A Nagy-Szalóki csúcsra tartokt. Egyszerre csak nem érzékelem az idő múlásátt. Megmerevedik a képt. Pár másodperc telt csak el, vagy már jó néhány perc? Nem tudom, elmegy-e melletem vala-ki, vagy csak egyedül ballagok, és se közel, se távol nincs senkit.
Furcsán, torzultan, távolról jönnek a hangok, lelassult mindent.
Talán megállt az idő? Megszűnt a világ, csak it felejtődtem?
Hova indultam? Egyáltalán honnan jötem?
Lassacskán eszembe jut, tisztázom magamban, aztán valahogy újra elfelejtem... Elveszítem a nehezen meg-megszerzet emléke-ket, a kitisztult gondolatokat felváltják a kusza gondolatfoszlá-nyokt. Nem állok még meg, szólít egy hangt. Milyen messziről jö-het? Mennyire távolodot el? Emlékszem, együt indultunk, de le-lemaradtamt. Mint máskor, a kitartóan hosszas, meredekebb emelkedőkönt. De ez mást. Mindig megállt, visszanézet, s mikor meglátot, indult továbbt.
Most azonban nem tudom, mióta szólongatt. De ismerős a hangszíne, s talán az én nevemet mondjat. Kiáltt. Engedelmeskedni akarok, lépnék, de olyan nehezen ér földet a lábamt. Megemelem újra, de mennyi idő telhet el egy-egy újabb emelés-lépés közben?
Valószínűleg sok, mert türelmetlenebb, értetlenebb a hang, és én sem értem, mi tart olyan sokáigt. Nem hagy le senkit. Közben rájö-vök, hogy mások is jönnek még utánam, tehát mégsem lehetek olyan kibírhatatlanul lassút. Nem érzem fáradtnak magam, de nem akar megfelelő ritmusban engedelmeskedni a lábamt. Nem fáj semmi, egyszerűen csak kimegy alólam az idő, cserbenhagy-nak érzékszerveimt. Mintha egy lassítot felvétel akaratlan részt-vevője lennék! Minden könnyű, egyszerű, beleolvadok a tájba, részese leszek az örökkévalóságnakt.
Tudatosan sokszor állítotam volna meg az időt, mert felhőtle-nül boldognak, szabadnak, gondtalannak éreztem magam a he-gyek ölelésében, ahol más törvények uralkodnak; ahol eltörpü-lök, mégis minden emberibb, ahol ki vagyok sok mindennek szolgáltatva, mégis egyszerűbbek a szabályok, mint a hétközna-pokbant. Elfogadtam, hogy eltelt a kiszabot idő, és sajnáltam – bár meglepően sok minden belefért a keretbe, és oly rengeteg él-mény halmozódot fel lelkemben, amit majd csak később tudtam lassan megemészteni, feldolgozni – nemcsak azt, hogy lejárt, ha-nem hogy túl gyorsan kellet megélha-nem mindazt, ami részemül jutott. Most magától lelassul az idő, mintha kedvemben akarna járnit. Igen ám, de én is lelassulokt. Így aztán nem nyerek semmit, csak elképesztően furcsa, új tapasztalatot, érdekes benyomásokatt.
Pillanatokra mintha elveszíteném eszméletem, józan tudatom, de mozgásban maradok, ha ezt lehet mozgásnak, haladásnak ne-vezni... Nem tudom uralni a helyzetem, mintha kívülről szemlél-ném magam, s nem jövök rá, mi történik ezzel a valakivel, aki én volnék, de amilyen keveset jutok előre a valóságban, oly messzire jutok magamtól a tér és idő nélküli valótlanságbant. Nem vagyok nagyon messze a csúcstól, de belátom, le kell ülnömt. Egy alvás-hoz közeli állapotba kerülök, de nem alszom elt.
Tudom, hogy fontos a másiknak, hogy följussont. Nem akarom elvenni tőle ezt az élménytt. Tudom, hogy együt szeretne feljut-nit. De tudom azt is, hogy nem vagyok ura magamnakt. Nehéz meggyőznöm, hogy menjen felt. Tényleg tiszta szívemből szeret-ném! Voltunk már kétszer is ot, leszünk is mégt. Nincs rossz ér-zésem, egyszerűen csak szót fogadok a gyengén, de mégis műkö-dő, ha nem is józan, de öntudatlanul is arra törekvő eszemnek, vagy ösztönömnekt. Jólesik, hogy ő is szót fogad, bár lelkifurdalá-sa lesz miatat. Többször felemlegeti még, hogy mennyire bántja önzőséget. Csak ő tartja annakt. Egyáltalán nem kéne rosszul érez-nie magát miatam!
Fény és Árnyék Kutasi Horváth Katalin Érzékelem a távoli dörgéseket, egy-egy továbbhaladó sziluet-jétt. Nem foglalkozom vele, ki mit gondolt. Ha úgy adódik, intek, azt hiszik, csak pihenekt. Tulajdonképpen így is vant. Takarékra kapcsolt az agyamt. Békésen végigülöm a közeli vihart, esőtt. Hal-lom a közeli dörgéseket, látom a villámokatt. Furcsa, hogy megáll-tam, ilyesmi sosem fordult még elő... De nem aggódom nagyon az eltávolodot hang tulajdonosáért, mert csak néhány pillanatra villan tudatomba messzesége, s bizton érzem, hogy semmi, még az időjárás sem fenyegeti, hogy hamarosan közeledik felém, s ad-digra visszanyerem régi önmagam, teljes tudatom, s együt sétá-lunk le a hegyrőlt.
Egy mufon téved arrat. Nem is érzékel, hiszen a táj részévé váltam, a szél is nekem kedvezt. Elcsodálkozom, hogy milyen hosszan elidőz, olyan hihetetlenül békés jelenet részese lehetek!
Eszembe se jut lefényképezni, mert még mindig tompa vagyok, meglepet és lassút. Visszaérkezik, akit vártam, s akiről újra és új-ra megfeledkeztemt. Kicsit Becket egyik hősévé váltam időköz-bent. Társam látára valamelyest visszatérek a valóságba, azt hi-szem, túljutotam furcsa állapotomont. Talán rendeződtek agyte-kervényeim, visszaállt közéjük a normál rendt. Bizonygatom, hogy nem álmodtam a mufont, végig magamnál voltam, igaz, fu-rán éltem meg ezt az időszakot, a szubjektív idő diadalmaskodott.
Megkönnyebbülök: most már minden rendben leszt. Nemsoká-ra azonban újNemsoká-ra jelentkeznek a tünetekt. Úgy teszek, mintha min-den rendben volna márt. Magam is becsapom, meggyőzömt. Aztán egyre világosabbá válik: visszaesem az ellenőrizhetetlen létálla-potombat.
Kimondtam, amit gondoltam, vagy csak akartam? Valószínű-leg szóltam, hisz érkezik valamiféle válasz, de olyan tompán!
Összeállítom lassan a felfogot hangsort, megértem jelentésétt. De mennyi idő telhetet el a felfogásig? És a lejutásig? Ez egy ördögi kört. Utólag kiderül: ilyen hamar még sohasem tetem meg a lefe-lé tartó utat...