De magyar katonák ekkor nem csak az olasz fronton álltak. A bolgár front összeomlása, és Bulgária háborúból való kiválása következtében, a Balkánon, – elsősorban Szerbiában – lévő, és báró Kövess Hermann tábornagy által vezette hadseregcsoport is megkezdte szervezett visszavonulását a magyar határokra. A tábornagy azt a parancsot teljesítette, hogy a szerb területeket fokozatosan kell feladnia, úgy, hogy onnan lehetőség szerint ki kell menteni az anyagi eszközöket is. A védelemnek végső esetben a Száva-Duna vonalon kell megszilárdulnia.
November 1. napján, még a Dunaflottilla ágyúfedezete alatt a hadsereg rende-zetten átkelt a Száván, sőt e napon még egy Belgrád felé előretörni kívánó ellen-séges hadoszlopot is visszafordulásra kényszerített. A tábornagy hadserege így elfoglalta a Száva-Duna melletti védővonalat, míg a parancsnokság székhelyét Belgrádból Újvidékre tette át. Ekkor a Duna-Száva vonalon az első vonalban 9 hadosztály, valamint a Dunai flottilla állt, míg a második vonalban kirakodóban volt 4 hadosztály. Ha a hadrendbe osztott hadosztályok mind beérkeznek, úgy a déli határ mentén 16 és fél hadosztály sorakozhatott volna fel, (azt követően is, hogy a tábornagy parancsnoksága alá rendelt német csapatokat, illetve a nem magyar alakulatok a frontról kivonták.)
Linder Béla azonban rádióüzenetben november 2. napján megismételte a fegyverletételi parancsot. Kövess tábornagy a magyar hadügyminisztériumnak küldött válaszüzenetében írja: „...a pusztítás, amit a sürgöny a csapatok között maga után vont, rendkívüli volt. A fegyelem át volt törve, és mindenki azt hitte, immár azt csinálhat, ami neki tetszik. Az utólag közzétett intézkedés, miszerint az emberek a keretállomásaikra vonuljanak be leszerelés céljából, már csak rész-ben lesz keresztülvihető”.
Linder egyébként e napon, november 2-án mondta el – egyes források szerint erősen ittas állapotban – a Budai Várbeli Országház téren, több ezer, a Nemzeti Tanácsra való felesketése végett felsorakoztatott katona előtt azt a hírhedté vált beszédét, melyet így fejezett be: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni”.
Ezt tehát egy minden irányból közeledő ellenség által közvetlenül fenyegetett ország hadügyminisztere mondta. De Linder végül is, csak a miniszterelnöke ál-láspontját ismételte: hiszen Károlyi még október 16-án jelentette ki a parlament-ben: „Nyíltan a pacifizmus alapjára kell helyezkednünk, ezt az alapot teljesen el kell fogadnunk a jövőre nézve.” Linder csak lefordította a „pacifizmus” kifejezést a parasztkatonák nyelvére.
Ugyanezen a napon Linder Béla proklamációt is intézett a katonasághoz.
Ebben túl azon, hogy a Károlyi-féle hatalom egész zavaros ideológiája visz-szatükröződik, a következők is állnak: „Magyarország határai védtelenek. A magyar csapatokat nem a határra küldik, hogy őrt álljanak addig, amíg a bé-két meg tudjuk kötni, és a rögtönös fegyverszünetet elérjük, hanem idehozzák Budapestre, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsot vérbe fojtsa”.
A határok – a Kövess tábornagy által még tartott déli határt leszámítva – való-ban védtelenek voltak. Ha pedig így volt, miért kellett a katonák azonnali fegy-verletételét elrendelni? Kik azok továbbá, akik a katonaságot „ellenforradalmi”
célokra kívánták felhasználni? Az alkoholista Linder talán már olyan mentális állapotban volt, hogy elfelejthette, hogy már ők vannak hatalmon? A rögtönös fegyverszünetet pedig a Nemzeti Tanács kívánta elérni? E napon már lezárás és aláírás előtt álltnak a fegyverszüneti tárgyalások Padovában, amihez a Nemzeti Tanácsnak semmi köze nem volt!
A történelem egyik talánya, hogy Linder Béla valójában ki volt. Kortársai szerint, eredetileg jól képzett tüzértisztként indult el a pályáján, és tény, hogy a Monarchia közismerten kemény, és színvonalas katonai képzési rendszerében vezérkari tiszt lett. (Azért jegyezzük meg: karrierjét elősegíthette „protekci-ója” is, hiszen a háború előtt a közismerten magyargyűlölő Ferenc Ferdinánd trónörökös szűk köréhez tartozott, ahogy politikus édesapja is) Károlyi a szoci-áldemokrata baloldal vezetőjének számító Kunfi Zsigmond javaslatára nevezte ki hadügyminiszterré, az olasz frontról egyébként sebesülten hazatérő vezér-kari tisztet.
Linder Béla valós politikai nézeteit nem ismerjük, azonban ahogy Batthyányi Tivadar írja, döbbenten tapasztalta, hogy a korábban általa is ismert, jó képes-ségűnek tartott, erélyes katonából a háború alatt egy gyenge akaratú, parancsol-ni nem tudó alkoholista lett… Linder pályaképéhez tartozik, és fényt vet em-beri silányságára, hogy a hadügyminiszterségről való lemondása után a szerb hadsereg által megszállt területre távozott, ahol a szerbek „gyámkodása” alatt megalakult, és a területnek a délszláv államhoz való csatlakoztatását előkészíteni hivatott „Baranyai-Bajai Szerb–Magyar Köztársaság” egyik vezetője lett. Később a jugoszláv titkosszolgálat ügynökeként működött – Titot is szolgálva. 1962-ben Belgrádban halt meg. Nem zárható ki, hogy már magyar „hadügyminiszter-sége” alatt is szerb ügynök volt… Érdekes, Károlyi az emlékirataiban nem is emlékezik meg Linderről. Még ott sem, ahol a kormánya tagjait sorolja fel.
A Linder „vezette” hadügyminisztériumban egyébként teljes káosz uralko-dott. Egymásról nem tudó, egymás intézkedéseit keresztező csoportosulások lé-tesültek. Az elképesztő fejetlenségre példa, hogy Friedrich István november ele-jén betelepedett a minisztériumba, mint államtitkár. Linder úgy tudta, Károlyi nevezte ki, Károlyi pedig úgy, hogy Linder. A senki által ki nem nevezett önjelölt
„államtitkár” egyébként a leszerelési ügyekkel foglalkozott.
A kormány november 4-a után megkezdte a maradék hadsereg szétverését.
A frontról hazatérő alakulatokat már a magyar határon „leszerelési különítmé-nyek” várták, melyek megkezdték a katonák gyors leszerelését, illetve a fegyver és a hadianyag begyűjtését. A katonáknak fegyver nélkül kellett már az ország területére érkezniük.
A hazaárulással felérő döntés oka az volt, hogy a fegyvertelen katona nem jelent veszélyt a „forradalomra”. Ugyan milyen forradalom volt ez, amely csak káoszt, rendetlenséget hozott? Milyen „vívmányt” féltettek a katonáktól?
(Miközben Károlyi kormánya a magyar katonákat leszerelte, a cseh Klofač és a szlovákból „csehszlovákká” lett Štefanik, a román Iuliu Maniu a hazatérő cseh-szlovák, valamint román katonákból saját nemzeti hadseregeik szervezését kezdték meg.)
November 3-án azonban – mint fentebb láttuk – létrejött a Magyarország számára rendkívül kedvező fegyverszünet, melyről az antant jelentette ki, hogy valamennyi frontra érvényes. Kétségtelen, hogy a volt balkáni front helyzete rendezésre szorult, de csak, mint a Padovai fegyverszünet értelemszerű alkalma-zása erre a frontszakaszra is. November 3-án, a balkáni fronton felállított fegy-verszüneti bizottság megkapta a balkáni antant haderő parancsnoka, Franchet d’Esperey tábornoktól az adott frontra támasztott feltételeket.
Ezek: fegyverletétel, a szövetséges csapatok szabad mozgásának biztosítása, és a román határtól kezdve, a Dunától és a Szávától északra 15 km-es övezet ki-ürítése. (A Száva folyó még csak nem is a „szűkebb értelemben vett” történelmi Magyarország, hanem a horvát társország és Bosznia határa!)
Olyan demarkációs vonalról van tehát szó, mely a Magyar Szentkorona or-szágainak déli határán húzódik, a magyar nemzettestbe nem hasít bele sehol.
Azt gondolhatnánk, épeszű magyar vezetés e feltételek hatására megköny-nyebbül, és az egyezmény aláírását nyugodt lélekkel rábízza a magyar Kövess tábornagyra.
Mivel a következőkben egy „fegyverszünet kötésről lesz szó, lássuk, az akkor – de jelenleg is – hatályos nemzetközi jog miként szabályozta ezen intézményt.
A törvényt idézem fel, mert így tisztán láthatjuk, hogy a nemzetközi jog alapján minek kellett volna történnie, és ezzel szemben mi történt ténylegesen.
Az 1907. évben Hágában kötött, és Magyarországon az 1913. évi XLIII. számú (egyébként jelenleg is hatályos) törvénnyel kihirdetett egyezmény 36. cikkelye a fegyverszünetről akként rendelkezik, hogy az a hadműveleteket a hadviselő felek kölcsönös megegyezésével felfüggeszti.
Ha a fegyverszünet időtartama meghatározva nincsen, a hadviselő felek a hadműveleteket bármikor újra megkezdhetik, de csak ha az ellenséget erről a kikötött időben értesítik.
A 40. cikk szerint: ha a fegyverszünetet valamelyik fél megszegi, akkor a má-sik félnek joga van az ellenségeskedést újból megkezdeni.
45. cikk szerint a megszállt lakosságot tilos arra kényszeríteni, hogy hűséges-küt tegyen a megszálló hatalomnak.
47. cikk. kifejezetten tilos a fosztogatás a megszállt területen.
Bár erről az egyezmény külön nem rendelkezik, de talán csak azért, mert a hadviselés története alapján ez nyilvánvaló dolognak tűnt, hogy a fegyverszüne-tet a szemben álló haderők parancsnokai kötik, általános fegyverszünet esetén kétségtelenül a politikai vezetés jóváhagyásával. Tehát: katonák, akik a fronto-kon szemben állnak egymással.
A jelen esetben ez nem így történt. Károlyi szerint a „demokratizált” és ma-gát „semlegesnek” és „antantbarátnak” nyilvánító magyar kormánnyal az antant kedvező fegyverszünetet, és békét fog kötni.
Kövess tábornagy ezért módosított parancsot kapott: a tárgyalások folytatá-sát Károlyi által vezetett delegációnak kell átengednie.
Károlyi egy kormányküldöttség élén, tehát Belgrádba készült, a propaganda szerint, hogy megmentse az országot. És a megtévesztett ország részéről a cso-davárásban nem is volt hiány.
Ekkor született Erdős René (a maga korában népszerű írónak számító, álné-ven író hölgy) verse, a „Ballada” melyben a Károlyi balladisztikus hőssé „ma-gasztosult. A kormányzat pedig gondoskodott a vers kiplakátozásáról. (Talán a plakátozás volt az a terület, melyen a Károlyi kormány a későbbiekben is való-ban eredményeket mutatott fel.) És a pestiek olvashatták:
„Elméne Belgrádba jó Károlyi Mihály, Népe romlásának, hogy útját szeghetné, Szép Magyarországot, ha még megmenthetné.
Szóval alkudozni, békekötést tenni, Frank hadvezér elé szíve bizalmában, Bízván magyaroknak régi csillagában.
Elméne Belgrádba jó Károlyi Mihály...
és így tovább. majd a végszó: „Igy nyere országot nagy Károlyi Mihály!”
Lássuk hát a jó, a nagy Károlyi Mihály Belgrádi útját, és eredményeit!