Az új demarkációs vonallal tehát az ország védelmét rendkívüli mértékben megnehezítette, de a kormányzat lépései az év utolsó két hónapjában – mint ha ezt tudatosan tette volna – a védelem maradék esélyét is felszámolta.
Linder Béla hadügyminiszter november 1-jén egy rendeletet adott ki (1918.
évi 28 315/ehc) mely „leszerelési rendelet”-ként vált hírhedté. Ennek értelmében un. „leszerelési különítmények” alakultak, melyek a fegyveresen hazatérő alaku-latokat már a határon fogadták. A rendelet előírta az öt legfiatalabb korosztály fegyverben tartását, tehát az 1895 és 1900 között születettekre vonatkozott.
A rendeletnek az öt korosztály fegyverben tartására vonatkozó előírását vég-rehajtani azonban nem lehetett. A megbízhatóság határa ugyanis – amint ezt a gyakorlati tapasztalat is mutatta nyilvánvaló tényként – nem a korosztályok, hanem az egyes alakulatok között húzódott, alapvetően azok nemzetiségi ösz-szetételétől, és fegyelmi helyzetétől befolyásoltan. A sürgető időre tekintettel, az ország területére rendben, a fegyverzetét megtartva, parancsnokai vezetésével hazaérkező alakulatok fegyverben tartása, és a veszélyeztetett frontokra irányí-tása lett volna az észszerű és hatékony teendő.
November elején 21 hadosztály tartott hazafelé. Ezek – ha nem is minden alakulat volt hadra fogható – elégnek kellett volna lennie az ország védelme ér-dekében a legsürgetőbb feladatokra!
E helyett a hazaérkezők leszerelése történt meg. Lássunk példákat! Kratochvil Károly ezredes a Padovai fegyverszünet megkötésekor a 20. honvédhadosztály 39. dandárjának volt a parancsnoka. A dandárhoz a meghatározó módon ma-gyar legénységből álló 3. Debreceni, és a 4. Nagyváradi ezred tartozott. A ha-dosztály vezetése november 4-én a legrövidebb időn belüli hazatérésről döntött, hogy a hadosztály a veszélyeztetett határok védelmében vehessen részt.
A bevagonírozás rendben megtörtént, az alakulatok elindultak hazafelé.
Kratochvil e közben már Budapestre érkezett, egyrészt, hogy a hadosztály meg-érkezését előkészítse, ugyanakkor a hadügyminisztériumban felajánlotta, hogy a 4. ezredet vezényeljék a veszélyeztetett cseh határ védelmére, azt ugyanis erre alkalmasnak tartja.
E helyett a hazaérkező ezredeket a békeállomáshelyre irányították, ahol meg-történt a leszerelésük.
Álljunk meg itt. A csehek novemberben kezdik meg a Felvidék megszállását, de igen csekély számú, és gyatra harcértékű csapatokkal. Egy velük szemben megjelenő, front tapasztalatokkal rendelkező honvédezred akár megfordíthatta volna Észak-Magyarország sorsát.
A 38. honvéd hadosztályt, (emlékezzünk, ennek erdélyi ezredei jelentették ki még József főherceg előtt, hogy a szülőföldjük határait akarják védeni) miután kivonták a frontról először a Duna vonalához, majd a módosított parancs szerint, az erdélyi határra irányították. A hadosztályt azonban, miután Magyarországra érkezett, már a leszerelési rendelet értelmében leszerelendő alakulatként kezel-ték. Időközben ugyanis Károlyiék megkötötték a Belgrádi katonai konvenciót, melynek értelmében Erdély természetes határait – a Kárpátok vonalát, és annak hágóit – harc nélkül feladtuk, hiszen a demarkációs vonal a Maros folyó vonalá-val esett egybe. Nem volt már erdélyi határ. A székely katonáknak már nem volt mit védeniük…
A 11. honvéd lovas hadosztály négy, kizárólag magyarokból álló huszárez-redet foglalt magában. A hadosztály Hegedűs Pál vezérőrnagy parancsnok ve-zetésével zárt alakzatban, – ha kellett harcolva – teljes fegyverzetben érkezett a magyar határra.
Itt azonban már leszerelési parancs, leszerelési különítmény, féktelen agi-táció várta a huszárokat, ahogy sok más, fegyverrel, rendben hazaérkező sor-stársukat is.
Kiragadott példák ezek, de általánosságban elmondható, hogy a magyar alaku-latok rendben megérkeztek a határra. Ahogy Markó Árpád írja a Magyarország hadtörténete című, klasszikus munkájában: „a különböző harcterekről haza-vonuló ezredek ugyan túlnyomórészben tisztjeik vezetése alatt a magyar ha-tárig fegyelmezett katonás kötelékben érkeztek, bár útközben többször kellett jugoszláv bandák, és az átvonuló területeken garázdálkodó csőcselék között fegyveres kézzel maguknak utat nyitni, a Károlyi kormány azonban a visszatérő fegyveres magyar katonáktól való félelmében minden módon igyekezett a ha-zatérő ezredeket már a határon lefegyverezni, ...s hazavonuló csapatok elé lázító ügynököket küldött.”
A „lázító ügynökök” a leszerelő különítmények mellett „dolgozó” agitátorok voltak, akik (általában a Katonatanács nevében) azon hírekkel támadtak a kato-nákra, hogy a királyt „elzavarták” nincs többé hadsereg. Arra uszítottak, hogy ne engedelmeskedjenek a tisztjeiknek, hanem térjenek haza.
Károlyiék azonban már csapatoknak a határra érkezését is akadályozni töre-kedtek. Ahogy Kozma Miklós, – mint ekkor maga is az alakulatával hazatérő
hivatásos tiszt írja Összeomlás 1918–1919-ben című emlékezésében, hogy a magyar határ felé „gyalog, vonaton, lovon ahogy éppen lehet” hazafelé tartó magyar katonákat még a határhoz érkezésük előtt „horvátok ukránok lengyelek osztrákok csehek” akadályozták, akik a „magyar kormány megkeresését előmu-tatva” próbálkoztak a fegyverzet és hadianyag elvételével. A csapatok azonban erélyes parancsnokaik alatt átvágták magukat ezen akadályokon.
Ezek szerint, a magyar kormány a szétesett Monarchia romjain alakult, és hatóságként fellépő szervezeteket – nyilván: Nemzeti Tanácsokat – kereste meg annak érdekében, hogy azok fegyverezzék le a magyar katonákat. Lehet vajon a hazaárulást fokozni?
Rubint Dezső tábornok a háborút követően írt munkájában, a november végére a nyilvántartásba került leszereltek létszámát 563822 fő legénységi állo-mányban, és 16766 tisztben adja meg. Hozzáteszi azonban, hogy a züllesztés mi-att a hazatérő katonaság részben úgy széledt szét, hogy a nyilvántartásba vételük sem történhetett meg. Továbbá, a Belgrádi konvenció eredményeként póttest parancsnokságok kerültek a demarkációs vonal mögé, az illetékességi terüle-tüktől elszigetelten. Így a hozzájuk tartozó visszatérő legénységgel is megszakadt a kapcsolatuk. Sok hazatérő század, üteg, továbbá az egyes városok védelmére, szervezetlenül forgácsolódott szét.
December közepéig mintegy 1200000 katona jutott haza, és e hónapban telje-sen be is fejeződött a leszerelés. Kétségtelen, hogy ezen létszám nem tekinthető azonosnak a határvédelemre felhasználó létszámmal. A leszerelt katonák nyilván nem is voltak mind magyar nemzetiségűek. Azonban a fenti számból kiindulva, tekintetbe véve a nemzetiségi arányokat a közös hadseregen és a honvédségen belül, valamint azt, hogy a hazatérés rendben, a fegyverzetet megőrizve történt meg, nagyságrendben talán nem tévedve mondhatjuk tehát, hogy november elejétől legalább 400 000–500 000 magyar nemzetiségű, vagy Magyarországhoz lojális katona érkezett haza harcértékét megőrizve, és felhasználhatóan a hatá-rok védelmére.
Mintegy félmillió katona. Ennyien megmenthették volna Magyarországot.
November 8-án egyébként Linder Béla lemondott. Helyét Bartha Albert ve-zérkari alezredes foglalta el.
De térjünk vissza november elejére, közepére.
Délen láttuk mi történt. A románok már november 12-étől kezdődően át-lépték a határt a Moldva felőli szorosokon keresztül, és megkezdték az előre-nyomulást a demarkációs vonalhoz. Mielőtt azonban a magyar bakancsot öl-tött Román-királyságbeli katonák útját nyomon követnénk, lássuk mi történt november 8. napja – Károlyiék hazautazása – és november 13-a, a konvenció aláírása között – Erdélyben.