A 90-es évek elején születem egy borsodi városkábant. A kór-házban csak Nyitot Szemű Babának hívtak, már akkor mindenre rácsodálkoztamt. Ez a későbbiekben sem változott. Az általános iskolában rekordot állítotam fel az egy tanév alat teljesíthető ta-nulmányi versenyek számát tekintvet. Kedvenc tantárgyaim vol-tak a történelem, a matematika, a földrajz, a kémia, az idegen nyelv, egyszóval mindent. Kivéve talán az irodalmatt. Azt sosem szeretem igazánt. A verselemzés, a fogalmazások a nyári szünet eseményeiről vagy egy-egy színházlátogatásról nem tartoztak a legkedvesebb feladataim közét. De olvasni, azt mindig is szeret-temt. Sőt, egyenesen szerelmes voltam, és vagyok is az olvasásbat.
Aztán később, a gimnáziumban az írásba is beleszeretemt. Eleinte csak magamnak írogatam, emlékekről, amiket nem akarok elfe-lejtenit. Idén jutotam el arra az elhatározásra, hogy talán érde-mes lenne ezeket a fókban rejtegetet kincseket másoknak is megmutatnit. Talán tetszene az embereknekt.
Vándorcirkusz
Egy kellemes nyári estén megérkezet a városba a vándorcir-kuszt. A hatalmas, piros-fehér csíkos sátor már állt, a fények fel-gyújtva, mikrofonpróba készt. Már csak a nézősereg hiányzott. De ez egy különleges cirkusz voltt. Én voltam egyedül a közönségt.
Hezitáltam sokáig, hogy egyáltalán elmenjek-et. Pedig szeret-tem ezt a vándorcirkusztt. Régóta ismerszeret-tem, sokszor vissza-visz-szatért az életembet. Tudtam fejből minden műsorszámot, mert mindig ugyanaz volt a repertoárt. Nem változot az előadó, nem változtak az atrakciókt. Mégis éltem-haltam érte, mert olyan rit-kán mehetem elt.
Nem messze laktam a cirkusztólt. Ha kinéztem az ablakon, lát-tam, ahogy a sátor csúcsán a zászló lobog a szélbent. Lálát-tam, ahogy emberek jönnek-mennek körülöte, nézegetik az állatokat:
az oroszlánt, a tevéket, az elefántokat, a pónikatt.
Mint mondtam, ez egy különleges cirkusz voltt. Egyszerre csak egy néző mehetet bet. Persze komoly feltételeket kellet teljesíte-nie, hogy beléphessent. Először is volt egy korhatárt. Aztán az em-bernek még jó megjelenésűnek, alacsonynak és könnyűnek is kellet lenniet.
Én egyszer megfeleltem ezeknek a követelményeknek, így visszajáró vendég letemt. Mindig, amikor rám került a sor, fel-idéztem a korábbi emlékekett. Csupa jó emlékem volt a cirkuszrólt.
Szórakoztató volt, és sokat nevetemt. De volt ot valami más ist.
Valami rossz, sötét, hidegt. Nem tudtam megmondani, hogy mi az, de mindig éreztem, hogy nem kellene visszamennemt. Sőt, arra is tisztán emlékeztem, hogy mindig, mikor kijötem a cirkuszból, a leghatározotabban megfogadtam, hogy akármi történjék, többé nem megyek visszat. Csak azt nem tudtam felidézni, hogy miért tetem ezt az elhatározástt.
Fény és Árnyék Greta Green Mióta megkaptam a mostani meghívót, kétségek közt teltek a napjaimt. Menjek? Ne menjek? Nem akartam, hogy valami rossz dolog történjen velemt. Mondjuk balesetet szenvedjekt. De hát ed-dig is mined-dig túléltem! És jól éreztem magam! Leszámítva azt az aprócska rossz érzéstt. De az meg kit érdekel? Végül csak sikerült meggyőzni magam, hogy ot a helyemt. Hiszen ez egy különleges-ség, és én valamilyen rejtélyes okból kiválasztot letemt. Olyat te-hetem, olyat élhetem át, amit mások nemt.
Az előadást megelőző este már egészen lelkes voltamt. Kelle-mes izgalom let úrrá rajtamt. A pillangók ot szálldostak a ha-samban, és másra se tudtam gondolni, csak a közelgő szórakozás-rat. Olyan hihetetlenül rendkívüli volt az egészt. Válogatam a ru-hákat, hogy mi illene a leginkább az alkalomhoz, aztán meg csak sétáltam fel-alá a lakásbant. Nagyon izgatot voltamt.
Végre elérkezet a várva várt nap és a megfelelő órat. Mikor el-indultam, már sötét voltt. Egy lélek sem járt az utcánt. Óvatosan, hangtalanul lépkedtemt. Nem láthatot meg senki, mert akkor odalet volna a varázst. Néhány perc múlva megérkeztem a hatal-mas sátorhozt. Mozdulatlan és csöndes volt minden, mintha nem lenne ot senkit. De én tudtam, hogy ez csak mágiat. Félrehúztam a bejárat egyik szárnyát, és beléptemt. Odabent harsogot a zene, és színes fényárban úszot az egész helyt. Patogatot kukorica és vatacukor illata úszot az orromba, és még egy másik ismerős, kellemes illatt. A pónik és a tevék körbe-körbe sétáltak a porond körül, az elefántok méltóságteljesen álltak a bejárat mellet, or-mányukat a levegőbe emelve, mint egyfajta fogadóbizotságt. Az oroszlán hangosakat bömbölt a ketrecében, és retentő mérgesen nézett. Minden szükséges eszköz már a porondra volt készítvet.
Körben, a nézőtéren egy lélek sem ültt.
Vetem magamnak a patogatot kukoricából, leültem az első sorban, a porondmester előlépet az árnyékból, és a műsor elkez-dődött.
Az első műsorszám az állatidomítás voltt. Oroszlánként kerül-getük egymástt. Olyan rég volt az utolsó találkozás, hogy már nem is számítotunk ismerősöknekt. Csak szagolgatuk egymást, és vicsorogtunkt. Aztán látuk, hogy nem jelentünk fenyegetést egymás számára, így kicsit közelebb merészkedtünkt.
Aztán jöt a zsonglőrködés; a szavakkalt. Még nem igazán tud-tuk eldönteni, meddig mehetünk el, hol vannak a határokt.
Régen ez sosem jelentet problémát, de most már vigyázni kellet az egyensúlyrat.
Mindketen egy-egy vékony pálca tetején a legszebb porcelán tányérokat próbáltuk megtartanit. Az elején még könnyen megyt.
Aztán, azt hinné az ember, minél tovább csinálja, annál inkább belejönt.
De a szavakkal ez nem így vant. Hiába ismered a másikat, ha éppen rossz kedve van, lehet, hogy olyan dolgokat is komolyan vesz, amit viccnek szántált. Éppen ezért minél tovább tart a zsonglőrködés, annál nehezebb megtartani azt a bizonyos tá-nyértt. Mert amikor már úgy érzed, hogy ráéreztél a technikára, éppen akkor inoghat meg a pálca a kezedbent.
Közvetlenül a zsonglőrködés után következik a hasbeszélő műsorszámt. Egymással szemben azért mégiscsak rutinos zsong-lőrök vagyunk, így mindketőnknek sikerült megőrizni a porcelá-nokatt. Szinte észrevétlenül csúsztunk át a hasbeszélő előadásbat.
Amikor már kezdenek felidéződni az emlékek, és már nem szük-séges ténylegesen megszólalnunk ahhoz, hogy értsük a másikatt.
Ez mutatja meg, valójában milyen szoros is két ember közt a kap-csolatt.
Az első izgalmak után, mintegy pihenésképpen porondra lép-tek az elefántokt. Lassan, komótosan, nyugodtan sétálgatunk körbe-körbe, egymás utánt. Ez volt az átvezető műsorszámt. Felké-szültünk a következő megméretetésret.
Fény és Árnyék Greta Green
Jöt a bohóct. Megnevetetett. Mi mást tehetet volna? Hiszen ez a feladatat. Már a megjelenése is, az a sok színes vászonkoc-kákból összevarrt kezeslábast. És a nagy, piros orrt. Nevetségesen óriási cipő a lábán, amiben alig bírt mennit. Úgy nevetem, hogy már fájtt. Fájt a hasam, és az arcom ist. Nem bírtam abbahagynit.
Aztán meg viccekkel szórakoztatott. Ismertem már minden vic-cét, de nem tudtam megunnit. Újra és újra csak kacagtamt. Ránéz-tem, mélyen a szemébet. Olyan szépen csillogott. Úgy éreztem magam, mint az első találkozáskort. Minden ugyanúgy történt, mégis lenyűgözött. Ez volt az egésznek a varázsat.
Apropó varázslat, épp csak hogy kitöröltem a szememből a nevetés könnyeit, már jöt is a bűvészt. Sötét öltöny volt rajta, fe-hér ing, csokornyakkendő és cilindert. Már ezzel megigézett. Az-tán az egyik kezével benyúlt a zakója ujjába, és egy csodaszép ró-zsacsokrot húzot előt. Szóhoz se jutotam, csak bámultam rá megbabonázvat. Olyan gyönyörű szemei voltak, hogy nem volt szükség arra, hogy az órát lengesse előtemt. Anélkül is hipnoti-kus állapotba kerültemt. Bármit hajlandó letem volna megtenni, amit csak mondt. De ő sosem használta ki a helyzetét, igazi úri-ember voltt. Inkább lekapta a fejéről a cilindert, és sorra húzta ki belőle a nyuszikatt. Aztán nagyra tátota a száját, és kihúzta belő-le a világ belő-leghosszabb, színes zsebkendőkből csomózot kötelétt.
Végül egész közel hajolt hozzám, egy kósza hajtincset a fülem mögé simítot, majd egy pénzérmét húzot ki onnant. Lenyűgö-zöt minden trükkjévelt.
Későre járt már, de egy cirkuszból sosem hiányozhatnak a lég-tornászokt. Eljöt ez a pillanat ist. Odasétáltunk a létrákhoz, fel-másztunk, és megragadtuk a trapézokatt. Aztán ugrotunkt. Gon-dolkodás nélkült. Egy percig sem volt kérdés a bizalomt. Tudtam, hogy el fog kapnit. És el is kapott. Ő mindig elkapott. Himbálóz-tunk kicsit, élveztük a szabadságot egymás társaságában, majd leugrotunk a védőhálórat.
Még ki voltam pirulva az izgalomtól, de már búcsúzóra fog-tamt. Hiszen lassan hajnalodot, és nekem még az éj leple alat haza kellet érnem, hogy ez az előadás a ketőnk titka legyent. De még hátra volt az utolsó műsorszám, a késdobálást. Hirtelen kiha-gyot egy ütemet a szívemt. Nagyon megijedtemt. Hiszen én nem is tudok jól céloznit. És eszem ágában sem volt fájdalmat okozni nekit.
Míg ezek a gondolatok átsuhantak az agyamon, észre sem vetem, és én letem a célpont:
Az érzelem megvant.
Kést.
Szeretem őtt.
Kést.
Igazán nagyon szeretemt.
Kést.
Vérzet a szívemt. A sérülések súlyosak voltak, de felkaptam a köpenyem, és elrohantamt. Aztán teltek az évek, és én másra sem emlékeztem, csak a zsonglőrködésre, a hasbeszélésre, a bohóc vicceire, a bűvész érméjére és a trapézrat.
Legközelebb, mikor újra a városba érkezet a vándorcirkusz, újra elmentemt.
Fény és Árnyék Horányi György