Miközben a Vittorio Venetoi csata, majd a fegyverszünet megkötése zajlott, otthon, Magyarországon sorsdöntő események történtek.
Október 16. napján utoljára ült össze az Országgyűlés. Wekerle Sándor miniszterelnök bejelentette, hogy miután Ausztria föderatív átalakulásra ké-szül, Magyarország számára is eljött az ideje, hogy a perszonálunió alapjára
helyezkedjen. Egyúttal kilátásba helyezte a Horvátországgal fennálló 1868-as kiegyezés revízióját is.
Ezt követően, a Függetlenségi 48-as Párt vezetőjeként Károlyi Mihály szólalt fel. Kijelentette, hogy a háborút ugyan elveszítettük, azonban fontos, hogy a
„békét ne veszítsük el”, és új külpolitikai orientációt – elsősorban a németekkel való szakítást – követelte. Beszélt általános, titkos választójogról, „demokratikus birtokpolitikáról” a nemzetiségi kérdés új módon való megközelítéséről, hogy az ország „integritása megóvassék”. Fenyegetődzött, hogy a nemzet a történte-kért felelősöket a vádlottak padjára fogja ültetni, és „ütött a leszámolás órája”.
Ekkor a Munkapárti (kormánypárti) képviselő közbekiáltott: „Ez Antant be-széd!” Ekkor a Károlyi-párti Lovászy Márton is közbekiabált: „Tessék tudomásul venni, hogy antantbarátok vagyunk!”
Óriási vihar tört ki. Röpködtek a „hazaárulók” „gazemberek” stb. kifejezések.
Az ülés 10 percre felfüggesztésre került.
A szünet után az ugyancsak Károlyihoz közel álló Fényes László szólalt fel, arról beszélve, hogy a katonaság nem kíván tovább harcolni, mire újra kitört a felháborodás. Báró Szurmay Sándor honvédelmi miniszter válasza szerint a fegyveres erők teljesíteni fogják a kötelességüket az esküjükhöz híven.
Még ezen a napon, az ülésről távozó Tisza Istvánnal szemben a „forradalmi szocialista” Lékai János egy eredménytelen merényletet követett el.
Az elfogott merénylő a kihallgatásán a következőket mondta: meg akarta ölni azt az embert, aki „a világ lángba borításának egyik fő okozója”.
Október 17. napján Tisza István felszólalásával kezdődött az ülés. Tisza egyet-értett a miniszterelnöknek a perszonálunióval kapcsolatos álláspontjával. Mivel a dualizmus fenntartása lehetetlenné vált, Magyarország jogot nyer a külön külképviseletre, és szükséges a hadsereg teljes szétválasztása is. Itt közjogi fejte-getésbe bocsátkozott, (hiába, régivágású magyar államférfiről van szó) kifejtve, hogy a kiegyezési törvény hatályvesztése az 1723. évi Pragmatica Sanctiót nem érinti, Ez ugyanis nem „közös” hanem „kölcsönös” védelemről szól. Ez pedig perszonálunió esetén is fennmaradhat.
Szavai szerint ennek a perszonáluniónak „sem a szavakkal játszásnak, sem félrendszabálynak lennie nem szabad”. Kifejtette, hogy gyökeres változtatásokra nincs szükség a nemzetiségi politikában, hiszen csak egy „törpe kisebbség” he-lyezkedik szembe a „nemzeti állam alapgondolatával”.
Ugyanakkor feleslegesnek mondta a német szövetség további fenntartását is, rámutatva, hogy arra elsősorban az agresszív Orosz birodalommal szembeni vé-dekezés miatt volt szükség, de e birodalom felbomlása miatt e veszély megszűnt.
Ekkorra már nyilvánvalóvá válhatott számára is, hogy a nemzetiségek vezetői milyen gyilkos propagandát folytatnak az ország ellen. A beszédben ugyan-is foglalkozott ezzel, és a cáfolat szükségességével ugyan-is. „Cáfolnunk kell, hogy a nemzetiségek elnyomói vagyunk.” Mintegy Benešéknek válaszol: „...vakmerőbb hamisítását a tényeknek a történelem nem tudja felmutatni, mint ezt a cseh-tót nemzeti vagy állami gondolatot.” Hangsúlyozza, hogy a tótok bátran, derekasan helyt álltak a háborúban. Az orosz hadifogságba esett tót katonákat a csehek nem tudták rákényszeríteni, hogy hozzájuk csatlakozva, a magyar nemzet ellen fogjanak fegyvert.
Nyilvánvaló az utalás arra, hogy az orosz hadifogságban (ahová a csehek álta-lában úgy kerültek, hogy harc nélkül adták meg magukat) a csehek megkezdték a „csehszlovák légió” szervezését.
A csehszlovák gondolat „csak a cseh népfaj rablási törekvése olyan terrénu-mon, amelyen sem a népek önrendelkezési joga alapján, sem a nemzeti elv alap-ján, sem semmiféle igazságos és helyes elv alapján keresnivalójuk nincs.”
Majd a román képviselőket szólította meg. Nincs joguk az egész román nép nevében beszélni. Mint mondta, az ő választókerületében (ugrai kerület) a választópolgárok 1/3-a román, mégis, „ott a választók 99%-a rám hallgat, és nem Önökre.”
Majd: „Végzetes hibát követ el az, aki a nemzetiségekkel kapcsolatot keresve olyan jelszavakat hirdet, melyek messzebb mennek a nemzetállam elvi talajáról, mint szükséges lesz.”
Hivatkozik arra, hogy az ország elindult a demokratikus fejlődés útján. És Tisza itt olyan kijelentéseket tesz, melyek arra utalnak; kész legalább részben feladni a korábbi elveit, így az általános választójoggal, mint az országra veszélyt jelentő, idő előtti intézménnyel szemben elfoglalt álláspontját. Rámutat ugyan arra, hogy a demokratizálódás nem feltétlenül azonos a választójog kérdésé-vel, de elfogadja a választójog olyan reformját, mely „az írni-olvasni tudóknak majdnem teljesen” választójogot biztosít.
E beszédében mondta a sokszor idézett mondatot: „Én nem akarok semmifé-le szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük”.
Azonban hozzátette azt is, hogy: „Épp olyan hibának tartanám ennek a ko-moly igazságnak az elpalástolását, mint amilyen hibának tartanám azt, hogy ezt olyan pánikszerű, olyan végletes értelemben akarnánk feltüntetni, és magyaráz-ni, mint aminővel az nem bír”.
Tisza ezen a napon még tett egy utolsó kísérletet a nemzeti egység megmen-tése érdekében.
A Parlamentben Károlyihoz és az ellenzékhez fordult, és – tudva, hogy Károlyi és környezete engesztelhetetlenül gyűlöli őt – a haza érdekében arra kérte őket, hogy munkálkodjanak közös egyetértésben az ország megmentésére.
Szavai szerint: „...felejtsük el legalább most ezekben a sorsdöntő hetekben, hónapokban mindazt, ami elválaszt bennünket…mindazt, ami keserűséget okozhat magyar ember és magyar ember között…és ne nézzünk egyéb felada-tot, mint azt, hogy vállvetve szolgáljuk a nemzetnek ezeket a nagy érdekeit.”
És: „hogy elkövessünk mindent azoknak a félreértéseknek eloszlatására, me-lyek oly tévesen állították be a magyar nemzetet és a magyar államot, különösen az ellenséges külföld előtt.”
A szélesebb közvélemény Magyarországon egyébként ekkor, Tisza háború-vesztéssel kapcsolatos kijelentése nyomán döbbent rá arra, hogy valóban ko-moly bajban van az ország.
Ami a parlamentben képviselettel rendelkező nemzetiségi pártokat illeti: a 40 horvát képviselő nem vett részt az ülésszakon. Nyilvánvalóan ezzel is jelezni kí-vánták, hogy megszűntnek tekintik a Magyarországgal fennálló államközösséget.
A román nemzeti párt nevében Vajda Sándor (Alexandru Vaida-Voevod) szólalt fel. Bejelentette, hogy a Román Nemzeti Párt által, az október 12-én Nagyváradon elfogadott Deklaráció értelmében önrendelkezést követelnek a magyarországi, és erdélyi románság számára, és kijelentette, hogy a továbbiak-ban nem ismerik el a magyar kormány, és a magyar parlament jogát arra, hogy román nemzet nevében szóljon. Október 19-én a szlovák nemzeti párt képvi-seletében Juriga Nándor szólalt fel, ugyancsak kijelentve, hogy a szlovákság a saját letelepedési területén saját állami közösséget kíván alkotni, és hasonlóan a románokhoz, ők sem ismerik el a magyar kormány és parlament jogát arra, hogy a szlovák nemzet képviselőjének tekintse magát. Kijelentette azt is, hogy ők a nemzetiségi kérdést illetően, a Károlyi pártról sincsenek jobb véleményen, mint a Munkapártról, hiszen csak a „taktikájuk más”.
Megjegyzendő, hogy a parlamentben a Szlovák Nemzeti Párt mindössze két fővel képviseltette magát, míg szlovák származású képviselők voltak a kor-mánypártban is.
Tisza beszédét értékelve azt kétségtelenül megállapítható, hogy a csehek és románok által a külföldön ellenünk folytatott propaganda hatástalanításával ek-kor már elkéstünk. Hiszen láthattuk; a csehek már a háború folyamán megkezd-ték aknamunkájukat, velünk szemben több évnyi előnyben voltak. Az alapvető nemzeti érdekek védelmében való összefogás időszerűsége azonban fennállt.
Ekkor még a magyar katonaság fegyverben állt, azt ekkor még a külső bomlasz-tás sem kezdte ki. Az ország területére még nem nyomultak be idegen seregek.
Tisza révén a kormánypárt egyértelműen jelezte az ellenzéknek: a perszoná-lunióra való áttérésben, és a belső reformokban lehetséges az együttműködés. (22)
* * *
Október 23-án Wekerle miniszterelnök összehívta a parlamenti pártok veze-tőit a Ház elnökéhez. Itt Andrássy és Tisza egyaránt azon a véleményen voltak, hogy egy új koalíciós kormányra van szükség, melynek vezetője – Tisza szerint – Apponyi, vagy Andrássy lehetne. Károlyi Mihály kijelentette, hogy az ország csak benne találna „megnyugvást”.
Megegyezés nem jött létre, azonban Wekerle bejelentette a kormánya lemon-dását. Ettől kezdve, az új kormány kinevezéséig ugyan a kormány a helyén ma-radt, de feladatát már csak mintegy „ügyvezető” kormányként fogta fel, amely így lényeges kérdésekben nem is dönthet. E napon a király is Magyarországra érkezett, közvetlenül azon okból, hogy az újonnan alapult Debreceni Egyetemet megnyissa, de e mellett, hogy a válság megoldásában működjön közre. Az esti órákban, Andrássy így Debrecenből kapta az értesítést, hogy a király őt nevezte ki közös külügyminiszterré. Andrássy, – vállalva a hálátlan feladatot – október 25-én, – miután a Gödöllőre érkező király előtt letette a külügyminiszteri es-küt – Bécsbe utazott hivatala átvételére, a nélkül, hogy a kormányválság itthon megoldódott volna.
Károlyi egyébként még október 22-én válaszolt Tisza gesztusára: elutasítot-ta az együttműködést, azzal, hogy ő a maga útján megy és cselekedni fog. És cselekedett is.