Hárman ültünk a hímzet terítőjű kis kerek asztalnál, melyen még ot gőzölgöt a félig elfogyasztot kávét. A szoba levegője te-lítődöt jellegzetes illatával, mely összekeveredet a frissen sült hókifire szórt vaníliás cukoréval, szinte megelőlegezve a kará-csony hangulatátt.
Lassan esteledet, felkapcsoltam a sólámpát, aminek halvány-sárga fénye sejtelmes aláfestést nyújtot az emlékeknekt.
A jó meleg szobában gyermekkorukat idézték a testvérekt.
Egymás szavába vágva törtek elő az emlékek hol megnevetetve bennünket, hol könnyet csalva szemünkbet.
– Mióta sapkát kell vennem a hűvös napokon, mert hajam nemcsak színt váltot, de sajnos meg is gyérült, egyre többször gondolok Szentkirályrat. Gyakran jönnek elő a gyermekévek ál-momban ist. Mint egy flm, úgy peregnek az eseményekt. Látom a régen elfeledet játszótársak arcát, hallom a hangjukatt.
Fülembe cseng édesanyánk hangoskodása ist. Emlékszel?
– Hogyne emlékeznék! „Aandriiis, Pöönciii! Gyeerteeek!”
Erre gondolsz, ugye? Mindig elnyújtva hangzot édesanyánk ki-áltása, talán azért, mert azt hite, így hamarabb jut el oda, ahová szánta: füleinkhez, hogy minél gyorsabban szaladjunk hozzát.
– Soha nem fogjuk elfelejtenit. Ez a drága hang úgy hullámzot a levegőben, mint egy ébresztőkürt hangja: élesen, parancsolón, majd nekiütődve a házsor falának úgy fordult meg, mintha arcul csapták volna: hirtelen, meglepődvet.
Egymás mellet szaladtunk, miközben azon törtük a fejünket, vajon már megint mit követünk el?
Mert valami biztosan lemaradtt. Pedig igyekeztünk, tanítás után temérdek volt a tennivalónk, sok volt a háziállat, segítenünk kellet a szülőknekt. Nem volt ezzel semmi baj, szívesen tetük, de olyan jó volt játszani! A pajtások hívó szavára nehezen tudtunk nemet mondani, így azután többször lemaradt valami a tenniva-lók közült.
– Emlékszel, Andris, egyszer elfelejteted, hogy az állatok alól az almot ki kell cserélnedt. Helyesebben a lovak helyét rendbe teted, de a tehenek még piszkos szalmában álltakt. Pedig az let volna a fontosabb, a fejés miatt. Let is baj belőle! A hirtelen ha-rag ellódítota a vasvillát anyánk kezéből, ami nem csak a nadrá-godat érte elt. Akkor nagyon megijedtünk, apának meg sem mer-tük mondanit.
– Igen, a villa nyoma elég sokáig fájtt. No és a te emlékezetes kapálásod! Elismerem, nem sokan szeretnek kapálnit. Én még csak-csak, de, te, testvérem! Hmt. Az év első kukorica kapálása még nem is nehéz, a növények is, meg a gaz is kicsi, fejletlen, könnyű kidarabolnit. Te, Pönci mindig elől szeretél haladni, ezért ha lemaradtál, egyszerűen kapálás nélkül szaladtál előret. Mindig veszekedni kellet veled!
És arra emlékszel-e, mivel tudtál legjobban kihozni a sodrom-ból? Ha belekóstoltál a poharambat. Mindig csak egy kortyot itál, de sosem hagytad kit. Utána futást. Nagyon gyorsan tudtál szalad-nit. Gyönyörű hajad voltt. Két vastag copfod libeget utánadt. Ha én egyszer is elkaphatam volna azokat!
Pöncit. Te sem tudod már, hogyan ragadt rád ez a becenév?
Mindegy is már, az Erzsire akkor talán nem is hallgatál volnat.
– Dehogynem! Nem emlékszel? Édesapánk mindig Bözsikém-nek szólított.
– Most azt folytassátok, miért is kellet akkor hazamennetek?
– szóltam közbet.
Fény és Árnyék Csupor Andrásné – Mindjárt, de most meg az jutot eszembe, hogy a nyári szü-netben mekkora szabadság várt ránk! Délelőt elvégeztük a fel-adatokat, ebéd után, míg a szülők pihentek – hiszen a tűző napon annak idején sem volt ajánlatos sokáig dolgozni – miénk volt a világ!
Milyen sokszor lementünk a tóhoz fürödni! A Szilidi tó kelle-mesen hűs vize feledtete velünk a távolságot, ami hazafelé már hosszabbnak tűnt, de legalább megszáradtunk, így az engedély nélküli kirándulás sokszor maradt titokbant. Szilidt. Nekem, bizo-nyára az emlékek miat, ez a legkedvesebb tavamt. Miért is neve-zik mostanság Szelid-nek?
Na, most folytatom, amit abbahagytunkt. Már csak két házsort kellet megkerülnünk, és édesanyánk előt állhatunkt. A tanyán csupán húsz család éltt. Négy házsor, csupa ismerős arc, együt sírtunk és együt nevetünkt. Összetartoztunkt. Mintha egyetlen nagy család letünk volnat. Mégpedig igen nagy, mert ot gyerek aztán volt ám bőven! Egyszer össze kellene számolnunk, amíg még emlékszünk rájukt. Mi a második házsorban laktunk, rajtunk kívül még három család élt itt.
A futástól hang helyet csak lihegés hagyta el szánkat, pedig tudtuk, hogy azt illene mondanunk:” It vagyunk Édesanyám!”t.
Emlékszel, néha kimondotan dühösek voltunk, hogy othon is, meg az iskolában is ezt mondogaták: „Azért, mert tanyán éltek, még tudnotok kell viselkedni! Nem lehetek olyan tudatlanok, mint egy kisborjú!”
Végül is nagy kő eset le aznap a szívünkrőlt. Semmi szidást, semmi felelősségre vonást nem kaptunkt. Igaz? Hogy örültünk:
– Pavelkó bácsi üzent, Andris mehetsz a puliért, húsz forint az árat. – mondta édesanyánkt.
– Emlékszem, a mondat első felén felragyogot mosoly az ar-codra fagyot, szerintem egy percre megállt benned az ütő ist.
– Ez bizony így voltt. Húsz forintt. Zakatolt a mondat a fülem-bent. De nekem csak tíz van! Most mi lesz? Anyámtól nem kérhe-tekt. Senkitől sem kérhekérhe-tekt. Tudta azt mindenki, hogy a felnőtek-nek is kevés volt a pénzükt. Ami nehezen összejöt a megtermelt növényből vagy felnevelt jószágból, jó, ha elég volt az adóra, meg a beadásrat. A tanyán mindenki önellátásra törekedet, ennivalóra nem sokat költötek, ősszel meg, betakarítás után, a piacra viték azt a keveset, amit még nélkülözni tudtak, hogy ebből pótolják a kinőt meg elhasználódot ruhát, cipőtt.
Nyáron jó volt, mezítláb rúghatuk a port, a ruha is könnyed, egyszerű, de télen kellet a csizma, meg a meleg kabátt. Az iskola több mint egy kilométerre volt, s a nagy hóban a földúton csak gyalog jutotunk odat.
Húsz forint nagy pénzt. Az a tíz is milyen keservesen jöt ösz-sze! Anyám is kipótolta már, így let ennyit. Hátat fordítotam, hogy ne lássátok a szemembe összegyűlt könnyett.
Pedig nagyon igyekeztemt. Ot voltam én mindenhol, ahol se-gíteni lehetet, sokszor hagytam ot a labdázó gyerekekett. Innen is, onnan is csurrant, csöppent pár forint, azokat raktam összet.
Tudtam, hogy fzetnem kell, de nem gondoltam, hogy ilyen sokatt.
A puli kutya nagy kincs, és ha én betanítom, jó puli leszt. Ne-kem kell az a fekete gombóc, a csillogó gomb szemeivel! A tíz fo-rintal is mennem kell!
Kinyitot tenyeremben csak az ár felét tartotam a szigorú el-adó felét. Soha nem felejtem el szavait:
– Majd megadod a többit is! – és a szikár öregember összehú-zot szemöldöke alól huncut pillantással nézet le rám, s én meg-éreztem szavaiból, hogy megbízik bennem, és én akkor megér-tetem, hogy a bizalom az egyik legszentebb emberi tulajdonság, amit semmi körülmények közöt sem szabad eljátszanit.
Fény és Árnyék Csupor Andrásné Azon a nyáron úgy dolgoztam, mint egy felnőtt. A juhok őrzé-se Bogárral, a hűséges kutyával, akit olyan jó volt megtanítani mindarra, amit egy hajtó kutyának tudnia kell, könnyű dolgom lett.
Örültem, hogy megbízható párost alkotunk, s hívtak is kisegí-tenit. Így, a pulival együt hamar összeszedtem tartozásomatt.
Szívesen emlékszem vissza arra a naprat. Büszkén vitem a pénzt, úgy éreztem, csak ezután lesz egészen enyém a pulit. Ra-gyogó arccal nyújtotam át az adósságot, hiszen még el sem múlt a nyár, alig két hónappal ezelőt szaladtam haza Bogárral, kinek máséhoz még csak nem is hasonlítható volt a bundája és ilyen ér-telmesen egyetlen kutya sem tudot néznit. Szép fejét kissé oldal-ra hajtota, piros nyelve éppen csak látszot a szinte nevető száj-bólt. Még a mozdulatomat is ismerte, a hangszínre, a hangerős-ségre már tetre készen mozdult, s ilyenkor hosszú farkát feltar-tota, majd egyre gyorsabban csóválta ezzel is jelezve: érti, mit kívánok tőlet.
Egész nyáron, szinte éjjel nappal együt voltunkt. Mintha ösz-szenőtünk volnat.
Aztán tarka ruhába öltözöt az erdő, a rét, a reggelek egyre csípősebbé váltakt. Az állatok is melegebb bundát növesztetek, s fázósan bújtak összet. Végül a táj egyenruhába bújt, s a fehér lepel olyan vakítóvá vált a napsugár vigasztaló fényében, hogy csillo-gó mesebeli tájnak tetszet a vidékt. Ugye milyen szép volt?
Én a telet is szeretemt. Az út mentén a vályogos gödrökben felgyülemlet víz páncélossá szilárdult, kínálva magát egy kis csúszkálásrat. Ez volt a tél legkedvesebb játékat. Az együt csúszás, esés, nevetés feledtete a zord idő minden kárörvendő vigyorát, s már nem is éreztük lábujjunkban a hideg szorításátt. Még korcso-lyáztunk ist.
– Igen és ezzel kapcsolatban volt egy nagy titkunkt. Tudod, mire gondolok? Végül bevallotuk szüleinknek?
– Azt nem tudom, de emlékezetes dolog voltt. Ugyanis egyszer csak eltűnt othonról a kenyérvágó nagykést. Mindent felforgat-tak miata, hiábat. Hogyan is találták volna meg, mikor abból let a tanyavilág legjobb korcsolyája! Azt hiszem, engem akkor min-denki irigyeltt. Igazi találmány voltt. Nem kellet hozzá más, csak egy csizmatalp nagyságú deszkadarab, drót, zsineg, egy széles hátú kés meg elképzelést. Mindig csak egy lábbal csúszkáltunkt.
A puli is ot ugrándozot velünk, a szikrázó fehérségben egy kis fekete pont szaladgált örvendezvet.
Milyen boldogok voltunk! Aztán gyerekfejjel megismertük a tehetetlenség érzésétt.
– Tavasszal hallotunk először szüleink tervérőlt.
– Az ősz beálltával beköltözünk a községbet. – Édesapánk el-határozása megmásíthatatlan voltt. Szomorúan mondta:
– Mindent it hagyunkt. Elkezdődöt a táblásítást. Ha be kell lépni a közösbe, minden igavonó állatot be kell vinnit. Innét, az Is-ten háta mögül, a végtelenbe futó kátyús utakon ló és kocsi nél-kül mozdulni sem tudnánkt. Reménytelen ...reménytelen
– Így azután ot hagytuk a nyugalmat, a csendet, a tavaszi szél illatát, az évszakok leírhatatlanul csodálatos színeit, a beláthatat-lan messzeségett.
– Ot még a vihar is gyönyörű voltt. Messze, a látóhatár szélén elindult egy kis fekete felhő, s közeledve nőtön nőt, mint a kis-gömböc, mikor mindenkit felfalt, aki a közelébe értt. Előbb a távo-li morajlás, a villámok cikázása, majd a csatanás, vele egyidőben a mindent fényárba borító tűzvarázs – félelmetesen szép voltt.
Ot kellet hagynunk mindentt. Azt a terebélyes akácfát is, amire olyan sokszor felmásztunk, mi lányok ist. Onnan fentről milyen messzire ellátunk! Egyszer Andris, te egy verébfészek miat túl magasra másztál, vékony ágra léptél, egyik kezeddel a fészek felé nyúltál, a másikkal egy száraz ágba kapaszkodtált.
Az-Fény és Árnyék Csupor Andrásné tán, mint egy lassúflmt. Nem úgy zuhantál lefelé, mint a magasba dobot kődarab, a tüskés ágak, mindenhol felhasítva bőrödet, ahol hozzád értek, csak lassan engedtek lefelét. Csúnya látvány volt, mezítelen felsőtesteden ezer vérző karcolással értél földett. A lábunk elé estélt. Óvatosan törölgetem sebeidet, pár napig feküd-nöd is kellett.
– Annak nincs már nyomat. De ősszel ot kellet hagynunk mindentt. A természet aranybarna ruhaváltásával egyidejűleg el-temethetük az addigi életünkett. A barátokat, a határtalan neve-téseket, a csínytevéseket, mindentt. A pulit ist.
– Neked a kutyádtól való elválás volt a legfájdalmasabbt. Fi-gyeltelek, és nem is felejtem el sohat. Arcod mozdulatlan, szinte érzéketlen volt, nem torzítota el a sírás, de égő szemeidből öm-löt a könnyt. Egész lényed sírtt. Mindannyian sírtunkt.
– Miért nem vitétek magatokkal? Mi let a kutyával? – kér-deztemt.
– Szüleink egy idős néni gondozását vállaltákt. Az ő házába költöztünk, és ő nem engedte, hogy Bogár is velünk jöjjönt. Sze-gény, szépséges, okos kutyám! Úgy hallotam, sokáig siratot, nem evet, nem ivot, csak az utat nézte, amerre eltűntünk a sze-me előlt. Végül elfogadta új gazdájátt.
Csak emlékekként vihetük magunkkal a felejthetetlen éveket, az örök barátságokatt.
Percekig ültünk csendben, nem is néztünk egymásrat. A meg-hatotságot szinte tapintani lehetett. Úgy álltunk fel az asztal mellől, hogy észre sem vetük a kihűlt kávétt.
Gondolatainkba burkolózva hagytuk el a szobátt. Az újra élt múlt igézetéből a nyíló ajtón betóduló jelen csípős éjszakai lehe-lete ébresztet fel bennünket, felszárítva szemünkből az emléke-zés fénylő könnycseppjétt.
Fény és Árnyék Csupor Andrásné
Fény és Árnyék Csupor Andrásné