Globális környezeti problémák

2000-ben nyilvánosságra hozta az ENSZ Millenneumi Ökoszisztéma Jelentését, melynek eredményei bizonyítják életmódunk pusztító hatásait a természeti környezetünkre. A Jelentésben nyilvánvalóvá tették, hogy Földünk élő rendszereinek ökoszisztéma szolgáltatásai sérültek. A sérülés okainak feltárása –így a megoldások keresése is- nehéz feladat az okok komplexitása és egymást erősítő együtthatása miatt (élőhely megszűnés, beszűkülés, klímaváltozás, élőhelyek degradálódása, stb).

A környezetünk degradációjának gyorsuló ütemét manapság már könyvtárnyi irodalom támasztja alá, ennek lábnyomunk folyamatos növekedésén túl számos figyelmeztető jele van. Az ökoszférát, mint létfenntartó rendszerünket számos veszély fenyegeti: évi 6

talajpusztulás és erózió pedig évi 26 milliárd tonnával lépi túl a talajképződést. (Wackernagel-Rees, 2001, 81-139.) A WWF által 1970-es évek óta rendszeresen megfigyelt fajok populációja 30 év alatt 40%-al csökkent, ami azt jelenti, hogy több, mint 17 000 faj tűnik el évente. Különféle becslések szerint a Földön élő fajok egynegyede 2050-re a kihalás szélére sodródik, vagy kihal. Jelenleg már tapasztalható, hogy minden negyedik emlős-, minden nyolcadik madár- és minden harmadik hüllőfajt a kipusztulás veszélye fenyegeti. (Schmuck, 2010)

Egyik legnagyobb természeti kincsünk, az édesvízforrások fogyása, elszennyeződése már most komoly problémát jelent az emberiség számára, hisz tudjuk, hogy az emberiség léte és megélhetése a víztől függ. A NFFT Jelentése szerint jelenleg közel egymilliárd ember nélkülözi naponta az egészséges, tiszta ivóvizet, és ötezer ember hal meg naponta a szennyezett víz miatt.

A rendelkezésre álló fosszilis erőforrások fogyása ugyancsak komoly problémákat okoz az élet sok területén, többek között az iparban, az élelmezésben, a közlekedésben és a szállításban. Az energiafelhasználás a válságot megelőző időszakban átlagosan két és fél százalékkal nőtt évente. Ez a túlnövekedett szerkezet nem tartható fenn, hisz valószínűleg elértük az olajkitermelési csúcsot, a Föld olajkészletének olcsóbban kitermelhető felét már feléltük. (Schmuck, 2010)

Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy globális, az élet minden területére kiterjedő ökológiai válság korát éljük, amiből az következik, hogy „a jelenlegi népesedési, technológiai és környezethasználati trendek hosszabb távon mindenképpen fenntarthatatlanok”. (Lányi, 2007, 10.)

1.3.1. A környezeti problémák mérőszámai

A globális, környezeti, szociális és gazdasági válságból kivezető utat sok nemzetközi és hazai fórumon keresik. Hazai viszonylatban élen jár a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács (NFFT), amelyet az Országgyűlés a fenntartható fejlődés érdekében hozott létre 2008 májusában. Tagjai, köztük politikusok, a gazdasági, a tudományos élet, az egyházak, a civil szervezetek képviselői közösen keresik a megoldásokat a XXI. század kihívásaira. A Tanács egyik fontos küldetése nemzeti egyetértés kialakítása arról, hogy a környezet adta lehetőségek mértékéhez kell igazítanunk fogyasztási igényeinket, hiszen a társadalom csak annyit vehet el a környezetétől, amennyit a természetes folyamatok képesek pótolni. Az NFFT 2009-ben statisztikai adatok széles körére támaszkodva jelentést készített Magyarország fenntarthatósági állapotáról, mely a Jövőkereső címet viseli. A „Jövőkereső” jelentés

kiemelten foglalkozik a környezeti válság tüneteivel, a megoldásokhoz pedig a jelenségek okait keresi, az összefüggésekre koncentrál. Kritikát fogalmaz meg a társadalmi jó(l)lét mérésére alkalmazott hagyományos mutatókkal (GDP, GNP) kapcsolatosan, hisz azok csupán a gazdasági növekedés mérésére alkalmasak, semmit sem mondanak a környezeti, ökológiai szempontokról, ami alapvető feltétele a jelenlegi és a jövő generációk jóllétének.

Ma már számos olyan új mérőszám létezik, amelybe integrálták a környezeti– és szociális szempontokat. Az ENSZ kidolgozta az Emberi Fejlődés Indexét (Human Development Index, HDI), melyet számos országban alkalmaznak a fejlettség mérésére. 2006-ban Magyarország a HDI tekintetében a 38. helyen állt a magas értékű indexszel rendelkező országok 75-ös listáján. J. Cobb, C. Cobb és H. Daly (idézi: Schmuck, 2010) a Fenntartható Gazdasági Jólét Mutatóját (Index of Sustainable Economic Welfare, ISEW) szerkesztette meg.

Széles körben alkalmazott az emberi jóllét elérésének ökológiai hatékonyságát vizsgáló kombinált mérőszám a Boldog Bolygó Index (Happy Planet Index, HPI), mely magában foglalja a születéskor várható időtartamot, a megelégedettséget és az ökológiai lábnyomot. A HPI tekintetében 2009. júliusi mérések alapján 143 országból a 90. helyet foglaltuk el.

(Schmuck, 2010)

2010 májusában újra rangsorolták az európai országokat a HPI szerint:

2.ábra: Országok rangsora a HPI index szerint

Forrás:http://index.hu/belfold/paradicsom/2010/05/20/magyarorszag_az_utolsok_kozott_kullog_kornyezetvedel emben

Láthatjuk, hogy a legfrissebb mérések eredményei szerint csak a 26. helyet foglalja el Magyarország, a sereghajtók táborába tartozunk. A hosszú távú társadalmi jóllét ügyében tehát a mérések tanulságai szerint elég kedvezőtlen helyet foglalunk el.

Az egyik legszemléletesebb és legszélesebb körben alkalmazott mutató a fenntarthatóság mérésére a W. Rees és M. Wackernagel által megalkotott ökológiai lábnyom, ami kifejezi, hogy egy adott népességnek milyen mennyiségű földre vagy vízre van szüksége önmaga fenntartásához és a megtermelt hulladékai feldolgozásához. (Wackernagel-Rees, 2001) A mutató elsősorban kommunikációs eszköz, melynek nagy érdeme, hogy erősíti az egyéni felelősségérzetet. A „lábnyomszámítás” szerint a kialakult globális környezeti válság egyik jelzője, hogy az egy ember életének fenntartásához szükséges földterület ökológiai deficitje mára elérte a 0,6 globális hektárt (2,1 hektár jutna fejenként, ehelyett jelenleg 2,7 hektárt használunk átlagosan). Azt is tudomásul kell vennünk, hogy abban az esetben is nő ez a hiány, ha igényeink nem nőnek tovább, hisz a népesség lélekszáma folyamatosan növekszik (mára már több, mint 6,7 milliárd fő, míg 1950-ben még csak 2.5 milliárd volt). Az ökológiai lábnyomnak – mint a fenntarthatóság egyik mutatójának – a felét egyes számítások szerint a CO2 kibocsátás teszi ki. Tudományosan bizonyítottá vált az a tény, hogy elsősorban az emberi tevékenységből származó üvegházhatású gázok kibocsátása felelős az ipari forradalomtól napjainkig tartó 0,6 °C-os átlaghőmérséklet emelkedéséért. Tekintettel a növekvő erőforrás-igényekre (elsősorban a fejlődő országokéra), egyes számítások szerint az átlagos ökológiai lábnyom a századunk közepére akár 4 és 10 közé is eshet. (Wachter, 2006, 145-146.)

1.4. A Nemzeti Környezetvédelmi Program tematikus akcióprogramjai és a