Ez az, amitôl a falra másztok. Amikor elkezdi mondani apátok, anyátok, nagyapátok, nagyanyátok, hogy bezzeg az ô idejében! Akkor még nem ilyenek voltak a fiúk, nem ilyenek voltak a lányok.
Nekem is mondták már ezt a magam ifjúkorában. Egy nya-láb folyóiratot vittem például köttetni Gyenéékhez, akiknek egy kis papírboltjuk volt az öreg gimnázium épületében, de emellett – a hátsó helyiségben – könyvkötéssel is foglalkoztak.
Talán egy kicsit szelesen nyitottam az ajtót, talán nem köszön-tem elég hangosan, elég az hozzá, hogy az öreg Gyene bácsi nem találta elég illendônek a viselkedésemet.
Ott volt a legkisebb fia is – nyolcadik gim-nazista –, akit én kisdiák létemre szó nélkül letegeztem beszélgetés köz-ben. Akkor aztán az is rákezdte:
az ô korában nem volt rá eset, hogy kisdiákok felsôsöket te-gezzenek. Ô minden nagydiá-kot magázott, kivétel nélkül.
Nem szerettem ezt a kitaní-tást, de békésen tûrtem, nem szóltam rá egy szót sem. Az én idômben az ilyesmit még tûrni illett. De talán ez is hoz-zájárult ahhoz, hogy a boltocs-ka gazdáját – a nagydiák bicegô ból beszélsz velük komoly dolgokról, többnyire csak nyögsz,
nyelsz, megkukulsz. Ezért is társalogsz velük így magadban:
ilyenkor pontosan tudod, mirôl mit kellene mondanod.
És magaddal is vannak persze elszámolnivalóid. Nem vagy már olyan kiegyensúlyozott, egylelkû lény, mint boldogult gyerekkorodban. Addig egy valaki voltál, most két valaki let-tél: egy testi vágyakkal teli valaki és egy másik, aki ezt restelli.
Vagy Te nem így vagy vele? Én bizony így voltam – tizen-három-tizennégy-tizenöt éves koromban – s rettentô sokat kínlódtam.
Nem volt, aki megértsen. Amíg egy olyan barátra nem talál-tam, akivel nemcsak pingpongozni, sakkozni, focizni, fejelni, csavarogni lehetett, hanem vallani is egymásnak: kibeszélni titkos fájdalmainkat, félelmeinket, vágyainkat és szégyenein-ket.De még akkor is jólesett naponta egy-két órácskát egyedül lennem, s elrendezgetnem magamban a mindig újra meggyûlô összevisszaságot.
Még tán a felnôtteknek is nagy szükségük volna erre. De ôk többnyire csak futnak, rohannak, verejtékeznek, vitatkoznak, veszekednek, gyôzködnek, panaszkodnak – s kevesen keresik közülük azt a külsô-belsô csöndet, amely pedig megfizethe-tetlen alkalma az emberi eszmélkedésnek.
Hogy tudnak még rád is haragudni, amiért látszólag cél nélkül üldögélsz, heversz vagy kószálsz. Pedig Te érzed, hogy szükséged van rá. Annyi minden jut az eszedbe, száll a szíved-re, ami máskor soha.
„Hagyjatok békén! Hagyjatok békén!” – kiáltanád, ha mer-néd. De bekapcsolod inkább a rádiót, az üvöltsön helyetted, s magad elé veszed valamelyik tankönyvedet. Jártatod a szemed a sorokon, úgy csinálsz, mintha tanulnál.
Talán sikerül is tanulnod valamit. Bár a szüleid nem nagyon hiszik. Néznek rád szomorúan, ha ugyan nem mérgesen: hogy lehetsz így elvadulva?
Jaj, ha meg tudnád egyszer magyarázni nekik, hogy nem vagy Te olyan elvetemült, vad alak, sem olyan félnótás fickó,
mint amilyennek a maguk szigorú szemével látnak! Vagy ha legalább azt megértenék, hogy Te már egy kicsit sem vagy gyerek!
Úgy megmondanád nekik: „Köszönöm, hogy törôdtök ve-lem, de már ne úgy szeressetek, ahogy eddig szerettetek. S ha nekem jólesik egyedül lennem, magamban merengenem, hagyjatok engem békén, hagyjatok békén, hagyjatok békén!”
BEZZEG AZ ÉN IDÔMBEN!
Ez az, amitôl a falra másztok. Amikor elkezdi mondani apátok, anyátok, nagyapátok, nagyanyátok, hogy bezzeg az ô idejében! Akkor még nem ilyenek voltak a fiúk, nem ilyenek voltak a lányok.
Nekem is mondták már ezt a magam ifjúkorában. Egy nya-láb folyóiratot vittem például köttetni Gyenéékhez, akiknek egy kis papírboltjuk volt az öreg gimnázium épületében, de emellett – a hátsó helyiségben – könyvkötéssel is foglalkoztak.
Talán egy kicsit szelesen nyitottam az ajtót, talán nem köszön-tem elég hangosan, elég az hozzá, hogy az öreg Gyene bácsi nem találta elég illendônek a viselkedésemet.
Ott volt a legkisebb fia is – nyolcadik gim-nazista –, akit én kisdiák létemre szó nélkül letegeztem beszélgetés köz-ben. Akkor aztán az is rákezdte:
az ô korában nem volt rá eset, hogy kisdiákok felsôsöket te-gezzenek. Ô minden nagydiá-kot magázott, kivétel nélkül.
Nem szerettem ezt a kitaní-tást, de békésen tûrtem, nem szóltam rá egy szót sem. Az én idômben az ilyesmit még tûrni illett. De talán ez is hoz-zájárult ahhoz, hogy a boltocs-ka gazdáját – a nagydiák bicegô ból beszélsz velük komoly dolgokról, többnyire csak nyögsz,
nyelsz, megkukulsz. Ezért is társalogsz velük így magadban:
ilyenkor pontosan tudod, mirôl mit kellene mondanod.
És magaddal is vannak persze elszámolnivalóid. Nem vagy már olyan kiegyensúlyozott, egylelkû lény, mint boldogult gyerekkorodban. Addig egy valaki voltál, most két valaki let-tél: egy testi vágyakkal teli valaki és egy másik, aki ezt restelli.
Vagy Te nem így vagy vele? Én bizony így voltam – tizen-három-tizennégy-tizenöt éves koromban – s rettentô sokat kínlódtam.
Nem volt, aki megértsen. Amíg egy olyan barátra nem talál-tam, akivel nemcsak pingpongozni, sakkozni, focizni, fejelni, csavarogni lehetett, hanem vallani is egymásnak: kibeszélni titkos fájdalmainkat, félelmeinket, vágyainkat és szégyenein-ket.De még akkor is jólesett naponta egy-két órácskát egyedül lennem, s elrendezgetnem magamban a mindig újra meggyûlô összevisszaságot.
Még tán a felnôtteknek is nagy szükségük volna erre. De ôk többnyire csak futnak, rohannak, verejtékeznek, vitatkoznak, veszekednek, gyôzködnek, panaszkodnak – s kevesen keresik közülük azt a külsô-belsô csöndet, amely pedig megfizethe-tetlen alkalma az emberi eszmélkedésnek.
Hogy tudnak még rád is haragudni, amiért látszólag cél nélkül üldögélsz, heversz vagy kószálsz. Pedig Te érzed, hogy szükséged van rá. Annyi minden jut az eszedbe, száll a szíved-re, ami máskor soha.
„Hagyjatok békén! Hagyjatok békén!” – kiáltanád, ha mer-néd. De bekapcsolod inkább a rádiót, az üvöltsön helyetted, s magad elé veszed valamelyik tankönyvedet. Jártatod a szemed a sorokon, úgy csinálsz, mintha tanulnál.
Talán sikerül is tanulnod valamit. Bár a szüleid nem nagyon hiszik. Néznek rád szomorúan, ha ugyan nem mérgesen: hogy lehetsz így elvadulva?
Jaj, ha meg tudnád egyszer magyarázni nekik, hogy nem vagy Te olyan elvetemült, vad alak, sem olyan félnótás fickó,
szérût járni, vagy nagy vadászként a puskát a vállára vetni: ez a kép már egy elég mindennapi embert mutatott, aki – mint írta – „sokat veszített a szememben”. Akárcsak a nagymamája, sovány, ráncos arcával, kiégett szemével, vagy öregedô házi-tanára, aki egy nap vörös parókát tett a kopasz fejére, s ettôl
„olyan furcsának és nevetségesnek tûnt, hogy csodálkoztam, miért nem vettem ezt észre elôbb”.
„A lányok és köztünk is valami láthatatlan válaszfal jelent meg;
nekik is, nekünk is megvoltak a titkaink...”
Igen, ezek örök jelenségek, minden nemzedékben újra is-métlôdôk. Ahogy az is, amit így fejezett ki az író: „Természettôl szégyenlôs voltam, de szégyenlôsségemet még fokozta meggyôzôdé-sem, hogy rút is vagyok... S szent hitem, hogy egy ember fejlôdés-irányára semminek sincs olyan döntô befolyása, mint a külsejének;
nem is annyira magának a külsônek, mint a meggyôzôdésnek, hogy vonzó vagy nem vonzó.”
Vannak – ahogy mindig voltak – fiúk, lányok, akik szeren-csések e tekintetben: magukat szépnek látók, vonzónak érzôk.
De társaik legtöbbjét keserû kétségek emésztik, fôleg ha test-vérükkel vagy másvalakivel összehasonlítva, ôk csúnyábbnak, esetlenebbnek vélik magukat.
Tolsztoj is pontosan így járt a bátyjával, a nála alig egy év-vel idôsebb, de jóval magasabb, nyúlánkabb Vologyával. „Ô mindenben fölöttem állt: szórakozásban, tanulásban, vitákban, vi-selkedni tudásban, s mindez eltávolított tôle, számomra érthetet-len erkölcsi szenvedésbe merített.” Ó, mennyire rólam szól ez!
Nekem is volt egy ilyen bátyám, akinek életem egy gyászos pillanatában még ollót is vágtam a lába szárába, annyira nem bírtam elviselni, hogy nincs semmi, de semmi, amiben ne vol-na különb nálam.
Pedig az érzésre, amely akkor bennem élt, nem illik a szó:
gyûlölet. Még az sem: féltékenység. Reménytelen voltam in-kább, látván, hogy olyasvalaki jár elôttem, akit én soha nem érhetek utol. Még ezt sem fogalmaztam meg magamban ilyen világosan. Csak gomolyogtak bennem az indulatok: csodálat és irigység, düh és elkeseredés.
bátyját –, aki a cégtáblára helyspórolásból e. Gyene Gusztáv-nak írta ki magát, egyetlen betûvel jelezve, hogy ô eketyukodi Gyene, ettôl fogva különös örömmel hívtam a háta mögött Egyen-e Gusztávnak. Igaz, ebben az olcsó tréfában testvéreim is osztoztak. – Egyen-e Gusztáv?! – kiáltotta valamelyikünk.
Mire fölharsant a kórus: – Ne egyen! – Ezt a kérdés-felele-tet nem untuk el aztán akár tízszer egymásután megismétel-ni. – Egyen-e Gusztáv? – Ne egyen! – Egyen-e Gusztáv? – Ne egyen! – S röhhentettünk akkorákat, hogy a könnyünk majd kicsordult.
Ajaj, most elszóltam magam. Még hogy csúfolódtunk! Még hogy röhécseltünk! El ne hidd! Az én idômben mi olyan ko-molyak voltunk, serdülôiéiben lévô fiatalok, mint a vakbél-gyulladás. Az meg aztán eszünkbe nem jutott volna, hogy tisztes felnôtteket pimaszul kinevessünk.
Látod, ez a baj, hogy sok felnôtt ebbe ôszintén beleéli ma-gát. Ô nem volt ilyen, mint ezek. Az ô idejében ilyesmi nem létezett.
Sok minden csakugyan nem létezett. De hogy mi jobbak let-tünk volna nálatok? Aligha.
A világ, az sokban más volt, s benne mi sem egészen olya-nok, mint a mai fiatalok. De nem is egészen másmilyenek. S jobbak biztos nem.
A leghitelesebb híradást az irodalomból olvashatod ki ezek-rôl – és a még régibb – idôkezek-rôl. S akkor már Te is lemérheted, mik a valódi és mik a vélt különbségek.
Nekem is kedves olvasmányom például a Gyermekkor, ser-dülôkor, ifjúság, amelyben Tolsztoj vall a saját fiatalkoráról. S hiába volt ô orosz grófi csemete, jómagam meg magyar vidéki papfi, minduntalan érzem – túl sorsunk soknémû különbözô-ségén – az azonos életkorral járó összecsengéseket.
Ô is pontosan emlékszik rá, mikor kezdett elôször nem gyermeki szemmel nézni az apjára és más felnôttekre. Még mindig elfogódott volt egy kicsit az apja iránt, de ahogy most látta a sztarosztáival, ispánjaival veszôdni – házikön-tösben vagy kihajtott gallérú ingben –, vagy jó gazdaként a
szérût járni, vagy nagy vadászként a puskát a vállára vetni: ez a kép már egy elég mindennapi embert mutatott, aki – mint írta – „sokat veszített a szememben”. Akárcsak a nagymamája, sovány, ráncos arcával, kiégett szemével, vagy öregedô házi-tanára, aki egy nap vörös parókát tett a kopasz fejére, s ettôl
„olyan furcsának és nevetségesnek tûnt, hogy csodálkoztam, miért nem vettem ezt észre elôbb”.
„A lányok és köztünk is valami láthatatlan válaszfal jelent meg;
nekik is, nekünk is megvoltak a titkaink...”
Igen, ezek örök jelenségek, minden nemzedékben újra is-métlôdôk. Ahogy az is, amit így fejezett ki az író: „Természettôl szégyenlôs voltam, de szégyenlôsségemet még fokozta meggyôzôdé-sem, hogy rút is vagyok... S szent hitem, hogy egy ember fejlôdés-irányára semminek sincs olyan döntô befolyása, mint a külsejének;
nem is annyira magának a külsônek, mint a meggyôzôdésnek, hogy vonzó vagy nem vonzó.”
Vannak – ahogy mindig voltak – fiúk, lányok, akik szeren-csések e tekintetben: magukat szépnek látók, vonzónak érzôk.
De társaik legtöbbjét keserû kétségek emésztik, fôleg ha test-vérükkel vagy másvalakivel összehasonlítva, ôk csúnyábbnak, esetlenebbnek vélik magukat.
Tolsztoj is pontosan így járt a bátyjával, a nála alig egy év-vel idôsebb, de jóval magasabb, nyúlánkabb Vologyával. „Ô mindenben fölöttem állt: szórakozásban, tanulásban, vitákban, vi-selkedni tudásban, s mindez eltávolított tôle, számomra érthetet-len erkölcsi szenvedésbe merített.” Ó, mennyire rólam szól ez!
Nekem is volt egy ilyen bátyám, akinek életem egy gyászos pillanatában még ollót is vágtam a lába szárába, annyira nem bírtam elviselni, hogy nincs semmi, de semmi, amiben ne vol-na különb nálam.
Pedig az érzésre, amely akkor bennem élt, nem illik a szó:
gyûlölet. Még az sem: féltékenység. Reménytelen voltam in-kább, látván, hogy olyasvalaki jár elôttem, akit én soha nem érhetek utol. Még ezt sem fogalmaztam meg magamban ilyen világosan. Csak gomolyogtak bennem az indulatok: csodálat és irigység, düh és elkeseredés.
bátyját –, aki a cégtáblára helyspórolásból e. Gyene Gusztáv-nak írta ki magát, egyetlen betûvel jelezve, hogy ô eketyukodi Gyene, ettôl fogva különös örömmel hívtam a háta mögött Egyen-e Gusztávnak. Igaz, ebben az olcsó tréfában testvéreim is osztoztak. – Egyen-e Gusztáv?! – kiáltotta valamelyikünk.
Mire fölharsant a kórus: – Ne egyen! – Ezt a kérdés-felele-tet nem untuk el aztán akár tízszer egymásután megismétel-ni. – Egyen-e Gusztáv? – Ne egyen! – Egyen-e Gusztáv? – Ne egyen! – S röhhentettünk akkorákat, hogy a könnyünk majd kicsordult.
Ajaj, most elszóltam magam. Még hogy csúfolódtunk! Még hogy röhécseltünk! El ne hidd! Az én idômben mi olyan ko-molyak voltunk, serdülôiéiben lévô fiatalok, mint a vakbél-gyulladás. Az meg aztán eszünkbe nem jutott volna, hogy tisztes felnôtteket pimaszul kinevessünk.
Látod, ez a baj, hogy sok felnôtt ebbe ôszintén beleéli ma-gát. Ô nem volt ilyen, mint ezek. Az ô idejében ilyesmi nem létezett.
Sok minden csakugyan nem létezett. De hogy mi jobbak let-tünk volna nálatok? Aligha.
A világ, az sokban más volt, s benne mi sem egészen olya-nok, mint a mai fiatalok. De nem is egészen másmilyenek. S jobbak biztos nem.
A leghitelesebb híradást az irodalomból olvashatod ki ezek-rôl – és a még régibb – idôkezek-rôl. S akkor már Te is lemérheted, mik a valódi és mik a vélt különbségek.
Nekem is kedves olvasmányom például a Gyermekkor, ser-dülôkor, ifjúság, amelyben Tolsztoj vall a saját fiatalkoráról. S hiába volt ô orosz grófi csemete, jómagam meg magyar vidéki papfi, minduntalan érzem – túl sorsunk soknémû különbözô-ségén – az azonos életkorral járó összecsengéseket.
Ô is pontosan emlékszik rá, mikor kezdett elôször nem gyermeki szemmel nézni az apjára és más felnôttekre. Még mindig elfogódott volt egy kicsit az apja iránt, de ahogy most látta a sztarosztáival, ispánjaival veszôdni – házikön-tösben vagy kihajtott gallérú ingben –, vagy jó gazdaként a
– Menj innen! Most azonnal menj ki innen, vagy beléd vá-gom! Nem érted? Menj ki!
Nem félt még akkor sem. Csak abban a pillanatban fordult meg, mikor már látta, hogy röpül az olló. Hegyével épp az egyik lábikrájába állt bele. Hosszúnadrág volt rajta, azon át-szúródva ütött egy elég mély sebet.
Még akkor sem jött nekem, hogy összevissza verjen, rug-dosson. Magamtól futottam el, vetettem el magam az ágya-mon, temettem két tenyerembe az arcom, s próbáltam könnyeket kidörzsölni a szemembôl, hogy érezhessem: én vagyok, igen, én vagyok a sajnálatraméltó, én vagyok a sze-rencsétlen, nem ô.
Késôbb sem állt bosszút. Fölényével ez nem fért össze.
Pontosan úgy jártam vele, mint Tolsztoj a maga bátyjával, aki képes volt még aznap békét kínálni neki, sôt bocsánatot kér-ni tôle. Igaz, hogy éppen ezzel okozta öccsének – akaratlanul is – a legnagyobb megaláztatást.
Hát nem örök dolgok ezek? Vagy az, ahogy a kiskamasz Tolsztoj a nála több mint tíz évvel idôsebb Masa után leskel?
Vagy az, ahogy vele nagyjából egykorú fiúkkal, lányokkal ját-szik, s iszonyúan szeretné, ha Szonyecska ôt választaná párjá-nak, de nem, annak Szerjozsa kell, aki nem olyan félszeg, nem olyan gyáva, s mikor a játék az ô javára fordul, nem az arcára ejt a lánynak egy könnyed kis puszit, hanem egyenest belecsó-kol a rózsás kis szájába.
Amíg ember az ember, vágyak ûzik és fájdalmak kínozzák. S aki a kamaszkor éveit éli át, az még sokkal ûzöttebb és kínzot-tabb másoknál.
A kis Tolsztoj is eljut odáig, hogy mikor új házitanára – egy pökhendi francia fiatalember – mások füle hallatára virgáccsal fenyegeti, minden elfojtott fájdalma kitör belôle:
„A vér szokatlan hevesen tódult a szívemre; éreztem, milyen erô-sen dobog, arcomból hogy fut le a szín, ajkam egész önkéntelen hogy kezd rángatózni. Félelmetes lehettem abban a pillanatban, mert St.-Jeröme, tekintetemet elkerülve, gyorsan odajött hozzám, s el-kapta a karom; de alig éreztem meg keze érintését, olyan rosszul Tolsztoj zseniálisan fogalmazta meg, hogyan áll be az a
lel-kiállapot, amikor elhomályosul az agy, s fölülkerekednek az indulatok. Neki is voltak ilyen percei.
Egyszer például Vologya észrevette, hogy akkoriban buzgón gyûjtögetett csecsebecséi közül öccse összetört egy sokszínû üvegcsét.
„– Nagyon kérlek, ne merj többé a dolgaimhoz nyúlni – mondta ô, miközben az eltört üvegcse darabkáit összeállítgatta, s elkeseredet-ten nézegette.
– Ne vezényelgess, kérlek – feleltem én. – Eltörtem, hát eltörtem;
mit kell itt sokat beszélni?
És elmosolyodtam, noha egyáltalán nem volt kedvem mosolyogni.
– Igen, neked semmi, nekem azonban valami – folytatta Vologya azzal a vállrándítással, amelyet papától örökölt. – Eltörte, s még ne-vet, ebadta, kiállhatatlan kisfiú!
– Én kisfiú vagyok, te meg nagy, de ostoba.
– Nem szándékszom veszekedni veled – mondta Vologya, könnye-dén odébblökve. – Takarodj.
– Ne lökdöss!
– Takarodj!
– Mondom, ne lökdöss!
Vologya kézen fogott, s el akart vonszolni az asztaltól; én azonban már végsôkig voltam ingerelve, elkaptam az asztal lábát, és fölbo-rítottam. – Most nesze! – s a porcelán- és kristálydíszek csörömpölve röpültek a padlóra.”
Én is így kaptam valahogy a magam dührohamát. Volt a laká-sunknak egy nagy szobája, ott állt Balázs bátyám az ebédlôasz-tal túlsó sarkánál, én az innensônél, s ô szokott fölényével, de minden indulat nélkül beszélt velem. Nem is értette, számára tökéletesen érthetetlen volt, miért dühödtem úgy föl rövid vi-tánkon, amit már nem is tudom, mirôl folytattunk. S az még érthetetlenebb volt, hogy – életemben elôször – az erôszak eszközével fordultam vele szembe. Nem emlékszem, hogy ô engem valaha megvert, vagy más módon bántott volna. Most mégis átrohantam a szomszéd szobába, fölkaptam egy nagy ollót, s ráordítottam az ajtóból:
– Menj innen! Most azonnal menj ki innen, vagy beléd vá-gom! Nem érted? Menj ki!
Nem félt még akkor sem. Csak abban a pillanatban fordult meg, mikor már látta, hogy röpül az olló. Hegyével épp az egyik lábikrájába állt bele. Hosszúnadrág volt rajta, azon át-szúródva ütött egy elég mély sebet.
Még akkor sem jött nekem, hogy összevissza verjen, rug-dosson. Magamtól futottam el, vetettem el magam az ágya-mon, temettem két tenyerembe az arcom, s próbáltam könnyeket kidörzsölni a szemembôl, hogy érezhessem: én vagyok, igen, én vagyok a sajnálatraméltó, én vagyok a sze-rencsétlen, nem ô.
Késôbb sem állt bosszút. Fölényével ez nem fért össze.
Pontosan úgy jártam vele, mint Tolsztoj a maga bátyjával, aki képes volt még aznap békét kínálni neki, sôt bocsánatot kér-ni tôle. Igaz, hogy éppen ezzel okozta öccsének – akaratlanul is – a legnagyobb megaláztatást.
Hát nem örök dolgok ezek? Vagy az, ahogy a kiskamasz Tolsztoj a nála több mint tíz évvel idôsebb Masa után leskel?
Vagy az, ahogy vele nagyjából egykorú fiúkkal, lányokkal ját-szik, s iszonyúan szeretné, ha Szonyecska ôt választaná párjá-nak, de nem, annak Szerjozsa kell, aki nem olyan félszeg, nem olyan gyáva, s mikor a játék az ô javára fordul, nem az arcára ejt a lánynak egy könnyed kis puszit, hanem egyenest belecsó-kol a rózsás kis szájába.
Amíg ember az ember, vágyak ûzik és fájdalmak kínozzák. S aki a kamaszkor éveit éli át, az még sokkal ûzöttebb és kínzot-tabb másoknál.
A kis Tolsztoj is eljut odáig, hogy mikor új házitanára – egy pökhendi francia fiatalember – mások füle hallatára virgáccsal fenyegeti, minden elfojtott fájdalma kitör belôle:
„A vér szokatlan hevesen tódult a szívemre; éreztem, milyen erô-sen dobog, arcomból hogy fut le a szín, ajkam egész önkéntelen hogy kezd rángatózni. Félelmetes lehettem abban a pillanatban, mert St.-Jeröme, tekintetemet elkerülve, gyorsan odajött hozzám, s
„A vér szokatlan hevesen tódult a szívemre; éreztem, milyen erô-sen dobog, arcomból hogy fut le a szín, ajkam egész önkéntelen hogy kezd rángatózni. Félelmetes lehettem abban a pillanatban, mert St.-Jeröme, tekintetemet elkerülve, gyorsan odajött hozzám, s