgának. Magad sem igen tudtad, hogyan s miként, de lett valakid, akivel jó volt – s talán még most is jó – sülve-fôve együtt lenned, együtt üldö-gélned, együtt ácsorognod, együtt tekeregned, s kilométer-hosszúakat beszélgetned. Máskor meg egy szemvillanásból is megértenetek egymást. Vagy ki nem fogynotok a közös nagy nevetni-, kacagni-, röhögnivalókból, még ha úgy néznek is rá-tok mások, mint a háborodottakra.
Szüleid sem biztos, hogy értik, mire kell az ô fiuknak olyan borzasztó nagyon az a másik fiú, az ô lányuknak az a másik lány, aki miatt ôrájuk már-már ügyet sem vet, folyton vele súg-búg, vele locsog-fecseg, vele ábrándozik, vele tervezget, vele titkolódzik, vele bujkál, vele lófrál, vele talál ki mások számára tökéletesen érthetetlen szavakat, jeleket, iskolában az
órák alatt vele levelez... Miért estek ezek most egyszerre olyan betegesen nagy barátságba egymással?
Pedzettem már, mindjárt e könyv elejetájt, miféle törvény telik be ilyenkor rajtatok. Hogy aki kezd magabiztos nagygye-rekbôl félszeg kis fiókfelnôtté válni, annak mérhetetlen nagy szüksége van rá, hogy el-el- húzódhasson az igazi felnôttek körébôl. Ôközöttük folyton a saját idétlenségének a kínjait érzi. Növekvô testével sem tud még mit kezdeni, csetlik és botlik, balkezeskedik és ballábaskodik, döglik és tehetetlen-kedik. A szava is el-elakad, mondaná a magáét, de belezavaro-dik, nagyokat nyög és nyel, hebeg és dadog. Folyton úgy érzi, hogy szégyellnie kell valamit, fôleg a saját magában ébredezô férfit, illetve nôt, az ôszámára eddig ismeretlen testi jeleivel a serdülésnek, és a lelki jelekkel is persze, a kívánságokkal és kíváncsiságokkal, az álmokkal és ábrándokkal, amiknek a csá-bító íze mindig újra megkeseredik a szájában, megint csak a szorongató szégyen miatt...
Nem, ilyenkor nincs más menekvés, mint olyan társakra ta-lálni, akik nem éreztetik fensôbbségüket, nem nyomják agyon az embert a puszta létükkel, akiktôl nem áll el se a lélegzete, se a szava, akiktôl nem kell még a zavarodott tekintetét is rej-tegetnie, mint a szigorúan fürkészô felnôttszemek elôl.
Ilyesfélékrôl, mondom, már beszéltünk, de arról még nem, hogy ezek a kiskamasz- és csitribarátságok a bizalom iskolái is.
Az elsô próbái annak, hogy olyanokkal, akikhez vér szerint sem-mi közöd, akik sohasem voltak családod tagjai, éppoly mélysé-ges bizalom fûzhet össze, mint kicsikorodban a szüleiddel.
Remélem, Te nem maradtál ki ebbôl. Mert aki ebbe nem kóstol bele, az olyasformán jár, mint aki írni-olvasni sem tud még rendesen, de már a magasabb osztályok tanulnivalóival kell küszködnie.
Ez a magasabb osztály a serdülés idején: a szerelmi ügyek-bajok, a fiú-lány kapcsolatok próbatétele.
Barátot a baráthoz, barátnôt a barátnôhöz a gyerekkoron túl már valami szerelemféle is fûz. Még azt sem mondhatnám, hogy valami egészen légies szerelem: tetszenek ôk egymás-választania, akiknek minden szavára építhet. Az igazi
barát-sággal – ezt minden gyerek tudja és számon tartja – semmiféle átejtés nem fér össze. A jól megválasztott, hûséges barátok a legfixebb pontjai ennek a nehezen kiismerhetô, csalódásokkal teli világnak. Ha senkire, de órájuk számítani lehet.
barát-sággal – ezt minden gyerek tudja és számon tartja – semmiféle átejtés nem fér össze. A jól megválasztott, hûséges barátok a legfixebb pontjai ennek a nehezen kiismerhetô, csalódásokkal teli világnak. Ha senkire, de órájuk számítani lehet.