Csacsovszky Szilviának hívnak, miskolci vagyok és 29 évest.
Az írás már kamaszkorom óta az életem részet. Leginkább novel-lákat, cikkeket, elbeszéléseket és ritkábban verseket írokt.
Nyomtatot és elektronikus sajtóban is megjelentek már a mű-veim, több pályázaton részt vetem, felnőt próza kategóriában okleveles művem született.
Témáim mindig az adot hangulatomból és a körülötem forgó ezer színű világ, éppen felém röppenő hatásaiból, élményeiből kerülnek kit.
Fény és Árnyék Csacsovszky Szilvia
Szerelemkota
Drága nagymamám, Gyöngyike emlékére
„Már az ágyban Hozzád szállnak gondolataim, én Hallhatatlan Kedvesem, it-ot vidáman, azután ismét szomorúan, várva a sors-tól, meghallgat-e bennünket?”
– Semmit sem kívánnék jobban, mint karjaidban lennit. Oly si-vár az élet mióta elhagytad si-városom, de nem engem – tudom, hogy gondolataid ugyanúgy felém szállnak, mint az enyémek Fe-lédt. Ez az egyetlen, mi nekem maradtt. Elbújva írok, a szalon kö-zelébe sem engednek mióta utoljára it jártált. Pedig zongoráznék, ó, mennyire vágyom érinteni a billentyűket, melyet Te érintetél utoljárat.
„Fönnállhat-e másként szerelmünk, mint áldozatok árán, azzal, hogy semmit sem kívánunk?”
– Azt mondják, hogy nemsokára bált rendeznek, ahová köte-lező elmennemt. Nővérem nem enged fonnyadnom, kikényszerít a szobámból, akárhogy is ellenkezemt. Ha elutasítom az ételt, szól a dadusnak, aki addig erőszakoskodik, míg egy falatot lenyelekt.
Nem tudom, meddig, mily módon folytathatom ezt az önkéntes rabságot, melyre Neked esküt tetemt.
„Megváltoztathatod-e azt, hogy ne légy egészen enyém, én se le-gyek egészen a Tiéd? Ah, vannak pillanatok, amelyekben úgy ér-zem, hogy a beszéd még semmi. Az embereknek ember iránt való alázatossága fáj nekemt.”
– Amint beléptél az ajtón – emlékszem – olyan furcsa érzés let úrrá rajtamt. Rám tekintetél, majd bácsikámra, kinek melle dagadt a büszkeségtől, hogy éppen Te, a Csodás, a bécsi szalonok ünnepelt zongoristája elfogadtad felkérését, hogy a tanárom le-szelt. A tekinteted sötét volt, komor, s csak kényszerűen udvariast.
Szinte egy pillantásra sem méltatál akkor, csupán bólintotál egyet és máris újra egyedül találtam magamt. Ó, de dacos érzé-sekkel telítődöt akkor a szívem – milliószor leborulok ezért előted bocsánatért esedezve – és azt gondoltam, nem, nem, hiá-ba minden, ez mogorva ember engem zenélni nem fog tanítanit.
„Ah, ahol én vagyok, ot vagy Te velem. Magammal és Veled be-szélek. Olyan közel! Olyan távol! Nem valóságos mennybolt a mi szerelmünk?”
– Emlékszel arra a gyönyörűséges délutánra mikor a bácsikám s nővérem kikocsiztak? Ot ültünk egymással szemben, köztünk kotahalmok hevertek, s Te korholtál, hogy nem vagyok elég szorgalmast. Kinevetelekt. Az arcod elsötétült, felpatantál s rá-mutatál a zongorára – Ha oly tehetséges s szorgalmas a kisasz-szony, hogy a képembe nevet, hát bizonyítsa be! Szíveskedjen odaülni és játszani! – Most már be merem vallani, hogy pironko-dás vet rajtam erőtt. Szeszélyeimet kordában tartani nehezen tu-dom, de hisz ismered a lelkem, jót s rosszat egyarántt. Az ujjaim reszketek a billentyűkön, mert odaálltál mögém, hallotam, hogy zihálsz a felindultságtólt. Alig ütötem le pár taktust, elkaptad a kezem, s akkor szilárdan hitem, hogy többé nem vesződsz majd az oktatásommalt. – Botrány, drága hölgyem! Ennyi hónap tanu-lás után ez botrányos! – Az ujjaid megfeszültek az enyémen, nem is tudom mennyi idő múlt így, s én nem húztam vissza a ke-zem, bár elképesztően merész volt, amit tetélt. Akkor még nem fogtam fel teljesen, hiába emeltem rád égő tekintetemet, s látam, hogy a szemed mosolyog, s még valami mást, megfoghatatlant sugározt.
„De ne rejtőzz el sohase előlem. Olyan közel! Olyan távol!”
– Minden álmomba beloptad magad azután, nappalom s éjje-lem nyugtalan let, vártam, csak vártam, hogy jöjj, szemed fogva tartsa az enyémet és játsszt. Nekem, csak nekem! Oh, kiadni ma-gam ennyire talán hiba volt, talán bűn is, csak az Úr lehet bírája,
Fény és Árnyék Csacsovszky Szilvia de kibírni képtelenség és akkor sem tudtam rejteni előled piruló arcom, reszkető kezem és szerelemtől lángoló szívemt. A kertben, a lugas alat, mily hevesen adtad tudtomra érzéseid, ahhoz fogha-tó boldogságot még sosem éreztem, mégis lesütötem a szemem, nem mertem Rád pillantani, mert elevenen égtünk volna elt.
„– Légy nyugodt – szeress engem! Ma – tegnap – milyen köny-nyes vágy utánad – utánad – utánad. Életem – Mindenem!”
– Felelj nekem Mindenható, hogy volnék képes élni Nélküle?
Hányszor sikítsam még feléd ezt a kérdést, Én, gyarló szolgád, csupán ennyit kívánok: Vele lennit. Tisztességben, becsületben...
életen át, s még azon is túlt. Kedvesem, lázba esem lassan, hiába próbálok tisztán látni, elsorvadokt.
„El fogod bírni, annál is inkább, mert ismered irántadvaló hűsé-gemet. A szívem sohasem lesz másé, soha-soha. – Ó, Istenem, miért kell távol lenni atól, akit annyira szeretünk! Csak létünk nyugodt megítélésével érhetjük el együtélésünk céljátt.”
– Nővérem és bácsikám pellengérre állítotak a minap és azt a döntést hozták, hogy férjhez kell mennem minél hamarabbt. Kö-zöltem velük, hogy ez lehetetlent. Én már választotam és nem engedek a döntésembőlt. Részletekbe bonyolódnom felesleges – nem akarlak felizgatni Drágaságom – csupán annyi bizonyos, hogy Neked tet ígéretem megszegni nem fogom, előbb válok meg az életemtőlt. Hétköznapjaim ugyanolyan mederben csordo-gálnak majd, mint előted – csak szívem lángolása lesz elviselhe-tetlen, hisz ezt még nem ismertem, mielőt belenéztem volna a szemedbe – s én türelmesen várni foglakt.
„Ma sem közölhetem Veled észrevételeimet, amelyeket néhány nap alat életemre vonatkozólag tetem. – Ha szíveink mindig köz-vetlenül egymás mellet volnának, bizonyára nem tennék ilyeneket.
Mostani éveimben volna szükségem némi egyhangúságra, egyfor-maságra az életben – meg volna-e ez a mi viszonyunk mellet?”
– Érzem, hogy Te is szenvedsz – ot a távolban – de kérlek, kérlek, ez ne akadályozzon abban, hogy lépéseket tegyél ügyünk előremozdításárat. Én készen állokt. Csak egy üzenetet küldj, és én máris utazom utánadt. Ruhák, ékszerek, mind csak gyarlóság, ha csak egy szobánk lesz, akkor majd összehúzzuk magunkat, s úgy alkotsz majd, hogy közben simogatom a hajad, terhedre nem le-szek, igényeim szerények, csupán ételt szeretnék az asztalodra tennit. Tudom jól, hogy mennyire szeretnél tisztességes életet biz-tosítani nekem – hisz ezért hagytad el városom, miután bácsi-kámtól elutasító választ kaptál leánykérésedre – de számomra a tisztesség maga az, ha Veled lehetekt. Higgy nekem!
„Vidulj föl, maradj az én hűséges, egyetlen Kincsem, Mindenem, miként én a Tied vagyok. A többit, ami velünk legyen, aminek ve-lünk történnie kell, az isteneknek kell küldeniök.”
– Belenyugszom, akárhogy lesz ist. Ha Veled nem lehetek, má-sé sem leszekt. Akkor visszavonulok az életől és csendben élde-gélek, majd egy éjjelen álomban elvisz a Halált. Nem félek a sor-somtólt. Egyet kérek Tőled Édesem: komponálj, komponálj ne-kem! Gondolj rám, kezeid száguldjanak a papíron, hangjegyek-ben meséld el szerelmünk történetét, dallamokba rejtet üzenetet küldj Rád váró kedvesednek, ki a távolban is büszke Rád és so-sem adja fel a reményt, hogy a Tiéd lehett.
*Az idézőjeles részek Ludvig Van Beethoven „Hallhatatlan Ked-ves”- hez írt leveléből valók.
Fény és Árnyék Csupor Andrásné