Az Antant európai hatalmai a béke előkészítés, majd a békeszerződések so-rán a 14 pontot ugyan nem vették komolyan, kivéve természetesen a számukra egyértelműen kedvező pontokat. (Pl. Elzász-Lotharingia Franciaországhoz csa-tolása, az olasz területi igények kielégítése, a brit gyarmati érdekek védelme, stb.) A csehek aktivitása nélkül azonban nyilván nem a „Csehszlovák” állam elismertsége lett volna a 10. pont félretételének alapvető oka.
Azt, hogy a népek önrendelkezési jogát az európai szövetségesek is a Monarchia esetében alapvetően a „csehszlovákok” és az ő farvizükön evező románok és szerbek kizárólagos jogaként fogták fel és juttatták érvényre, nagy-részt Beneš műve.
Eduárd Beneš, aki Franciaországban tanult, majd a Prágai kereskedelmi Akadémia tanára volt, a háború kitörése után, 1914 szeptemberében, hamis út-levéllel (hiszen életkora alapján még katonaköteles is lehetett volna) lépi át az osztrák-német határt. Párizsban először a „Csehszlovák Külföldi Bizottság”-ot alapítja meg, majd ennek nevét 1916 februárjában „Cseh Nemzeti Tanács”-ra változtatja.
A névváltoztatásra azért volt szükség, mert a nyugati közvélemény a „szlo-vák” névvel nem tudott mit kezdeni. Ezen elnevezést a csehek adták a magyar felvidék szláv népességének, melynek közkeletű magyar elnevezése a tót volt.
Eredetileg, minden Magyarországon élő szlávot tótnak hívtak, (eredetileg
„Tótország” melynek királyi címe a magyar királyok címei között is szerepelt, a már a középkorban is összefüggően szlávok lakta Szlavóniát jelentette.)
Beneš az elnevezésbeli problémát végül a „Romboljátok le Ausztria-Magyarországot” címet viselő alapvető propaganda művében oldja meg. Itt a következőket írja: „A csehszlovákok, vagy egészen egyszerűen a csehek.”
A „csehszlovák” elnevezésnek a köztudatba való bevitelét szolgálta az, hogy Beneš az amerikai csehek által gyűjtött pénzből (Masaryk sikere) megvette a francia sajtót, mely azután rendszeresen közöl olyan írásokat, melyekben a
„csehszlovák” elnevezés mind többször szerepel.
A hivatkozott műben Beneš a csehszlovákokat ősidők óta létező, egységes népként szemlélteti, azonban míg a cseheket az osztrákok, addig a szlovákokat a magyarok nyomták el. Ez utóbbiak a szlovákok asszimilációjára törekedtek, ez azonban nem járhatott sikerrel. Egyrészt, mert ehhez nem volt elég „materiális és morális” erejük, másrészt a magyarok túlságosan megőrizték „keleti népi jel-legüket.” (Magyarán, barbárok voltunk ahhoz, hogy a kulturálisan felettünk álló mélyen európai szlovákokat asszimiláljuk.)
Beneš a nyugat német gyűlöletét, egyúttal a Magyarországgal kapcsolatos tu-datlanságát meglovagolva uszított a magyarok ellen: szerinte a magyarok a néme-tek szellemi rokonai, azok legközelebbi szövetségesei, sőt a némenéme-tek a brutalitást is tőlük tanulták el, és persze a magyarok a felelősök a háború kirobbantásáért is. Azt a minden alapot nélkülöző állítást, egyébként, hogy a háború fő okozója Tisza István volt, ő kezdte terjeszteni, (de feltehetőleg Masaryk ötletére.) Beneš a nemzeteket „jó demokratákra” és gonosz antidemokratákra osztotta, persze a szerint, hogy ezek a cseh ügy mellett állnak-e vagy sem. (E megközelítésben pl.
Románia „jó demokrata” ország.) Magát Közép-Európa szakértőként láttatta, mintegy hozzászoktatva az antant politikusokat, hogy ilyen kérdésekben hoz-zá kell fordulniuk. Nála mindig volt kéznél és készen egy „emlékirat” bármely Közép-Európát érintő kérdést illetően. Ezek készítéséhez nem volt forrásmun-kákra szüksége, hiszen az adatokat, ide értve a statisztikai adatokat is, ő találta ki. E térség kérdéseiben nélkülözhetetlennek láttatta magát. Ahogy Fejtő Ferenc írja, Beneš (és Masaryk) koncepciói „evangéliumi kinyilatkoztatásokká magasz-tosultak” Clemenceau, Pichon, Lloyd George szemében.
Beneš persze soha sem a cseh érdekek oldaláról közelítette a kérdéseket. Nem!
Ö, önzetlen demokrataként, humanistaként mindig a demokráciáról, Európa érdekéről, tartós békéről beszélt. Ahogy Borsody István írja, (akinek a Benešről szóló 1938-ban megjelent könyvén alapulnak részben a fentiek is): „a kímélet-len nemzeti imperializmust kevés politikus tudta annyi fennölt nemességgel, kegyességgel álcázni, mint ő.”
Beneš átütő sikere az európai antanthatalmak megnyilvánulásában tükröződ-ve akkor mutatkozott meg elsőként, amikor Wilson (az akkor még semleges Amerika elnökeként) azon felhívást intézte a hadviselőkhöz, hogy közöljék a háborús céljaikat.
Az Antant a válaszában ilyen célként jelölte meg az „olaszok, szlávok, romá-nok és csehszlovákok felszabadítását is.
(A sorrend érdekes: nyilvánvaló, hogy a csehszlovákok utóbb kerültek bele a sorrendbe, hiszen különben a szlávok között szerepelnének.)
Beneš (és persze Masaryk is) következetesen küzdöttek a Monarchiával eset-leg kötendő különbéke ellen, sulykolva, hogy a „tartós béke” csak a Monarchia szétzúzásával érhető el. Ahogy Masaryk írja – ugyancsak meglepő őszinteség-gel: a háború elhúzódása volt az érdekük, mert így a propagandájuk ismertté tette őket. „Ha a szövetségesek gyorsan győztek volna, nem nyertük volna el a függetlenségünket, mert Ausztria valamilyen formában fennmaradt volna.”
Vegyük figyelembe: a különbéke megakadályozói további több százezer katona halálát okozták, mindkét részről. A két cseh mai fogalmaink szerint, háborús bűnösnek tekintendő.
E mellett rögzítsük itt is: az, hogy a háború elhúzódása eredményeként lét-rejöhetett „Csehszlovákia” semmilyen magasztos célt nem szolgált, és persze nem jelentette az önrendelkezési jog diadalát sem. Az államalkotó 6000000 cseh mellett csak a szűkebben vett Csehországban 3000000 német került „kisebbségi sorsba” nem is beszélve a gyarmatként kezelt Felvidék népeiről. (15)
Beneš a különbéke törekvések végleges kudarcát követően, 1918. május 10-én elégedetten üzenheti Prágába: „Politikai helyzetünk kitűnő, a Monarchia meg-mentéséhez vezető hidak fel vannak égetve.”
Még a cseheknél maradva: Benešék nyilvánvalóan valótlanságokat állítottak, amikor a csehek elnyomásáról beszéltek a Monarchiában. Csehország a kettős birodalom gazdaságilag legfejlettebb régiója volt, az ország széles körű autonó-miát élvezett. A Monarchia vezetésében, közigazgatásában olyan sok volt a cseh, hogy akár „önelnyomásról” is beszélhettek volna. (Benešnek bizonygatnia kel-lett, hogy Clam-Martinicz osztrák miniszterelnök, vagy akár Czernin Ottokár gróf közös külügyminiszter nem is cseh.) Csehország kétségtelenül nem bírt olyan jogállással, mint Magyarország. A cseh tartományok Ausztria örökös tartományai voltak, nyilvánvalóan azért, mert a csehek a saját nemzeti-törté-nelmi invesztíciójuk alapján ezt a közjogi státuszt érték, érhették el. A nemzeti szuverenitásnak, teljes szabadságnak – legalábbis a párizsi békekötésekig ez így volt – a történelem megkérte az árát. Mi a kiegyezés eléréséért megküzdöttünk, szabadságharcot vívtunk, majd hosszú megtorlást, elnyomást szenvedtünk el.
Nem mellesleg, a „Bach korszak” osztrák elnyomó apparátusát jelentős rész-ben cseh hivatalnokok alkották. (A csehek szinte kivételezett helyzetét tükrözi a
Monarchián belül az, hogy a háború végéhez közeledve, a kettős birodalomban mind nagyobb áldozattal járt a hadsereg élelmezése, de korlátozásokat vezettek be a hátországban is. Csehországban ezzel szemben mezőgazdasági termésfe-lesleg volt, – különösen az 1917. évi jó termés eredményeként, – a központi kormányzat azonban nem merte a csehek feles készleteit elvonni…)
De lássuk a cseh üggyel és így Magyarország szétrombolásának szükségessé-gével azonosuló propaganda további erőit is.